November 2004
Bologna, Kolozsvár — Egyetemi szerkezetváltás

Kozma Tamás

A felsőoktatás hermeneutikája

A hermeneutika eredetileg szövegértést jelent. Azoknak a szövegeknek a megértését nevezték így, amelyek egy-egy közösség életében döntő fontosságúak voltak. A legkézenfekvőbb „hermeneutika” maga az olvasás: az ti., hogy elolvassuk a szöveget, és hogy értelmet fűzünk hozzá (meg is értjük). Ilyenformán az olvasást tekintjük a hermeneutika legegyszerűbb modelljének. A hermeneutikai törekvések – bármennyire elvontak, áttételesek és bonyolultak lettek is a történelem folyamán – valójában mind elrendezhetők az olvasás mintájára (amint ezt pl. az „iskolátlanító” néhai Ivan Illich legutóbbi szép könyve mutatja).

Hermeneutika mint szövegértés

Az egyik törekvés, amelyet hermeneutikainak szokás nevezni, a szöveget állítja érdeklődése központjába. Ahhoz, hogy értsük, ami rögzítve van, meg kell találni, föl kell fedezni, ki kell választani a megfelelő szövegeket. A megfelelő, eredeti, hiteles és érvényes szöveg megtalálása hosszú időn át uralta az európai (és nem csak az európai) törekvéseket. Az igazi, üzenetet hordozó szövegek kiválasztása és rögzítése (kanonizálás) és megkülönböztetése a jelentéseket nem hordozó, ezért megőrzésre és megfejtésre érdemtelen szövegektől a tudósi hivatás egyik föladatává vált (szent szövegek hiteles megőrzése, adománylevelek hiánytalan átmentése, törvények írásos rögzítése). Mivel nem minden szöveget sikerült eredeti formájában megőrizni, az eredeti formát helyre kellett állítani, rekonstruálni. Így a szöveg került a kutatás középpontjába; a szöveg közvetítette és hitelesítette a valóságot. A kutatás számára a szöveg maga a kutatandó valóság. Az európai gondolkodásnak ez a hagyománya vezetett a narrativakutatásokig és a posztmodern filozófia kapcsolódó törekvéseihez.

Gadamer szerint a szöveget akkor értjük meg, ha nemcsak szubjektív jelentéseket fűzünk hozzá (ami tőlünk származik), hanem olyan értelemmel ruházzuk föl, amely az eddigi hagyományokból fakad. „Magát a megértést nem annyira a szubjektivitás cselekedeteként, hanem  egy hagyománytörténetbe való bekerülésként kell elgondolni, amelyben múlt és jelen szüntelenül közvetítődik” (Fenyő 2001).

A „posztstrukturalizmus” eredetileg a pszichológiában (Foucault). a társadalomtudományban (Derrida) és a filozófiában (Lyotard) indult. A tudományos megismerést a (társadalmi) megismerés sajátos formájaként írták le, amelynek során nemcsak megismerjük, hanem mintegy újraalkotjuk a valóságot. A valóságnak ez az újraalkotása – a tudományos megismerés során – nem konszenzusos, hanem konfliktusos formában történik, amennyiben a valóság a különböző (szemben álló) megismerők diskurzusaiban (szövegeiben, narratíváiban) kel ismét életre.

Hermeneutika mint jelentésadás 

A másik törekvés, amelyet hermeneutikainak neveznek, a megértéshez („értelmet adás”, „értelemmel való fölruházás”) kapcsolódik. Ma számos irányzatát divatos hermeneutikainak nevezni. Példaként csupán néhányat említünk.

Saussure genfi nyelvész arra hívta föl a figyelmet, hogy a beszéd (parole) hangokból és a hozzájuk fűződő jelentésekből áll. A nyelvészet föladatának a kettő megkülönböztetését, a hangokhoz fűződő jelentések törvényszerűségeit tartotta. Schütz (fenomenológiai társadalomkutatás) a társadalmi jelenségek és mögöttük a társadalmi lényeg kettősségére mutatott rá. A fenomenológiai társadalomkutató célja, hogy a jelenségek vizsgálatától a társadalmi lényegig jusson, azt ragadja meg. George Mead a társadalmi interakciókat kutatva többek között arra jött rá, hogy kommunikáció nem egyszerűen egyének közt folyik. Az interakciózó egyén (csoport) föltételezi azt, akivel kapcsolatba lép, és e föltételezett képen keresztül jut el az üzenete a célzotthoz (szimbolikus interakcionizmus). Garfinkel a pozíciókat és szerepeket vizsgálja, amelyeket az interakciózók elfoglalnak, amikor kapcsolatba lépnek egymással. A kommunikáció sikeres vagy sikertelen aszerint, hogy e pozíciókat és szerepeket betöltők miként azonosították egymást (etnometodológia).

A hermeneutika mint a megértés tudománya és művészete válik az 1970-es évektől kibontakozó kvalitatív társadalomkutatások elméleti hátterévé.

Hermeneutika és felsőoktatás-kutatás

Mit tanulhatunk a föntiekből a felsőoktatás kutatásában?

A „társadalmi valóság” – vagy annak bármely szegmentuma, részlete (pl. a felsőoktatási intézmény, szervezet, létesítmény stb.) – fölfogható szimbólumként. Eszerint a társadalmi valóság minden eleme jelent valamit, rámutat valamire. A megismerő föladata nemcsak az, hogy ennek a jelenségvilágnak a törvényszerűségeit leírja, hanem az is, hogy a jelentését megértse.

A jelentésekhez önkényesen, szabadon választunk hordozót, jelet. Rajtunk múlik például, hogy milyen jelet alkalmazunk a forgalmi veszély jelzésére. A jelnek nincs köze a jelentéshez; a jelentés társadalmi megállapodás kérdése.

A szimbólumok – ettől eltérően – tartalmas jelek. Nemcsak kiválasztjuk őket egy üzenet hordozására, hanem egyben ők maguk az üzenet is. A főiskola épülete azt a célt szolgálja, hogy benne otthont találjanak a hallgatók. De az, hogy a város a főterén ad otthont nekik, egyúttal azt is jelenti, hogy ezek a diákok ebben a városban, e város szívében vannak igazán otthon; mintegy „elfoglalták” ezt a várost.

Az ilyen belemagyarázások a jelenségekbe – egy-egy épületbe, névbe vagy logóba – a mi konstrukcióink. Mi adjuk ennek vagy annak a jelenségnek ezt vagy azt a jelentést. A főiskola épületének, nevének, logójának stb. attól van jelentése, hogy mi beleértjük, belemagyarázzuk. A jelentés adása szubjektív, emberi. Rajtunk múlik, akik megérteni véljük az üzenetet.

Nemcsak megértjük az üzenetet, hanem befogadjuk, átéljük. Nemcsak kognitív aktusról van szó, hanem olyan megértésről, amelybe az ember affektív, emocionális erőit is igénybe veszi. Vagyis a jelentés hozzáadása a jelhez egzisztenciális aktus. Egész személyiségünk részt vesz benne.

Hiába tulajdonítunk azonban jelentést egy épületnek, névnek vagy logónak, ha ezt csupán mi értjük így. Valódi üzenet akkor lesz belőle, ha többen értik ugyanúgy. A társadalmi jelenségnek jelentést tulajdonítani nem egyéni, hanem közösségi aktus. Minden közösségre jellemző, hogy minek milyen jelentést tulajdonít: min mit ért, mit hogyan ért félre.

Nem is lehet másként. A csak nekem szóló individuális üzenet nem nevezhető üzenetnek (inkább ráébredésnek, megvilágosodásnak, aha-élménynek). Az üzenet többeknek szól. Az épület, a név, a logó csak akkor „üzen”, ha az egész közösség hasonlóképp érti. Az épületnek, névnek, címernek, pecsétnek, ereklyének tulajdonított jelentés közösséget formál.

A felsőoktatás hermeneutikája azt a közösséget akarja megérteni, amely az intézményt körülveszi. Azt tárja föl, hogy miért tulajdonít jelentéseket a közösség a felsőoktatásnak, és milyen jelentéseket tulajdonít neki. Ez az első lépés afelé, hogy a felsőoktatást befogadó, megalapító, támogató és fölhasználó közösséget megértsük.  Ez a közösség különös jelentésekkel ruházza föl az intézményét, és benne – székhelyében, épületében, nevében, tanítási nyelvében – sajátos jelképeket lát. Eszerint cselekszik is, ez határozza meg döntéseit és választásait. Tudjuk azonban, hogy ezek a jelentések nincsenek „belekódolva” az intézmény falaiba vagy nevébe, hanem az a társadalom ruházza föl vele, amely befogadja, vagy amely küzd ellene.

Attól a közösségtől, helyi vagy regionális társadalomtól függően, amely a felsőoktatást körülveszi, az intézmény számos vonatkozása válhat szimbolikussá. Ezen azt értjük, hogy a székhely, az épület, az elnevezés stb. mind hordozhat olyan jelentést, amely önmagán – az adott felsőoktatási intézményen – túlmutat. Mégis találunk bizonyos törvényszerűségeket abban, hogy a környező társadalom és egyes csoportjai minek tulajdonítanak különös jelentőséget, és hogy milyen jelentőséget tulajdonítanak az intézmény székhelyének vagy épületének. Alább mutatóban említünk néhányat ebből a gazdag értelmezésből. A példák, amelyekre hivatkozni fogunk, elsősorban az új intézmények alakulásának vizsgálatából, illetve folyó intézményi átszervezések megfigyeléseiből származnak (Kozma et al 2003).

Az intézmény székhelye

Az egyetem, főiskola, kollégium, könyvtár mindig szellemi központ volt, amely gyakran városközpontokban alakult ki. Ennek nyilvánvaló gazdasági (közlekedési, infrastrukturális) okai voltak, de amellett természetesen társadalmi és politikai okai is. Arról már kevesebbet szokás beszélni, hogy új intézmények székhelyének kiválasztásánál milyen meggondolások játszanak szerepet; és hogy akik a döntéseket meghozzák, milyen jelentőséget tulajdonítanak a székhely megválasztásának (illetve hogyan magyarázzák meg utólag a döntést).

Az intézmény székhelyének kiválasztása politikai tett. A föltételek és lehetőségek természetesen befolyásolják ezt a kiválasztást; de a választás mögött politikai meggondolások húzódnak. Ezek a meggondolások esetenként nyilvánvalók (sőt ki is mondják őket), más esetekben azonban rejtettek (sőt talán meg sem fogalmazták őket). A politikai üzenet rendszerint az, hogy a közösség, amely az intézmény telepítését támogatja, föllép a társadalmi életben, jelen van, befolyást akar gyakorolni. Ennek a szándéknak rendszerint történeti okai és indokai is vannak.

A Viadrina Egyetem az Odera–Neisse-határ mellé telepedett, ott szervezték meg. Ezt a lépést az elbeszélők rendszerint nem magyarázzák, a mindennapi életet figyelve azonban világos „üzenete” van. Az Odera–Neisse-határ a második világháború után keletkezett, ebben az értelemben nem történeti, hanem „mesterséges” határ. Az egykori Poroszország közepén húzódik. Az egyetem együttműködése a határ túloldalán megszervezett Collegium Polonicummal úgy értelmezendő (így is értelmezik), hogy mindkét fél elfogadja ezt a helyzetet, sőt a határt összekötő kapocsnak (hídnak) tekintik, amely történetileg is összeköt.

A Bolzanói Szabad Egyetem Dél-Tirol történeti vidékén szerveződött (Bosenben és Brixenben). Ez a régió a magyar történelemből is ismert (Meran). Az egyetem megalakulását úgy szokás értelmezni, hogy a tiroli német kisebbség a maga történeti jogait a mai keretek közt is ki tudta vívni (kulturális, tanulási, képzési jogok).

Intézmény a városban vagy a városon kívül

Az intézmény elhelyezése egy-egy településen belül legalább annyi üzenetet hordoz, mint székhelyének említett kiválasztása. Ezek a sztereotípiák jönnek elő – elgondolkoztató módon – a mai intézménytelepítésekben is. Ezek az intézménytelepítések politikai üzenetei egy-egy társadalmi csoport életképességének és érdekérvényesítésének.

A leuven-i (Louvain) katolikus egyetem szakadása annak idején bejárta egész Európát. Az egyetem a város közepén épült föl, a csodás késő barokk épületegyüttes ma is a város központját fejezi ki. Az ősi egyetemi épület azonban flamanddá vált; és az eredeti nyelvet (francia) hordozó új egyetem már nem fért el ott, hanem a városon kívülre húzódott. A bentmaradás és a kivonulás üzenete már annak idején is annyira nyilvánvaló volt, hogy mindenki egyformán értelmezte, menekülők és bentmaradók is.

A kárpátaljai Beregszász városközpontját az egykori megyei bíróság impozáns vidéki barokk épülete határozta meg. Sokáig szovjet katonai épület volt; utóbb a Kárpátaljai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Főiskolának sikerült megszereznie. A főiskola elhelyezése a város központjában világos: a szovjet katonai jelenlét után a magyarság jelenlétének egyik jelképévé vált.

Az Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai egysége számára megvásárolták a Hargita nevű egykor reprezentatív szállodát. A Hargita a város központjában áll. Megszerzése, átépítése és fölhasználása különösen markánssá válik az újonnan kezdeményezett székelyföldi autonómiamozgalmak idején.

Az épületek szimbolikája   

Az épületek szimbolikájáról az építészek szoktak beszélni; a mi összefüggésünkben például az iskolaépítészek (kulturális központok, nevelési központok, településközpontok stb.). Az európai felsőoktatás történetében is nagy hagyománya van az egyetemek és főiskolák művészi megformálásának. (Akárcsak pl. a templomépítészetnek vagy a várak és kastélyok térbeli megformálásának és szimbolikájának.)

Ezek a hagyományok is befolyásolják azokat, akik egy-egy új vagy újjáalakult intézmény épületeit kiválasztják és megformálják. Ennek a szimbolikája szintén jól érthető. Arról „üzen”, hogy az illető intézmény beleilleszkedik az európai felsőoktatás hagyományába. Vagy pedig – ellenkezőleg – azt az üzenetet közvetíti, hogy fölzárkózott a tudomány és a kutatás modern élvonalába. Az újonnan alakított felsőoktatási intézmények Közép- és Kelet-Európa-szerte hasonlóan megformált épületekben igyekszenek elhelyezkedni, ilyeneket keresnek vagy mutatnak be prospektusaikon. Ezek az épületek általában a 18. századi barokkot képviselik (az egykori Habsburg Birodalom területén az ún. osztrák barokk épületeket részesítik előnyben).

Ilyen épületet választott a már említett dél-tiroli intézmény a könyvtárának; maga az épület eredetileg egyházi célokat szolgált, és egyházi tulajdonban van. Az intézmény bemutatásakor (valamint prospektusain, szóróanyagain) mégis előkelő helyet foglal el. Az odera–frankfurti egyetem központi épülete ugyancsak barokk, és azt sugallja, hogy az egyetemnek a városban (a régióban) történeti hagyománya van. Ennek az egyetemnek ugyan tényleg volt előzménye (amit a 19. századi porosz hálózatracionalizálás közben szüntettek meg), de az épület sohasem volt az egyetemé. Mégis, a Vidrina Egyetem újjáalakulásakor ezt az épületet választották főépületnek.

Számos újonnan alakuló magyarországi félfelsőfokú intézmény igyekszik ugyanezt a szimbolikát fölhasználni. Egyik esetben egyenesen egy megkonstruált szabadtéri oszlopcsarnokkal találkoztunk, amely lovas szobrot vett körbe. A város felsőfokú szakképző intézménye ezt a látványt használja föl arra, hogy egy egyetemi város benyomását keltse a látogatóban.

A másik szimbólum, amit a felsőoktatási intézmények ma is kedvvel használnak, jobbára a Bauhaus-építészetre tekint vissza. Az ilyen épületek kiválasztása vagy megépítése, mint említettük, a fölzárkózást, modernizálódást jelképezi. Az újat (jobbat, modernebbet, haladóbbat) szimbolizálja, vagyis azt a jövőt, amelyet az adott intézmény révén közelítünk, teremtünk.

A már említett louvain-i új francia egyetem épülete egyike a világszerte ismerteknek és idézetteknek. Tervezésekor és keletkezésekor azt volt hivatott kifejezni, hogy a francia szellem mintegy kiszabadult a késő barokk városból, és újra szabadon szárnyal. Hasonló értelmet tulajdonítanak az amerikai buffaloi egyetem városának, amelynek épületei közt az ember valóságos csillagvárosban érezheti magát.

Sok hasonló példát sorakoztathatunk föl az újonnan keletkező kis intézmények esetében is. A székelyudvarhelyi üzleti főiskola épülete egyike a számos példának. A látvány különösen azért érdekes, mert benne a hagyományos városkép keveredik az új építészettel (vagy azzal, amit ennek mintájára állítottak helyre).

A Nottinghami Egyetem új campusának könyvtárépülete (egy mesterséges tóval körülvéve) dél-ázsiai templomépületet idéz (a könyvtár számára meglepő funkcionalitással). Ezt a tömpe tornyot az ott dolgozók egyenesen a posztmodern intézmény jelképének tekintik.

A névválasztás üzenetei

Tág kutatási terület az egyetemi nyelvhasználat. Kialakulása és megváltozása egy-egy gyökeres történeti fordulathoz kötődött, vagy azt indította meg. A nemzeti nyelvhasználatok kialakulása és elterjedése az utóbbi mintegy négyszáz év történése, és még ma is tart (kisebbségi anyanyelvű és kétnyelvű intézmények).  A névhasználat – névválasztás, konstruálás és megformálás – csupán egyike ennek a területnek. Itt azért érintjük, hogy alátámasszuk vele a felsőoktatási hermeneutikáról mondottakat.

Az 1990-es fordulat után alakult aradi intézménynek a Vasile Goldiş Nyugati Egyetem nevet választották. A névnek sokszoros üzenete van azok számára, akik egy adott történeti kontextusban (kultúrtörténetben) értelmezik ezt a nevet. Vasile Goldiş nyugati orientációjú politikus volt, a Monarchia képviselője és támogatója. Ez üzenet azoknak, akik ma ebben az irányban orientálódnak. Polgári liberális politikusként ez a névadás kifejezte azoknak a szándékát (egykori nómenklatúra), akik most ezzel az intézménnyel kívántak pályafutásukban új lapot kezdeni. (A „nyugati” ezt még külön hangsúlyozta.) Az pedig, hogy Aradon végre egyetem van – ahogy a név sugallja –, azoknak volt üzenet, akik lokálpatriótaként már régóta követelték ezt.

Az intézmény elnevezése körüli huzavonák ugyan nem szoktak kutatás tárgyai lenni, azonban szűkebb-tágabb körben ismertek. Azt fejezik ki, hogy az intézmény alapítói mennyire messze állnak az országos szabályozásoktól és többségi törekvésektől, milyen függési viszonyokban vannak ezekkel, és hogyan sikerül kompromisszumokat találniuk.

A latin névválasztás a történeti folyamatosságot – az erre való igényt – tükrözi. A vilniusi lengyel egyetem önmagát Universitas Studiorum Polona Vilnensisnek nevezi. Minden szónak külön „üzenete” van. Az universitas arra utal, hogy ez az intézmény valóságos egyetem; de a studiorum korlátozza ezt az értelmezést azokra a tanulmányokra, amelyeket ebben az intézményben lengyelül folytatni lehet (egy-egy lengyelországi egyetem első-második évfolyamát). A polona azt hangsúlyozza, hogy az intézmény lengyel, a vilnensis pedig ennél is többet, hogy itt vannak, Vilniusban (egy küzdelmes történelem folytatása – más eszközökkel). Külön tanulságos a nevet és ennek föliratait a Vilniusi Egyetem szép történeti épületeivel együtt szemlélni; hisz valójában ez az a bizonyos lengyel egyetem a város szívében. A történeti utalások sokrétűek. Mindazoknak szólnak, akik ismerik a történeti eseményeket. Hasonlóképp elemezhetnénk az odera-frankfurti Viadrina Egyetem névadását és névválasztását is; annál is inkább, mivel itt hasonló történeti érzékenységeket hivatott még bonyolultabban megfogalmazni (vö. az Odera–Neisse-határról mondottakkal).

Más – kisebbségi – intézmények több név választásával igyekeznek a többségi–kisebbségi alá-fölérendeltséget áthidalni (egyben kifejezni is). Ilyenkor visszatérően találkozunk azzal, hogy a többségi és a kisebbségi névválasztás mellett van egy vezető, semleges név is, amely a versengő csoportok számára egyaránt elfogadható. E közvetítő név némelykor a latin, de gyakran az angol válik azzá. Mindkettő azt hivatott kifejezésre juttatni, hogy nem többségi-kisebbségi nyelvekről van csupán szó, hanem nyelvi nemzetköziségről.

A névválasztás során egyszer-egyszer egészen bonyolult hatalmi játszmákkal is találkozhatunk. Erre példaként a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem névválasztásának történetét hozhatjuk föl. Az engedélyeztetés során a minisztérium azt a kifogást támasztotta, hogy a név (partiumi) azt sugallja, mintha volna ilyen igazgatási egység, holott hivatalosan nincs (bár a magyar nyelvhasználatban létezik). A névválasztók viszont ragaszkodtak a maguk szimbolikájához, ezért új megoldást kerestek. A Partium megmaradt az intézmény mögött álló alapítvány nevében, aminek fölhasználásával most már lehetett partiuminak nevezni az intézményt is.

A felsőoktatási intézmény székhelye, épülete, elnevezése mind-mind válhat szimbólummá azáltal, hogy a közösség, amely körülveszi, milyen jelentést tulajdonít neki. A jelentések, amelyeket a székhelynek, az épületnek, a névnek tulajdonítanak, nem függetlenek persze maguktól az intézményektől, de nincsenek az intézményekbe (épületekbe, nevekbe, székhelyekbe stb.) „belekódolva”.

Attól, hogy ugyanazt értjük rajta, még nem kell föltétlenül egyet is értenünk. Sőt éppenséggel szemben is állhatunk egymással, hisz ezáltal válik egy-egy székhely kiválasztása, egy-egy épület megszerzése, egy-egy név elfogadtatása politikai horderejű tetté, eredménnyé. A felsőoktatást körülvevő társadalom azonban – ezeknek az ellentéteknek az ellenére, amelyek a különböző társadalmi csoportok között húzódnak –, mégiscsak ugyanaz a közösség. Az is, aki támogatja az intézményt, az is, aki ellenzi, ezeket a rejtett üzeneteket egyformán megérti. A rejtett üzenetek megértése köti össze a szemben álló érdekcsoportokat egymással.

Hogy hogyan adunk értelmet, jelentést egy-egy intézménynek, azt legjobban az eredettörténetek mutatják meg. E keletkezési történetek – mitologizált vagy demitologizált formában – ugyanis azt tudatják velünk, hogy minek a szimbóluma az adott intézmény. A jelentésadásnak ebben a sajátos társadalmi folyamatában derül ki, hogy a felsőoktatási intézmény nem egyszerűen igényeket elégít ki (pl. a tömegesedő felsőoktatási vagy a növekvő iskolázottsági igényeket), hanem egyúttal jelképe, szimbóluma is az őt körülvevő társadalom, az egyes társadalmi csoportok érdekeinek és törekvéseinek.

 

 

Hivatkozások és feldolgozások

Buda A ed. (2001):  Pedagógia és hermeneutika. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen.

Cavallo, G.–Chartier R.eds (2000): Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban. Balassi Könyvkiadó, Bp.

Derrida, J. (1991): Szöveg és interpretáció. Cserépfalvi, Bp.

Douglas, M. (2003): Rejtett jelentések. Osiris, Bp.

Fenyő I. (2001): Hermeneutika és tradiciói. In: Buda 2001, 23–32.

Foucault, M. (1971):  Die Ordnung der Dinge. Lang, Frankfurt.

Gadamer, H-G. (1984): Igazság és módszer. Gondolat Könyvkiadó, Bp.

Garfinkel, H. (1984): Studies in Ethnometodology. Polity Press, Cambridge.

Hernádi, M. ed. (1984): A fenomenológia a társadalomtudományban. Gondolat Könyvkiadó, Bp.

Horányi Ö. ed. (1978): Kommunikáció I–II. Közgazdasági Kiadó, Bp.

Illich ,I. (2001): A szöveg szőlőskertjében. Gondolat–Palatinus, Bp.

Kozma T (2003): Kisebbségi oktatás Közép-Európában. Oktatáskutató Intézet, Bp.

Lévi-Strauss C (2001):  Strukturális antropológia. I–II. Osiris, Bp.

Lyotard, J-F. (1984): Das postmoderne Wissen. Beltz, Wien.

Mead, G. H. (1973): A pszichikum, az én és a társadalom. Gondolat Könyvkiadó, Bp.

Saussure, F. (1967): Bevezetés az általános nyelvészetbe. Gondolat Könyvkiadó, Bp.

Schütz, A. (1984): A társadalmi valóság értelmi felépítése. In: Hernádi (1984), 159–177.