Október 2004
Erdélyi városok – századok, városok

Széles Klára

„Iliánusz barát” köszöntése

Vannak apró erecskék. Erecskék, amelyek föld alatt-föld fölött csörgedeznek. Sokszor láthatatlanok. Viszik, ajándékozzák az éltető nedveket. Útjukon szüntelen táplálnak, növelnek, életben tartanak.

Vannak efféle erecskék a művelődéstörténetben is? Igen! – mondom határozottan, mert Ilia Miskára gondolok.1

Amikor fölmerül előttem Ilia Mihály alakja, joggal emlegethetném sorra a varázsos tanárt, a filológust, a legendás szerkesztőt, a fáradhatatlan szervezőt – s még sok más felejthetetlen minőségét. Mégis nekem elsőként az ő apró „erecskéi” jutnak eszembe: az életútját végigkísérő levelei, lapjai, telefonjai – a látható/láthatatlan „Ilia-posta”. Miska mint ennek a – maga nemében bizonyára egyedülálló – tüneménynek az életre hívója és birtokosa.

Arra is rádöbbent: hiszen minden korszakban találkozunk valami hasonló jelenséggel. Mindig egy-egy kortól, az adott lehetőségektől, illetve lehetetlenségektől: korlátoktól függnek az adott, élő feladatok. Kortól függő a feladat, de személyiségtől függ a feladat fontossági rendjének felismerése, a helyzet, a béklyók megítélése s az, hogy leli meg a mindig újfajta megszorítottságban is a lehetséges kiutat, hogy küzdi le a gátakat. S főként miként győzi kitartással, erővel fenntartani, továbbvinni vállalkozását. Az igazán értékes életművek voltaképpen megszámlálhatatlanul sokfélék. Akár az időszakok s a személyiségek: ujjlenyomatok soha nem ismétlődő (ismételhetetlen) természete, rajza. Nem minden élet, nem minden munkásság emlékeztet erre. De Ilia Mihályé – föltétlenül.

Minden életmű más stílus, más műfaj. Minél értékesebb egy-egy élet, egy-egy egyszemélyesen („saját szakállára”) vállalt munkásság, annál inkább korszerű, időszerű – s éppen ezzel közelít az időtlenhez. Egy-egy személyiségre, egy-egy korszakra szabottak ezek az akarva-akaratlan újfélén újfélét teremtő élet-munkák. Adott személyiségek, adott korhelyzetek korlátaival és azok lehetséges réseivel számoló, gyakorlatilag új műfajok megteremtései ezek. Új a feladat, új az indíttatás, új a járható (illetve nemjárható) út, s mindezek belátásával, átlátásával új módon keres egyszemélyes kicsi kaput, kiutat, ver hidat a muszáj-feltaláló.

Hogy beválik-e új kísérlete, hogy mire jut vele, meddig győzi – tehetségétől, leleményétől, hűségétől függ. Elsőként talán attól, milyen erejű az a belső indíttatás, amely sarkantyúzza, kitartással ösztönzi, hogy új és új helyzetekben, változatlan szívóssággal utat nyisson, eddig nemvolt ösvényeket vágjon történelem teremtette bozótosokban, dzsungelekben ember és ember, emberek és emberek (egymástól távolra szakadt emberek) között; számukra, egymás közötti megismerés, megértés, szót-váltás számára.

Ilyennek látom (s biztos nem vagyok egyedül ezzel) Ilia Mihály – immár fél évszázadosnál hosszabb – útját, mint a mesebeli szegényember ama legkisebb fiáét, kunyhótól királyi palotáig, ország házáig. Tápétól Szegedig, a kerek nagyvilágig, az öt kontinensig. Öt kontinens magyarul író, gondolkodó embereinek Nagycsaládjáig.

Fél évszázados, következetes irodalmi levelezésről van szó? Klasszikus irodalmi hagyomány folytatásáról? Más-más korból, okból, más-más módot találva efféleképpen írt leveleket a malomból Daudet, leveleket önmagának a toronyból Montaigne, beszámolókat Európa jeles személyiségeinek Madame de Staël? A hasonlóság jegyei léteznek, mégis másról van szó. Közelebb áll az Ilia Mihály-féle folyamatos levelezés műfaja Mikes példájához, vagy még inkább Kazinczyéhoz. Jogos az asszociáció, hiszen a hűség, a betűkön át elevenen tartott kapcsolat mindkettőnél éppoly elemi indíttatás, mint az anyanyelvüket őrző, mívelő tollforgatók biztatása, méltánylása, egymás magánemberi számontartása. Mégis, Ilia Mihály levelezése tőlük is eltér. Írással, betűkkel dolgozik ő is, mint akár a felsorolt, más irodalmi levelezések szerzői. Mégis, valójában ő nem elsősorban betűkből, szavakból építkezik, hanem emberekből. A történelmünk során szerteszórt, szerteszóródott magyarul írók, gondolkodók személyiségeiből, csoportjaiból sző finom szövedéket. Nem elsőként a papírra kerülő szavak indítják, éltetik, hanem az írás gesztusához vezető figyelem, tapintat, féltő szeretet. A szolidaritás megélése, a lehető segítés szándéka: féltő szeretet. Féltő szeretet Szegedtől New Yorkig, Melbourne-ig.

Szép is lenne ezen a jeles évfordulón számba venni: mekkora is ez a levelezés? Hol vannak a határai? Legalább hozzávetőleges „listát” összeállítani a levelezésben szereplő emberekről: költőkről, írókról s vidékükről. Legalább vázlatosan láthatni mindezek erősen változó hátterét, a levelek, levélváltások megszületésének történetét, történeteit. Ilia Mihálytól tudhatjuk, hogy a szerkesztőség rossz telefonvonala is szerepet játszott a levélírás fellendülésében. Emellett figyelmet érdemel az az összefüggés, amit ő pontosan így fogalmaz: „a manipulált nyomtatott sajtó korában a magánlevelezés fontos kiegészítő információkat tartalmazhat.” Fontos dokumentumoknak tartja a leveleket, de sajátjait közismert szerénységével úgy jellemzi mint „vidéki tanárember buzgalmának” termékeit, amelyek jelenleg „Hatalmas zsákokban otthon hevernek”.2 Ennek a tekintélyes forrásanyagnak még megközelítése is amilyen szép, olyan képtelen kívánság ebben a pillanatban. (Remélem: „egyelőre” az, csupán várat magára.) Magam meg vagyok győződve ennek a sajátos „gyűjteménynek” különleges dokumentumértékéről. Természetesen gondos válogatás, alapos háttéranyag ismerete alapján. Úgy vélem, hogy csak növeli ezeknek a lapoknak becsét az, hogy az időtávlat láthatóbbá teszi az inspirációk, visszajelzések hatásainak továbbgyűrűzését. Nemcsak az azóta jelentékenynek bizonyuló életművekre gondolok, hanem az irodalmi értékben szerényebb, de egy-egy anyanyelvét őrző közösség számára létfontosságú kezdeményezés ösztönzésére, biztató segítésére is.

Csöpp a tengerből

Amit őrzök ebből – apró, elenyésző töredék. De – cseppben a tenger: a maga részlet voltában is felmutathat valamit abból, hogy milyen feltételek között, milyen formában végezték a maguk munkáját ezek az Ilia-levelek.

A nálam lévő darabok a Szeged–Erdély3, Budapest–Erdély közötti irodalmi kapcsolat mozaikjai. Ezen belül is a Kádár-, illetve Ceauşescu-korszakból, az 1970-es évek „tiltott”, „tűrt” időszakából valók. A határon túli magyar irodalom hivatalos hazai megismerése kezdeteinek, a Tiszatáj fénykora alakulásának ideje ez.

A levélváltás közelebbi háttere, előzménye röviden: Ilia Miskával egyetemista társak voltunk Szegeden (1954–1956/57), majd vagy harminc év múltán tanártársak voltunk, lehettünk ugyancsak a szegedi egyetemen (1986–2000). A kettő között elváltak útjaink: Pestre kerültem, ő Szegeden maradt. S ezeknek a „köztes” évtizedeknek ideje alatt külön munkatársi kapcsolat alakult ki köztünk éppen annak köszönhetően, hogy mindketten (párhuzamosan, de akkor egymásról ezt nem tudva) állandó irodalmi levelezési, baráti kapcsolatot tartottunk fenn a határon túli magyar irodalom művelőivel. Miska 1959-ben járt először Erdélyben: a Juhász Gyula-kutatás jegyében, majd A Holnap antológiáról készített disszertációt. (Saját kapcsolatom főként a kolozsvári kortárs költőkkel alakult ki, 1955/56 óta levelezés, majd rendszeres találkozások formájában.) Ezek az irodalmi alapok voltak kettőnk feléledő levélváltásának is bázisai.

A hetvenes években voltunk. Örvendetes, reménykedve várt változások éveiben. Olyan időszakban, amikor már – például Erdélyben is – anyaországi és külföldi „vendégjárás”-ról beszélhetünk. A még létező „vasfüggöny” ellenére és azon belül is a kapuk – viszonylagos – megnyílásáról.

Addig is szövődtek irodalmi kapcsolatok, levelezések, találkozások, de ezek személyes formában történtek. Nem intézmények megbízásából, legkevésbé állami helyesléssel, inkább sokszor rosszallás kísérte a hangsúlyozottan „magán”-akciókat. A legismertebb példákként hivatkozom/emlékeztetek Czine Mihály, Pomogáts Béla tevékenységére e téren. Czine Miska, elsőként megismert intézeti kollégám, kedves segítőm, régi Erdély-járó. Kós Károly, Sütő András méltatóinak is élén jár. Most meg persze a mi közös ismerőseinknek, láncolatnak is fontos tagja. Pomogáts Béla már diákkorától foglalkozott az erdélyi irodalommal, az Erdélyi Helikon, a marosvécsi találkozó íróival, Kuncz Aladárral, s köt egyre szorosabb barátságot Kántor Lajossal, mely máig tart. Ilia Mihály is hasonlóképpen, az 1950-es évektől végezte kutatásait, s ápolta a saját, tág körű emberi-irodalmi kapcsolatait. Magam is efféleképpen leveleztem, majd utaztam rendszeresen Erdélybe 1955/56-tól, illetve 1964-től. Az 1970-es évektől Csoóri Sándor, Kósa Ferenc is felbukkant. (Ők segítettek abban is, hogy az akkor még valójában el nem fogadott Béres-cseppek eljussanak az erdélyi betegekhez.)

Nagy Lászlóék „kis csapata” is megjelenik (Kiss Ferenc, Kormos István, Zelnik József) – erről Panek Zoltán ad hírt levelében, 1975 szeptemberében. Az útról, a személyes találkozásról Panek Zoltánnal, Lászlóffy Aladárral megemlékezik Nagy László naplójában. (Akárcsak a következő, immár oda vissza vágyó utazásukról.) 1976 őszén pedig Mészöly Miklósról szólnak híreim. (Később ifjak sorozatát küldi saját nyomába, akárcsak már régebb óta, rendszeresen Ilia Miska teszi szegedi tanítványaival.)

Az évezred utolsó harmadában tehát tágulnak e kapcsolatok körei. De ami még fontosabb, legálisakká, lassan intézményesekké válnak. Jogerőre emelkednek, ha ellentmondásosan is. Kezd kialakulni holmi „hivatalos” jóváhagyás pecsétje mindezen.

Mindezt – a levelezés kapcsán – újabb keretbe illesztem. Ilia Miskával történő levélváltásunk hátterében áll több más, kettőnk által ismert egyéni állandó posta létezése (határon túli magyar írókkal, illetve az akkor ún. nyugati disszidensekkel való rendszeres kapcsolattartás). Ezek egyike az, hogy saját legrégibb, legállandóbb személyes irodalmi kapcsolattartóm: Lászlóffy Aladár, az első Forrás-nemzedék egyik vezéregyénisége. Ezért az ő nekem írt (főként hetvenes évekbeli) sorai nyomán is követem ezt a fonalat. S egyúttal azt is, ahogyan az ő soraiban, személyes, futó benyomásokban – kolozsvári oldalról – tükröződnek a nem egészen nyílt, publikusnak aligha nevezhető – változások.

Így igen jellemzőnek látok néhány apró mozzanatot. Például azt, hogy Pomogáts Béla, a régi, jól ismert kolozsvári vendég, egyszer csak nem egyedül jelenik meg, hanem fontos, új látogatót hoz Kántorékhoz: Béládi Miklóst. Mi sem lehetne természetesebb. De Kolozsváron még ebben az időben is ez feltehetően szigorú magánvendégségnek számít. Úgy vélem, hogy Ali akkori levelének rezzenésnyi kitétele jól ad jelt. („A Béládi egyébként volt, Lajos-körökben forgott, egyszer, véletlenül találkoztunk, oda vert az eső, ahol ők is álltak…”4)

Béládi Miklós kolozsvári megjelenése alapvetően fontosabb, mint egyetlen, új vendég fellépése. Alapvető, lényeges irodalomtörténeti folytatásról van szó. Arról, hogy a ma már „Kántor–Láng”-ként 5 említeni szokott kézikönyv szövegével a Budapesten megjelenő akadémiai irodalomtörténeti kötetsorozatban is helyet kapott az erdélyi irodalom, illetve/majd más, „határon túli magyar irodalmak” is. Ebben az időben magam is a Kézikönyv megírásával foglalkozó Intézet (MTA Irodalomtörténeti Intézet) 20. századi osztályának tagja voltam, s részt vettem a munkában, hol négerként, hol nem négerként. Így írhattam erről, s Béládiról Aladárnak, aki a másik oldalról ennyit tapasztal a jelenségből egyúttal az örvendetesen sokasodó vendégjárás részeként.

Ebbe a közegbe toppan be Ilia Miska, újra személyesen, visszatérő barátként. Immár a szegedi Tiszatáj főszerkesztő-helyetteseként.6 Nagy tervekkel, s ezeket szervezve.

Itt volt Ilia Miska” – hangzik a helyi híradás, 1971 júniusában. S a folytatás arról tanúskodik, hogy ez a nyár az, amikor áradatszerűen sokasodhatnak az átutazó ritka, irodalmi és egyéb vendégek. „Július 7 és 10 között a következő vendégek jelentették be érkezésüket: Boriék, Bányaiék négyen Újvidékről, Moldvayék ketten Hódmezővásárhelyről, Újvári Lajosék Pestről, Jenácsekék Mezőszengyelből.”7 – A heterogén névsor irodalmi része jól egyezik a Tiszatáj alakuló programjával.

Megindul a határon túli magyar irodalmi kapcsolatok kialakítása. S főként az, hogy ez a kapcsolat rendszeres, hivatalos legyen. Hogy bepótoljuk a több évtizedes hiányt: megismerjük az értékes romániai, erdélyi írókat, műveket. Mindennek jól átgondolt megszervezésében oroszlánrészt vállalt Ilia Mihály s a vezetése alá kerülő Tiszatáj. Jeles, joggal irodalomtörténetileg számon tartott időszaka ez a folyóiratnak (amelyért egy idő után a korabeli politikai megrovás, büntetés nem marad el). Később csatlakozik e törekvéshez a Kortárs is, majd más szépirodalmi lapok.

JEGYZETEK

1. Iliánusz barát – ilyen címen verset írtak már Ilia Mihálynak.

2. „Sohasem éreztem száműzetésnek az egyetemet” – Ilia Mihály irodalomtörténész. (Interjú. In: Hollósi Zsolt: A Tisza-parton mit keresek? Huszonkét szegedi beszélgetés. Tiszatáj könyvek. Szerkesztette: Olasz Sándor. Szeged, 2000. 195–210. 202–203

3. Erről tudtommal eddig Kántor Lajos emlékezett meg. (A szegedi kapcsolat. Korunk, 1998. 9.)

4. 1970. július (a postabélyegző alapján a levélen nincs dátum.)

5. Kántor Lajos–Láng Gusztáv: Romániai magyar irodalom 1945–1970. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1971. A második kiadás némi változtatással (1944–1970) 1973-ban jelent meg ugyanennél a kiadónál.

6. Ilia Mihály (szegedi egyetemi tanári munkája mellett) 1965–1971 között a versrovat vezetője volt a Tiszatájnál. 1971–72-ben lett főszerkesztő-helyettes, majd 1972-től 1975-ig vette át a főszerkesztést.

7. Lászlóffy Aladár levele, Kolozsvár, 1971. június 10. (?)

 

*Részlet egy hosszabb emlékezésből