November 2004
Bologna, Kolozsvár — Egyetemi szerkezetváltás

Tverdota György

Hungarológia és egyetemi szerkezetváltás

Levél Cseke Péternek

Kedves Péter!

Kissé találomra vágok bele a tokaji előadásom utolsó harmadában kifejtett résztéma önálló, terjedelmesebb újrafogalmazásába. Akárcsak te, én is egyetemen tanítok, és az egyetemi reformmal kapcsolatos hivatalos hírek és kósza híresztelések engem is érzékenyen érintenek, mint a felsőoktatás területén dolgozó kollégáim döntő többségét. Nyugtalanul fogadom azokat a megfogalmazásokat, amelyek a piacképes tudás nevében kétségbe vonják a hagyományos bölcsészképzés hasznát, pazarlónak ítélik az irodalom, történelem, művészettörténet és társai oktatására fordított erőforrások mennyiségét. Az ezeken a területeken működő szakemberek nem késlekedhetnek soká azzal, hogy hatékony érveket találjanak eme hasznossági alapon álló álláspontokkal szemben, különben elsodorhat bennünket a szűk látókörű pragmatizmus árja, s az okozott károkat utólag sokkal kínosabban és hosszabb ideig tartó küszködéssel lehet majd csak elhárítani, mint ha idejében gátat vetnénk az özönnek. Ez a feladat azonban hallatlanul nehéz, és most nem mernék szembeúszni a sodrással. Egy részletkérdés felvetésére vállalkozhatom csupán.

A legnyugtalanítóbb vészjelzéseket az ún. „kis szakok” területén munkálkodó társaink adják le. Kis szaknak szokás tekinteni azt, amelyen viszonylag számos és tekintélyes tanár kevés számú egyetemi hallgatót oktat, s még így is jóval több ifjú szakember kap diplomát, mint amennyire a hétköznapokban szüksége van egy ország oktatásának és tudományos életének. Az ilyen szakok akkor is kis szak számba mennek, ha számos nemzetközi hírű tudóst adtak hazánknak, akkor is, ha több évszázados múltra tekintenek vissza. Példaként elegendő a klasszika-filológiára utalni. Milyen kár származna belőle, ha egy egyetem vezetése úgy döntene, hogy ezután nem indít ilyen szakot? Nyugodtan mutogathatunk az Európai Unió felsőoktatási rendszerére, amelyhez minél gyorsabban szeretnénk hozzákapcsolni a mi kis nemzeti egyetemi szisztémánkat, mert a kis szakok iránti közöny és fenekedés ott is dívik.

Nem vagyok klasszika-filológus, s nem szeretnék egy terület fogadatlan prókátora lenni. Csak példaként említettem a tudománynak és az oktatásnak ezt a kis terjedelmű, nagy múltú és nagy presztízsű parcelláját. Ami nekem igazán fáj, amit igazán féltek, az a magyar nyelv és kultúra oktatásának esélyei az új konstellációban. Jó néhány évet eltöltöttem a hungarológiai oktatás művelésével és szervezésével, s előre látom ennek a szakmának a veszélyeztetettségét akkor, ha a fentebb említett globális szemléleti fordulat bekövetkezik. Hungarológia az én szóhasználatomban a magyar nyelv és kultúra oktatása, terjesztése, népszerűsítése idegen nyelvi és kulturális közegben.

A hungarológia a gyakorlatban a legjobb esetben kis szakot jelent valamely, határainktól kisebb-nagyobb távolságra lévő idegen ország nagy városainak egyetemein. Nemegyszer lektorátust érthetünk rajta, sőt olyan helyet, amelyet egyetlen lektor tölt be valamely külföldi felsőoktatási intézményben. Még jó, ha a hungarológiai oktatás a Finnugor Tanszék neve mögé rejtőzik, de magyart tanító tanárokat találhatunk Klasszika Filológiai Tanszéken, Szláv Tanszéken, Általános Nyelvészeti Tanszéken vagy Indológiai Tanszéken is, ha a területet személyi vagy más okokból olyan vezetők alá osztják be, akik az említett oktatói egységeket vezetik. Fenntartása az adott egyetem részéről mindig az átlagosnál nagyobb anyagi áldozattal jár. Erre csak akkor vállalkoznak, ha a magyar oktatási kormányzat is hajlandó anyagi és szellemi áldozatkészségről tanúbizonyságot tenni s az adott egyetem vagy az adott ország oktatási kormányzata tudtára adni, hogy gondos figyelemben részesíti a magyar oktatás sorsát a szóban forgó egyetemen, ha szükség esetén hajlandó lobbizni a hungarológiai oktatás érdekében vagy konfliktusokat vállalva kiállni az oktatóhely fenntartása, az óraszámok megőrzése, az oktatói létszám szinten tartása végett.

Ismerve a bölcsészettudományok területén működő kis szakok sorsát Európa-szerte, egyáltalán nem alaptalan tehát a félelem attól, hogy a hungarológia, ahogy a mezőgazdaság bizonyos területeiről mondják, az európai egyesülés egyik nagy vesztese lesz. Tudvalevő, hogy ez a terület a közelmúltig, ha nagyon szűk keretek között is, egyfajta fokozottabb állami védelemben és támogatásban részesült. Igaz, a vendégoktatói hálózat történelmi és kultúrtörténeti véletlenektől függően mindig is valamiféle szakadozott hálóra hasonlított. A háló legkevésbé szakadozott és legsűrűbb szövésű mégis Európában volt, noha itt, Spanyolországban, Belgiumban, Svájcban, Norvégiában sem létesült sehol hungarológus egyetemi oktatóhely. Olaszországban a számos oktatóhely fenntartásából a magyar állam fokozatosan kivonult. Nagy-Britanniában az egyetlen londoni egyetemi oktatóhelyet felszámolták. Lényegében Portugáliában is ez történt. Amilyen mértékben a magyar felsőoktatás beletagolódik a nyugati szisztémába, a magyar állam európai uniós vonatkozásban abban a mértékben vonhatja el a támogatást a meglévő oktatóhelyektől, s tekintheti közvetlen egyetemközi kapcsolatok függvényének, hogyan oldják meg a hungarológiai oktatást. Nagyon jó lenne, ha a felszabaduló pénzügyi eszközöket a főhivatal arra fordítaná, hogy a világ más helyein: Izsevszkben, Sanghajban, Rio de Janeiróban, Montrealban létesítsen, fenntartson és hangsúlyosan támogasson oktatóhelyeket, és erősítse a hungarológia pozícióit. Erre azonban kevés esélyt látok.

Amennyiben államközi kötelezettségvállalás nem ösztönzi az egyetemeket egy-egy oktatóhely fenntartására, minden esély megvan arra, hogy a magyart (vagy a finnugort) mint kis szakot felszámolják, ahogy az iráni, a klasszika-filológia vagy a portugál szak nálunk is a megszüntetés szakadékának szélén táncol. A kis szakok megszüntetése mellett az egyik érv az európai egység következtében könnyebbé vált, nagyobb fokú mobilitás. Miért kellene a dániai Århusban magyar oktatóhelyre pénzt pazarolni, amikor egy magyarul megtanulni kívánó dán hallgató egy magyar egyetemen sokkal magasabb színvonalon és eredményesebben folytathat hungarológiai tanulmányokat? De még ha fenn is marad egy külföldi egyetemen a magyar lektorátus – érvelt egy alkalommal a bordeaux-i egyetem külügyi dékánhelyettese –, miért kellene drága pénzen tudós szakembert alkalmazni, amikor ösztöndíjért vagy minimálbérért szívesen ellátják a feladatot pályakezdő fiatalok is? Aki pedig magasabb szintű oktatásban kíván részesülni, iratkozzon be egy magyar egyetemre.

Ez ellen az álláspont ellen sok ellenvetést lehetne tenni, de ezek sorolása helyett a pozitív kihívást emelem ki. Az egyetemi mobilitás, azaz a vendéghallgatói szisztéma látszik kiutat kínálni az egérfogóból. Azaz egy magyar egyetem magyar szakjának alkalmassá kellene magát tennie hungarológiai képzés biztosítására, arra, hogy angol, bolgár, portugál hungarológia szakosokat magyar irodalmi oktatásban részesítsen. Mondhatják erre, hogy nyitott kapukat döngetek, hiszen például az ELTE-n eddig is létezett és ma is van jól működő Magyar Nyelvi Lektorátus. A Balassi Intézetben pedig az utóbbi években vett lendületet a hungarológiai képzés. A Debreceni Nyári Egyetem, továbbá, korántsem csak nyári kurzusokon fogadott magyarul tanulni vágyó külföldi hallgatókat. A viszonylag jól kiépített, állami szinten támogatott vendégoktatói hálózat és a példaként említett hazai intézmények eddig valóban biztosítani tudták a hungarológiai képzés hazai hátterét. A felsőoktatás európai integrációja következtében előálló, kedvezőtlenebb új helyzetben azonban mindez nem lesz elegendő. A magyar nyelvi, irodalmi és egyéb rokon szakoknak kellene alkalmasakká és fogadóképesebbekké válniuk annak érdekében, hogy az átrendeződés ne járjon a hungarológiai oktatás összeomlásával. Ennek a funkcióváltásnak azonban nem látom biztosítva sem az anyagi, sem a szemléleti, sem a módszertani feltételeit, de még komoly törekvést sem látok arra, hogy ez a szándék megvalósuljon.

2001 őszén még a Széchenyi Terv keretében benyújtottunk egy pályázatot, amely azt a célt szolgálta volna, hogy felmérjük a földkerekségen, hol, milyen keretek között kik és mennyien tanítanak-tanulnak magyarul. Ekkorra döbbentünk rá ugyanis arra, hogy a nyelvünket tanulók és a kultúránkkal megismerkedni vagy vele folyamatos kapcsolatot fenntartani kívánók száma sokkal nagyobb, az érdeklődés sokkal kiterjedtebb és mélyebb, az oktatói önszerveződés meghatóan és szívszorítóan erőteljesebb, mint amiről hazánkban az ezen a téren magát legtájékozottabbnak tartó személynek egyáltalán tudomása van. Ezek a tanárok és tanítványaik jogosan tartanának igényt arra, hogy vegyünk róluk tudomást, valamilyen módon a segítségükre legyünk, hogy felvegyük és fenntartsuk velük a kapcsolatot. A pályázatunk természetesen sikertelen maradt. A pénzt, amelynek egy hányadából a feladatot meg lehetett volna oldani, elosztották maguk között olyan szakemberek, akik nyilván nálunknál indokoltabb feladatok megoldására kérték a támogatást.

Értsük meg: a magyar irodalom és általában a magyar kultúra európai jelenlétének kérdéséről van szó! Azt hisszük, hogy ez a jelenlét a propagandán, a terjesztésen, a fordításon, kiemelkedő íróink nemzetközi díjazásán, jól szervezett kulturális évadokon múlik csupán. Sikeres és hatékony jelenlétünk biztosításához szükségesek az akciók, a kulturális diplomácia területén jeleskedő magyar szakemberek munkája. A tartós és folyamatos jelenléthez azonban nem elégséges egy-egy mű kiválósága, egy akció eredményessége. A siker nem merül ki a lobbizásban, a marketingmunkában. Fel kell fedezni, ki kell nevelni az olvasókat. Meg kell szervezni irodalmunk törzsközönségét. A siker egyik legfontosabb intézményi és szervezeti záloga tehát a hungarológiai oktatás, amely nemcsak hungarológus szakembereket, tanárokat, tudósokat, újságírókat, fordítókat nevel, hanem nem utolsósorban olvasói utánpótlást is toboroz. A hungarológia sorsa a magyar irodalom fordítása, külföldi terjesztése, befogadása felől nézve is fontos közügy. Gondolkozzunk róla felelősséggel.  Amikor a kis szakok sorsán gondolkodunk, sohase feledjük, hogy a magyar nyelv és kultúra ügye külföldön egy kis szak, a hungarológia sorsával van elválaszthatatlanul összekötve.