November 2004
Bologna, Kolozsvár — Egyetemi szerkezetváltás

Bokor Zsuzsa

Via Giolitti 24.

Antropológia és oktatás Torinóban

2003 tavaszán egy kutatási program keretén belül jutottam a Torinói Egyetemre. Bár egyéni kutatás volt, a bürokrácia teljessége mindenféle formaságokat megkívánt: a fogadó intézményt, a meghívólevelet, majd a munka értékelését, és folytathatnám. Az elinduláshoz az Antropológia Tanszék meghívójára volt szükségem, akikről nem sokat tudtam elindulásomkor, csupán nevek csengtek ismerősen: Pier Paolo Viazzo, Francesco Remotti, Gian Luigi Bravo, és tudtam, hogy az olasz antropológia nagy szaktekintélyei ők, többek közt az olasz antropológiai társaság létrehozói és mozgatórugói.1 A kutatásomnak – amely terepmunkát és antropológiai módszereket feltételezett, és városi környezetben, jobban mondva éppen Torinóban kellett lezajlania – ezért ők bizonyultak a legjobb intézményes háttérnek ebben a procedúrában.

A Dipartimento di Scienze Antropologiche, Archeologiche e Storico Territoriali-t, amint hamarosan értesültem a tanszék teljes nevéről, 1982-ben hozták létre közös tanszékként a biológiai és kulturális antropológia, a régészet, valamint a földrajz szakterületek tanárai és tudományos kutatói, „egyesítve ezáltal a régészeti, a földrajzi és a társadalomtudományi intézetek tudását”,  amint erről az egyetem honlapja is beszámol.2 Kényszerházasság, kétségtelenül, ezt érzi az ember, a Via Giolitti 24. szám alatti épületbe lépve, míg régészeti leletek és térképek közt betalál az antropológusok közé.

Kis idő múltán azonban világossá vált számomra, hogy az antropológia tanszéknek – bár még mindig egy épületben van, és adminisztrációját számtalanszor megbolondítja a közösködés – sikerül szakmailag kiválnia a geográfiát és a régészetet egy kalap alatt egyesítő szakcsoportból. Ezáltal természetesen folyamatosan törekednie kell annak érzékeltetésére is, hogy (bár a Neander-völgyi ember kétségtelenül az antropológus problémája is) a biológiai antropológia, amely egybekötötte valamikor ezeket a tudományterületeket, nem az egyetlen tudományág, amely az antropológia címkét viseli. Az antropológia számtalan ága,3 a kulturális, szociális, gazdasági antropológia és történeti antropológia, a demológia és az etnológia4 egyaránt otthonára lel ebben a furcsa épületben, olyannyira otthonává, hogy a régész–földrajzos egyvelegről már meg is feledkezik az ember. Az itt dolgozó antropológusok tényleg a szakma kiválóságai, akik éveket töltöttek terepen, nem más szakterületekről „átképzett”, hanem megfelelő szaktudással és tapasztalattal rendelkező szakemberek.

 

A földrajzosokkal és régészekkel való furcsa együttlét még nem minden. Az antropológia szakág a Torinói Egyetem Bölcsészettudományi Karán belül működik, anélkül hogy szakként önmagában létezne. Antropológussá leginkább egy elég kemény bölcsészképzés után válhat az, aki – elvárások szerint legalábbis – szakdolgozatát egy antropológiai témában, antropológus tanár segítségével készítette el. Az antropológusképzés valójában a doktori iskolában (dottorato di ricerca) teljesedik ki. A Via Giolittin.

A Giolitti utcai torinói Antropológia Tanszék működése tulajdonképpen racionális válasz a kevésbé racionális egyetemi koncepciókra, amelyek mai napig nem látják tisztán az antropológia helyét az egyetemi rendszerben. Ez a tanszék nem csak hogy önmagában nem létezik, de ráadásul olyan tudományterületek szomszédságában, árnyékában nőtt fel, amelyeknek nem sok közük van a mai értelemben vett antropológiához.5

A Via Giolitti 24. szám alatt, ahová nagy szerencse folytán nekem is sikerült nem csak bepillantanom, hanem az itt dolgozókkal együtt dolgoznom, igen intenzív kutatás-előkészítés és folyamatos értékelés folyik. A hallgatók általában a tanárok segítségével jutnak el Afrikába, Dél-Amerikába és más, tetszőlegesen vagy irányítás eredményeként választott távoli területre. A terepválasztást figyelve elmondható: az antropológus doktoranduszok tanáraik utódjai. Hogy a Francesco Remotti professzor tanítványai Közép-Afrikába járnak kutatni, ez érthető: a tanári indítás és annak tereptapasztalatai szükségesek az ilyen, igen távoli terepre való elinduláshoz. Ez azonban nem az „egy váz – más díszlet” koncepció szerint működik, ugyanis nem a téma és nem az elméleti koncepció a közös, csupán a terep. A fiatal kutatók problematizálása új, a változásokat figyeli, illetve aktuális kérdésekre fókuszál (Zairéban élő gyermekek sorsa a háborúban, őslakosok vadászterületének felszámolása Kamerunban stb.). Természetesen nem elhanyagolandó a kutatás anyagi vonzata, tehát az, ami miatt nálunk ez nem úgy működik, mint náluk: a „milyen pénzből utazzak Mexikóba?” kérdés nem létezik, mivel az egyetem téríti a hallgatók (ösztöndíjasok és nem ösztöndíjasok), valamint a kutatók és tanárok terepre történő kiszállásának költségeit.

 

Bár nagyszámú az Afrikában dolgozó és más, távoli vidékeket kutató antropológus, sokan vállalkoznak európai témák, helyi közösségek, sőt saját társadalmuk elemzésére is. Az „otthon dolgozó” antropológus doktoranduszoknak sem sokat kell keresgélniük azonban a kulturális másság megtalálásáért, a Torinóba bevándorlók százezrei nem csak igen jó terepet jelentenek a kutatáshoz, hanem a migráció aktualitása révén az önkormányzat és a migrációval foglalkozó civil szervezetek egyaránt kiemelt fontosságot tulajdonítanak nekik. A Pier Paolo Viazzo által irányított egyik kutatási csoport a Torinóban élő migráns csoportok szociálantropológiai vizsgálatával foglalkozik. Ugyancsak Viazzo irányítja több éve azt a kulturális ökológia szakterületén dolgozó kutatócsoportot, amelynek kutatási területe a Piemonti Alpok és a mediterrán térség transzhumáló pásztorkodása. Céljuk az Alpok és a Mediterraneum pásztoréletének összehasonlítása komplex (történeti és szociálantropológiai) módszerek, levéltári kutatások és terepmunka segítségével. A folklorisztika és etnológia területén – korszerű módszerekkel és modern technikával – dolgozó A.R.T csoportot Gian Luigi Bravo vezeti. A folklór-szövegbázisok hasznos és modern feldolgozása nem öncélú: egy olyan hálózati néprajzi-antropológiai archívumot, adatbázist készítenek elő multimédiás eszközökkel és a hipertextusok segítségével, amely mások számára is hozzáférhető és használható lesz.

 

A Via Giolitti tehát koordináló központ és a szerdai, rendszeres találkozások helye: hazatérnek a kutatók, és megosztják kutatásaik tapasztalatait, és nem csak megtűrik, de elvárják a kollégáik kritikáját. A szerdai műhelyszemináriumok erre vannak kitalálva: terepről hazatértek, otthon kutatók, tanárok, doktoranduszok és más egyetemek antropológusai vitáznak egy-egy előadás, szöveg kapcsán. A tanszéken nem folyik különösebb oktatás számukra, hiszen nem várható el az Etiópiában dolgozótól, hogy hetente hazaugorjon előadást hallgatni.

A műhelyszemináriumok jó alkalmat jelentenek a szakmai bemutatkozásra. De talán ennél is fontosabb az állandó szakmai felügyelet, ami a folyamatos konzultációkat, a vitákat jelenti. Ezek határozzák meg a kutatások igen erőteljes irányvonalait, célkitűzéseit.

A Via Giolittin jól érzi magát az ember. Olyan emberek közössége ez, akik megtanultak nem csak északolasz körülmények közt, hanem – számunkra legalábbis – különleges élethelyzetekben is közösségek tagjaivá válni, sátorban aludni hónapokig, és főtt rizsen élni; akik meg tudnak szólalni a torinói marokkóiak és kínaiak nyelvén is, és akik – talán nem túlzás ezt állítani – felismerik az általuk vizsgált társadalom betegségeit; akik felismerik és megélik ugyanakkor a másságot, mert végül is ez a lényege a munkájuknak.

JEGYZETEK

1. Associazione Italiana per le Scienze Etno-Antropologiche (AISEA), 1991-ben alapított legújabb és legfontosabb antropológiai egyesület, amely több mint 400 tagot számlál. (Viazzo 2003.187.)

2. www.unito.it

3. Az antropológián belüli vitákat, a nemzeti és modern szemléletek, a primitív és a saját társadalom kutatásának évtizedekig elhúzódó polémiáit igen részletesen elemzi Pier Paolo Viazzo. (Viazzo i.m.)

4. Az etnológián elsősorban primitív, távoli népek kultúrájának vizsgálatát értik, ezzel szemben a kulturális antropológia olyan alkalmazott társadalomtudományt jelent, amely tágabb értelemben véve alkalmas más kultúrák elemzésére is.

5. Az antropológusok mindenkori nagy vágya a saját tanszékek létrehozása egyes egyetemeken belül, de ez csak olyan városok egyetemein sikerült ténylegesen, amelyeken nagyobb számban vannak a terület szakemberei (Róma, Perugia, Palermo, Torino és Bologna). Az egyetlen típusú képzés, amit magának tudhat, a posztgraduális képzések. Évekig ez csak a Pettazzoni-féle Etnológiai Iskolának járt ki, 1980-tól azonban beindulnak a magiszteri programok (corsi di perfezionamento) és a PhD programok is (dottorati di ricerca). (Vö. Viazzo i.m. 187.)