Október 2004
Erdélyi városok – századok, városok

Székely Csaba

Darvasi László: A császár legszürkébb napja

Nin Csen, a féllábú koldus széttépett testtel hevert a falu utcáján. A sárkányok tikkasztó ködöt leheltek a tájra, ezért a járókelők folyton belebotlottak az áldozat valamelyik szervébe. A faluban azt suttogták, hogy a lojangi kutyák tették ezt vele. Vak Szem, a vízfestő részletesen beszámolt arról, hogy saját szemével látta, amint a kutyák rárontottak Nin Csenre. A falu italmérőjében összegyűlt férfiak fejcsóválva mormogtak bambuszrügy-pálinkájukba az események hallatán. Hü Ha, a rizsmetsző egyetértett a falusiakkal abban, hogy megengedhetetlen dolog történt, hiszen ha már a császár parancsára a katonák szét is tépték a koldust, a kutyáknak nem lett volna szabad elvinniük a fél lábát. Elhatározták, hogy szólnak a császár kertészének, beszéljen erről az uralkodónak, hátha megszabadítja őket a lojangi kutyáktól.

Szú császár ezalatt palotája ablakában percegett, és bizsergő elégedettséggel figyelte az udvaron munkálkodó hóhérokat. Fél évvel korábban ugyanis, amikor a császár végigvonult a piacon, az egyik kufár elmosolyodott. Szú császárt feldühítette a túl hangos mosoly, és elrendelte, hogy a birodalom összes piaci árusát fejezzék le. Ezt a parancsot hajtották végre éppen a megállás nélkül dolgozó hóhérok.

– Úgyis van belőlük elég a pesti piacon – zárta le ítéletét a fenséges uralkodó.

Ekkor legjobb vezére lépett oda hozzá, és közölte a császárral, hogy a jós beszélni kíván vele. Az uralkodó magához hívatta az öreg Han Tát, a titkok igaz szavú tolmácsát. A jós a császár fülébe súgta, hogy az egyik írnok kíván szólni vele. Szú császár magához rendelte Pa Cát, a biztos kezű írnokot, és nyájasan megkérdezte, mit kíván. Az írnok térdre borulva jelentette, hogy a kertész szeretne beszélni a birodalom isteni uralkodójával. A császár megparancsolta, hogy akasszák fel a kertészt, mivel neki aznap nem volt kedve beszélgetni vele. Senki nem tudta az udvarból, mit akarhatott a kertész, csak annyit láttak, hogy bezárta a bőröndjét. A lojangi kutyákról nem volt tudomásuk.

Eközben a téboly teljesen úrrá lett a kis faluban, mindenki a kutyákról beszélt. Mindez addig tartott, míg a császár el nem rendelte, hogy végezzék ki a tébolyt, mert nem tűrte, hogy rajta kívül bárki is úrrá legyen. Aznap délután a falucska hétszázezer lakosa teljes létszámban a palota elé vonult, hogy háláját fejezze ki ezért, de Szú császár mindegyiket felnégyeltette, mert túl nagy zajt csaptak, és felébresztették kedvenc madarát, az aranymellű pintyet.

A Sárkányok Hegye fölött felrepedt az ég, véres szilánkok lepték el a csúcsokat. Az uralkodó csou-csou kutyája harmincszor körberohant a palota udvarán, zaklatott volt, teste megnyúlt, már-már szétpattanni látszott. Szú császár megsimogatta az állatot, és intett a kutya előtt rohanó szolgáknak, hogy folytathatják munkájukat. Egy sárkány suhant át a palota fölött kecsesen hullámozva, szájából savas párákat pöffentett a levegőbe. Az uralkodó elkapta róla a tekintetét, túlságosan emlékeztette a feleségére.

Még álldogált egy darabig, aztán visszavonult a palotába, és tovább majszolta a félbehagyott mandarint, akit szintén aznap fejeztetett le.