Október 2004
Erdélyi városok – századok, városok

Rigán Lóránd

Szoros, szűk völgyben

Bedekker-féle egy helységnév nyelvtanához

Talán nem véletlen, hogy olykor még a legszigorúbb formális szabályok szerint működő szaktudományos értekezések nyelvébe is – mint amilyennek Molnár Jenő nyugalmazott egyetemi oktató munkája indul (Kolozsvár földrajzi arculata. Földrajzi Közlemények CXXVII. (LI. kötet, 2003. 1–4. szám) – átszüremlik a „városnevek grammatikájának” (nevezzük ezt most így) bizonyos furcsasága. Egy olyasfajta többletről lenne szó, amely által azok sohasem csupán egyértelmű, azaz pontosan bemérhető referenciával rendelkező földrajzi megnevezések, hanem egyszersmind történeti és egzisztenciális vagy akár hangulati kategóriák is. Ilyenként persze jóval nehezebb, szinte lehetetlen volna csupán „objektíven”, hűvös kutatói távolságtartással leírni őket – emlékeztetnénk menetközben arra a látszólag banális tényállásra is, hogy egy város elsősorban emberek által belakott, tehát jelentésteli tér –, mintegy gombostűhegyre rögzítvén életműködésüket. Olyasfajta „nyelvjátékok” közötti különbség – habár amint az a közlemény szövegéből kiderül, egyáltalán nem átjárhatatlan szakadék – ez, mint például a lakásunk építészeti tervrajza és annak egy színes és aránytalan gyermekrajzon való ábrázolása vagy éppen (hagyjuk a nyelvfilozófiát) sajátos, megszokottan „otthoni” illata közötti.

Mindenképpen szimptomatikus tehát, hogy Molnár Jenő Kolozsvár-szövege alig néhány sorral „A Kis-Szamos teraszai” című táblázat fölött verset idéz (egyébként Reményik), megállapítván, hogy Kolozsvár „a költő által megénekelt folyó, a Szamos aszimmetrikus völgyét foglalja el”. A földrajzi tanulmány némileg hibrid mondatát esetleg megmosolygó, avatatlan olvasó itt éppenséggel azon – nyelvileg alighanem kimeríthetetlen – különbség feloldási igyekezetére reagál, amely kétfajta beszédmód, mondjuk a hőmérséklet higanycső által tárgyilagosan lemérhető Celsius-foka és egy meleg, fárasztó és poros nyári nap története vagy esetleg a szakácskönyv pragmatikus utasításai, valamint egy kellemes borozással felitatott halvacsora felidézése között feszül. Nos, majdhogynem ugyanígy különbözik egymástól a hivatalosan számon tartott tartózkodási hely és egy otthon.

(Legalább) kétféleképpen beszélhetünk tehát a városokról, illetőleg lakhatunk is bennük. És ezáltal, mivelhogy a nyilvánvalóan egészen más olvasási stratégiák, illetve megközelítésmód számára szánt szöveg (földrajzi értekezés) szerzője itt él, tanulmányának – szakszerűen dokumentált jellege mellett – számunkra talán a legnagyobb érdekessége éppen e különbség felvillantása, a szintézis „kudarca”, amely közvetve fényt vet arra, hogy egy szülőfalu vagy
-város mint olyan ellen nem lehet vagy legalábbis nem érdemes puszta földrajzot, tudományos leírást elkövetni. Mert óhatatlanul irrelevánsnak, „kevésnek” fogjuk érezni ahhoz képest, amit a mi számunkra jelent (úgymond innen, „belülről”). Születési bizonyítványa alapján a geográfia maga sokkal inkább az idegenség megnevezésére – és ezáltal annak bizonyos fokú megszelídítésére – szánt diskurzus, az expedíciók, vagyis az otthonos és megszokott határok meghaladásának tárgyiasító nyelve, mely iránytűvel és nem a domb napos vagy árnyékos oldala alapján tájékozódik.

Konkrétumokra fordítva a szót: hogyan is festene Kolozsvár „földrajzi arculata” (a Molnár-tanulmány sorai között kirajzolódó térképet most egyfajta, némileg szubjektív helyszíneléssel egészítve ki)?

Mint ismeretes, a város nyugati bejáratánál, a monostori Táborhelynél a Szamos völgye beszűkül. Nevezhették ezt egyes városnév-etimológiák alapján szláv vagy német szóval kluzsnak, illetőleg Klusnak vagy latinul clusának (Napocának nem, habár, ha máshonnan vesz jegyet az ember, a kasszánál néha hozzáteszi ezt is). Egy dolog biztos (talán még ma is): utak találkozásánál, az úgynevezett belső-erdélyi vásárövben vagyunk, kapu a Székelyföld és a Partium között, különböző arcélű vidékek párbeszéde. Közepes magasságúak, például az alföldi Temesvár és a Kelet-Kárpátok-beli Gyergyószentmiklós között. Mégis, még ha legmagasabb pontunkon sem érjük el az ötszáz métert, az egyetemisták – szülővárosuk tengerszinthez számított tényleges magasságától eltekintve – néha úgy emlegetik (újabb adalék ez egy városnév nyelvtanához), „felmegyek Kolozsvárra”. És csábítóak, mert nem túl messze az Atlanti-óceántól, klímánk aránylag hosszú nyarú, mérsékelten kontinentális. Az idők során egyébként sokat sűrűsödtünk és terebélyesedtünk (utcákban), valamint kebeleztünk is (falvakat), így nővén – főként a két világháború között – kétszer akkorára. Aztán a kommunista mámor, jobban mondva kényszerházasság hajnalain inkább függőleges, mintsem vízszintes irányban folytattuk tovább az immár szigorúan takarékoskodó terjeszkedést, de ebből már csak egyhangú tömbháznegyedek gigászai születtek. Csúnyán meg is duzzadtunk a nemes cél érdekében, hogy javíthassunk valahogy a lakossági, nemzetiségi és az általában vett osztályszerkezeten. De néhol, a durván megtépett hálóing alatt még átsejlenek a leánykori bájak: ha belvárosunkban az ember a megfelelő pillanatban egy kissé hunyorít, olyan lehet, mintha Bécsben vagy legalábbis Budapesten volna. Elnézést a frivol pillanatért: a Szabók bástyáján és a keleti városfalon túl, a Bocskai/Avram Iancu tér szélén – ki tudja, kinek az erényei felett őrködik – a hébe-hóba idelátogató turistacsoportok inkább a monumentális, neobizánci stílusban, a harmincas évek elején felépült katedrálist fényképezik. Ezen túl pedig – immár nem földrajzi értelemben – azóta is, még mindig, mindenütt csak zászlók és folytonos (nemzeti) ünnep. Hogy Molnár Jenő tanulmányának egy másik pszeudogeográfiai mondatát idézzük: „Az, hogy Kolozsvár etnikai arányait a kommunista uralom négy évtizede alatt ilyen radikálisan át lehetett alakítani, mindenképpen előre elhatározott és megtervezett, módszeres és erőszakos politikára utal. A helyzet változott, de a kivándorlás – és főleg az értelmiségiek távozása – ma is jellemző, most már azonban nemzetiségi különbség nélkül.”

Ki tudja, vajon árnyaltabb-e ennél a kolozsvári helyzet, ám annyi mindenképpen megkockáztatható, hogy bizonyára nincs minden teljességgel rendjén „városnyelvtanunkkal”, mivelünk (?), avagy történetünkkel, ha a Magyar Földrajzi Társaság szaktudományos írásai között, futóhomok és szélenergia helyett kénytelenek vagyunk a Házsongárdról és Reményikről beszélni, hogy valamiképpen közöljük „velük”, kívülre, távolodóban búcsút intő rokonként, irodalomban, elméleti esszében vagy földrajzi közleményben, hogy egyre felfedezetlenebbé válunk...

Miért is csuklik el folyton és válik itt egyben akarva-akaratlan mindig valami egészen mássá, egy kissé bedekkeressé, máskor meg valamelyest ideologikussá akár a szaktudományos, akár másmilyen beszédmód? Miféle kényszer ez, amit érzünk, hogy ilyenkor, amikor Kolozsvárról mint városról beszélünk, egyszersmind szóljunk valami másegyébről – miről – is? Hogyan válhatnak indulatszavakká a városnevek? Mennyiben lehetséges itt, „szoros, szűk völgyben” méltó módon és néha levegőzve buszozni, gondolkodni, lakni?