Október 2004
Erdélyi városok – századok, városok

Vallasek Júlia

A kérdő mondat poétikája

Tengertánc. In memoriam Örkény István.

 

Örkényt olvasni olyan, mint tengervízben fürödni – állítja egy interjúban Nádas Péter, majd tovább árnyalja: „Most a tengert értsük úgy, hogy valamilyen végtelen meg elérhetetlen, mert mondjuk, ennek az országnak nincsen tengere. Tehát valamiféle különlegeset is jelent. Valami olyasmit, ami eleve jelen van a gondolkodásunkban, ami az egész szemléletünk egyik alapeleme, az esszencia. Én azt hiszem, nálánál jobban senki nem formálta meg ezt az esszenciát, senki rövidebben, tömörebben, csattanósabban. Ha van a magyar történelemnek egy nagy képeskönyve, akkor ezek az Örkény-egypercesek benne a képaláírások.”

Nádas Péter hangján már az utókor szólal meg, azok, akik már nagyjából a teljes Örkény-életművet egyszerre kapták kézhez; nem az írót személyesen is jól ismerő kortárs tehát, hanem az írásokat jól ismerő olvasó. (Ámbár az interjúban néhány félszeg találkozásról, sikerületlen beszélgetéskísérletről is szó esik.) Az In memoriam sorozat jellegzetessége, hogy egyszerre hozza közelképbe és távolítja el az emlékezés tárgyát. Minden egyes kötet olvasható a szerzői életrajz rekonstruálásaként és recepciótörténeti vizsgálódásként. Az előbbi olvasatra főleg a kortársi visszaemlékezések, a magánlevelek, önéletrajzi jellegű írások és végül a hagyományosan a kötet elején, mintegy vizuális bevezetőként szereplő fényképek buzdítanának, amelyek általában rövidnadrágos vagy csecsemőkorig visszakísérik a szerzőt, akinek így az érett, beérkezett, „kanonizált” arca mellett számos korábbi és „privát” arcát ismerjük meg, miközben körülötte sorra tűnnek fel rokonok, gyerekek, házi kedvencek, élet- és pályatársak. A kortárs kritikák, illetve az utólag, sok esetben post mortem megjelenő értékelések pedig a recepciótörténeti olvasáshoz nyújtanak megfelelő alapot.

A sorozat legújabb, Örkény István emlékének szentelt Tengertánc című darabja (válogatta, szerkesztette, összeállította Réz Pál) sem lehet kivétel ebből a szempontból: egyszerre szól a szerző személyéről és az életmű befogadásáról. Az első esetben ez kifejezetten hálás feladatnak tűnik, hiszen a huszadik századi magyar irodalom egy rendkívül érdekes, szimpatikus figurájáról van szó, aki legszemélyesebb írásaiban is csak úgy ontja a szellemesebbnél szellemesebb mondatokat. „...a legtöbb férfi úgy néz rá a nőkre, hogy azt mondja: Ha én magát ismerném, és ha maga engem szeretne, akkor én téged tegeznélek, és azt mondanám: Zebegény. (Zebegény helyett gyakran más bűvszavakat súgnak.) – Én azonban ránézek, és mindjárt azt mondom: Te Zebegény” – így udvarol későbbi második feleségének, Nagy Angélának írott levelében. (47.) 1942-ben, munkaszolgálatosként barátjának küldött rövidke tábori lapja fahumorával és az abszurd léthelyzetet megvilágító erejével akár a későbbi egypercesek közt is feltűnhetne: „Se operába, se hangversenyre nem nagyon járok. Mostanában a hason csúszásra és emberölésre fektetem a hangsúlyt.” (Tábori lap Szilágyi János Györgyhöz, 30.)

Örkény István életpályáját valahogy mindvégig elkíséri a köztesség, az is-is, de ugyanakkor az ez sem és az sem lebegő érzése, gyakran kerül olyan helyzetekbe, ahol a túléléshez, a talpraálláshoz a humorérzék nyújtotta kettős látásra van szükség. Idősebb a fiatalok között: viszonylag későn (1942-ben, harmincéves korában) jelenik meg Tengertánc című első novelláskötete, kezdő írónak számít tehát a nála hat-nyolc évvel fiatalabb, de már régóta publikáló barátok, Devecseri Gábor, Karinthy Ferenc vagy Somlyó György között. Gazdag a szegények között: egy, az arisztokráciával is érintkező zsidó nagypolgári család sarja a bohém és többnyire nagyon szegény pályatársak között, aki sokáig bűntudatot érez, amiért neki mindig volt húsz pengője kölcsönadni, akkor, amikor társai még a kölcsönkérés fázisában éltek. Gyógyszerész, vegyészmérnök, tehát az egzakt természettudományok embere az inkább humán tudományokban jártas írók között. Fehér extra egyenruhában, magyar királyi zászlósként jelentkezik munkaszolgálatra. Kétszer kényszerül hosszabb hallgatásra, egyszer a munkaszolgálatos és fogoly évek alatt, aztán pedig 1956 után.

Sokan ennek a sorsszerűen adott és mindvégig biztosított kettős látásnak tulajdonítják a groteszk iránti érzékenységét: „mert a kikezdhetetlen érvényesség ennek a határhelyzetnek a nézőpontjából egyszerre csak kérdésessé válik, az abszurd pedig az élet kikezdhetetlenül érvényes valóságává, mert evidencia és groteszk nemegyszer ugyanannak a jelenségnek – a lényegnek – két különböző létezési módja” – írja Domokos Mátyás Örkény posztumusz, önéletrajzi és ars poeticai jellegű írásait egybegyűjtő Párbeszéd a groteszkről című kötete kapcsán. (171.)

A kötetbe válogatott írások három tematikus tömbre osztva járják körül Örkény írói munkásságát. A légypapíron című első fejezetbe kerülnek az Örkény Szép Szóhoz kötődő írói indulására való visszaemlékezések, a harmincas-negyvenes éveket idéző interjúk, az első kötetek recenziói, magánlevelek, hogy ezt a hosszú, magán- és közéleti szempontból egyaránt viharos, irodalmi szempontból pedig helyenként vegyes eredményeket hozó korszakot az ‘56-os eseményeket rögzítő (helyenként ugyancsak az Egypercesek világát idéző) naplójegyzetek zárják (Noteszlapok 1956-ból). A második fejezet (Mi mennyi?) elsősorban az Örkény-prózát, azon belül pedig főleg az Egyperceseket elemző írásokat tartalmaz, míg a harmadik (Vízen járni) főleg az Örkény-drámák világára figyel.

A kötet szerkesztője nem kerüli el az utólag kellemetlenné vagy kényessé vált témákat sem. Ahogy egy 1967-es interjúban rákérdez arra, milyen érzés egy írónak tudni, hogy írt egy sematikus regényt, amely „jobb volt ugyan a többinél, de mégsem olvasta el többé senki”, úgy magától értődő természetességgel bekerülnek a kötetbe azok az írások is, amelyek a szóban forgó sematikus regény (Házastársak) irodalomtörténeti kontextusát képezték. Örkény szép önvallomása egy 1947-ben írott magánlevélben arról, hogy miért tartja magát kommunistának, és milyen kommmunizmusban látja az ország és a magyar nép „más, különb, tisztább, jobb” jövőjét (nyilván nem az általa hadifogolyként alaposan megismert szovjet irányításban), ami árnyaltabbá teszi és folyamatában ábrázolja mindazt, amit a korszakot meg nem élt utókor a háborút követő évekről elképzel. (Ne feledjük, az In memoriam sorozat darabjai oktatási segédkönyvként szerepelnek!) Örkény idealista vallomását aztán az eszmék konkrét megvalósulásának dokumentumai kísérik, az alig két évvel később keltezett Gerő Ernő-levél Révai Józsefhez, amelyben kémkedéssel és egyéb gyanús tevékenykedéssel vádolják Örkényt, recenziók a Házastársakról, illetve a Lila tinta című novelláról, amelyek jellegzetes fanyelvük nemegy szófordulatával helyenként maguk is Örkény-abszurdnak tűnnek.

A Tengertánc láthatóan nem kívánja tovább feszegetni az Örkény-recepció gyakran visszatérő, ugyanakkor zsákutcába is vezető kérdését, miszerint a groteszk, az Örkény írások zömére jellemző abszurd látásmód pesszimista vagy optimista alapállásból láttatja a világot. A kötetbe válogatott esszék, tanulmányok, mégpedig olyan írók és irodalmárok tollából, mint Márton László, Tandori Dezső, Domokos Mátyás, Hankiss Elemér, Balassa Péter, Esterházy Péter, Nádas Péter, Béládi Miklós, Parti Nagy Lajos és mások (a lista nyilván nem teljes, csupán szúrópróbaszerű felsorolás) az abszurd, a groteszk vagy egy-egy adott mű kapcsán arra figyelnek, hogyan és miben különleges, sajátos Örkény. Mintha maguk is azt tartanák irányadónak, amit a kötet legelejére kiugratott ars poeticájában maga Örkény emel ki, amikor azt állítja: „Én megpróbáltam úgy írni, mintha én egy felnőtt nemzet írója lennék.” A felnőttség kritériuma az öniróniára való képesség az olvasó részéről, az író részéről pedig a méltóság és tekintély pózának feladása és a másik egyenrangú félként kezelése, vagyis a kérdő mondat poétikája: „Tehát egyenran-
gú az egyenrangúval, egyforma észbeli képességekkel rendelkező vitapartnerek, akik közül az egyik fél, az író, jelen esetben én, lemondtam arról, hogy tanácsoljak, mert tanácsot adni nem tudok, lemondtam arról, hogy megmagyarázzak, mert magyarázni nem tudok, nem értem a világot, amely körülvesz, tehát hogyan tudnám én ezt megmagyarázni? A kijelentő mondat helyett a kérdő mondat az, amely az én egész írói struktúrám alapja.” (5.)

*Nap Kiadó, Bp., 2004.