November 2004
Bologna, Kolozsvár — Egyetemi szerkezetváltás

Poszler György

A Farkas utcai perspektíva?

,,Magán-kolozsvári” töprengések kérdőjelekkel

És fölvitt engem egy magas hegyre,

és megmutatta a folyó két partján

elterülő kétnevű várost. Azután

magával ragadott ismét, levitt a

völgybe a Sétatéren át  a Szent

 

Mihályig, és megmutatta a magas

hegykaréjt a város körül, a Fellegvárt

és a Hóját, a sötét Feleket és a régi

Nyulak kertjét, ahol a gyertyák

reggelig lobognak ezen a napon.

(Visky András)

 

,,...legtöbben a vizeket néztük, a mi vizeinket, akik harsogva sietnek a hegyeinkből lefelé, ki az Alföldre. Sokan néztük a vizeket, és közülünk sokan el is indultak a vizek mentén le a hegyekből, ki, arra napnyugat felé. Hogy onnan soha vissza ne jöjjenek.

De az imádkozás ideje eltelt. És el az átkozódás ideje is. Az álmodozásnak is vége, és a sírásnak is. Aki pedig elindult a vizek mentén, az többé ide nem jöhet vissza, aki közülünk elmegy, az ne is kívánkozzék közénk vissza valaha; annak itt helye nem lesz soha, és jussa sem lesz annak.”

(Kós Károly)

 

Könnyű. Mert a helyrajz pontosan ismerős. Ott, a kétnevű városban. Bár magamban, magamnak – bizony – csak egyik nevén szólítom. A két pont, a Sétatér és Szent Mihály között sokszor végig mentem a valóságban. Sokszor végigmegyek a képzeletben. A Fellegvárt, Hóját, Feleket naponta néztem. Pontosabban nem néztem, mert láttam. A gyertyák fényétől világító Nyulak kertjére, a Házsongárdra pedig – halottak napja tájékán – ma is, behunyt szemmel is emlékezem.

Nem könnyű. Mert – először tizenhárom, végleg tizennégy évesen – eljöttem a vizek mentén. Önszántamból, nem önszántamból? Nem lényeges és nem vizsgálható. Az ítéletet rossz óráimban magamra veszem. Jobb óráimban nem. Vagy csak félig veszem magamra. És félig nem veszem magamra. No, persze, a történelem. De a történelem nem felelős, és nem vonható kérdőre. Csak aki benne él, benne dönt és benne cselekszik. (És nem is világos. Ő csinál minket, vagy mi csináljuk őt?) Benne dönt. Sok esetben visszavonhatatlanul.

Most akkor miért szólok mégis? Miyen jogon? A most alakult Kolozsvár Társaság és a Kulcsok Kolozsvárhoz című kötet kapcsán.

Meg valamiféle lírai jogon. Az emlékeim, makacsul visszatérő emlékeim jogán. De igencsak óvatosan. Az emlékek lírába kívánkoznak. Ott – viszonylag – kockázatmentesek lehetnek. Prózában – igencsak – kockázatosak lehetnek. Túllendülhetnek a jó ízlés határain. Valahogy teoretizálni, racionalizálni, esetleg ironizálni kell őket. Hogy kimondhatók legyenek. Noha csak rám tartoznak. Annál inkább teoretizálni, racionalizálni, ironizálni kell, mert – lélektani sajátosságként, életkorbeli sajátosságként – az emlékek elhalványodnak és elbizonytalanodnak. De éppen így a legnyugtalanítóbbak. Megidézek – példaként – csak néhányat.

Ott van-e még a barokk Mária-oszlop az Egyetem utcában? A piarista templom, az egyetem főépülete és a Búza utca háromszögében? Persze – látom. De az emlékek összecsúsznak. Nem tudom, hogy a hatvan év előtti vagy a tegnapi képet. Hol is volt, még a vízözön előtt az Edison mozi? A Patak utcában vagy a Hosszú utcában? Meg melyik is a Pataki-ház? A Főtér nyugati oldala és az Unió utca sarkán van? Vagy a Főtér keleti oldala és a Deák Ferenc utca sarkán? Nos, könyvekből, térképekből, ,,szakirodalomból” kell eldöntenem. Amit nagyjából amúgy is tudok. De nem biztosan, csak nagyjából. És ez a nagyjából az igazán nyugtalanító. Sorjában veszem. A Mária-oszlop évtizedek óta nincs a régi helyén. Áthelyeztetett a szentpéteri templom mögé. Magas panelházak törpévé zsugorító szorítógyűrűjébe. A Patak utcában a Rio mozi volt. A Fürdő utca és a Bartha Miklós utca között. Az Edison mozi a Hosszú utcában volt. A Széchenyi tér és a Pap utca között. A Pataki-ház pedig a Főtér keleti oldala és a Deák Ferenc utca sarkán van. Évtizedek óta néhány emelettel megtoldva. A Pataki-ház. Ahol – a Rhédey-szála után – Kótsi Patkó János színtársulata évekig játszott. A 18. és19. század fordulóján. Amikor nem volt még a Farkas utcai állandó színház. Ez okozta a legtöbb gondot. Nyáron töprengtem rajta, balatoni magányomban. Ott pedig – ,,szakirodalom” hiányában – nem dönthettem el.

De önigazolásnak, ,,magamentségnek” ennyi talán éppen elég. Mármint a megszólalás igazolására. Ezután már a magán-mítosz kezdődne. Messze túl a kérdőjeles töprengés szolid határain. (Magán-mítoszt – persze – építgetek. Csak nem teszem közzé.) Annál kevésbé, mert a Kolozsvár Társaság, a város védelmére alakult közösség a közvetett inspiráció. Ennek pedig praktikus, legfeljebb teoretikus feladatai vannak. Nem lírai vagy éppen mitikus gondjai. Meg ezt ösztönözte korábban a Korunk is. Erdélyről értekezvén – mítosztalanul.

Az önkontroll mindenképpen kell. Kamaszkorom óta nem élek ott. Sokáig – jó egy évtizedig – a hazalátogatásban is akadályoztatva. Emlékezem és tájékozódom. Az emlék magánügy. Bizonytalan, lila és lebbenő. Nem lehet belőle se praxis, se teória. A tájékozódás pedig másodkézből történik. Ellenőrizhetetlen hallomásból, hézagos irodalomból, futó látogatásból. Ezért – kolozsvári ügyekben – ,,okos” igazán nem lehetek. Viszolyogtat is a nem együttélésből és közvetlen tapasztalatból táplálkozó tanácsadó készség vagy szenvedély. Segíteni mindig lehet, tanácsot adni olykor nem illik.

Adódik persze Kolozsvár körül néhány szorító gond. Mi lesz Kolozsvárral? Melyek e gond anyagi-tárgyi és szellemi-erkölcsi összetevői? Megőrizhető és helyreállítható-e a régi magyar város műemléki-tárgyi hagyatéka? Megőrizhető és továbbépíthető-e a régi magyar város szellemi-kulturális hagyatéka? És ha nem, miért nem? És ha igen, mennyire igen? És főképpen hogyan?

A helyzetnek és a lehetőségeknek van egy pesszimista és egy optimista változata vagy ,,olvasata”. Választom iránytűnek – sok egyéb mellett – a Kulcsok Kolozsvárhoz című kötetet. Benne rejlik mindkét változat vagy ,,olvasat”. Attól is függ, mikor, milyen lelkiállapotban olvasom. Az első, a pesszimista változat, ,,olvasat” a Házsongárdból indul. A több, mint négyszáz éves pusztuló temetőből. Ha kivetítem a városra, ez a házsongárdi perspektíva. A második, az optimista változat, ,,olvasat” a Farkas utcából indul. A több, mint négyszáz éves túlélő-újjáéledő iskolákból. Ha kivetítem a városra, ez a Farkas utcai perspektíva. A temető végső nyugalma? Ami belenyugvás és megváltoztathatatlanság is? Vagy az iskola induló nyugtalansága? Ami bele nem nyugvás és megváltoztathatóság is? Megpróbálom végiggondolni.

Fej a lunettán – a házsongárdi perspektíva

1528-ban, a kolozsvári Szent Mihály-templom plébánosa,

Joannes Clyn, miután megjárta Bécs és Pádua egyetemeit,

és visszatért városába, egy kőből készült ajtókerettel

ajándékozta meg a város védőszentjéről elnevezett szent

épületet. Reneszánsz ízléssel faragott homokkő a sekrestye

és a szentély között, a görög mitológia töredékei és az

őskeresztény szimbolika egyetlen történetben, álomszerű

arányok, Kolozsvár...

                                                   ...Az ajtókeret

ottmarad, a sekrestye és a szentély között, aki belép, a

szerpap, bárki, ,,rajta”, a keretre faragott kortalan fér-

fiún

keresztül lép be, akár a mindig legtitkosabb épületrészen

elhelyezett művészbejárón a rémült színész...

...

Egy szomorú arcú férfi. Én vagyok az ajtó, senki sem mehet

Az Atyához, vagy tőle el, hanem csak énáltalam.

(Visky András )

 

A fej valóban megkerülhetetlen az oltár felé. A sekrestyéből ki és onnan bejövet is. És úgy tűnik, majd’ ötszáz éve figyel. Összeszűkült szemmel, a keretre tett kezekkel, délnek. Mintha a Nyulak kertjét, a Házsongárdot nézné. Amint egész éjszaka makacsul világítanak a gyertyák. Azt hiszem, mindkettő jelkép. A tekintet annak a jelképe, hogy figyelik, mi történik a városban. A gyertyafény annak a jelképe, hogy mi is történik a városban. Vagyis a történelmi város állagának a megőrzéséről van szó. Arról, hogy vajon a dolgok helyükön vannak-e még.

Vegyük a két hagyományos tengelyt. Az észak–délit és a nyugat–keletit.

Az első, az észak–déli az Óvártól a Házsongárdig húzódik. Mondjuk, a ferences templomtól és Mátyás király szülőházától Brassai Sámuel és Bölöni Farkas Sándor sírjáig. Végponttól végpontig. Ahol egykor kezdődött az élő, ahol egykor végződött a halott város. A végpontokon persze már túlléptek az élők és a halottak is. Közben át kell menni a Főtéren. A nyugati oldalon. A ,,katolikus városon”. A Szent Mihály-templomtól a piarista templom felé. A gótikától a barokk felé. Már ami a barokkból az egykor piarista egyetem épülete és a Mária-oszlop nélkül megmaradt. Keresztezni kell a ,,csendes” Petőfi utcát, és mindjárt ott a temető. A panteonná rendeződő történelmi sírokkal. A főkaputól jobbra, nyugatnak a régi lutheránus, balra, keletnek a régi zsidó temetővel.

A második, a nyugat–keleti a Monostortól Szentpéterig húzódik. Mondjuk, az egykori bencés apátsági templomtól, mondjuk, a mai szentpéteri templomig. A romanikától a neogótika felé. A román alapokra épült apátsági templomtól a végül is újra gótikussá lett szentpéteri templomig. Közben át kell menni a Főtéren. Az északi oldalon. Meg végig a Kossuth Lajos és a Magyar utcán. A ,,protestáns városon”. A lutheránus templom és egyház és az unitárius templom, kollégium és püspökség előtt az egyik református központig. A teológiáig és a ,,kétágú” templomig. Le a Magyar utcán. A barokk díszkaputól és Mária-oszloptól körül vett szentpéteri templomig. Ahol a lebontott ,,Hóstát” kezdődött. Monostortól Szentpéterig. Az egyik lakónegyed-monstrumtól a másikig.

Mindenképpen a két tengely metszéspontján a Főtér. A Szent Mihály-templommal és a Mátyás-szoborral. Ám itt – gondolatban is – egy pillanatra meg kell állni. A templom és a szobor okán.

A templom puritán, majdnem zordon gótikájához kapott egy pompázatos barokk belsőt. Ám a reneszánsz sekrestyeajtó lunettáján ott a jelképpé emelhető férfifej. Ahogy – tudjuk – délnek néz. Mintha az egykori barokk iskolaközpontot figyelné. Hova lett a piarista egyetem és a Gubernium épülete? Meg a lendületesen csavart Mária-oszlop? És a Farkas utcából a copf stílusú első kőszínház? Mintha merengene a Házsongárd sorsán is. Megőrzésén vagy eltűnésén. Majd’ öt évszázada nézi. Amint a barokk iskolaközpont építtetett és megcsonkíttatott. Ahogy a Házsongárd született és enyészik. És száz éve áll előtte Mátyás sokszor fenyegetett, kalandos életű lovas szobra.

Születése körülményei is viharosak. Szentimrei Jenő meghatottan ironikus leírásából tudjuk. Pompás közönség vonul fel a szoboravatásra. Apponyi Albert, a képviselőház elnöke. Csáky Albin, a főrendiház elnöke. Bánffy Dezső, magyar főudvarmester, egykori miniszterelnök. Tisza István képviselő, leendő miniszterelnök. No, meg a város előkelőségei. Továbbá a társulatok, egyletek, iskolák és az egyszerű kíváncsiskodó népesség. Ámde a díszvendég, a király képviseletében József Ágost főherceg másfél órát késik. Mert a vasútállomáson lezajlik egy groteszk-felemelő Monarchia-kori szcéna. A zenekar a királyi hercegnek a Gotterhaltét játssza. A tüntető tömeg a királyi hercegnek a Himnuszt énekli. És a Himnuszt éneklők csak lépésről lépésre hátrálnak. Így pedig a Baross tér, a vasútállomás előtt és a Főtér déli oldala, a Szent Mihály-templom mögött igencsak messze van. Várni kell. A téren, az ablakokban, az erkélyeken, a háztetőkön a felemelő mondatra: ,,Hulljon le a lépl.” A ,,lépl” lehull. És a szobor áll – már százkét esztendeje. Persze a Pákei Lajos építette bástyatalapzaton változtak a feliratok. Meg a gonosz kolozsvári bíró is megfenyegette – többször is. De mára a gonosz kolozsvári bíró eltűnt. Eltűnt a ,,környezetkímélő” toalett is. A semmiféle titkot sem rejtő kutatóárkok befedetnek. A szobor pedig áll. A megőrzendő város súlyos jelképeként.

Nos, romlás, sajnos, a két tengely mentén, a végpontok között, akad. Csak néhány példát. A Farkas utcában a város átalakulásának az első lépcsőben áldozatul esett a copf stílusú első Nemzeti Színház. A második lépcsőben, a déli oldalon néhány patinás kisház helyén két idomtalan, a történelmi környezettől merőben idegen betonszörny emelkedett. Pedig e kisházak egyikében – a hagyomány szerint – Apáczai Csere János lakott. Rossz állapotban van a Református Kollégium is. Amelynek elődjében – a tények bizonyítják – Apáczai Csere János tanított. A piarista egyetem, később a Gubernium barokk saroképülete eltűnt. De megmaradt a piarista gimnázium és a rendház. És lassan javíttatik az Egyetem utcában a Báthory–Apor- vagy Szent József-szeminárium, a népszerű Szentjóska. És megvan a piarista rendház barokk nagyterme és a ferences rendház gótikus refektóriuma. Megvan, de nemigen látogatható.

És persze az észak–déli tengely végén a több, mint négyszáz esztendős Házsongárdi temető. Története nagyrészt feltárt. Leírása nagyrészt ismerős. Például Herepei János és Gaal György írásaiból. Mondjuk, A házsongárdi temető régi sírkövei és a Tört kövön és porladó kereszten című könyvekből. Meg Kántor László és Lászlóffy Aladár fényképalbumának eligazító szövegéből és megrendítő fotóiból. De mi lesz, mi lehet a temetővel? Számomra Gaal György írása a legtanulságosabb. A Kulcsok Kolozsvárhoz című antológiában. Megváltozik a Házsongárd etnikai képe, mint a városé. A sírmegváltás rendszere a sírok megvédése-megtartása ellen dolgozik. És főképpen meggondolandók a megőrzés stratégiái. Védetté nyilvánítani egyes régi, értékes sírokat? A világörökség részévé avatni a temetőt? Parkosított történelmi emlékhellyé alakítani a Házsongárdot? A gondozott parkban megőrzött történelmi sírokkal? Nem tudom. Nyomasztó gond. Minek lehet anyagi, erkölcsi, politikai realitása?

Mindez a város egész történelmi sorsára is kivetíthető. A kötet végén a város majd kétezer éves története – évszámokban. 106-ban Traianus meghódítja Dáciát. 124-ben Napoca Hadrianustól municípiumi, városi rangot kap. Provincia székhelye lesz. 2000-ben háromszáztizenháromezer lakója van. Vagyis a 20. században a lakosság négyszeresére növekszik. Múltban és jelenben majd’ kétezer év. A pesszimista ,,olvasat”, a házsongárdi perspektíva veleje, hogy a római municípiumból colonia lesz. Ebből épül – századok folyamán – egy város. Egy német–magyar, majd magyar–német, majd magyar–német–román urbanitás. Ezután a német elem eltűnik. És a magyar–román urbanitás román–magyar urbanitássá változik. Végül veszélybe kerül maga az urbanitás is. Sőt elmondható: az Illyés Gyula értelmében vett magyar urbanitás eltűnt. Ahol a piactérről látni lehetett a szőlőhegyeket. Nos, Kolozsváron lehetett. Nem a szőlőhegyeket. De észak és dél felé az erdőket. És nyugat felé a havasokat is. Most már nem. Eltakarják a hatalmas lakótelepek. És szennyezetté lett a levegő. Hozzátartozik ehhez a Donát úti perspektíva is. Ahogy Orbán Ferenctől megtudhatjuk. Hogy kivesztek a Szamos-partról a világ legfeketébb tücskei. És eltűntek a szennyezett Szamosból az egykori márnák.

Ennek, az urbanitás átalakulásának és veszélyeztetettségének két összetevője is van. Mindkettőről bőségesen beszélnek a szerzők – a Kulcsok Kolozsvárhoz című kötetben.

Esett róla szó. Megváltozott a lakosság etnikai összetétele. Lehet, hogy nem járnak Kolozsvár magyar lakosságának az anyanyelv használatának jogai? Mert nem éri el a húsz százalékot? Valóban csak hatvanezer magyar lakosa van a városnak? Felrémlik a veszély: Kolozsvár magyarsága – egy lassú, könyörtelen folyamatban – szórvánnyá alakul.

Esett róla szó. Elillant a város lakossága városlakó jellege. Egykor a várost polgárok lakták. Iskolákat emeltek, egyetemeket szerveztek, színházakat építettek. Gyarapították a várost – történelem állította korlátok között, a történelem kényszerítette árnyékok alatt. Vagyis egykor a várost városban élő városlakók lakták. Vagyis ma a várost városban élő nem városlakók lakják.

Ez átszíneződés mélypontja a házsongárdi perspektíva. ,,Atlantisz Kolozsvár”, történelmi elsüllyedésében és felbukkanásában.  Ebben a mélypont legmélyebb pontja néhány évtized. Ami a legradikálisabb változásokat hozta. Az etnikumok arányaiban és az urbanitás minőségeiben. Amikor fejtetőre álltak a normák. A normális lett abnormálissá, az abnormális normálissá. A realitás abszurddá, az abszurd realitássá. Amikor a legsötétebbé sűrűsödtek Kuncz Aladár a kötetben is emlegetett fellegei a város felett. Persze – másfél évtizede – nagyot fordult a régióban a történelem. Persze – néhány hónapja – fordult egyet a városban a történelem. Talán világosodnak és oszladoznak is a felhők valamelyest.

Kiált-e még a szó? – a Farkas utcai perspektíva

Magyar, román, német szó, mint örök

fellegvár, mikor támad a török.

Ógörög, héber, latin szövegek

a kuruc – labanc háborúk felett -

a lelket ébren tartó lármafák:

Ó, iskoláim, drága iskolák!

(Lászlóffy Aladár)

 

Valamelyest felstilizálva: fohász. A ,,semmiből teremtett új, más világért”. Benne az iskola-Erdély és iskola-Kolozsvár hajdani realitása, mai nosztalgiája, majdani reinkarnációja. Ebben a hajdani realitás elillant múlt. A mai nosztalgia nyugtalan jelen. A majdani reinkarnáció lehetséges jövő. Nem tudom pontosan: mennyit pusztított rajta a mögöttünk lévő félszázad; mennyit építhet ezen az előttünk lévő félszázad. Ezért idézte a vers az alapítókat. Báthoryakat, Bethleneket. Ezért idézte a vers az elindultakat. Bod Pétereket, Bolyai Farkasokat és Jánosokat, Pápai Páriz Ferenceket, Kőrösi Csoma Sándorokat. Éppen Kolozsváron. Ahol – jelképként – megvan Bolyai János szülőháza; ahol – jelképként – eltűnt Apáczai Csere János lakóháza. És megjegyezhető még valami. Az idézett német szó a városból-városokból majdnem egészen kiveszett. És hova lett vajon a bibliás héber hagyomány?

Az iskolák, az iskola-Kolozsvár koncentrációja a Farkas utca. Innen indulhat a házsongárdi, pesszimista perspektívával szemben a Farkas utcai, optimista perspektíva. Vegyük csak számba. Az utca elején a katolikus iskolahagyomány. Rendház, konviktus, gimnázium, egykor egyetem. Az utca végén a református iskolahagyomány. Templom, kollégium (két épületben is – közöttük az irodalomból is ismert ,,nagykúria”), tanári lakások, professzorok lakóháza. Meg a közelben a leánygimnázium is. A katolikus gimnázium megmaradt. Nem katolikusnak, de az is lesz megint. A református gimnázium visszakerül. Talán reformátusként is lesz megint. De vajon e maradékokból előhívható-e a régi szellem? Ott, az utca elején Pázmány Péter, Apor Péter, Mikes Kelemen, Jósika Miklós szelleme? Ott az utca végén Bethlen Miklós, Gyarmathi Sámuel, Áprily Lajos, Kós Károly szelleme? Nem is beszélve a nagy iskolák egykori román diákjairól. De most nem erről van szó.

Ám az iskolaváros hagyatékához, pontosabban a mellé, a Farkas utcai perspektívában, tartozik még két másik mozzanat. Tradicionálisan, históriailag és topográfiailag is ide tartozik. A színház és az egyetem. Máshol beszéltem róluk. Most csak röviden.

A barokk-copf első magyar állandó kőszínház, Nemzeti Színház a mai Egyetemiek Háza helyén. Működött 1821 és 1906-, állt 1821 és 1936 között. Rajta három nagy színházcsináló keze nyoma. A majdnem alapító Kótsi Patkó Jánosé, a magas szintre emelő Ditrói Móré, az új színházakat teremtő Janovics Jenőé. No meg játszik itt Déryné Széppataki Róza, E. Kovács Gyula, Szentgyörgyi István. Innen indul Jászai Mari, Prielle Kornélia, Rajnai Gábor. E színház folytatódik a Hunyadi téren és Sétatéren – Szamos-parton is.

Az Egyetem és a Farkas utca sarkán az 1872-ben alapított egyetem neoreneszánsz épülete. Előzményei és változatai is hozzátartoznak a folytatandó szellemi múlthoz, a Farkas utcai perspektívához. Előzményei között például Báthory István egyetemkísérlete és a piarista egyetem. Változatai között a három nagy fordulat. 1919-ben magyar egyetemből román egyetem. 1940-ben román egyetemből magyar egyetem. 1945-ben magyar egyetemből ismét román egyetem. Hogy a magyar tannyelvű Bolyai Egyetemről ne is beszéljünk. Amely 1945-ben kivált az anyaegyetemből. 1959-ben ,,csatlakozott” az anyaegyetemhez. Pontosabban megszületett és meggyilkoltatott. Talán – a Farkas utcai perspektívában – visszajöhet. Az új magyar egyetemi karokkal vagy az új magyar állami egyetemmel. Persze nem tudom, az egyetem története egészében mennyire feldolgozott. Például az 1940–44 közötti periódus. Mindenesetre csak a bölcsészettudományok tekintetében néhány mozzanat. Itt bontakozott ki Böhm Károly bölcseleti iskolája. Innen indult Pauler Ákos filozófiai pályája. Itt hagyta tudományos szelleme nyomait Gombocz Zoltán. Itt alapított összehasonlító irodalomtudományi folyóiratot Meltzl Hugó és Brassai Sámuel. Itt lett fontos tudományos műhellyé a Petőfi-kutatás. És az utalások – nyilván – még folytathatók.

Iskolák, színházak, egyetemek. Három pilléren nyugvó Farkas utcai perspektíva. Szilárd pillérek kalandos sorssal. Van azonban körülöttük egy közös vonás. Hogy valamiképpen testet öltött bennük, vagy testet ölthetett volna bennük az Erdélyben együtt élő népek együtt élő szellemi kölcsönhatása. Az a bizonyos ,,magyar, román, német szó, mint örök fellegvár”. Ami vagy volt, vagy lehetett volna és bizonyosan kellett volna hogy legyen. A multikulturalitás őrizhető és őrizendő, folytatható és folytatandó tradíciója.

Ehhez, az őrizhetőséghez, folytathatósághoz és egyáltalán a Farkas utcai perspektíva alapjaihoz három dokumentumot idézek meg. Kettőt a régmúltakból, egyet a jelenből. Kós Károlytól, Makkai Sándortól, Fejtő Ferenctől. Az első kettő az erdélyi magyarság magára találásáról szól. A harmadik a kolozsvári magyarság lehetőségeiről (?). Az első kettő a valósághoz kapcsolódik. A harmadik a vágyakhoz.

Kós Károly röpirata, a Kiáltó szó 1921-ben íródott. Makkai Sándor értekezése, a Magunk revíziója 1931-ben. Fejt? Ferenc miniesszéje, a Kolozsvár vagy Strasbourg 2000-ben. Milyenek valójában? Az első politikai szónoklat. A második szószéki szentbeszéd. A harmadik elmélkedő felvillanás. Műfajt, alaphangot jelölve, nem minőséget. Mindegyik a legnemesebb fajtából. Kós művében erős retorikai konstrukció. A fájdalom emocionális alapozásán. Makkaiéban elmélyült, meditatív logika. A végiggondolás racionális alapozásán. Fejtőében hatásos privát-nosztalgia. Az óhajtás rezignált alapozásán.

Kós biblikus retorikája három évvel az impériumváltozás után. A transzszilván gondolat kiindulópontja. Az anyaország elengedte Erdély kezét. Ki kell alakítani az önálló erdélyi magyar magatartás és kultúra körvonalait. Kétmillió magyarnak. Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban, Máramarosban. Kapcsolódjon az egyetemes magyar kultúrához. Kapcsolódjon az adott romániai realitáshoz. Legyen külön, önálló szín mindkettőben. Szellemi autonómiát nyerve – az állampolgári lojalitás fejében. Évtizedekig erre épül a kisebbségi kultúrában sok minden.

Makkai konfesszionális meditációja tizenhárom évvel az impériumváltozás után. A realista reformgondolat kiindulópontja. Az alapok mítosztalan vizsgálata. Leszámolás az örökölt előítéletekkel.  A múlt glorifikálásával és dezilluzionálásával is. Kiszélesített társadalmi összefogás a fogyatkozó kisebbségben. Erősebb tradicionalitás, átfogóbb univerzalitás. Megváltozott magyarságtudat az európai öntudatban. És a kisebbségi kultúra megteremtésének nélkülözhetetlen intézményei. Ehhez szükségeltetne a magunk könyörtelen revíziója.

Fejtő optimista víziója tizenegy évvel a rendszerváltozás után. Álom a Strasbourghoz hasonlító Kolozsvárról. Maga a gondolatmenet is szinte átlendül az utópiába. Nem a Rajna és a Szamos különbségéről van szó. Nem is a strasbourgi katedrális és a kolozsvári Szent Mihály-templom gótikájának sajátosságairól. Még csak nem is a két kultúra együttéléséről. Hanem az egymásra vonatkoztatás szándékáról. Pedig ott is van külön elzászi, itt is van külön erdélyi öntudat. Ott mégis már együtt a francia és német kultúra. Itt mégis csak egymás mellett a magyar és román kultúra.

A három dokumentumban talán valami indítás a Farkas utcai perspektívához. Az erdélyi kultúra önállósága. A magunk könyörtelen revíziója. Strasbourg esetleges szellemi távlata. Van is a kötetben két biztató villanás. Egyetemi dolgozatok Kós röpiratáról. Nyolcvan év távlatából. Nem tudom hányadik nemzedékből. Talán teljes süketség? Elhalt a hang, ahogy röppent évtizedeken át? No, nem. Kacsó Kinga és Kozma Éva dolgozata. A röpirat retorikai konstrukcióját és bibliai allúzióit elemzik részletesen. Finoman empatikus intuícióval. Bizonyíték arról, hogy nem ,,írják le” a hagyományt. Esetleg idegen nekik a hang pátosza. Biztos rokon velük a gond aktualitása.  Talán nem kiált már a szó. De érezhetően szól még a szó. Ebben pedig ott a folytathatóság lehetősége.

Eddig – nekem – a Farkas utcai perspektíva. Hogy melyik lesz a domináns, a házsongárdi pesszimista vagy a Farkas utcai optimista perspektíva? Nem tudhatom.

 

De azt tudom, különösen idős korban, kell valami kapaszkodó. Ez lehet akár valami magán-mitológia is. Egy nem rövid élet után valami olyasmi, hogy valamikor – akkor, valahol – ott, tehát akkor és ott, azaz gyerekkoromban, Kolozsváron igazán úgy volt, és igazán otthon voltam. Nem egész biztos, hogy egész biztos úgy volt. De így csinálok. Így akarok emlékezni. Biztatást adott hozzá Csiki László is. Most veszem észre, szinte őt írom újra. Valahogy így lehetek magam is. Bár nem gyalogoltam Gyaluig. Ezért sör-csalódásom se lehetett. De a legendákat azért csinálgatom.

,,Bethlen Gábor Gyaluig ellovagolt Kolozsvárról asszonya fogadására. Én egyszer elmentem gyalog, de még egy sört se kaptam. Úgy néz ki, megint elmegyek, de az ellenkező irányból, gépkocsin és az unokámmal. Elmondom majd neki, hogy Bethlen Gábor odáig lovagolt. Azt hazudom, jól esett Gyalun a sör. Hadd higgye az unokám, hogy boldog volt az ifjúkorom Kolozsváron és környékén.”

(Csiki László)

 

Meg egyik nagyapámat se ismertem. De kapaszkodhattam makacs kezekbe és biztosan totyogtam a Karolina téren meg a Mátyás-ház felé is. Hadd idézzem hát olyan magán-mítoszban, magán-kolozsváriként Kovács András Ferencet. Nem Lázáry René Sándort, hanem Kovács András Ferencet:

 

Nagyapámmal a Mátyás-ház felé

Áttotyogok a Karolina téren...

A kép szívembe mért cikáz belé,  

Mint messzi villám, mért sajdul elébem?

Nagyapámmal a Mátyás-ház felé,

Makacs kezét még alighogy felérem –

Mily régmúltban kapaszkodom belé,

Halálomban a Karolina téren...

(Kovács András Ferenc)