November 2004
Bologna, Kolozsvár — Egyetemi szerkezetváltás

Bókay Antal

A posztmodern egyetem kapujában

A Bologna-folyamat és az egyetemi hagyomány

Az egyetemi  eszme paradigmaváltása

1929 szeptember 22-én a pécsi Erzsébet Tudományegyetem ünnepi közgyűlésén Weszely Ödön rektor Az egyetem eszméje és típusai címmel tartott székfoglaló előadást.1 Az ilyen téma mindig akkor időszerű, amikor az egyetem külső és belső kényszerek hatására éppen átalakulóban van, amikor a régi működési forma már nem megfelelő, az új viszont még nem tudott világosan körvonalazódni. Ma nem csak a magyar felsőoktatás, hanem, jól érzékelhető módon, a nemzetközi egyetemi rendszer is átmeneti állapotba került. Az egyetem ráadásul nem csak egy intézmény a társadalom sokféle szervezete közül, hanem a legmagasabb szintű tudás szervezésének, termelésének a tere, ezért azok a kérdések, amelyek a tudás kapcsán korunkban felmerülnek, közvetlenül érintik az egyetem feladatait, lehetőségeit is.

Jean-Francois Lyotard 1979-ben jelentette meg a quebeci egyetem elnökének kérésére írott összefoglalóját a tudás posztmodern átalakulásáról.2 Lyotard jelzi, hogy korunkban radikálisan átalakult a tudás legitimációjának módja, a tudás létezési formája és felhasználási terepe is. A tudás autonóm narratívája (önteremtő története) megkérdőjeleződik, az egykor már-már elérhetőnek látott nagy rend saját kiküszöbölhetetlen rendetlenségének rémét idézi fel. Autonóm legitimációs hatalma (saját logikáján alapuló érvényessége) helyett szétszórt társadalmi érdekek és rejtett hatalomérvényesítési stratégiák mentén funkcionálisan kell ideig óráig szerepét, szándékait érvényesnek minősíteni. Könnyen lehet, hogy ennek a posztmodern fordulatnak a következménye, hogy ma oly sokszor felmerül az egyetem, a felsőoktatás válságának, kényszerű és egyelőre megoldás nélküli kiúttalanságának problémája. Nem egyszerűen egy régi intézmény reformjáról van szó, hanem sok jel arra mutat, hogy Európában és Amerikában is alapvetően átalakul az egyetem háttere, szervezete, megváltoztak a vele szemben fellépő, létét megformáló társadalmi elvárások. Mintha eltűnőben lenne a 200 éve létrejött modern egyetem, mintha olyan mértékű változásokba kényszerülnénk ma bele, amilyen a középkori egyetem átalakulása lehetett a újkor kezdetén. A világ legfejlettebb egyetemi rendszere, az amerikai egyetem válsága kapcsán 1995-ben a Harvard University Press jelentett meg egy nagy hatású könyvet Az egyetem romokban3 címmel. A szerző, Bill Readings azt bizonyítja, hogy az amerikai egyetem,  a modern egyetemi intézmény eme mintapéldája, eszméjét, lényegét érintő válságba került azzal, hogy a társadalmi elvárások radikálisan és meglehetősen agresszív módon megkérdőjelezik azokat az elveket, amelyek az egyetemi gondolat kétszáz éven át épült. Az európai politika irányítói viszont a kilencvenes évtized végén döntöttek úgy, hogy az európai felsőoktatás hatékonyságának növelése miatt át kell vennünk az amerikai egyetemek kétségtelenül nagyságrenddel magasabb teljesítményt mutató stratégiáit. Ezt pedig lehetetlen úgy megtenni, hogy ne kapjuk meg ugyanezen gesztussal Bill Reading romjait is. A változás persze elkerülhetetlen, de sokkal többet kellene tudnunk hátteréről, alapjairól és ezek érvényesülésének következményeiről.

A Bologna-folyamat – tudáspolitikai és egyetemszervezési reform

Az európai felsőoktatás általános helyzetével, jövőjével kapcsolatban ma a Bologna-folyamat a leggyakrabban emlegetett, olykor ismertnek tűnő, de rengeteg ismeretlen okot és célt is tartalmazó kifejezés. Az elnevezés eredete egy alig két oldalas dokumentumra megy vissza. 1999. június 19-én 33 ország oktatási minisztere az olaszországi Bolognában írt alá egy olyan nyilatkozatot, melynek célja az „európai felsőoktatási térség” létrehozása volt. A meglehetősen egyértelmű és világos politikai célok mögött/mellett az átalakulás nem csak azzal jár, hogy alapvetően meg kell változtatni a felsőoktatás napi működési módját, hanem a döntésben egy sokkal ellentmondásosabb folyamat, az egyetem társadalmi, kulturális helyzetének, az egyetem eszméjének radikális átalakulása is benne rejlik. Megpróbálom az átalakulás ezen három (nem feltétlenül összefüggő, mégis együtt futó) szintjét, illetve a most elinduló folyamatok hátterét bemutatni.

A politikai okok közül a legfontosabb az, hogy a 20. század végére világossá vált Európában, hogy a tudás teremtésének egykor olyannyira hatékony módszerei, az európai szellem előző században olyan fantasztikus eredményeket hozó működési módjai már nem kielégítők. Európának nem csak komoly versenytársai támadtak, hanem reális lehetőséggé vált a gazdasági, majd ebből következően a szellemi és kulturális leszakadás. Erre volt válasz az Európai Unió politikai, gazdasági, pénzügyi összefogása, majd mindezek után, némiképp lemaradva megfogalmazódott az Európai Kutatási Térség, egy újfajta európai szintű tudás-termelés eszméje és programja. Az EU alapelve, hogy közvetlenül nem szól bele a tagállamok oktatási rendszerébe, de a kutatás elengedhetetlen fejlesztése miatt elkerülhetetlenné vált a felsőoktatás radikális megújítása, és ezen megújítási folyamat európai szintű összefogása. Erre szolgált a Bolognai Egyezmény, majd az utána következő rendszeres politikai találkozók sora (Prága, Graz, Berlin, majd 2005-ben Bergen), amelyeken az aláíró országok beszámoltak az eredményekről és pontosították a tennivalókat. A cél egy hatékony, közvetlen társadalmi funkcióval rendelkező, a tudás intenzív, európai szintű termelését felgyorsító, innovatív felsőoktatás megteremtése.

A Bologna-folyamat leginkább egyértelmű és kézzel fogható része azon konkrét intézkedések listája, amelyekben az aláíró államok az európai felsőoktatás létrehozása érdekében megállapodtak. A lista ártatlannak tűnik, mintha kizárólag új, hatékonyabb egyetemszervezési stratégiák lennének (azok is természetesen), következményeik azonban messzebbre vezetnek. Az európai egyetem működésének új elvei közül a legfontosabbak a következők:

1) Európai szintű, összehasonlítható, nemzeti különbségeket csak másodlagosan tartalmazó képzési rendszer bevezetése, mely lehetővé teszi a diplomák kölcsönös elismerését.

2) Zsákutca nélküli, egységesen lineáris képzési ciklusok bevezetése. A három képzési szint, az alapképzés (bachelor), a mesterképzés és a doktorképzés. Megszűnik a főiskolai és egyetemi képzés egymástól zárt intézménybe telepítése, helyette minden hallgató kap egy első, alapképzési (főiskolai) diplomát, és minden hallgató, ha szakmai teljesítménye megfelelő, folytathatja tanulmányait a mesterképzésben.

3) Közös európai kreditrendszer, melyet minden ország felsőoktatása elismer. Minden hallgató a képzés nyelvén és egy nagyobb európai nyelven (angolul) a képzési ciklusok végén diplomamellékletet (egyfajta „Europass”-t) kap, mely részletesen leírja tanulmányait, a felvett órákat, a megszerzett képességeket.

4) A mobilitás biztosítása nem csak a képzésben, hanem a képzés utáni elhelyezkedésben is.

5) Egyetemi, nemzeti és európai szintű minőségbiztosítás és minőségkontroll a színvonalas, nemzeti határokon túl is elfogadható képzés érdekében.

Az Egyezmény azonban, anélkül, hogy egyetlen szóval is kimondaná, a fentieknél sokkal többet céloz meg. Ez az oka annak, hogy folyamatosan az az érzésünk, hogy a bevezetést célzó rendeletek, törvények nagyobb változást akarnak, mint a fenti oktatási stratégiaváltás.

Ez a „több” az egyetemi kultúrának, az egyetem eszméjének radikális átalakítását jelenti. A modern egyetemet most készül felváltani a posztmodern egyetem. Bologna szimbolikus, hiszen a középkori, a valódi egyetem születésének egyik helyszíne, a tudás felszabadulásának, önállósodásának tere volt. Az Egyezmény azonban nem ezt az egyetemet, hanem a 19. század elején létrejött modern egyetemet, azt az intézményt írja át, amelyben mindannyian tanultunk, amiben szellemi tradíciónk született és felnőtt. Érdemes tehát az eltérő egyetemi modelleket vázlatosan áttekinteni.

A jelen: a modern egyetem két változata

A modern egyetem, melynek modellje, kiteljesített ősképe a 19. század legelején alakult berlini egyetem volt, az európai tudásfilozófiára, Kant, Fichte, Humboldt eszméire alapult. Két karakteres – egy korai és egy későbbi – szakaszát elsősorban az amerikai egyetemi rendszer elveit átvevő periódust kell elkülönítenünk. A korábban már említett pécsi rektor, Weszely Ödön pontosan összefoglalja azt, ami a két modellben közös, azt, ami általában a modern egyetemet jellemzi. Elsősorban említendő, hogy „az egyetem a tudomány legmagasabb fokú művelője”.4 A tudomány lényege pedig az igazság keresése, ezért az egyetem az igazságkeresés tipikus útjait, eredményeit hozza létre és adja át. Jellemzője továbbá, hogy „a tudomány elszakad attól a szubjektumtól, aki műveli”,5 vagyis az egyetem átfogó feladata egy olyan absztrakt tudásrendszer kialakítása és átadása, amely független a konkrét életfolyamatok jelenjétől. Ezért tér többször is vissza az egykori rektor arra, hogy az egyetem nem szakiskola, nincs közvetlen funkcionális szerepe a társadalom munkaerő-szükségletének kielégítésében. Az általános tudás átadása után ezt a speciális feladatot az egyetem más intézményre hagyja. Harmadik jellemzője, hogy „az egyetemi tanítás célja az önálló munkára való tanítás”.6 Végül negyedikként a modern egyetem fontos sajátossága az egyetemi szellemi és szervezeti autonómia, mely a külső hatalomtól való függetlenséget és egy átlátható, jogszerű belső szervezeti formát jelent.

A korai modern és a modern egyetemi modellek különbsége ezen elvek értelmezésében, tartalmában és a kapcsolódó intézményi struktúrában mutatható ki. A korai modern egyetem tudás alatt egyrészt egy történetileg, társadalmilag megformálódott hagyományt értett, melynek eszménye a 19. századi filológia volt, másrészt egy olyan leíró empiricizmust, mely kísérletet tett a tárgyi világ szabatos, induktív megragadására. A filológia a közösségi jelentések, értelmek történeti fenomenológiájaként kettős kötődésű volt: egyrészt egy összemberinek mondott forráshoz, a görög-latin nyelvhez és kultúrához, másrészt nemzeti filológiaként az adott közösség eredetéhez vitt vissza. A korai modern egyetemét zárt, akadémikus szakstruktúra és kötött tanrend jellemzi. A képzés centrumában a tanszékvezető professzor áll, akihez kis létszámú (igazából csak a személyéhez kötődő famulusokból álló) tanszék kapcsolódik. Etikai, nevelési eszménye a Bildung, a közösségben rögzített értékeket önmagában kiképző ember. Az ilyen egyetemre jellemző a magas óraszám, a sok előadás és a vizsga középponti szerepe. Oktató és hallgató távol van egymástól, amit a tanteremben magasodó katedra is világosan jelez. Épített terének középpontjában az előadóterem áll, az egyetem épületei a város centrumában, gyakorta szétszórtan találhatók.

A (késői) modern egyetem a tudás – azaz expressis verbis egyetemi tartalom – alatt a jelenségvilág hátterében rejlő nem történeti formákat, struktúrákat érti. Feltételezi, hogy a változó jelenségek, az idő mögött tér-szerű, absztrakt formák rejlenek, melyek megragadása nem empirikus megjelenésükben, hanem elvont, matematikai összefüggéseikben lehetséges. Ennek az egyetemi modellnek az eszményi tudománya a formális logika, az „igazság”, a nyelv, a társadalom, az irodalom vagy a gazdaság hátterében rejlő logikai-matematikai természetű összefüggésekben ragadható meg. A logika internacionális, minden nemzetre, minden létezőre közös elvont ismereti alap, az új tudás tartalma és természete tehát egyaránt nemzetek feletti. Az egyetemi lét meghatározó tartalma más szempontból is integratív: a modern ipari társadalomminden szintjén meghatározó termelÅ erővé válik a tudás és az egyetem minden tudástípus (a termelés, a társadalomszervezés és irányítás, a tudás-termelés) alaptudományát, hátterét biztosítja. A „multi-university”7 találó terminusa éppen erre utal: a sokféle funkciót az egyetem egyetlen, egységes egyetemi tevékenységbe integrálja.

Ennek az egyetemnek a szakstruktúrája sokkal nyitottabb lesz, sőt eszménnyé válik a tudásterületek közös logikai hátterével megokolt összekapcsolás, az interdiszciplinaritás. A tanszékek mérete megnő, az átfogó tudományterület és nem a professzor a szervező elve, a tanszékvezetői pozíció szakmai menedzseri feladattá válik. Az oktatás meghatározó formája itt már a szeminárium, az órák és vizsgák száma csökken, a tanterv kötetlenné, elemei választhatóbbá válnak, megszületik a kreditrendszer. A szemináriumok tanár és diák kooperációjára épülnek, eltűnik a katedra, a tanár a diákok közé ül. Ez az egyetem már nem valami tradíció elsajátítására késztet, hanem önteremtésre, önkiteljesítésre, melynek feladata viszont kívül kerül az egyetemen. Terének középpontjába, az előadóterem helyébe, a könyvtár kerül.

Az egyetem megpróbál leválni a nem egyetemi környezetről, önálló, öntörvényű egyetemi városrészt, campust épít, ennek léte nem csak technikai, hanem szimbolikus is. Létrejön az „ész emberének városa”, a „city of intellect”,8 mely integrálja és koncentrálja az ésszerűséget térben, intézményi megformáltságban és az egyetemi polgárság „észvároson” belüli pozíciójának (ilyen az egyetemi beosztások rendszere, vagy a tenure) megteremtésében. Az észváros jelentős társadalmi hatalmat koncentrálhat, hisz ő képzi a társadalom minden meghatározó tevékenységéhez a megfelelő személyeket, és ő adja a megfelelő tudást. Ez a hatalom csak akkor alakul ki, ha az egyetemváros mérete túlmegy egy bizonyos kritikus tömegen, ezért az egyetemek integrálódnak, az észváros valóban városi méretűvé válik.

A posztmodern egyetem

Az utóbbi egy-két évtizedben – társadalmi, szellemi és gazdasági változások miatt – ez a jól kidolgozott, rendkívül hatékonyan működő egyetemi modell a vezető egyetemi országokban szaporodó támadásnak volt kitéve. Ezek a viták jelzik a posztmodern pozíció új kereteit9, és a nemzetközi egyetemi rendszer átalakítását célzó tervek és események jelentős lépések egy radikálisan új típusú felsőoktatás kialakítására. Erre hivatott a Bolognai Egyezmény, ennek a nagyobb, de nehezen megfogalmazható célnak az árnyékát érezzük minden elvárása mögött.

Az egyetem meghatározó tartalmai tekintetében ez azt jelenti, hogy meglehetős sebességgel átalakulnak a hangsúlyok, és az egyetemi eszme, az univerzális tudomány-integrációt hirdető késő modern felfogás helyébe az integrálhatatlan kultúrák, szemléletmódok dialógusában feltáruló értelmezési viszonyok tudatosítása kerül. Az egyetem jellemző tudástartalmait adó összefüggésekről ugyanis kiderül, hogy rejtett természetű egyéni és társas hatalmi- és vágy-mechanizmusokkal meghatározottak. Kérdés persze, hogy „vajon engedelmeskedünk-e az ész elvének akkor, amikor azt kérdezzük, hogy milyen alapjai vannak az észnek, amely minden megalapozás forrása?”10 Honnan jön a racionalitás „hívása”, „megszólító ereje” (Anspruchja, mondja Heidegger)? Derrida pontosan érzékeli, hogy a modern egyetem ezt a kérdést nem teszi fel, hisz „az ész elve csak annyira terjesztheti ki birodalmát, amennyiben a szakadékszerű kérdését a létnek, mely benne rejtőzik, rejtve tartja”.11 A posztmodern egyetemi pozícióban viszont már lehetetlen eltekinteni e kérdéstől. Paradox módon az új tartalmak, a posztmodern egyetem pozítív hozadékának tekintetében egy régi szerző több mint hatvanéves tanulmányára lehetne támaszkodni. Martin Heidegger 1933-ban hírhedt rektorságának székfoglaló előadását A német egyetem önmegnyilatkozása címmel tartotta. Heidegger nem a választ, az igazság kimondását, hanem sokkal inkább az igazság-teremtések lehetőségét, előfeltételét tartja egyetemi feladatnak, „maga a kérdezés lesz a tudás legmagasabb alakja”.12 Az igazság így nem valami, amit megtalál, hanem amit az adott közösség, személy önteremtésén keresztül kidolgoz: „Az igazság lényege, mint lenni hagyása a létezőnek, amint az van”.13 Heidegger üzenetének lényege, hogy az egyetem igazságtartalmakra épülő oktatásának súlypontját az igazságtartalmak megalapozásának retorikai-hermeneutikai folyamataira kell áttenni. Az egyetem nem annyira tudást, mint inkább tudásolvasatot közvetít, nem az igazságot, hanem a keresést keresi. A posztindusztriális társadalom középpontjába kerülő önszervező tudás, információ ugyanis egyre koncentráltabb egyetemen kívüli (a számítástechnika, a tömegkommunikáció, a reklám stb. terén) intellektuális műhelyeket hoz létre. Derrida „techno-ökonómiai komplexumról” beszél, ezek hatalma, pénze és hatékonysága minden egyetemi lehetőséget felülmúl.

A posztmodern környezet elárasztja az ezredforduló világát és elönti az egyetemek szigeteit is. A posztmodern egyetemnek új szolgáltatásszerű képzési feladatokat kell ellátnia, elébe kell mennie a társadalom még egyáltalán nem ismert szükségleteinek is. A campus boldog autonómiája nem tartható fenn, az egyetem egyszerre aláveti magát a társadalomnak, és kísérletet tesz a társadalom szükségleteinek alakítására. Vállalkozóvá válik, aki a portékáját erős reklámkampánnyal adja el. Az ész logikáját az egyetemen is a reklám logikája (egyfajta mindent átható retoricitás) váltja fel, azaz a tiszta racionalitás helyett az egyetem a társadalmi vágyak, átélés-hátterek felkeltésének és kielégítésének megfelelő retorikájú, meggyőző prezentációjára törekszik. A feladat igen nehéz: a világ minden táján szaporodnak a hatalom és pénz emberei részéről jövő szigorú kritikai megjegyzések az egyetem alacsony hatékonyságáról, az oktatók szerény teljesítményéről. A gond persze nem is a kritika maga, hanem az ennek nyomán csökkenő tendenciát mutató állami és magántámogatás.

Az egyetem posztmodernizálódásának fontos jele az egyetem mint intézmény erősödő irracionalitása. Az „észváros” esztelenné válhat. Az irracionalizálódásnak pedig teljesen egyszerű okai vannak. A központi támogatási források beszűkülésével kiszámíthatatlanná válik az egyetemi környezet, és kétségessé válik az egyik legjelentősebb egyetemi vívmány az autonómia. A sokféle finanszírozási forma és elkötelezettség ugyanis számtalan apró elemében kezdi ki az autonómiát, az egyetem által nem kívánt szakok, kutatási területek kifejlesztését teszi szükségessé és értékesnek gondolt oktatási és tudományos programok leállítását kényszeríti ki.14 A Stiftung nemcsak egyetemi forrás biztosítása, hanem az egyetem külső szempontból történő megmerevítése, artikulálása. Másrészt a külső irracionalizáló hatások mellett az egyetem polgárainak és belső intézményi vezetőinek elvárásaiban keveredő eltérő egyetemi funkciók és elkötelezettségek miatt irracionalizálódik az egyetem belső világa is. A tiszta tudás tiszta szervezeti rendszert, világos követelményrendszert és átlátható intézményt tett lehetővé. Az igazságkeresés legitimációs válsága és az egyetemi finanszírozás átalakulása új funkciókat, új értékeket (pl. azt, hogy ki mennyit tud keresni az egyetemnek) épít be a rendszerbe, ezek azonban nem integrálhatók, nem mérhetők a modern egyetemi kritériumokkal.

A posztmodern egyetem jellemzőjévé válik tovább egy új típusú internacionalizálódás, pontosabban szólva egy karakteres globalizálódás is. Nem a hagyományos egyetemi nemzetközi kapcsolatokról van szó, hanem maga az egyetemi képzés kezd fokozatosan internacionalizálódni, vagyis saját és külföldi diákok számára idegen nyelvű képzési profilok szerveződnek, a külföldi részképzés kötelező oktatási formává lesz, és meghatározó szerepet játszanak nemzetközi szervezetek az egyetem akkreditálásában. Valószínűsíthető, hogy csak az az egyetem lehet sikeres a jövőben, amely képes erre a kihívására válaszolni, mert nélküle az intézmény szükségszerűen provincializálódik, előbb minőséget, majd hallgatót és ezzel hátteret veszt. A gyors nemzetköziesítés (pl. nemzetközileg elismert, idegen nyelvű oktatás) viszont jelentős szellemi és anyagi területnyereséget jelenthet. A képzési folyamat szétszóródik, a kreditrendszer már nem egyszerűen az egyetemen belüli rugalmas képzést szolgálja, hanem azt, hogy a képzési elvárást bárhol, a világ bármely akkreditált egyetemén teljesíthető tudás-elemek egyéni-hallgatói kombinálásával teljesíteni lehessen. Kialakul ezzel a világegyetem, egy olyan virtuális egyetem, mely a felsőoktatási egyetemi hálózat tényleges terét a nyilvántartó, regisztráló komputerek képernyőjére helyezi át. A Bologna-folyamat egyértelműen a humboldti nemzeti egyetem felszámolása, határozottan globalizációs tendencia: a kötelező diplomamelléklet, a European Credit Transfer System, a mobilitás hangsúlyozása és az európai szintű minőségbiztosítás igénye egyértelműen erre mutat.

A posztmodern egyetem hallgatói oldalán tömegegyetemmé vált, mely átalakítja a tudásközvetítés hagyományos kereteit, sokféle kimenetű, eltérő képzési szintű és idejű programok indítását, és – a hallgatók szellemi átlag-színvonalának csökkenése miatt – az oktatás erőteljesebb pedagógiai megszervezését (komoly „hallgatói szolgáltatásokat”, a szakmai kifejezés képességének fejlesztését, mentálhigiénés támogatást stb.) kívánja meg. A massification a diákság érdekeinek, vágyainak mentén alakít át évszázadok óta a megszokott elvárásokat, és itt is a reklám logikájára (a diákok majdani munkaerőpiacon történő öneladási vágyainak keresletmegszabó hatalmára) építi az egyetemi működést. A tömegegyetem és a hozzá kapcsolódó normatív támogatás megszünteti a szakok, szakmai témák stabilitását, pusztán a kereslet miatt egyes szakok hirtelen felfutnak, mások eltűnnek a színről. A tömegegyetem negatív hatását ellensúlyozza a kétciklusú képzés, az alapképzés és mesterképzés elválasztása, mert legalább egy rövid szakaszban és jelentősen kisebb létszám számára lehetővé teszi a régi értelemben vett egyetemi munkát.

Az egyetem hagyományos (és sajnos nagyon kis hatékonyságú) szervezési stratégiájának kudarca miatt, professzionális menedzsment, vállalatszerű intézményi építkezés igénye formálódik meg. A Bologna-folyamatot elkezdő országok oktatásirányítása az egyetemek mellé igazgató-tanácsokat telepít, és ezeknek a nem egyetemi emberekből álló személyeknek adja a gazdasági és stratégiai döntések jogát.

 Az egyetem szellemi központjaként a könyveket őrző könyvtár mellé belép számítógépes munkaszoba, az internet, a world wide web. A modern egyetem óriási összegeket költött a könyvtárra (mi még ezt se tettük meg, pedig megkerülhetetlen), és most ugyanilyen nagy pénzt költ a számítógépes hálózatra, CD-könyvtár kiépítésére, on-line adatbázis kapcsolatok kialakítására és multimédia laboratóriumok felszerelésére és a jövő legfontosabb újítására, a komplex e-learning rendszerekre.

Az egyetem globalizálódása, posztmodernizálódása elkerülhetetlen, de ma még beláthatatlan folyamat. Most azt érzékeljük, hogy egyrészt hasznos egyetemszervezési mechanizmusok terjednek el, koherens Európa-politika születik  a tudás hatékonyabb termelése érdekében, másrészt azt látjuk, hogy reménytelenül szétesnek azok az egyetemi eszmék, amelyek súlyt, stílust értelmet adtak ennek az ezeréves intézménynek. Nagy kérdés, hogy milyen lesz az új egyetem, mi az a titok, a csoda, amely, ha nem is ezer évig, de pár évtizedig, századig újra értelmet ad ennek az intézménynek, mely kétségtelenül a világörökség része.

 

 

JEGYZETEK

  1. Weszely Ödön : Az egyetem eszméje és típusai. Minerva Könyvtár, Pécs, 1929

  2. Jean-Francois Lyotard: La Condition postmoderne: rapport sur le savoir. Les Editions de Minuit, Paris,

1979. Magyarul: Bujalos István (szerk.): A posztmodern állapot, Századvég Kiadó, Bp., 1993. 7–145.

  3. Readings, Bill: The University in Ruins. Harvard University Press, Cambridge, 1995.

  4. Im. 34

  5. Uo. 35.

  6. Uo. 36.

  7. Kerr, Clark: The Uses of the University. Harper Torchbooks, New York, 1972.

  8. Uo. 123

  9. Warnock, Mary: Universities: Knowing Our Minds. Chatto and Windus, London, 1989.

10. Derrida, Jacques: The Principle of Reason: the university in the eyes of its pupils. Diacritics, 1983 Fall, 9. Derrida a Pécsi Tudományegyetemen tartott díszdoktori előadásában is az egyetem mai lényegéről beszélt. Nemrégiben megjelent kötete több ilyen témájú írást is tartalmaz: Derrida, Jacques: Eyes of the University, Stanford University Press, Stanford, 2004.

11. Derrida: i.m. 10.

12. Heidegger, Martin: A német egyetem önmegnyilatkozása, Kossuth Kiadó, Bp., 1993. 66.

13  i.m.: 83.

14. Derrida: i.m. 11.