November 2004
Bologna, Kolozsvár — Egyetemi szerkezetváltás

Gömöri György

A mai angol egyetemek – különös tekintettel Cambridge-re

Életem során három egyetemen tanultam (ELTE, Oxford, Jogjakarta), egyen tettem különbözeti vizsgát (London), és egyen tanítottam, Cambridge-ben – igaz, az utóbbin harminckét teljes évig. Írhatnék tehát összehasonlító dolgozatot is más-más egyetemekről, bár ha azt tapasztalataim alapján írnám meg, észrevételeim bizonyára elavultnak hangzanának. Milyen volt Oxford az ötvenes évek végén, amikor odakerültem? Ez inkább az emlékirat kategóriájába tartozik. Most inkább a jelenlegi angol egyetemi rendszerről szólnék néhány szót, és ezen belül arról, hogyan működik Cambridge a huszonegyedik század elején.

Ezelőtt harminc évvel az angol egyetemi rendszer tulajdonképpen öt részből állt: más volt a tanítási gyakorlat Oxfordban és Cambridge-ben (amit gyakran együtt, „Oxbridge”-ként emlegetnek), más Londonban, megint más az ún. „piros téglás” vidéki és a hatvanas években létrejött „új” egyetemeken. Ezek mellett léteztek még, elég nagy számban, politechnikumok, illetve technikai főiskolák – volt köztük kitűnő, de volt elég gyenge színvonalú is. A baj akkor történt, amikor (ki tudja, milyen meggondolások alapján) a kilencvenes években a kormányzat egyetlen tollvonással „egyetemmé” minősítette az összes politechnikumot.

Nem mondok újat azzal, hogy egy intézmény elnevezése nem garantálja sem annak színvonalát, sem valós lehetőségeit. Az új Oroszországban van egy ún. „liberális demokrata” párt (Zsirinovszkijék), amelynek köztudomásúlag nincs köze sem a liberalizmushoz, sem a demokráciához. Az „egyetemesítés” következménye pedig az lett, hogy az angol felsőoktatás addigi hierarchiája új formában megszilárdult. Nem sokkal a kormány döntése után a legjobb egyetemek rektorai találkoztak a londoni Russell Hotelben, és Oxford, Cambridge s az Imperial College vezetésével érdekcsoportot alakítottak: ez lett a „Russell Group”, tizenhét tagegyetemmel. Azóta a többi, szám szerint 82 (!) egyetem kisebbrendűségi komplexusban szenved, bár az év végén közzétett eredménylisták nem mindig a Russell-csoport egyetemeit hozzák ki győztesnek – szakmája válogatja. Vannak viszont olyan tanintézmények, mint a Thames Valley egyetem, amelyik az eredménylista végén kullog, és a munkaadók nevetőgörcsöt kapnak, ha valaki innen szerzett diplomával kopogtat ajtajukon. (Vissza is lehet kicsit élni azzal, hogy a volt politechnikumok ma már egyetemek. Budapesten „oxfordi” diplomát hirdetnek, viszonylag nem magas tandíjjal, csak azt felejtik el hozzátenni, hogy itt nem a nagy múltú oxfordi egyetemről van szó, hanem az Oxford Brookesról, a régi poliról, amelyik ugyan sokkal jobb a Thames Valleynél, de azért mégiscsak újabban „oxfordi”.)

Az utóbbi időben az ösztöndíjrendszer is átalakult. Míg Magyarországon felháborodás fogadta a Bokros-csomagban beígért tandíjbevezetést (a Fidesz részben ezzel nyert választásokat 1998-ban), Angliában már évek óta tandíjat kell fizetniük az egyetemi hallgatóknak, igaz, a brit állampolgároknak jóval kevesebbet, mint a külföldieknek. Ez elsősorban azt a középosztályt sújtja, amelynek fiai és lányai régebben tandíjmentességet élveztek, illetve a helyi önkormányzatoktól kaptak ösztöndíjat. Ugyanakkor fel lehet venni egy kamatmentes kölcsönt, amit a végzett diákoknak mindaddig nem kell törleszteniük, amíg fizetésük el nem éri az évi 10 000 font szintet (összehasonlításként: az átlag egyetemi oktató fizetése kb. évi 25 000 font), de azért a munkásszármazású fiatalok alacsonyabb arányban jelentkeznek most egyetemre, mert szívesebben állnak munkába tizennyolc évesen, mint 3–4 évvel később. Tavaly, parázs vita után, amelyben a Munkáspárt baloldala Tony Blair ellen fordult, azt is megengedték az egyetemeknek, hogy a jövőben emeljék a tandíjakat – Oxford és Cambridge így is elkérhet majd 3000 fontot is egy évben a hallgatóktól, ami a jelenlegi évi brit tandíjnak két és félszerese, de még mindig kevesebb, mint amit a külföldiek fizetnek. Újabban az is vitára ad okot, hogy egyes brit egyetemek szívesebben vesznek fel jól fizető arabokat vagy kínaiakat, mint született angolt.

 

Az oktatási rendszer is változik. Oxbridge haladékot kapott 2008-ig, addig fenntartható a kollégiumi rendszer, ami a jelenlegi angol felsőoktatás büszkesége, de nem tudni, mi lesz azután. A kollégiumok a középkorban alakultak, önkormányzattal rendelkeznek, az „egyetemmel” való kapcsolatukat törvények és hagyományok szabályozzák. Vannak hihetetlenül gazdag kollégiumok (pl. Cambridge-ben a Trinity, amelyik még VIII. Henriktől kapott rengeteg földet), és vannak szegényebbek – utóbbiak rendszeres segélyt kapnak a gazdagabb testvérektől, az ún. Kollégiumok Közötti Alapból. Az újabban létrejött kollégiumok között van olyan is, mint a Robinson (Cambridge), amelyet egy gazdag newmarketi istállótulajdonos alapított. Oxfordban már az ötvenes években alapítottak posztgraduális (alapjában „doktorképző”) kollégiumokat, ilyen volt a kelet-európai szempontból fontos St. Antony’s, ahol politológusokat és újkoros történészeket képeznek, meg a Nuffield, a közgazdászok fellegvára. Cambridge ebben kicsit lemaradt, de aztán a hatvanas években létrejött a Darwin College (ennek vagyok én ma is Emeritus Fellow-ja), ahol a többi közt Kántor Lajos és Pomogáts Béla is megfordult, no meg egy évig tanult ifjúkorában Jerzy Buzek volt lengyel miniszterelnök, aztán a Clare Hall, amelynek szintén számos külföldi látogatója van.

Cambridge-ben a kollégium veszi fel a jelentkezőt, nem az „egyetem”. Utóbbi csak koordinál, illetve a fizetéseket onnan folyósítják, bár bizonyos oktatási tevékenységet a kollégiumok külön fizetnek. Jelenleg, a tantárgytól függően, általában két A és egy B  „érettségi” vizsgaeredménnyel vesznek fel (az A-szintű vizsga kb. megfelel az érettséginek), de akad olyan kollégium is, amelyik három A-t, vagyis kitűnőrendűséget követel. Írásbeli felvételi nincs, de van ún. „meghallgatás”, amelynek alapján – amennyiben a jelentkező eléri a várt vizsgaeredményt – vesznek fel, illetve szelektálnak. Ez sem könnyű dolog, hiszen a rátermettség nem csupán a vizsgaeredménytől függ, más meggondolások is számíthatnak. Az egyik vezető camb-ridge-i kollégium pl. nemrégen kijelentette, hogy ha két jelentkező közül az egyik állami, a másik magániskolába járt, és azonos a vizsgaeredményük, ők bizony az államiban végzett diákot veszik fel – ezt nevezik pozitív diszkriminációnak, amit én „tudatos esélyjavításnak” fordítanék.

Két lánykollégium kivételével ma már az összes többi (szám szerint 29) cambridge-i kollégium vegyes vagyis koedukált. Előadásra nem kötelező járni, csak ajánlott, s a diáknak csak két-három tanárnak tartozik számadással munkájáról. Az első a kollégium tanulmányi vezetője (Director of Studies), a másik, illetve a modern nyelvszakosok esetében a második és harmadik az ún. supervisor. Ezt nem könnyű magyarra fordítani, én a „szakvezető tanárt” tartom a legalkalmasabbnak; ugyanezt egyébként Oxfordban „tutor”-nak nevezik. Ezzel a szakvezető tanárral a diáknak legalább egyszer egy héten kell találkoznia, ilyenkor a diák felolvas egy meghatározott tárgykörből írt dolgozatot, majd ezt megvitatják, és a tanár új témát ad a következő heti konzultációra (supervision). A modern nyelvek esetében, ahol két nyelvet kell választani és párhuzamosan tanulni, ez hetente kétszer történik, mindkét tanárral egy-egy alkalommal. Ez a rendszer nagyon munkaigényes, igaz, hogy az oktatási időszak, a trimester vagy term nagyon rövid: 8 hét – 8 hét – 4 hét plusz 4 hét vizsgaidőszak. Ennél rövidebb tanév legjobb tudomásom szerint sehol a világon nem létezik.

Ez jó is a tanárnak, meg rossz is. Rengeteg a szabad ideje, de tanév közben keményen kell dolgoznia, és nagyon oda kell figyelnie a konzultációkra (a nagyobb tárgyak esetében a supervision kis-szeminárium jelleget ölthet, mert két-három résztvevővel is működhet). Mint már említettem, az előadások kevésbé fontosak, bár ez megint a hallgatók számától függ: egy kevésbé népszerű tárgy esetében feltűnik, ha a három diák közül egy nincs jelen. De tény, hogy Oxbridge-et el lehet végezni úgy is, ha a hallgató csak konzultációra jár, arra viszont járnia kell, ugyanis minden trimeszter végén a tanár diákjai előmeneteléről jelentést küld be az illetékes tanulmányi vezetőnek, s a „lógás” súlyos retorziókkal járhat. Ugyanakkor Cambridge-ben szinte ismeretlen a bukás, sőt még az „elégséges” átlag is rendkívül ritka a vizsgákon. A szakvezető tanárhoz az út pedig a könyvtáron át vezet; minden kollégiumnak van könyvtára, de bizonyos tárgyakhoz a nagy Egyetemi Könyvtár látogatása szükséges.

Az utóbbi 1710 óta kitűnő, bár korábban nem versenyezhetett a 17. század elején alapított oxfordi Bodley könyvtárral. Jelenleg hétmillió könyvvel és folyóirattal, egymillió (!) térképpel és kéziratok ezreivel rendelkezik, a könyvtári polcok hosszúsága száz mérföld, és évente újabb két mérfölddel növekszik. Kutatóknak és egyetemi hallgatóknak egyaránt szabadpolcos, csak a kölcsönzésre vannak bizonyos megszorítások, valamint az 1850 előtti régi és ritka könyveket kell külön kikérni a kutatóteremben. Az anyag szüntelenül gyarapszik; mióta én Cambridge-ben élek, a könyvtár vett egy „magyar kódexet”, amit nekem adtak át katalogizálni, találtam is benne egy ismeretlen, hosszú, I. Rákóczi Györgynek írt Pázmány-levél másolatot (lásd ItK, 1990. 5–6. 746–750.).

A régi kollégiumi könyvgyűjtemények is izgalmasak. Erről már több helyütt beszámoltam, most csak annyit, hogy a Trinity College-nak van egy Corvinája, van korabeli Janus Pannoniusa és vannak Szenci Molnár-kiadványai, de a Pembroke College-nak és a Queens’ College-nak is van egy-egy régi magyar bibliája. A King’s College, amelyik az ellenség oldalán harcoló volt cambridge-i diák, Békássy Ferenc  emléktáblájáról híres, őrzi Lord Keynes levelezését, köztük a Békássytól kapott leveleket. De ha már a hungarikáknál tartunk, nemrég rendeztem a „Magyar Magic” keretében egy olyan régi magyar könyvkiállítást az Egyetemi Könyvtárban, amely közel harminc, 1800 előtt kiadott hungarikumból állt – persze főként latinul írottakból. Mivel pár éve a British and Foreign Bible Society teljes gyűjteménye átkerült a cambridge-i egyetemi könyvtárba, nem volt nehéz dolgom a kiállítással.

 

Nincsen azonban minden rendben Cambridge-dzsel sem. Nem beszélek arról, hogy az egyetemi tanárok fizetése a hetvenes évekhez képest mintegy 25 százalékkal alacsonyabb, és hogy egyetlen kormányzat sem hajlandó ezen lényegesen javítani, hogy a leépítések miatt a hajdani 1:4-es tanár–diák arány egyre inkább erodálódik. Ebben az évben az elég gazdag cambridge-i egyetemnek rendkívüli építkezési programja miatt 15 millió 600 ezer font lett a deficitje, s ezt úgy próbálják megtakarítani, hogy részben állásokat „fagyasztanak” be, részben a titkárnők számát csökkentik. Az egyetem csökkenteni kívánja az állami támogatástól való függését, de a magántőke csak bizonyos területekre áramlik be, például a cambridge-i Science Parkba, illetve a természettudományokba. Jóllehet nem várjuk el, hogy mondjuk a repülőgépgyárosok a középkori irodalom tanszékét támogassák, az, ami a modern nyelvek tanszékén történt az elmúlt években, nem válik Cambridge dicsőségére.

Egész Angliában baj van a modern nyelvek tanításával. A spanyol kivételével (mindenki mondja: könnyű nyelv!) a modern nyelvekből érettségizők száma meredeken csökken. Hja igen, Európában szinte mindenki beszél angolul! Ez a csökkenés megmutatkozik a Cambridge-be felvételizők számában is, de a vidéki egyetemeket még jobban érinti. Megszűnnek tanszékek, s újabbakat kizárólag magánpénzből alapítanak, ha alapítanak. Cambridge-ben (hogy a magam háza tájáról beszéljek) a szláv tanszéken ma egyetlen szláv nyelvet tanítanak – és az az orosz. A lengyel- és a magyartanítás 2001-ben, amikor nyugdíjba mentem, megszűnt, a cseh és a szlovák tanítása már korábban. Előtte évekig bombáztam a magyar oktatásügyi minisztériumot és az angol egyetemi pénzelosztó szervet (HEFCE) kérvényekkel, adjanak valami pénzt a magyartanítás megmentésére. Nem érdekelte őket: Budapestet egyedül London érdekli, és még az sem eléggé – a londoni egyetemen a magyar lektori állást éppen Pálinkás József minisztersége idején likvidálták.

De visszatérve a cambridge-i egyetemre, az adminisztráció óriási hibákat követett el az elmúlt években. Mindezt most kiteregette egy Gillian Evans nevű professzor Inside the University of Cambridge in the Modern World című könyvében, amely a napokban jelent meg. Evans asszony a többi közt az „egyetemi demokrácia” megszűntén kesereg, és keményen bírálja a korábbi rektor, Sir Alec Broer működését. Igaz, az ő uralma idején történt az egyetem komputerhálózatának az a 10 millió fontos átalakítása, ami miatt hetekig akadozott a tanárok fizetésének folyósítása. Ebben az a legbotrányosabb, hogy a tízmilliós kárért senkit sem vontak felelősségre. És az ellentét az egyetemi tanártestület és az egyetemi adminisztráció között nem csak a „maradi” Cambridge-re jellemző. Mint arról a Guardian című napilap oktatási melléklete nemrég tudósított, az egyik londoni egyetemen (London Metropolitan University) a tanárok nyilvánosan elégették az egyetemmel kötött szerződéseiket. Az ügy hátterét nem ismerem eléggé, de maga a jelenség sokatmondó, az angol egyetemek válságának jeleként értelmezem.

Ugyanakkor a kutatás területén Cambridge-nek még mindig vezető szerepe van – a világlistán a Harvard és a Stanford után jelenleg harmadik helyen áll. Egyes tanszékeken Nobel-díjasok tanítanak, s lehet, hogy az én kollégiumomban is lappang egy-két Nobel-díj várományos. Ami a jövőt illeti, úgy tűnik, a kutatás mindinkább elválik a tanítástól, s a tanároknak a jövőben választaniuk kell, melyikre specializálódnak. A másik, jövőre mutató lehetőség a többszörös specializálódás, vagyis az egyetemet végzetteknek 10–20 év múlva már nem lesz elég egy diploma, növekszik a 2–3 diplomás és több mindenhez értő szakemberek száma. Honnan lesz erre pénze az államnak, illetve a magáncégeknek? Ez olyan kérdés, amire e pillanatban senki sem tud felelni Angliában.