November 2004
Bologna, Kolozsvár — Egyetemi szerkezetváltás

Néda Árpád

Miért „Bologna”? És hogyan?

Elemezve a hazai közép- és felsőfokú oktatásnak az utóbbi negyvenöt éves történéseit, elképzeléseit – erről van személyes tapasztalatom –, sajnos meg kell állapítani, hogy válságba jutott. Sokan ráéreztek erre, de szándékaik olyanok voltak, mint egy tervszerűtlen kutatási intézmény vezetőinek  „hosszú távú tervei”, akik mindig valamit elképzeltek, be is indították ezeket az elképzeléseket, de jött az új vezetőség, amely újból újított, anélkül, hogy az előzőleg elképzelt tervet a gyakorlati megmérettetésnek alávetette volna. Példaként hoznám fel azt, hogy 1989 előtt a túlzott műszaki oktatásra fektették a hangsúlyt, elhanyagolva a humán jellegű képzést. 1989 után radikálisan megváltozott a helyzet. Ezért jött létre az az áldatlan állapot, hogy a matematika, fizika, kémia iránt nagyon kevesen érdeklődnek, ugyanis drákói módon lecsökkentették az említett szakok középiskolai oktatásának az óraszámait. Továbbá nem létezett és nem létezik egy alaposan végiggondolt, tudományosan megalapozott, európai feltételeknek megfelelő, az egyetemek végzettjeinek jövőjére vonatkozó elképzelés.

Az oktatás válsága nem csak hazai sajátosság, ez mind európai, mind világszinten  jelentkezik, de nem annyira hangsúlyozottan, mint nálunk. Ezeknek a tényeknek tulajdonítható, hogy 1998. május 25-én, amikor az európai integráció kezdett körvonalazódni, a négy, komoly felsőoktatási múlttal rendelkező európai állam  (Németország, Olaszország, Nagy-Britannia, Franciaország) tanügyminiszterei Párizsban kiadták a Sorbonne-i Nyilatkozatot. A nyilatkozat lényegét a következőkben lehet összefoglalni.

Annak ellenére, hogy a közös Európa megvalósítása szépen halad előre, ez nem jelentheti csak az euró bevezetését, hanem közös európai tudatot és megismerést  kell jelentenie. A közös Európában a szellemi képességeket kell fejleszteni, ami az egyetemek feladata. Az egyetemek Európában jöttek létre. A történelem folyamán a tanárok és a diákok  szabadon járták be a kontinenst, kölcsönösen tanulva egymás tapasztalatából. Ez az átjárhatóság jelenleg még csak körvonalazódik.

Egyetemeinknek és diákjainknak tartozunk az átjárhatósággal, a sikeres szakmai megvalósulás lehetőségével. Az európai nyitás ilyen értelemben is a fejlődést kell hogy jelentse, de csak akkor valósítható meg, ha megújítjuk a felsőoktatást, és ennek struktúráit. Erre hivatott a már európailag elismert, legtöbb országban bevezetett és alkalmazott ETCS (Egységes európai transzferábilis kreditrendszer). Ez a rendszer a tárgyakat nehézségi fok, óraszám, valamint az egyéni munka függvényében osztályozza, értékeli, és ennek függvényében kreditpontokat allapít meg. A kreditrendszernek megfelelően az elért eredményeket és minősítéseket nemzetközileg elismerik, és a hallgatók értékelésénél elfogadják.

Az említett nyilatkozat hangsúlyozza, hogy a fiatal egyetemi polgároknak joguk van egy minőségi, nemzetközileg elismert, versenyképes oktatás részeseinek lenni.

Az egyetemek végzettjeinek joguk van olyan felsőoktatási diploma megszerzésére, amely európailag elismeri a középfokú felsőoktatás, a felsőbb fokú (magiszteri), majd doktori (Phd) képzést tanúsító diplomákat. Ez a diploma és ennek elismerése azt is kell jelentse, hogy az egyetemet végzett polgároknak nemcsak Európában, hanem az egész világon azonos feltételeket és jogokat kell biztosítani.

Erre a megalapozott kihívásra felelve, l999. június 19-én 29 európai ország tanügyminiszterei azonnal reagáltak (Ausztria, Belgium, Bulgária, Dánia, Észtország, Finnország, Franciaország, Írország, Izland, Görögország, Málta, Nagy-Britannia, Hollandia, Magyarország, Litvánia, Luxemburg, Németország, Cseh Köztársaság, Lengyelország, Románia, Portugália, Szlovákia, Szlovénia, Spanyolország, Svédország), és Bolognában kiadták a már híressé vált Bolognai Nyilatkozatot. A nyilatkozat aláírói magukévá tették a Sorbonne-i Nyilatkozatot, és ennek megfelelően az európai szellemi és oktatási egység megvalósításáért a következő elveket rögzítették le.

Európai szinten egységes diplomarendszert kell megvalósítani, olyat, amely biztosítja az áttekinthetőséget és az átjárhatóságot, minden diploma tulajdonosának Európában azonos feltételeket és lehetőségeket biztosítva. Ennek érdekében nem elégséges csak a diploma kibocsátása, hanem társítani kell hozzá a diplomamellékletet. Ennek tartalmaznia kell a diploma tulajdonosának személyi adatait, az oktatás szakaszait, az oktatási rendszer szerkezeti felépítését, tanulmányi eredményeit, a tantervet és ennek tartalmára vonatkozó adatokat. Ez a melléklet nagymértékben biztosítaná minden ország fiataljainak az esélyegyenlőséget.

Szükséges a többlépcsős rendszer kialakítása. Az elképzelés szerint az első hároméves (megnevezés lehet licens, vagy prelicens szint), a második a magiszteri (kétéves javasolt időtartammal), majd a legfelsőbb a doktori (Phd). Minden szint sikeres befejezése diplomát jelent és kell hogy jelentsen, ami a végzettségnek megfelelő elhelyezést vagy elismerést biztosít. Ez az elképzelés megköveteli az európai kreditrendszer  elismerését és alkalmazását. Ezt a rendszert úgy kell alkalmazni, hogy biztosítsa az egyetemek közötti átjárhatóságot, a tanulmányok diplomáciamentes elismerését. Továbbá azt is kell biztosítania, hogy adott százalékban a pontokat ne csak a klasszikus oktatási rendszer keretében szerezzék be, hanem pl. „Life Long Learning”-ben (folytonos oktatási rendszer) is. Egy másik lényeges követelmény az oktatás minőségi biztosításának (Quality Assureance) nemzetközileg elismert elvei. Egyeztetett tantervet kell kidolgozni, lehetővé tenni ezáltal, mind a hallgatók, mind az egyetemi oktatók mobilitását.

Az egyeztetett tantervek, a felsorolt követelmények megvalósítása nem szabad hogy sértse a nemzeti hagyományokat, az egyetemek autonómiáját, és bizonyos értelemben az oktatás elismert és bevált hagyományait.

A fenti nyilatkozatot a felsőoktatásért felelős személyek megfontolták, és továbblépést jelentett a 2001. március 29–30 között Salamancában megtartott értekezlet, amelyen háromszáz európai egyetem felelős személyiségei vettek részt. Itt döntötték el, az előbbiekben felsorolt elvek alapján, a megvalósítás érdekében, az Európai Egyetemek Szövetségének (EUA) létrehozását.

Ismerve ezeket az előzményeket, tekintsük át, hogy miért igényeli a hazai, de elsősorban az erdélyi felsőoktatási rendszer az át- és újraértékelést.

Első megállapítás az lenne, hogy hazai viszonylatban, enyhén fogalmazva, a hallgatók és a tanárok átjárhatósága szegényes, főleg azért, mert a mi oktatásunkat az európai diákok kevésbé igényelik.

Világviszonylatban, de nálunk is, megnövekedett a diákok száma, pontosan ezért már nem feltétlenül szükséges, hogy a végezettségnek megfelelő szakterületen helyezkedjenek el. Az első lépcső sikeres elvégzése nem igényel olyan nagy  anyagi befektetést a hallgató részéről, mint a hagyományos egyetemi képzés, de diplomát biztosító eredményt, szellemi tőkét, elismerést és értékelést jelenthet.

Az alapképzésnek nemcsak tudományos ismereteket kell biztosítania, hanem a megismeréshez szükséges módszereket, tájékozottságot, mivel ezek lehetővé teszik a pályamódósítást, új tudományterületek megismerését.

A kimondott, szűkebb területre vonatkozó tudományos képzést a második (magiszteri), és a harmadik doktori (Phd) lépcső biztosítja.

Az első (hároméves) lépcső a hallgatók szempontjából másként is előnyős. Sok diákban két vagy három év után tudatosodik, hogy  a választott szakterület nem, vagy csak részben felel meg elvárásainak. Ezáltal biztosított az újrakezdés lehetősége, de egyetemi évei nem vesznek el, hiszen eddigi – talán sikeres – tanulmányait diploma igazolja.

A legtöbb európai országban (Magyarország, Ausztria, Franciaország…) különválasztották a tanári és a tudományos képzést. A Bologna-folyamat közelítheti, és talán közelíti is a két képzési területet. Mindkét esetben megvalósítható egy közös, hároméves tanterv, majd ezután egy év lenne a tanári, két év a tudományos képzés időtartama.

A 3+1 módozat beválna az egyszakos képzésnél, de komoly és nem megvalósítható problémákat vetne fel a kétszakos képzés esetében, mint pl. fizika–matematika, fizika–kémia, kémia–biológia stb. Ezekre a társított szakokra nagy szükség, de ugyanakkor nagy igény is van. Általános iskolákban, kisebb líceumokban egyetlen szakos tanár részére nem biztosítható a teljes fizetésnek megfelelő heti óraszám.

Megvizsgálva  a romániai és a többi keleti állambeli műszaki ötéves képzést és a végzett mérnökök számát, valamint az általuk betöltött munkaköröket, a helyzet lesújtó. A túlzottan nagy számú végzős 70–80 százaléka, annak ellenére hogy besorolásuk mérnöki, adminisztratív vagy legjobb esetben mesteri feladatkört tölt be, nem rendelkezik végzettségének megfelelő kreatív munkakörrel. Ilyen értelemben jótékony hatású lenne a 3+2 rendszer. Ennek keretében az első három év alatt gyakorlati szempontból a legalapvetőbb ismereteket tanulnák, és megszerezhetnék az üzemmérnöki (régi szóhasználat szerint az almérnöki) címet. Az ez után következő két év már szakosítást jelentene, tervezői, kreatív képességet fejlesztene. Ennek felelne meg a diplomás mérnöki cím.

A másik lényeges kérdés a kettős diploma megszerzése, ami azt jelenti, hogy két egyetem adja ki, lehetőleg két különböző európai országból. A kettős diploma előnyét – gondolom – nem kell taglalni, de ez csak akkor képzelhető el, ha európai szinten egységes vagy közel egységes a felsőoktatás szerkezete. Ezt biztosíthatja a  Bologna-folyamat alkalmazása.

Ha megvizsgáljuk a felsőoktatásban elismert és államilag elfogadott szakterületeket, a romániai helyzet ijesztő. Több olyan elismert szak létezik, melyeknek a megnevezése különböző, de gyakorlatilag ugyanazt vagy majdnem ugyanazt tartalmazza. Ez nem csak romániai sajátosság volt, hanem más európai országban is létezett (pl. Magyarország, Ausztria, Franciaország). Az európai országok már Bologna előtt léptek ezen állapot megszüntetéséért. Ugyanide kapcsolódik az a különös helyzet is, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen húsz kar létezik, ezek közül egyesek komoly tartalmi átfedéssel, például a közgazdasági és a bussines  kar, de ugyanez tapasztalható az egyetemi tanszékek esetében is. Ez az áldatlan állapot annak a következménye, hogy néhány tisztségben levő oktató tanszékvezetői vagy dékáni kinevezést szerzett egyéni sikerei vagy politikai kapcsolatai által. Nem vették és nem veszik figyelembe azt, hogy ezáltal az egyetem amúgy is szűkös pénzügyi kereteit meggondolatlanul és értelmetlenül emésztik.

Az egyetemek keretében kihelyezett – hároméves képzést biztosító – főiskolák (kollégiumok) működnek. Romániában a Babes–Bolyai Tudományegyetem kollégiumai a legkiterjedtebbek. Első látásra úgy tűnik, hogy a Bologna-folyamat legzökkenőmentesebben ebben az esetben valósítható meg. Ez az elképzelés csak látszat, mivel kevés az olyan főiskolai szak, amelynek létezik egyetemi szintű megfelelője, és amely biztosítaná a magiszteri képzést. Az említett folyamatot komolyan kell venni, de akkor a teljes vagy majdnem a teljes főiskolai hálózatot át kell értékelni és szervezni.

Feltétlenül szükséges az oktatási politikát új alapokra helyezni. Kevés kivétellel a hazai és az európai oktatás túlzottan információközlésre szorítkozik, skolasztikus módszereket alkalmaz. Ez elismerten túlzottan nagy heti óraszámot igényel. A mostani felsőoktatási rendszerünk tudományt „reprodukáló gépeket” képez és nem a tudomány művelőit. Ezen Európa-szerte javítani kellene. Meg is valósítható, ha lecsökkentik a heti óraszámot, és a tantervi elképzelések által megnövelik a hallgatók egyéni munkájának a részarányát. A hallgatókat nemcsak oktatni, hanem a megismerés, egyéni hozzáállás érdekében irányítani kell.

Ezek után felvetődik a kérdés, a fenti elvárások megvalósíthatók és hogyan? A továbbiakban megprobálom ezt a kérdést taglalni.

A Bolognai Nyilatkozatban foglaltak megvalósítása, de legalább megközelítése, szemléletváltást igényel, főleg az oktatásért felelős szervek és az oktatók részéről. Ez nem biztosítható ugrásszerűen, rendeletekkel (ez különösen érvényes hazai viszonylatban), hanem komolyan átgondolt, hosszabb időre ütemezett folyamat során valósítható meg.

Az oktatatásért felelős szerveknek állandóan tanácskozni kell gyakorlattal rendelkező és gyakorló tanárokkal. Olyan munkabizottságot kell létrehozni, amelyeknek tagjai egyetemi oktatók, az egyetemek akadémiai vezetőségeinek tagjai, és nem minisztériumi tisztviselők (sajnos az utóbbi hazai gyakorlat). Ezt az elvet követi a legtöbb európai ország (Németország, Szlovákia, Szlovénia). Megengedhetetlen, hogy a folyamat megvalósítását funkcionáriusok irányítsák, dekrétumokat adjanak ki, és a végrehajtást az egyetemek hatáskörébe utalják (sajnos erre megszámlálhatatlan példát lehetne felsorolni). Egy ilyenszerű megközelítés és alkalmazás eleve maga után vonja az elképzelés sikertelenségét.

A második lépcső – a magiszteri – már létezik, de tartalma nem mindig egyeztetett az első lépcsővel. Sok az ismétlés, átfedés, ami fölösleges befektetést igényel a hallgatók részéről. A magiszteri képzést úgy kell megszervezni, hogy ez a doktori képzés előszobáját jelentse.  Ebből kifolyólag elfogadhatatlan a jelenlegi állapot, amely esetben a három lépcső tanmenete nem egységes, sok esetben egymástól független, és tartalmi szempontból gyakori a logikai törés. A magiszteri fokozat tanmenetének biztosítania kell a hallgatók kreativitásának a fejlesztését, főleg az irányított de önálló kutatási tevékenységet.

Véleményem szerint még a következő szempontokat is figyelembe kell venni. Annak érdekében, hogy eleget tegyünk a bolognai szellem követelményeinek, a doktori képzésnek kell jelentenie a kiindulási pontot. A doktori iskola nemzetközileg elismert kutatócsoportok témáihoz kell hogy igazodjon, elfogadva ezt az elvet, egyértelműen eldönthető, mit és hogyan kell oktatni a magiszteri szinten. Ezt követné annak a megállapítása, hogy az alapozásnál mit és hogyan kell tanítani. Lehet hogy megvalósíthatatlannak tűnik, de az első fokon közölt alapismeretek több doktori iskola igényeit is kielégíthetik. Ez nehéz helyzetet jelent, de ha a folyamatot nem sietjük el az európai csatlakozás érdekében, hanem komolyan átgondoljuk, sikerrel járhat.

A Bolognai Nyilatkozatban foglaltak megvalósításának a szükségességét nem lehet vitatni. Sikeres alkalmazása lehetetlen egy olyan országban, ahol a fiatal végzősöknek nem biztosítják a tudásuknak és képességeiknek megfelelő munkakört és a szerény feltételek pénzügyi hátterét, arról nem is beszélve, hogy eredményeik elismerése teljesen hiányzik. Eszmefuttatásomat talán azzal lehetne zárni, hogy a Bolognai Nyilatkozatban foglaltak egy közös szellemi Európát jelenthetnek, de ezért a felelős szerveknek, valamint a komoly tapasztalattal rendelkező oktatóknak jelentős szerepet kell vállalniuk. Ezek mellett a munkaerőpiacot is kell tanulmányozni, és a szükséges lépések megtételénél ennek az igényeit figyelembe kell venni.