Október 2004
Erdélyi városok – századok, városok

Szántai János

Animáció: Antik és modern, vagy infantilizáció vs. cinizmus

1. Emlékek

Emlékszem, boldog gyermekkoromban a vak hintalovamat is odaadtam volna, hogy megnézhessek eggyel több rajzfilmet. Akkoriban, mint tudjuk, a televízió műsorrácsa kissé foghíjas volt ugyan, de a gyerekeknek vetett animációs koncot minden este megnézhette a kisember. Sose fogom elfelejteni az izgalmat, amely szinte reflex-szerűen felütötte a fejét valahol a gyomorszáj tájékán, amikor Mihaela megjelent a képernyőn, és megszólalt a zene, és szállt a hinta, és jött Pătrăţel, meg Lolek és Bolek, meg a Farkas és a Nyúl, meg a többi baráti, szomszédos vagy éppen kevésbé szomszédos szocialista ország animált nagykövete. Zárójelesen jegyzem meg, hogy jó részük, így vissza-nézve, igen magas színvonalú és ötletgazdag munka. Akár érdekesnek is nevezhető – ez a „kegy” a vasárnapokra volt jellemző –, hogy a szigorúan vörös cenzúra képernyőre engedte a rothadó kapitalizmus animált termékeit is – talán Tantalosz mítoszára gondolva, talán nem, ez egy másik dolgozat tárgya. Ezekben a vasárnapi ebédes percekben ismertem meg például Woodyt, a harkályt, meg Tomot, a kandúrt, Jerryt, az egeret – utóbbi páros esetén mindig a macskának drukkoltam, unfairnek találtam ugyanis, hogy folyton a rágcsáló győz. Aztán ott volt Mickey egér és Plútó, Popeye és Blútó (bár nekem igazából az a hamburgerzabáló kövér, álmos ember tetszett, nem jut eszembe a neve), meg a Disney többi animált sztárja. Nos, körülbelül ennyi, amire a pretranzícióból emlékszem.

Aztán jött a műsorváltás, és a képernyőt elözönlötték az animált figurák. Az élen természetesen a Cartoon Network haladt, zászlaján az új idők régi és új hőseivel. De megjelent a Távol-keleti animáció is, a lehető legbugyutább, viszont annál sikeresebb darabokkal. Ezzel párhuzamosan szép csendben eltűnt Mihaela, el az óvilági animációk. Azóta eltelt 14 év. A jelenlegi kép: lidércnyomás. Legalábbis egy gyerek szemével nézve. Vagy, hogy egész pontos legyek: ha a magam szemét gyermekire állítom. Vagy mégsem?

2. A klasszikusok

Nos, ezekből van talán a legkevesebb. Néhány évvel ezelőtt még futott ugyan az NCN nevű árnyékadón néhány gyöngyszem. Ott volt alkalmam látni az eredeti Superman néhány darabját, ahogy kell, ősidősen, rábeszéléssel. Igazi vadkeleti élmény volt. És nagyon bejött: a korrektül megrajzolt figurák, a sallangmentes környezetrajz, az ideológia: tömör, kemény és éles. Színek visszafogva (bár ez lehetett a kópia hibája is), borongós hangulat, és telitalálat ez, hiszen remekül illeszkedik az állandó fenyegetettséghez, amelyet a csillagos-sávos, bugyogót kívül viselő hős által szimbolizált nemzet érzett. Mert aki csak mozgatni tudja tagjait, ellenük tör. Egy nép paranoiájának animációs vetülete ez a sorozat. Ne feledjük, az ötvenes években készült, amikor a Délidő, és amikor McCarthy szenátor antikommunista boszorkányüldözése zajlott. Ezért is történhetett, hogy az ellenfél mindig olyan keleti blokkos volt: időnként kimondottan, máskor csak rejtve. Sajnos a hazai műsorhintők hamarosan ráébredtek, hogy ezt az ideológiát már nehezen lehet eladni, animáció szintjén bár, így hát az ős-Superman hamarosan kikerült a képből. Maradtak a kevésbé ideologizált figurák: például a Walt Disney-hősök, akiknek azért lehetett örülni (szintén rövid ideig, sajnos). Mert noha amúgy nem volt nekik olyan változatos mondanivalójuk, legalább kedvesek voltak a maguk bumfordi módján. Főleg azok, akik még az animációs infantilizáció kora előtt kerültek ki a műhelyekből. Tudnivaló, hogy Mickey egérnek nem volt mindig akkora feje, mint egy hidrocefál babának. Annak idején, a hőskorban, korrekt, adult arányokkal rendelkezett, és paradox módon, éppen ehhez járult a gyermeki csínyekre való gyermeki hajlandóság, egészen a szadizmusig, amit egyébként Peckinpah is ragyogóan használ a Vadbanda kezdőképsoraiban. Tehát: gyermeki érzésvilág mozgatta az adult testet. Aztán bekövetkezett az infantilizáció: az animá-torok, az amerikai társadalom Kisded-képére formálták át a botrányhős Mickey-t, hogy ne legyen akkora a szakadék külső és belső között. Ez még nem is lett volna baj, csakhogy az infant arányok bevezetésével egy időben odalett a figura gyermekiségének jó része. Ennek oka másik új ideában keresendő. A politikai korrektség szinte természetszerűen korlátozta szegény egér korábbi libertiniz-musát. És megszületett az új Mickey, amit egyszerűen bugyutának lehet nevezni.

Persze maradtak azért olyan hősök, akik ma is úgy szórják az őszintét, mint annak idején. Duffy Duck, Bugs Bunny és csapata, a Warner zászló alatt. Ők nem alkusznak. A feje tetejére állítják a valótlan és való világot. Be is kerültek a nagyjátékfilmek világába. Ennek az a magyarázata, hogy az őket megalkotó animátor mágusokba épp elég cinizmus szorult mindenkoruk Amerikájával szemben. Ezekben az animációkban az erőszak éppen úgy jelen van, mint bármelyik John Woo- vagy Kitano-opuszban, sőt. Annyi a különbség, hogy a figurák minden alkalommal felkelnek, és kezdik elölről az egészet. Könyvtárnyi anyag született már arról, hogy ez a szurrogátumszerű halhatatlanság-kép mennyire károsan befolyásolja a gyermek-nézőket a valóságos erőszakhoz való viszonyulás tekintetében. Érdekes módon az életkor-korlátozós játék valahogy elkerüli ezeket az animált akcióminiatűröket. Bárki bármikor nézheti őket, például a Cartoon Network-ön, újabban fülsértő román nyelvű szinkronnal. Úgy gondolom azonban, ez a média erkölcscsőszeinek ügye. A Looney Toons, miként a neve is mutatja, őrült, eszelős, elmebajos, félcédulás sztorik sorozata, ugyanilyen jelzőkkel illethető figurákkal. Időnként az az érzésem támad, hogy ezeket a filmek nem is gyerekekhez szólnak, bár ők is megkapják bennük a magukét. Tény, hogy minden szempontból eredeti, kiválóan megmunkált darabok, csak örülni lehet, hogy kísértetként ugyan, de még közöttünk járnak.

3. A modernek

Nos, ők sokan vannak. Nagyon sokan. Hiszen az animációs filmipar is csak olyan, mint a többi. Ha az ember nincs jelen a piacon, akkor szedheti a sátorfáját. Persze, a nagy-filmekhez hasonlóan, ennek a világnak is megvannak a maga slágerei, tehetségei, divatjai és szennydarabjai. Nem célom teljes lajstromot készíteni a tájainkon látható animációs filmekről, inkább kiemelek néhányat a legnépszerűbbek közül.

Az akció-animációk töretlennek tűnő népszerűségnek örvendenek. Azért használom a „tűnő” kifejezést, mert az élő szereplős filmekhez hasonlóan az animált akciófilmeket is meglegyintette a válság szele. Hol vannak már azok a daliás szép idők, amikor Superman vagy Batman még egyedül rendezte a számlát az ügyeletes főgonosszal. A rajzolt akcióhősök önértékét ugyanúgy felhígította az infláció, mint Christopher Reeve-ét. Ma már egészen ritkán látni olyan animációs akciót, amelyben a főhős szólóban indul világmegmentő röptére. Csupa csapatmunka zajlik a képernyőn: ott az X-Men, vagy a Heman, hogy csak két példát ragadjak ki a sok közül. Mindenki hős, mindenki tesz valamit azért, hogy a világ rendje olyan maradjon, amilyennek maradnia kell, elképzelésük szerint bár. Egységben az erő, hangzik a kissé balos ideológia. Ugyanakkor, némi késlekedéssel bár, de az akcióhősöket is elérte az infantilizáció: a korábban harmincas évei vége felé közeledő Batman ma egyetemista. Na ja, fiatalabbra nem lehet faragni, mert lötyögne rajta a mez. Tiszta szerencse, hogy ugyanezt, mondjuk Val Kilmerrel vagy Arnold Schwarzeneggerrel nem lehet megcsinálni. Még.

Egy másik érdekes műfaj az úgynevezett „családi” animáció. Mint amilyen a Dexter’s Laboratory, a Johnny Bravo vagy a Power Puff Girls. Ez esetben is szuperhősökről van szó persze, csakhogy az alkotók (többek között a szerintem zseniális Genndy Tarta-kowsky) decens kispolgári családi környezetet varázsolnak a figurák köré. Ezek az animációk valójában az angol nonsense verse késői leszármazottai, hiszen minden azonnal kifordul magából vagy a feje tetejére áll, amihez csak a szerzők hozzányúlnak. A Dexter-filmek például a modern technológia vívmányaival bíbelődő-manipuláló-küszkö-dő embert helyezik hidegrázósan nevetséges idézőjelek közé. Érdekes, hogy az infantili-záció itt önmaga ellentétébe csap át: Dexter hiába kisiskolás, tettei mögül a felnőtt néző igen adult problémái vigyorognak elő. Arra nem is merek gondolni, hogy mi az, ami mindebből a gyerekek számára lejön.

A Power Puff Girls az animációt sem kímélő „feminista” eszmeiség vizuális párlata. Nem igazság, gondolták egyesek, hogy csak hímnemű gyerekhősök bábáskodjanak a világ felett. És megszületett az X-massza, amelyet egy szentéletű professzor véletlenül beleejt abba a löttybe, amelyből tökéletes kislányokat akart kikeverni. Igen figyelemreméltó, ahogy még ezek az egyébként igen szókimondó és magamutogató animációk a gyermeknemzést, és egyáltalán (egy-két kivétellel persze), a szexet elkerülik. Tehát a lombik ágyékából kipattannak a szuperkislányok. Kissé furák, repülnek, tűz, jég, miegyéb jön a szemükből, de ugyanakkor emberiek, túlságosan is azok. Megannyi gülüszemű Buster Keaton.

A triász egyetlen testben felnőtt tagja Johnny Bravo. Ő is a kertvárosban él, no meg a testének. Ő a mácsó ideológia két lábon járó görbe tükre. Az alkotóknak ezúttal nem sikerül elkerülniük a szexuális konno-tációkat. Talán nem is akarták. Ennek tudható be, hogy a gyerek néző ezt a sorozatot érti a legkevésbé. Nem tudom elképzelni, hogyan értelmezheti egy gyerek azt a képsort, amikor a főhős a Gyönyörű Nők Szigetéről légi úton kiebrudaltatván, a Gyönyörű Férfiak Szigetén landol. A heteroszexualitás vs. homoszexualitás képi vetülete egyszerűen nem „beszél” a gyerekhez. (Persze az is lehet, hogy a kortárs bébik rég túl vannak ezen – szerk. megj.) A Bravo-figura esetében nem beszélhetünk infantilizációról, hiszen úgy infantilis, ahogy van, a legelső pillanattól kezdve. Csak a tesztoszteron hajtja, ebből származnak a valóban parádés poénok.

Nem tudom, a gyerek személyiségfejlődése szempontjából milyen értékkel rendelkeznek a fent kiragadott animációs példák, de talán erre feleljenek az illetékes szakemberek, amennyiben képesek rá. Egyelőre csak a viták pillanatnyi állásáról van tudomásom. Az azonban kétségtelen, hogy az infantilizáció vírusa nem tudta teljes mértékben megmételyezni a globális műfajt. Az ellenszer neve pedig: egészséges cinizmus.