November 2004
Bologna, Kolozsvár — Egyetemi szerkezetváltás

Bogdán László

Versek

Az elveszített csésze

Amikor elolvastam az elhagyott csészéről szóló

megdöbbent híradást – megdermedtem. Ryokán,

ez a világtól elhúzódó, magányos és derűs lélek

egyetlen vagyonkáját hagyta el!… Hiszen hiába volt az övé

az egész hegyoldal, az ég, a virágzó cseresznyefák

illatától begerjedt darázsraj, a megkergült kabócák

násztánca a holdfényben, a csillagok tükörképe

a vízililiomok körül, a tóban, miből fog majd ezek után inni?

miben gyűjti a rizsszemeket, amelyek fennmaradását

biztosíthatják? egyáltalán mit eszik ezek után

a balszerencsés szerzetes, és főként miből?…

Mélyen átéreztem szegény elveszített csészéje

miatt érzett keserűségét, de aztán váratlanul

döbbentem rá, ezentúl koldulnia sem kell, vígan ibolyázhat.

Visszatérés II.

A fennsíkon álló faházban találkozgattunk éveken át,

a lapályon görgött a telihold, hallatszottak

a rém lépései is, amint becserkészi a házat,

de mi soha nem figyeltünk rá, elfelejtettünk félni is,

egymással voltunk elfoglalva, egymásba vesztünk. Emlékszem

egy péntek estére, amikor megsértettél, pikírt megjegyzést

téve a sálamra, és én elrohantam. Mögöttem dübörgött

a rém, szembefordultam vele, de csak az üresség kérdőjelei

vibráltak a sötétben, csak a jánosbogárkák pulzáltak,

a fenevad nem volt sehol. Ezüstös, szitáló holdfényben

óvatoskodtam vissza a házhoz, belestem az ablakon,

te a tükör előtt ültél meztelen, lovagló ülésben a kisszéken,

és vöröslő hajadat fésülve, torokhangon énekeltél

a maga körül mindent felzabáló szerelemről. Féltem.

 

Az ígéret megszegése

Nem tudom, miért. Nem tudom, hogyan.

Nem tudom, mikor. Hogy hol, nem tudom.

Csak szemed zöld íriszére emlékszem,

veres körök forgatnak. Szédülök.

Csak hajad jázminillata bódít,

csak szád mandula íze, csak öled örvényei,

csak kacér mellbimbóid, két vörös málnaszem,

csak nyakad íve, csak combod és hasad.

Csak kezed, pillangó a vállamon,

csak fojtott lihegésed, csak az őrület,

csak sírásod, nevetésed, csak a fájdalom,

amint a fennsíkon romokban heverő házunk nézem.

Távolodsz. Már a hold uszályában énekelsz.

S a platán ágai között felsír egy rigó.

Tolsztoj biciklije

Az emeletes faházban, ahol megszállhatott, ha épp Moszkvában

időzött, sok személyes holmiját is kiállították.

Irkáit, pápaszemét, egy gyalulatlan fából ácsolt keresztet.

Sok könyv is volt, főként teológiai munkák, ezeket olvashatta

Moszkvában. Néhány ikon, ezek előtt beszélgethetett Istennel.

És volt egy bicikli is. Otromba jószág. Muszka velocipéd.

A kerékpár bizarr őse. Hátulsó kereke olyan nagy volt,

hogy az öregember álláig érhetett, az első kereke viszont pici.

Elképzelted, hogy kucsmáját fejébe nyomva, kackiásan pattan

az ingatag alkotmány nyergébe, rövid lábaival erőlködve

nyomja a pedált, és előrehalad az utca közepén, a jövő felé.

A lovasok, szekerek, hintók kikerülik, a kocsisok káromkodnak.

„De hát itten mindég sár lehetett – röhögött a kaján Máriusz,

körbejárva a bicikli-őst. – Keveset használhatta szegény!…”