Október 2004
Erdélyi városok – századok, városok

Szalai Zoltán

Belső ellenállás a náci Németországban?

Ernst Jünger: A márványszirteken

 

A németországi belső ellenállás kérdése mindmáig sok vitát, kétséget vet fel. Létezett-e egyáltalán, és ha igen, hogyan? Nyújtott lehetséges alternatívát? Kik voltak a résztvevői, milyen formában jelentek meg? Volt egyáltalán értelme? A hasonló kérdések sok esetben még ma is megválaszolatlanok. Ehhez a kérdéskörhöz nyújt eligazítást a maga eszközeivel Ernst Jünger Auf dem Mar-morklippen című regénye, amelyet az Európa Könyvkiadó Nemes Péter kiváló fordításában jelentetett meg 2004-ben. A magyar fordítás címe: A márványszirteken.

Ki volt valójában Ernst Jünger? Míg nyugat-európai irodalmi körökben Ernst Jünger neve nem cseng ismeretlenül (Franciaországban például a francia–német megbékélés szimbólumaként a huszadik század egyik legismertebb német íróját tisztelik benne), addig a volt szocialista országokban művei tiltólistára kerültek, és csak szamizdat-ként terjedhettek szűk értelmiségi-ellenálló körökben. Jünger hosszú élete során (1895– 1998) mindig megosztotta az irodalmi közéletet. Egyesek rajongtak érte, míg mások megvetéssel szóltak munkásságáról, bár tehetségét, kiemelkedő művészi, írói képességeit még a kétkedők is elismerték. „Hogy Jüngernek sikerült a háborút – borzalmainak leplezése nélkül – valami boldogító és lelkesítő, egyszóval valami nagyon pozitív dologként leírni, bizonyára irodalmi tehetségének tudható be”1 – írja Norbert Elias, a híres történész-szociológus. Heiner Müller, az NDK-irodalom rejtetten liberális vezéralakja pedig egy egész generáció problémáját vélte az általa nagyon tisztelt íróban felfedezni: „Jünger problémája az évszázad problémája.”2 Müller az 1918 előtt szocializálódott és a háborúban felnőtté vált generáció egész habitusát a fiatalkor elvesztéséből vezette le. Az első világháborút önkéntesként végigharcoló író, aki a küzdelmet az élet velejárójának tekintette, Hitlert „ex negativo” a mentorának érezte. Ernst Jünger a „lovagias” háborúzás híve volt, a Führert mélyen megvetette, korán észrevette a – számára oly fontos – nemzeti érzések köntösébe burkolózott alapvető, negatív változásokat: „Az ilyen csürhével régebben úgy bántak el, mint a tolvajokkal, hogy pedig most nyíltan garázdálkodhatott, az alapvető változásra utalt a jó rend, a nép egészsége, sőt üdvössége tekintetében.” (A márványszirteken, 111–112.)

Az 1939-ben megírt kisregény egy képzeletbeli korban, képzeletbeli tájakon játszódik. Az elbeszélő és barátja, pontosabban tudományos munkatársa, Otho testvér zoológiai vizsgálatokat végeznek, békében, biztonságban csak a tudománynak és a szellemnek szentelve életüket. Egyetlen problémájuk az erdők sötét erőit uraló és egyre hatalmasabbá váló „főerdész”. A szakirodalomban máig vitatott kérdés, kit is szimbolizál ez a szereplő. Az egyik jelentős vélemény szerint Göring allegóriája, aki 1933-tól mint „birodalmi főerdész” is tevékenykedett, a másik elképzelés szerint A márványszirtek főerdésze nem lehet más, csak Hitler. Ez az utóbbi magyarázat tűnik valószínűbbnek, mivel azzal a szuverenitással és gátlástalan hataloméhséggel a valóságban csak a diktátor rendelkezhetett és rendelkezett is.

Ezt támasztják alá a regényben a nácizmusra és kialakulására utaló részletek is. Jünger – aki korábban különböző újságoknál „szabadúszóként” is dolgozott – Hitlert még publicista korából, a húszas évekből ismerte: „Olyan alaknak számított, akit a maure-tániaiak [a regényben szereplő fiktív népcsoport, Sz. Z.] egyszerre tartanak hatalmas úrnak és kicsit nevetségesnek.” (31.) Az író nem rejti véka alá véleményét, miszerint akkoriban talán még szimpatizált is azzal a nemzeti-radikális gondolatvilággal, amelyből Hitler is kinőtte magát: „egy tévedés csak akkor válik hibává, ha kitartunk mellette.” (32.) A regényben megjelenik továbbá, hogy Jünger nem osztja azokat a harmincas években egészen a háború végéig elevenen élő nézeteket, hogy Hitler csak mellékszereplő, pusztán hátulról irányított bábu. Hasonlóan Bertold Brechthez,3 ő ezt már igen korán fölismerte, és beépítette a főerdész figurájába; szerepének radikális megerősödését a gyengeség elterjedésével és a „valóság” fokozatos eltűnésével magyarázza. Véleménye szerint Hitler legnagyobb ereje a félelemben rejlett, és hatalma a rend megingásán, szétzüllésén, szétzüllesztésén alapult. Emberei ellepték a hivatalokat, magisztrátusokat, és itt az erő megtestesítőiként tetszelegtek, akik egyedüliként képesek megfékezni, megzabolázni az általuk szabadon engedett csőcseléket. A főerdészt egy orvoshoz hasonlítja, aki először megbetegíti páciensét, hogy aztán a neki tetsző beavatkozásokat hajthassa végre rajta.

Jünger szól a költők, írók harmadik birodalomban betöltött szerepéről is: „Persze a nagy dalnokok közül senki nem volt hajlandó ilyen gyalázatra, még ha súlyos aranyakat kínáltak is érte. Erre előhozták a hárfásokat, akik a templomavatón a talpalávalót játszották, és vak citerásokat, akik az örömházak előcsarnokaiban vénuszkagylóról és a zabáló Herkulesről szóló dalokkal szórakoztatták a részeg vendégeket.” (52.) Véleménye szerint a goebbelsi gépezetnek nem sikerült megnyernie magának a mértékadó irodalmi köröket. A behódoltak – szinte kivétel nélkül – mind gyenge képességű, korábban tehetségtelennek bizonyult művészek voltak.

A korszellem azonban nem csak a történelmi utalásokon keresztül hatja át a művet, hanem megjelenik a kor jelentős filozófiai kérdéseinek bemutatásában, megemlítésében is. A Nietzsche óta a filozófiát és irodalmat jelentősen meghatározó „nyelvi szkepticizmus” egy fontos komponenssel – a háború és a diktatúra perspektívájával – kiegészítve megjelenik itt is, akárcsak a Hugo von Hofmannsthal nyelvi felfogásához hasonló motívumok: „Ugyanabban a pillanatban szinte fájdalmasan éreztem, ahogy a szó elszakad a jelenségtől, mint ahogy a túlságosan erősen megfeszített íj húrja is elpattan. Láttam a világ íriszfátylának egy darabját, és attól kezdve nyelvem nem látta el megszokott feladatát.” (28.) Jünger azonban továbblép, és a diktatúra árnyékában egy, a romantikára jellemző fichtei megoldást kínál fel a kor gondolkodóinak: „Úgy rémlett, hogy harcunkban még a nyelv sem elégséges, hanem egészen az álmok mélységéig kell lehatolnunk ahhoz, hogy a fenyegetéssel szembeszálljunk.” (92.) Ezzel a gondolatával az író egy új eszközzel üzen hadat az elnyomásnak, a gondolatok szabadságát a legbelsőbb énbe vezeti át, gondolatai azonban nem csapnak át a nihilizmus ingoványos területére, és továbbra is fenntartja a nyelv, a szó használatának lehetőségét: „A szó egyszerre király és varázsló.” (29.)

A regény egyik legborzongatóbb részletében, a „Vicsorgó” nevű erdei tisztás leírása során a pagony a náci koncentrációs táborok allegóriájává válik. A regény megírása idején az írót is megcsapta a retorzió veszélye, ugyanis Goebbels A márványszirteken megjelenése után megsemmisítő táborba kívánta záratni Jüngert, ezt korábbi kapcsolatai, barátai révén azonban sikerült elkerülnie. „Ezek ott a pincék, rajta emelkednek a zsarnokok büszke kastélyai, azok felett pedig ünnepeik illatai fodrozódtak: szörnyűséges bűzbarlangok, ahol örökre elutasított csőcselék gyönyörködik az emberi méltóság és emberi szabadság meggyalázásán.” (100.)  Az író, aki tehát nyilvánvalóan tudott ezen táborok létezéséről, őszintén leírja saját reakcióját a jelenségre. A megrökönyödés ámulatából felébredve az ember élete megy tovább – ezt a zoológiai kutatások folytatásával szimbolizálja –, ezzel visszahelyezve a regény egész hangulatát a hétköznapok szintjére. A tehetetlenség érzése arra kényszeríti tehát a „belső emigráció” tagjait, hogy ha szemet nem is hunyva, mindenképpen a hatékony ellenállás lehetősége nélkül éljenek tovább.

A mű zárása azonban egy szebb világ lehetőségét kínálja fel, az előző pusztulása árán. A maradék „szabad” erők harcba indulnak a gonosz megsemmisítésére. A csata végkimenetele előre eldöntöttnek látszik, a támadókra a biztos pusztulás vár: „S ahogy a komoly példa követőkre talál, úgy esküdtem meg én is magamnak ez előtt a fej előtt, hogy a jövőben inkább essek el magányosan a szabadokkal, mintsem hogy a szolgákkal arassak diadalt.” (138.) Jünger különleges nyelvi erővel írja le a pusztulást, a főerdész embereinek kegyetlen, barbár fosztogatását, de a mű végén sejtetni engedi egy új korszak létrejöttének lehetőségét.

A háború alatti és utáni időkben a művet az irodalomtörténészek és szakértők egyfajta „tendenciózus műnek” értékelték, amely speciálisan a német körülményekre íródott. Jünger védekezett ezen megállapítások ellen: „A németországi folyamatok beleillettek ugyan a mű kereteibe, de nem speciálisan rájuk szabtam.”4 Ezt a nézetet támasztják alá azok a tények, hogy a regényt az ötvenes években, a Baltikumban és Ukrajnában szamizdat formájában ellenállók terjesztették – az NKVD szigorú tiltása és büntetései ellenére – mert úgy érezték, a sztálini diktatúra elemei is megjelennek benne. A mű tehát általában ír le és fogalmaz meg kritikát minden diktatúrával és diktátorral kapcsolatban, természetesen az író német voltának és korszakának figyelembe vétele mellett.

A rendkívüli nyelvi erővel, különböző – kultúrtörténeti, filozófiai, bibliai – utalásokkal átszőtt regény az olvasó és fordító teljes odafigyelését megköveteli. Nemes Péternek fordítóként sikerült e kényes feladatokat szinte tökéletesen megoldania: a magyar olvasóközönség és irodalom egy újabb nagy értékű fordítással gazdagodott.

Ernst Jünger életműve még sokáig elemzés és kutatás tárgyát fogja képezni. Irodalomtörténeti szerepe különböző felfogásokban különböző módon tükröződhet vissza, és ez így is van rendjén. Abban azonban, hogy a huszadik századi német irodalmat, annak legfontosabb tendenciáit, nem lehet Ernst Jünger munkássága nélkül teljes egészében áttekinteni, megérteni, szintén biztos vagyok.

JEGYZETEK

1. Elias, Norbert: A németekről (Studien über die Deutschen). Helikon, Bp., 2002. 196.

2. URL: http://rhein-zeitung.de/on/98/02/17/top news/juenger2.html (Sz. Z. fordítása)

3. Lásd Brecht, Bertold: Aufhaltsamen Aufstieg des Arturo Ui.  Suhrkamp, Frankfurt a. M., 1965.

4. Jünger, Ernst: Jahre der Okkupation. Klett-Cotta, Stuttgart, 1958. 255. (Sz. Z. fordítása)