November 2004
Bologna, Kolozsvár — Egyetemi szerkezetváltás

László Ferenc

A „dr. mus.” és a „muszájdoktorátus”

Örvendező szívvel, a művelt nyugat felé való elmozdulásunk jeleként fogadtam annak idején a zenetudományi doktorátus romániai meghonosítását. A cím egyetlen román viselőjét, néhai Sigismund Toduţă zeneszerzőt, aki római diákéveiben zenetudományt is hallgatott és idevágó tanulmányait doktori értekezés megvédésével zárta le, a hatvanas évek végén az állam felhatalmazta a cím továbbadására. Első felkentje, Romeo Ghircoiaşiu is hamarosan elnyerte a doktorátusvezető egyetemi tanári rangot. Akkoriban tudományos életünk ünnepének tartottam minden nyilvános megvédést (igen élénken emlékszem vissza nemcsak Gircoiaşiu, hanem például Benkő András és Almási István védésére is, és sajnos azt sem tudom elfelejteni, hogy egyszer például Petre Brâncuşi-nak, a román zenei élet kulcsállásaiba feljutott pártaktivistának kellett megadniuk Kolozsvárt a legmagasabb tudományos fokozatot), ám amikor 1985-ös Bartók-tanulmánykötetem megjelenése után Toduţă mester megkérdezte, hogy nem jelentkeznék-e én is doktorátusra, elhárítottam a megtiszteltetést. Azt válaszoltam, hogy a bukaresti főiskolán zenei gyakorlatot, kamarazenét oktatok, ahhoz pedig nem kell a cím, és nem akarnám olyan kollégának a helyét elfoglalni, aki zenetudományos tárgyat ad elő, és akinek következésképpen létérdeke és erkölcsi kötelessége, hogy azt megszerezze. (Ismeretes, hogy akkoriban a rendszer csak igen kisszámú értelmiséginek engedélyezte a legmagasabb tudományos fokozat elnyerését, és a beiratkozást pártszervezeti ajánláshoz kötötte. Kérdés, hogy mint gyakorló pártonkívüli megkaptam volna-e az ajánlást.)

Amikor – immár az új rendszerben – hirtelen a művészeti főiskolák oktatói számára is kötelezővé tették a doktori címet, osztottam azok nemtetszését, akik ellenezték az új rendelkezést. Az előírás szerint tanár és docens immár a művészeti felsőoktatásban is csak az lehet, aki doktor, adjunktus pedig csak az, aki legalább doktorandus. Aki még az sem, az legfennebb tanársegédségig viheti az oktatói pályán. Hat év kegyelmi időt adtak az érintetteknek, hogy azalatt megszerezzék a címet. Nemcsak én vélekedtem úgy, hogy a rendelkezés vétkes kontraszelekcióhoz fog vezetni. A sajtóban legvehemensebben egy bukaresti, zenei közíróként is jeleskedő hegedűtanár, Dan Scurtulescu vetette föl a kérdést. Meg is kapta a magáét a nem kevésbé vehemens Nicolae Brînduş doktorátusvezető tanártól!

Mit hoztam fel akkoriban a zenei doktorátus kötelezővé tételével szemben?

Tapasztalati tény, hogy a művészi gyakorlat mesterei nem mind urai szakjuknak a fogalmi megközelítés szintjén is. Ez nemcsak a zenészekre áll. Ismerek egészen kiváló festőművészeket, színészeket, szobrászokat is, akikről nem mondhatni el, hogy a szó legszorosabb értelmében értelmiségiek volnának. (Kicsit elkalandozom gondolatmenetemtől, de félő, hogy, ha közbeiktatott emlékemet most nem írom meg, sosem lesz rá alkalmam. Nagyszerű bukaresti barátnőmmel, néhai Varga Katalinnal csevegtem egyszer, aki okleveles grafikusművész volt és A Hét képszerkesztője. Azt mondtam neki egy pályatársáról: mivel ismerem, kicsit csodálkozom azon, hogy grafikusként ennyire zseniális, hiszen nem egy igazán okos ember. Erre ő: Te ennyire tudatlan vagy?! Te nem tudod, hogy a jó grafikusok mind buták?! – és kezdte kíméletlenül sorolni, jellemezni őket, majd így folytatta:  Nézz meg engem! Én okos vagyok, és mire vittem a grafikában?! Könnybe lábadt a szeme.) Mérhetetlen vesztesége volna a művészetoktatásnak, ha a doktorálásra képtelen gyakorló művészeket, akik oktatókként beváltak vagy beválhatnak, netán iskolát teremtettek vagy teremthetnek, eltiltanák az oktatói pályától. Az is veszteség volna, ha ennek a rendelkezésnek a következtében a művészoktatásban túlsúlyra jutnának a doktorátusképességig okos, de a művészeti gyakorlatban tehetetlen, járatlan oktatók, akik csak azért választották pályájukként a művészet tanítását, mert készségeikből annak saját kezű művelésére nem tellett. Retorikám fontos eleme volt az Enescu példájára való hivatkozás: Yehudi Menuhin (és mások) mestere sem taníthatna már a bukaresti zeneakadémián! Azt is fölemlegettem, amit Németországban tapasztaltam 1991-es DAAD-tanulmányutamon. A lübecki főiskola rektora árulta el nekem, hogy egyes professzoraiknak érettségijük sincsen, nemhogy főiskolai végzettségük, csak éppen óriások mind a művészet gyakorlásában, mind annak továbbadásában; a LaSalle vonósnégyes világnagyságú tagjaira hivatkozott, akiket kimagaslóan nagy fizetéssel alkalmaztak, akik sok diákot vonzottak Lübeckbe az egész világból, és akiknek egy merev tanügyi törvény szerint nem szabadna oktatniuk, mert hiányos az iskolázottságuk. Egy időn túl néhány igen gyenge megvédést is bevettem érvrendszerembe. Tettem magam, hogy nem félek a visszamondóktól, és bizony meg-megneveztem azokat a kollégákat, akiknek doktori értekezéséről lerítt a tudományos járatlanság.

Véleményem csak akkor kezdett el módosulni, amikor – immár a hatvanon felül, pironkodva előrehaladott korom miatt – magam is beiratkoztam doktorandusnak. Egy tüneményes barát hívta fel rá a figyelmemet, hogy közeledik a türelmi határidő lejárta. Igazán kár volna kenyéradómat, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémiát arra kényszerítenem, hogy hatvanöttel nyugdíjba küldjön, mondta. Ha doktor volnék, hetvenig taníthatnék. Hálás vagyok neki, hogy sikerült perceken belül meggyőznie. Értekezésem közlésképes könyv lett, amely a Zeneszerző Szövetség évi díját is elnyerte, és amelyet e „muszáj” nélkül biztosan nem írtam volna meg. Azóta a doktorátusvezető egyetemi tanári képesítést is megszereztem. Ezek után már nem bírálhatom egyoldalúan az előírásokat, hiszen csak hasznom származott abból, hogy alkalmazkodtam hozzájuk!

Ám érveim ma is állnak. Bár a kegyelmi időszakot tapintatosan meghosszabbították, és az én főiskolámon például még egyetlen tekintélyes oktatót sem bocsátottak el doktorálatlansága miatt, a doktorátuskötelezettség megteszi áldatlan hatását. Mi tagadás, az új nemzedékben is akadnak művészileg és pedagógusként egyaránt rátermett oktatók, akik nem tudnak egy tisztességes értekezéstervet a felvételi bizottság asztalára tenni, és mégis bekerülnek. Számos megvédésről lerí tudományos irányítójuk „kollegiális” vagy éppenséggel „emberbaráti” hozzáállása. Az igény, hogy a bukaresti vagy kolozsvári doktorátus ne legyen gyatrább a heidelberginél vagy a harvardinál, egyelőre csak kivételképpen ha teljesül. A gyakorlat egyelőre azokat az értekezéseket is méltányolja, amelyek szerzői legfennebb tudományos értesülések felgyűjtésében és összefoglalásában nyújtanak értékelhető teljesítményt, de egyéni meglátásokkal, tételekkel és azok kifejtésével adósai maradnak a bizottságnak. A tudományos cím rangjának és méltóságának ez a viszonylagossága mindenekelőtt azokat a kollégáinkat sérti, akiknek értekezései valóban megközelítik a nyugat-európai vagy észak-amerikai igényszintet. Vannak ilyenek, s nem is csak a zenetudósok között!

A rendelkezések hasznát abban látom, hogy, amint tapasztaltam, egyes kollégák, akik a doktorálási kényszer nélkül sosem gondoltak volna arra, hogy elméleti kutatásokba fogjanak, már a felvételire készülve vérszemet kapnak, a következő években pedig valóságosan beleélik magukat a kutató zenész habitusába, és magas tudományos színvonalú értekezéseket írnak. Egy példa: hegedűs kolléganőnk a felvételi után szabadságoltatta magát, és három évet töltött egy svájci főiskolán, ahol kutatási témájában világnagyság professzorokat hallgathatott, hazatérte után pedig itteni vezetőtanára segítségével olyan értekezést írt, amelynek kelet-európai újdonságértéke alighanem párját ritkítja. Ha sikerül megjelentetnie, országos hatású szakkönyvnek fog bizonyulni. Képesítését tekintve kétkezi zenész és hegedűtanár, de jön, hogy biztassuk: próbáljon megmaradni a tudományos pályán is, kutasson, tartson előadásokat, vegyen részt értekezleteken! Már rég több a doktorátus, mintsem hogy az ember valamennyi megvédésre elmehetne, ezért nem tudnám megvonni a mérleget: az ilyen esetek csak szabályt erősítő kivételek-e, vagy a nyereség megközelíti már a veszteséget, netán ellensúlyozza is azt. 

A rendelkezéseket az intézmények elfogadták és alkalmazzák. Pillanatnyilag kilátástalan volna a lényegüket vitató érvelés. Iparkodom tisztességesen beleilleszkedni az „ez van”-ba. Mindössze két részletkérdésben szeretném, ha módosulna a gyakorlat.

A doktori címet odaítélő intézmények szabályzatai és a megvédés eredményét kihirdető bizottságok különbséget tesznek a zenetudományos és a zenei doktorátus között, a diplomák azonban nem. Ezt is, azt is a „doctor în domeniul muzicii” címmel jutalmazzák. Amikor ezt egy hivatalos folyamodványban szóvá tettem, hogy meggyőzőbb legyek, a szerénység jegyében érveltem: az én értekezésem csak egy zenetudományos munka; hogy jövök én ahhoz, hogy ugyanolyan papírom legyen, mint annak, aki értekezést is írt, de azelőtt eljátszotta nyilvánosan például Mozart összes zongoraszonátáját? Ám akár az erdő felől is állhattam volna: harmincévi zenetudományos kutatómunka eredményeit foglaltam össze ebben a zenetudományos munkában, s e harminc év alatt ennyi meg ennyi könyvet és tanulmányt közöltem, tárgyamról nemzetközi értekezleteken, külföldi egyetemeken is beszéltem; hogy jön hozzá egy gyakorló zenész, akinek az értekezése élete első nagyobb méretű írásműve, és valószínűleg az utolsó is, hogy az ő papírján ugyanaz a minősítés álljon, mint az enyémen? Ez persze csak retorika. Egyáltalán nem ilyen vagy olyan előjelű dölyf állott kívánságom mögött. A kérdést csakis úgy tettem szóvá fölötteseimnél, hogy váltig hangsúlyoztam: a „zenei doktor” és a „zenetudományi doktor” – a „dr. mus.” és a „dr. rer. mus.” – fokozat természetesen egyenrangú kell hogy legyen. Csak a megnevezésük különbözzék, ha már a mögöttük álló teljesítmény annyira más természetű. Beadványaimra nem kaptam választ.

Második kívánságom: hogy a „dr. mus.” minősítéssel tényleg csak azokat jutalmazzák, akik a zenei gyakorlatban, illetve annak tanításában nem kevésbé kiválóak, mint a „dr. rer. mus.” cím várományosai, illetve birtokosai a maguk tudományában. Legyen a „dr. mus.”-ra való felvételinek szigorú előfeltétele a vitathatatlanul jelentékeny művészi, illetve művészpedagógiai tevékenység, és az eljárás során letett gyakorlati vizsgák is érjenek el egy méltóképpen magas igényszintet! Ritkuljanak az „emberbaráti” zenedoktorátusok! Ez a kívánságom természetesen nem a rendelkezéseket illeti, hanem azok végrehajtóit, a főiskolák doktori tanácsait és a doktorátusirányító tanárok közösségét – amelyben én egyelőre „új fiú” vagyok.