Október 2004
Erdélyi városok – századok, városok

Králik Loránd

Kései felzárkózás

A romániai magyarság gazdasági súlya az első szerkezetváltási folyamat lezárása előtt

Tizennégy évvel a szerkezetátalakítási folyamat beindítása után a romániai magyarság gazdasági helyzete továbbra is ellentmondásosnak tűnik. Bár a tömegprivatizációban a magyarság számarányának megfelelően képviseltette magát, semmiképp sem lehet a magánosítási folyamat nyertesének feltüntetni, ugyanis a nagy- és középvállalatok privatizációjából teljesen kimaradt, kivéve néhány székelyföldi esetet. Az anyaország gazdaságösztönző közelsége sem segített ezen a helyzeten, ellenben a magánszektorban megjelenő vegyesvállalatok hozzájárultak ahhoz, hogy a magyarság gazdasági súlya számottevően ne csökkenjen. Ebben a folyamatban felfedezhető a magyarság érdekvédelmi szervezetének felelőssége is, amely csupán 2003-ban fogalmazta meg programjában a gazdasági megerősödést prioritásként. Az RMDSZ pozitív szerepét sem szabad elhallgatni abban, hogy 1996-os kormányzati szerepvállalása, illetve a 2000-ben a kormánypárttal kötött együttműködési megállapodás révén sikerült megállítania a magyarság folyamatos gazdasági visszaszorulását, sőt bizonyos szempontból térnyerésről is beszélhetünk. Ennek ellenére a néhány éven belül várható uniós csatlakozásra a romániai magyar vállalkozások többsége – a romániai vállalatok zöméhez hasonlóan – még nem készült fel, s eddig csak kevéssé hasznosították az uniós felkészülésben pozitív eredményeket felmutató magyarországi cégek tapasztalatait.

Területi különbségek

A romániai magyarság gazdasági súlya területenként eltérő, függ az illető vidék etnikai összetételétől, ugyanakkor befolyásolja a régió gazdasági fejlettsége szintje is. Általában elmondható, hogy a magyarság gazdaságilag Erdély gyengébben fejlett területein érvényesül jobban, míg a dinamikusan fejlődő vidékeken nem játszik olyan jelentős szerepet.

Alapvetően két, jellegében gazdasági vonások szempontjából eltérő vidékre bonthatjuk Erdélyt: a nyugati területekre (ide tartozna a Partium, a Bánság és Belső-Erdély nyugati része), valamint a Székelyföldre.

 

Ha a nyugati területeket elemezzük (Máramaros, Szatmár, Bihar, Szilágy, Kolozs, Arad, Temes, Hunyad és Krassó-Szörény megyét), ezeken belül a magyarság kisebbségben, többnyire szórványban él, de elhatárolható egy majdnem tömbmagyarnak tekinthető terület, amely Borstól (Nagyváradtól) északra húzódik, egészen Halmiig és Bihar megye északnyugati, illetve Szatmár nyugati vidékeit foglalja magában. Itt – ha csak a határt övező 15-20 kilométeres mélységű sávot vesszük – a magyarság többségben él, kivéve a területbe beeső nagyvárost, Szatmárnémetit, ahol aránya 38 százalékot tesz ki. A magyarság azonban zömmel azon a területen él, ahol mezőgazdasággal foglalkoznak és az ipar is inkább a kisebb hozzáadott értéket mutató feldolgozóiparra korlátozódik. Az északnyugat-romániai magyar szigeten belül ugyanis csak két ipari gócpont létezik, Nagykároly és Szatmárnémeti. (A fejlettebb Nagyváradot a magyar szigethez képest számított periferiális fekvése miatt nem számíthatjuk ide, mint ahogy a szintén magyar többségű, túlságosan délre fekvő megyei jogú várost, Nagyszalontát sem.)

Szatmár megyére rányomja a bélyegét az, hogy a megye lakosságának több mint fele mezőgazdasággal foglalkozik. Az ipari létesítmények a megye négy városában működnek, de ezek többsége a megyeközpontban, Szatmárnémetiben és a magyar határ közelében fekvő Nagykárolyban található. A gépipar, amely meghatározó volt 1990 előtt, enyhén visszaesett, bár most is meghatározónak számít. Az állami tulajdonban levő vállalatok nagy részét az alkalmazottak vásárolták meg, az 1990-es évek közepén alkalmazott MEBO-módszernek köszönhetően. Ennek megfelelően a kisrészvényesek között a lakossági arányoknak megfelelő a magyarok aránya. A nagyobb vállalatok a nagyprivatizációban keltek el, főleg a korábbi Unio részlegei. A tejgyárat is a nagyprivatizáció során vásárolta meg a holland Friesland, és elkelt a nagykárolyi és erdődi bútorgyár is. A helyi Nutrisam gabonaipari vállalat a privatizáció során szatmári magyar vállalkozók tulajdonába került, akiktől a Szabolcs-gabona vásárolta meg a többségi tulajdont. A magyar vállalkozók főleg a malomiparban, illetve az építőiparban (Silconprest, Dominium) vannak jelen. Egyes helyi magyar nagyvállalkozók politikai pályán is szerepelnek, mint a Megyei Tanács elnöke vagy a megye RMDSZ által támogatott alprefektusa.

Bihar megyében több nagyvállalatot privatizáltak a MEBO-módszerrel, többek között a Sinteza vegyipari vállalatot és az UAMT gépalkatrészgyárat is, valamint az építőipari vállalatok nagy részét. Itt szintén sok magyar kisrészvényes jutott tulajdonhoz a tömegprivatizációban. A nagyprivatizációban értékesítették az építőanyagot gyártó cégeket, így az élesdi cementgyárat. Az élelmiszeripar több sikertelen privatizációs kísérlet helyszíne volt. A helyi magyarok viszonylag kevés privatizációs kiírásban vettek részt aktívan, ugyanis már a rendszerváltás idején is kevés magyar volt vezető pozícióban. A legtöbb, magyarok tulajdonába került volt állami vállalat az Érmelléken található. A helyi magyarság vállalkozói inkább azt az utat választották, hogy a rendszerváltás után saját erőből céget hoztak létre (Panoráma, Pyrostop, Anvelo Center, Expo Varadinum). Szintén jelentős területnek számít a személygépkocsi-forgalmazás: három nagy márka forgalmazója (Skoda, Opel és Fiat) is helyi magyar üzletember. Érdekes terület az irodatechnika és a számítástechnika, ahol nagyon erős a helyi magyar vállalkozók gazdasági súlya. Viszonylag kevesen próbálkoztak meg a nagyprivatizáció során állami tulajdont vásárolni, s akiknek sikerült is ez, azok is inkább csak gondot vettek a nyakukba. Az 1990-es évek elején virágzó nagyváradi BbSystem cég tulajdonosai például megvásároltak egy több mint ezer főt foglalkoztató fűrészüzemet Krassó-Szörényben, amely a tőke hiánya és a munkások sztrájkjai miatt bezárta később kapuit. A megye legnagyobb magyar érdekeltségű vállalkozása az országos cégcsoporttá alakuló RCS&RDS kábeltelevíziós és inter-netes szolgáltatóvállalat, amelynek alapjait a jelenleg a Bihar Megyei Tanács elnöki, az RMDSZ választmányi elnöki, illetve az RMDSZ országos testületének, a Szövetségi Képviselők Tanácsának alelnöki tisztségét betöltő Kiss Sándor helyezte le, amikor megalapította a helyi kábeltelevíziós társaságot. A céget jelenleg a Románia leggazdagabb magyarjának tekinthető Teszáry Zoltán birtokolja, aki 170 millió dolláros becsült vagyonnal az ország 27. leggazdagabb embere.

A Partiumon belül a gazdasági fejlettség szempontjából a határ nem a két fejlesztési régió mentén húzódik, hanem Bihar és Szatmár megye között, sőt azt is mondhatnánk, hogy a Sebes-Körös vonalán. Az egész térségből kimagaslik Temesvár, amely a legfejlettebb. A magyarság komolyabb gazdasági pozíciókat csak ott tudott elérni, ahol részaránya is nagyobb, vagyis Szatmárban és Biharban, bár gazdasági ereje ezekben a térségekben sem közelíti meg számarányát.

Arad és Temes megyében a privatizációban elsősorban helyi befektetők vettek részt, így az egykori állami vállalatok többsége ma is helyi befektetők tulajdonában van. A helyi magyarság részvétele a privatizációban jelentéktelennek mondható, egyetlen nagyobb ipari létesítmény tulajdonosi szerkezetében sincs befolyásosabb aradi magyar. Meg kell ellenben említeni az aradi származású és itt több befektetést eszközlő Böszörményi Zoltán kanadai állampolgárságú nagybefektetőt, aki nagyprivatizációban megvásárolta a temesvári mérőműszer-gyár, az IAEM egyik részlegét. Ebből jött létre a Luxten világítástechnikai vállalat, amelyet a nagyvállalkozó országos jelentőségű nagyvállalattá alakított: ez a cég több romániai nagyvárosban, többek között a fővárosban is hosszabb távú közvilágítási szolgáltatásokról szóló versenytárgyalást nyert, s jelenleg Romániában piacvezetőnek tekinthető. Böszörményi Zoltán egyébként a Luxtenben birtokolt tulajdonrészét az idén 15 millió dollárért értékesítette.

Máramarosban a magyar lakosság részvétele a privatizációban viszonylag gyenge volt, igaz, itt a magyarság inkább szórványban él. Egyetlen jelentősebb helyi magyar érdekeltségnek számító privatizált egység a bányavállalat egykori kutatóintézete, amely bányatervezéssel és jelenleg elsősorban bányabezárásokkal foglalkozik.

Szilágy megyében a magyarság főleg azokon a vidékeken él többségben, ahol a mezőgazdaság és feldolgozóipar s azon belül is főleg az élelmiszeripar meghatározó. A megye egyetlen komolyabban iparosított központjában, Zilahon a magyarok privatizációs tulajdonszerzése teljesen elhanyagolhatónak mondható, csak kisebb magyar tulajdonú cégek működnek, amelyek eladó állami aktívumokat vásároltak. Szilágysomlyón vendéglátóipari egységek, húsüzemek, Sarmaságon malomipari üzem és a megye több magyarlakta településén mezőgazdasági gépállomások kerültek a magánosítási folyamat során helyi magyarok tulajdonába. Bár a kisebb gazdasági potenciállal rendelkező Szilágyságban a magyarok gazdasági súlya még nem mérhető számarányukhoz, az elmúlt néhány évben ezen a téren előremozdulás tapasztalható: főleg a Szilágysomlyó–Szilágyperecsen–Varsolc–Kraszna tengely mentén lendült fel a vállalkozói kedv. Ebben a kistérségben mintegy 150 kis és közepes méretű, magyar tulajdonban levő vállalkozás működik, amelyek profilja különböző: a fafeldolgozástól a malomiparon át a mezőgazdasági termelésig.

Fehér és Hunyad megyében a magyarság részvétele a gazdasági életben szinte elhanyagolható. A privatizációs folyamatban szinte egyáltalán nem is volt számottevő magyar vagyonszerzés. Fehér megyében Enyeden és környékén (borászati, fafeldolgozó és turisztikai profilú cégek), Hunyadban pedig Déván, illetve Vajdahunyadon (nyomdaipari, fafeldolgozóipari vállalatok, márványfeldolgozó cég) működik néhány magyarok által birtokolt kis- és középvállalat. Krassó-Szörényben még ennél is rosszabb a helyzet: a helyi kis számú magyarság gazdasági súlya egyáltalán nem mérhető.

Az Erdély nyugati felében élő magyarság számára a legfontosabb gazdasági csomópont Kolozsvár, amely nemcsak azzal emelkedik ki, hogy itt feltűnően nagy a képzett munkaerő aránya, s Temesvárral együtt Románia középső és nyugati része egyik innovációs központjának számít, hanem azzal is, hogy a magyar vállalkozói élet egyik fellegvárává vált. Nagyon erős középvállalkozói réteg alakult ki a Szamos-parti városban, illetve annak környékén. Több vállalkozó érdekelt informatikai és irodatechnikai vállalkozásban (Zortec Plus Telecom, Kopiernikus, Telezimex, Vitacom Electronics, Robert Export-Import Informatikai kft. stb.), az építőiparban (Lissim, Demro, Jolly, Group American Western), gépkocsik és gépkocsialkatrészek forgalmazásában, szállításban (Unix Trade, Carion, AutoWorl, Optimus Trans), a nyomdaiparban (Tipoholding, Garamond, Gloria), mezőgazdasági gépek forgalmazásában és kertészeti technikában (Bronto Comprod, Gardenia, Kertimag). A legjelentősebb magyar érdekeltségű cégek közé tartozik a nyílászárókkal foglalkozó Thermopan, a kis- és nagykereskedelemmel foglalkozó Promod, az EuroGSM mobiltelefon-forgalmazó, a Secprol Pro fűtéstechnikai vállalat, illetve ugyanitt van a központja az energetikai profilú Energobit holdingnak, amely ezen a területen Románia egyik legjelentősebb cégének számít. Kolozsváron tehát a magyarság gazdasági súlya nem annyira a feldolgozóiparban érezhető, hanem a nagy- és kiskereskedelemben, illetve a szolgáltatóiparban, valamint az építőiparban. Az itteni magyar érdekeltségű cégek közül kevés foglalkozik termeléssel, s a privatizációs folyamat során a magyarság tulajdonszerzése jelentéktelennek minősíthető.

A privatizációban magyar vállalkozók kevésbé vettek részt, az itteni magyar nagyvállalkozók többsége új vállalkozást alapítva és azt felfejlesztve ért el eredményt. A tömegprivatizációban a magyarok egyenlő eséllyel vettek részt, hiszen itt a minden munkavállaló, illetve nyugdíjas között egyformán kiosztott, viszonylag kis értékű kárpótlási jegyeket és kuponokat lehetett állami tulajdonra váltani. A nagyprivatizációban azonban a helyi magyarok már eleve hátrányban voltak, hiszen a rendszerváltás előtt – talán néhány Szatmár megyei példa kivételével – szinte alig lehetett a Partiumban magyar vállalatvezetőt, igazgatót találni. Így a magyar közösségen belül hiányzott az a réteg, amelyből Romániában az első vállalkozók kiváltak, illetve nem volt elegendő tőke, kapcsolat és információ, hogy a helyi magyarság jobban szituált rétege részt vehessen a nagyprivatizációban. Az innen elszármazott, tőkével visszatérő romániai magyarok közül is csak a nagyváradi Mudura Sándor és az aradi Böszörményi Zoltán tudott a nagyprivatizáció során számottevő eredményt elérni. Szatmár megyében, ahol a magyarság számaránya a legnagyobb a Partiumon belül, több helyi magyar vállalkozó vásárolt állami tulajdont, bár a magánosításban való részvétel aránya itt is kisebb volt a szatmári magyarság számarányánál. A Partium északi részében egyébként a nagyprivatizációban való helyi részvétel sokkal kisebb volt, mint a Bánságban, ahol több nagyvállalkozói csoport fejlődött ki a rendszerváltás óta. Ez elsősorban Temes megyére érvényes, ahol a vállalkozói kedv csírái már a szocialista rendszerben megmutatkoztak, hiszen Temesvár volt a Szerbiából beáramló áruk tranzitpiaca. A magánosítási folyamat a Partiumban jobban sikerült, mint az ország többi részében: a munkanélküliség itt a legkisebb, főleg Bihar és Szatmár megyében. A magánosítás során elvérzett vállalatok helyébe itt többnyire azonos vagy hasonló profilú külföldi érdekeltségi körbe tartozó vállalatok települtek, amelyek felszívták a feleslegessé váló szakképzett munkaerőt. Erre példa a temesvári elektrotechnikai és elektronikai ágazat vagy az egész térség könnyűipara. A nagyprivatizáció kezdetekor az RMDSZ nem sokat tudott segíteni, mert ellenzéki pozícióban volt, és az információk nem jutottak el hozzá. Az RMDSZ komolyabb szerepvállalása 1997 utánra tehető, amikor a kormánykoalícióhoz tartozó érdekvédelmi szövetség képviselői beépültek bizonyos gazdasági kormányzati struktúrákba (privatizációs ügynökség, fejlesztési ügynökség). A térségben komolyabb segítséget így sem tudtak nyújtani a magyarok részvételéhez a magánosítási folyamatban, ugyanis a tőke hiánya megakadályozta ennek a folyamatnak a kibontakozását.

Erdély nyugati részéről összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy a magyarság gazdasági ereje elsősorban három központban összpontosul: Nagyváradon, Szatmárnémetiben és Kolozsváron. Nagyváradon és Kolozsváron a magyar vállalkozói réteg alapvetően újonnan alapított vállalkozásokból nőtt ki, míg Szatmár megyében beszélhetünk a magyarság privatizációs tulajdonszerzéséről is, bár az itteni lakossági részarányhoz képest ez is az elvártnál kisebb volt. Szilágy megyében a magyarság ugyan részt vett a privatizációban, ám a térség fejletlensége miatt ezt sem lehet komolyabbnak értékelni: csak néhány kisebb feldolgozóipari és mezőgazdasági termelő kapacitás került helyi magyar vállalkozók tulajdonába.

Magyar vállalkozók Székelyföldön

Bár sokan beszélnek a Székelyföldről mint különálló gazdasági entitásról, nagyon eltérő a három megye, sőt még a megyéken belüli hagyományos történelmi régiók helyzete is. Ennek ellenére közép- és hosszútávon gazdasági szempontból Székelyföld fejlesztése csak önálló fejlesztési régió keretében, a bizonyos szintű gazdasági autonómia elérése révén képzelhető el. Ugyanakkor nem szabad elszakítani az elmúlt évtizedekben létrejött gazdasági szálakat sem, amelyek az iparosodott Marosvásárhelyt Kolozsvárhoz, Sepsiszentgyörgyöt pedig a szomszédos nagyvároshoz, Brassóhoz kötik.

Maros megye ma is a Székelyföld legfejlettebb része, s azon belül is Marosvásárhely számít igazán komoly iparral rendelkező nagyvárosnak. Itt korábban a feldolgozóipar volt jelentős, s a privatizáció után a bőr- és kesztyűgyár újra helyi magyarok tulajdonába került. A magyar vállalkozók által birtokolt cégek nagy részét azonban 1990 után alapították: a megyeszékhely nagyobb vállalatait a nagyprivatizációban értékesítették, s ebben szinte egyáltalán nem vett részt tőkeerős helyi magyar vállalkozó. Néhány kivétel természetesen akad: a helyi kábelgyárat a magát Marosvásárhely talán legnagyobb cégcsoportjává kinövő, a Bécsben élő Prosszer Zoltán által irányított Paneuro Group vásárolta meg, míg a korábbi Metalotechnica vállalat aktívumaiból a hőkezeléses megmunkálással dolgozó Plasmatherm vásárolt. A helyi magyar vállalkozók által irányított cégek többsége azonban a forradalom után létrejött vállalkozás: többen érdekeltek az építőiparban (Isoret, Concord Cons Alexa, Building Invest), a MEBO-módszererel privatizált bőrgyár kisrészvényeseinek többsége is magyar, sőt a bőrgyár volt igazgatója által alapított Dermagant bőrgyár is magyar vállalkozó érdekeltsége, akik a város híres tímár céhének örökségeit vállalták fel, illetve a mészáros céhek hagyományait továbbvivő marosvásárhelyi vágóhidak és húsfeldolgozók. Ezek mind közepes méretű vállalatok, s hozzájuk hasonló az indukciós hevítési technikát alkalmazó AAGES, a Solvoplant vegyszergyártó, az élelmiszer- és vendéglátóiparban érdekelt Minion Group, a Multidecor és Sands Advertising reklámcégek, valamint a Procardia, amely Erdély egyik legnagyobb orvosi műszereket forgalmazó vállalata.

Hargita megyében nem beszélhetünk egységes gazdasági jellemvonásokról: a három történelmi széken belül a szocialista rendszer évei alatt is eltérő folyamatok játszódtak. Az ipari szerkezetváltás nyertesének a megye három nagy tájegysége közül egyértelműen Ud-varhelyszék tekinthető, ahol kevesebb mint másfél évtized alatt egy nagyon erős magyar vállalkozói réteg alakult ki. Ha erős magyar vállalkozói központokat akarunk említeni Székelyföldön, akkor mindenképp a Marosvásárhely–Székelyudvarhely–Kézdivásárhely tengelyről beszélhetünk. Székelyudvarhely ezen belül is joggal foglalja el a központi helyet, hiszen a 95 százalékos magyar lakosságaránnyal rendelkező székelyföldi városban a helyi magyarság kivette a részét mind a privatizációból, mind az új vállalatok alapításának folyamatából. Ennek ellenére, ha feltérképezzük a legnagyobb vállalkozásokat, több külföldi tulajdonban levő céget is találunk, amelyek többségét helyi magyar vállalkozók vásároltak meg, ám később jó áron adtak tovább tőkeerős külföldi befektetőknek. Ez az eljárás különben könnyen magyarázható, ugyanis a privatizációban részt vevő vállalkozók többsége itt is – más vidékekhez hasonlóan – kevés tőkével rendelkezett, és a magánkézbe jutatott nagyobb cégek versenyképességét csak újabb, tőkeigényes beruházásokkal lehetett megőrizni. Ez a folyamat különben nem csak Székelyudvarhelyre volt jellemző, hanem a többi székelyföldi városra is, ahol a magánosítási folyamatban volt állami vagyonhoz jutottak helyi magyar vállalkozók. Székelyudvarhelyen jelenleg több faipari vállalkozást, illetve egy bútorgyárat (Famos), szállítmányozó vállalatot (Ivo Trans), autóalkatrészeket, kenőanyagokat (Autopress Simó, Impar), Románia egyik legmodernebb nyomdáját (Infopress), kábeltelevízió-hálózatot és rádióadót (Digital3, Sztár Rádió), szállodát (Küküllő Szálló), konfekcióipari létesítményeket (Quality Conf), építőipari anyagokat forgalmazó céget (Melinda Impex) és országos hálózattal rendelkező ital-nagykereskedést (Amigo Intercost) birtokolnak helyi magyar vállalkozók. A legnagyobb készruhagyárat, az IKOS-t az alkalmazottak egyesülete vásárolta meg nagy erőfeszítések árán, de később, tőkehiánnyal küszködve, eladták a többségi részvénycsomagot a konkurens Norada céget működtető külföldi befektetőnek.

A Székelyudvarhelytől nem messze fekvő Székelykeresztúr ipara is megszenvedte a szerkezetváltási folyamatot, itt a nagyobb cégek közül az Escalade sportruházat-gyártó maradt a külföldi piacokon is versenyképes. A helyi szerszámacélgyár, bár magyar érdekeltségnek számít, halódik, az Ademar cipőgyár többségi tulajdonosa pedig  egy olasz befektető lett.

Csíkban a helyi traktorgyár olyan komolyabb ipari létesítmény, melyet magyar vállalkozó vásárolt meg a privatizációban. Ez a vállalat azonban komoly gondokkal küzd, aminek egyik oka éppen a magánosítás előtti időszak rossz gazdálkodása, a másik okként pedig az akut tőkehiány nevezhető meg. Korábban szintén helyi vállalkozók vásárolták meg a helyi sörgyárat és több könnyűipari létesítményt, de ezek elég hamar külföldi befektetők kezére jutottak. A privatizáció során jutott helyi magyar vállalkozó tulajdonába a csíkszeredai Fenyő Szálló, amely franchise-szerződéssel kapcsolódott a magyarországi Hunguest-szállodaláncba. Jelentős vállalattá nőtte ki magát a Neptun-cégcsoport is, amelyet az adócsalással és más bűncselekményekkel gyanúsított Csibi István épített ki, s melynek legfőbb pillérét a Neptun-szeszgyár képezte. Csibi István vásárolta meg a Lafarge-tól a Hamerock útépítő cégét is. Csíkszeredában a magyar vállalkozók többsége a szolgáltatóiparban és a kereskedelemben érdekelt, s közülük sokan vásároltak tulajdont a privatizáció során. Külön említést érdemel a Harplast műanyagipari vállalat, amely magyar vállalkozó érdekeltsége, s amelyet a privatizációs folyamatban vásároltak meg. A MEBO-módszerrel privatizált Harmopan malomipari vállalat többségi részvényeit a cég alkalmazottai birtokolják. A Csíki-medencében szólnunk kell a tusnádi turisztikai vállalatról, melynek jelentős részét magyar vállalkozó szerezte meg a privatizációban, illetve a két ásványvíz-palackozóról: a tusnádiról és a csíkszentkirályiról, melyet ma is helyi magyarok irányítanak, a borszékitől és a bibarcfalvitól eltérően, ahol a magánosítási folyamatban bukaresti befektetők kezére játszották a palackozóüzemeket.

A gyergyói medencében az ipar jelentősen visszaesett a gazdasági szerkezetváltás éveiben, egyedül a fafeldolgozás virágzott továbbra is, s itt több jelentős magyar tulajdonú vállalkozás működik, melyek különféle formában értékesítik a faanyagot, s így például Gyergyószent-miklós és környéke a faházgyártás központjává nőtte ki magát. A helyi könnyűipar a privatizáció után magyar vállalkozók kezébe jutott, de mára már a nagyobb cégeket külföldi befektetők vásárolták fel, s ez alól talán a térség legnagyobb bútortextília-gyártója, a Decoratex kivétel. A Bucin öntödét magyarországi befektető vásárolta meg.

Kovászna megyét is nagyjából három gazdasági övezetre oszthatjuk. Baróton és környékén főleg a fafeldolgozásban érdekeltek magyar vállalkozók, illetve több olyan, főleg feldolgozóipari profilú helyi vállalkozás is létrejött, amely a kistérség hátrányos övezetté való minősítésének előnyeit próbálta kihasználni. Ennek ellenére Baróton és környékén viszonylag kevés tőkeerős középvállalkozást tartanak nyilván.

Sokkal „izmosabb” magyar vállalkozói réteg alakult ki Kézdivásárhelyen, ahol a helyi csavargyárat a magánosítási folyamatban a későbbi olténiai privatizációs botrányok által országszerte ismertté váló Erdély Ede vásárolta meg. Az úgynevezett nadrágvölgyben is van még helyi magyar befektető érdekeltségi körébe tartozó könnyűipari vállalkozás, bár itt azért az elmúlt időszakban a külföldiek kerültek túlsúlyba: helyi magyarok irányítják még az esztelneki gyárat, a kovásznai Favorit Bradul Covasnát, és alkalmazotti többségi tulajdonban maradt a kézdivásárhelyi Secuiana is. A két egymással konkurens kézdivásárhelyi cég, a Domus és a Cosmo háztartási gépeket forgalmazó üzlethálózat magyar tulajdonosai is módos embereknek számítanak. A kézdivásárhelyi Poliprod fémszerkezet-gyártó vállalat is székelyföldi vállalkozó érdekeltségévé vált a privatizáció után, ám mostanra már francia befektető vásárolta meg.

Sepsiszentgyörgyön a nagy ipari létesítmények közül csak a műszertechnikai vállalatot tudta helyi magyar vállalkozó privatizálni. A Sugás nagyáruházat a csíki Kurkó János, a helyi kereskedelmi vállalat üzlethelyiségeit pedig helyi magyar üzletemberek vásárolták meg, egymással versenyezve. A textilipar azonban a magánosítás után nem sokkal német és belga befektetők irányítása alá került, akik versenyképessé tudták tenni a tőkehiányban szenvedő helyi vállalkozók által eredetileg megszerzett cégeket. A húsfeldolgozó iparban van jelenleg Sepsiszentgyörgyön komolyabb, magyar vállalkozó által irányított cég, illetve itt működik a Románia legnyereségesebb cégei között nyilvántartott Hungastro vállalat, amely az étkezési jegyek nyomtatásában forgalmazásában érdekelt. A város egyik legdinamikusabban fejlődő vállalatát, a Magor Covacet hidegenyvgyárat is magyarok birtokolják.

Az elmúlt években Sepsiszentgyörgy gazdasága egyre jobban kötődik a szomszédos, alig harminc kilométerre fekvő erdélyi nagyváros, Brassó gazdaságához: több ottani nagyvállalkozó kezdett el terjeszkedni Kovászna megye irányában. Sepsiszentgyörgy egyébként fekvése folytán jobban kötődik a Cenk alatti városhoz, mint a Székelyföld többi részéhez, ami például abban is érzékelhető volt, hogy az észak-erdélyi autópályáért folytatott lobbiban Kovászna megye székhelyének politikusai viszonylag kevéssé hallatták hangjukat, hiszen térségük amúgy is Brassón keresztül válik megközelíthetővé, ahol az észak- és dél-erdélyi nyomvonal találkozik. Brassóban is él különben néhány ismertebb magyar nagyvállalkozó: a helyi Vinalcoolt is a privatizációban egy brassói magyar vásárolta meg, s Roth Tibor országos gyógyászati magánvállalkozását is innen irányítja. A Brassóval határos Négyfaluban is erős magyar vállalkozói mag alakult ki, akik a nyomdaiparban, fafeldolgozásban és mustárgyártásban érdekeltek.

Gazdag magyarok

Az elmúlt másfél évtizedben a magyarság körében is kialakult egy módosabb vállalkozói réteg. A Capital gazdasági hetilap 2003-ban kiadott, Románia leggazdagabb embereit rangsorolni próbáló 300-as toplistáján az első száz között három, a háromszázas listán pedig 12 erdélyi magyar nagyvállalkozó szerepel. Ez a 3-4 százalékos arány nagyjából reálisan mutatja is, hogy a romániai magyarság súlya a gazdasági életben számarányánál (6,7%) kisebb.

A váradi lakhelyű Teszáry Zoltán, az RCS&RDS távközlési cégcsoport tulajdonosa a maga 80 millió dolláros vagyonával a leggazdagabb romániai magyar. Az RCS&RDS már a környező országokban (Magyarországon és Szlovákiában) is jelen van, sőt megkezdte az alternatív vezetékes telefonhálózat kiépítését Romániában, s Teszáry az országos toplista 27. helyét foglalja el. Prosszer Zoltán és Gabriella Marosvásárhelyen, illetve Bécsben élő házaspár követi Teszáryt a romániai magyar toplistán 55-60 millió dolláros vagyonnal. Az országos összesítésben a 41.-ik hely környékén leljük fel őket. Főleg autóalkatrészekkel, autókkal és motorkerékpárokkal kereskednek, illetve ők vásárolták meg a marosvásárhelyi kábelgyárat (Paneuro Group). Verestóy Attila RMDSZ-szenátor (Famos bútorgyár, Trinserv tejtermék-gyár) a harmadik a romániai magyarok közt. Az ő vagyona 25 millió dollárra rúg a Capital becslése szerint, így a 100. hely körül mozog a toplistán, mint ahogy a hasonló vagyonnal rendelkező Mudura Sándor nagyvállalkozó, a nagyváradi Lotus Plaza szórakoztató és bevásárlóközpont tulajdonosa is. A 110. hely körül tanyázik 22-24 milliós vagyonával Bába György és Szarvadi Loránd, mindketten Kézdivásárhelyről. Az előbbi a Cosmo háztartási elektronikát forgalmazó üzletlánc tulajdonosa, míg az utóbbi a hasonló profilú Domo üzletlánc tulajdonosaként Bába konkurense. Szintén kézdivásárhelyi a 131. helyen tanyázó Hegedűs Ferenc, aki a Domo üzletlánc társtulajdonosaként 15-17 millió dollárnyi vagyont birtokol. A csíkszeredai Kurkó János vállalkozó hozzávetőlegesen a 143. helyet vallhatja a magáénak. Vagyona 13-15 millió dollárra tehető, turizmusban és ingatlan-üzletben érdekelt (Fenyő Szálló, Sugás). Őt Fodor Zsolt és Szilvia kolozsvári vállalkozó-házaspár követi mintegy 12-14 millió dolláros becsült vagyonnal, mely a 156. helyet jelenti a toplistán. Ők az EuroGSM mobiltelefon-forgalmazó tulajdonosai. A cégnek 65 üzlete van az országban. A kolozsvári Hristea Erika a fűtéstechnikai eszközöket forgalmazó Secpral Pro tulajdonosa, vagyona körülbelül 8 millió dollár, s ez a Top 300 utolsó harmadában biztosít helyezést a vállalkozónőnek. Valamivel hátrább találkozhatunk a csíkszeredai Bajkó Miklós nevével, aki műanyagipari termékek gyártásából 6-7 millió dolláros vagyont szerzett (Harmoplast). Ugyancsak 6-7 millió dollárra tehető a székelyudvarhelyi László János vagyona. Ő a Mol Carrier motorolajok importőre (Impar), s a helyi Küküllő Szállóban érdekelt.

Olyan „hiányzók” is vannak, akik az első százba is beférnének, mint a Luxten Lightening tulajdonosa, a kanadai állampolgárságú Böszörményi Zoltán vagy a csíkszeredai Csibi István és a kézdivásárhelyi Erdély Ede, sőt a 300-as listán akár mások is helyet kaphatnának.

Beszűkített részvétel a privatizációban

A magyar vállalkozók csak ott vettek részt érezhetően a privatizációban, ahol a magyarság is többségben van, vagyis igazán csak Hargita és Kovászna megyében beszélhetünk tömeges részvételről. Már Marosban is, ahol a lakossági arányok a románság felé billentek, alig érzékelhető a magyar vállalkozók szerepvállalása a magánosítási folyamatban, s Belső-Erdélyben és a Partiumban is csak szórványos, elszigetelt esetekről beszélhetünk. Kevesen voltak, akik megpróbálkoztak magyarlakta területeken kívüli vagy esetleg Kárpátokon túli vagyonszerzéssel állami privatizációs versenytárgyalásokon való részvétel alkalmával, s többségük igen kellemetlen tapasztalatokkal gyarapodott. Ilyen volt például a nagyváradi BbSystem esete, melynek tulajdonosai megvásároltak egy több mint ezer főt foglalkoztató fűrészüzemet Krassó-Szörényben, majd a privatizációs szerződés megkötése után kirobbant sztrájkok nyomán a fizetésképtelenség határára, csődközeli helyzetbe sodródtak.

A másik negatív példa Erdély Ede olténiai tulajdonvásárlásaihoz kötődik, amely az akkori romániai sajtónak betudhatóan egyenesen tömeghisztériához vezetett, s a kézdivásárhelyi vállalkozó esetében máig sem lezárult vizsgálatok és perek sorozatát eredményezte. A botrány akkor robbant ki, amikor Erdély Ede megvásárolta az Állami Vagyonalaptól Románia legrégebbi hajógyárának, a Turnu Severin-i Sever-navnak többségi részvénycsomagját. A cég alkalmazottai sztrájkba kezdtek, s útelzárással próbálták a székelyföldi vállalkozót arra kényszeríteni, hogy egy húszszázalékos részvénycsomagot adjon el a vállalat dolgozóinak. A bukaresti sajtó is a szakszervezet mellé állt, s elkezdték feszegetni azt, hogy a magyar vállalkozó miért vásárolt öt mezőgazdasági gépállomást Dolj megyében (Poiana Mare, Băilesti, Sindega, Apele Vii és Vârtop), s a teljes vételárat állítólag ki sem fizette, sőt időközben „feldarabolva” őket, eladta a felszerelést és a gépállományt. Attól függetlenül, hogy a vizsgálatok és perek milyen eredménnyel zárulnak majd, az Erdély-ügynek olyan kicsengése is van: a sajtót és a hatóságokat leginkább az zavarta, hogy romániai magyar lépett fel román vidékeken eladó állami vagyon privatizációjakor vásárlóként. Ennek a hisztériának az is táptalajt adott a korábbiakban, hogy a Román Hírszerzô Szolgálat volt igazgatója, Virgil Măgureanu kijelentette: Erdélyben a privatizáció etnikai kritériumok alapján történt. Valójában a magyarság a Székelyföld kivételével szinte teljesen kimaradt a privatizációból, s a Székelyföldön is a magánosítási folyamat lezárása után kisebb a gazdasági súlya számarányánál.

A tőkehiány következményei

A tőkehiány az, ami a teljes román gazdasághoz hasonlóan az erdélyi megyékben tevékenykedő magyar vállalkozásokat is jellemzi. Elenyészően kevés azoknak a vállalkozásoknak a száma, amelyek korszerű technológiákkal dolgoznak, és megfelelő felszerelésekkel rendelkeznek.

Az erdélyi megyékben a lakosság általában csekély érdeklődést mutatott a privatizáció iránt. Ennek egyik fő oka, hogy többnyire ráfizetéssel működő állami cégeket kínáltak fel eladásra, illetve olyan gyáróriásokat, amelyek megvásárlására román állampolgárok gondolni sem tudnak. A vállalkozók többsége ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy a megvásárolt vállalat korszerűsítése által megkívánt beruházás végképp meghaladná lehetőségeit. A Székelyföldön, ahol nagyobb vállalatokat is megvásároltak helyi magyar vállalkozók, a tőkeigényes, a versenyképesség megőrzése érdekében nagyobb beruházásokat igénylő cégek többnyire mind külföldi befektetők kezére jutottak. Ez semmiképpen sem tekinthető üzérkedésnek: egyszerűen a helyi vállalkozók felismerték a gazdasági realitásokat, s a nagyvállalat értékesítéséből származó összegekből más, gazdasági erejüknek többnyire megfelelő, közepes méretű s jó eredményeket felmutatni tudó vállalkozásokat hoztak létre. Voltak olyan esetek, amikor a helyi magyar befektetők nem mérték fel kellőképpen az erejüket, s megpróbálták a szükséges tőke hiányában is megtartani a vállalatot, de ez többnyire csődhöz vagy szinte reménytelen helyzethez vezetett. A sepsiszentgyörgyi Plastico vállalat esetében például a gyár tulajdonjogáért harcoló alkalmazotti egyesület volt kénytelen beismerni, hogy nem rendelkezik elég tőkével, a privatizációs szerződést a későbbiekben felbontották, s a gyárat a magyar TVK-csoport vásárolta meg. A székelyudvarhelyi Tehnoutilaj pedig a magánosítási folyamat lezárása után néhány évvel volt kénytelen csődöt jelenteni, s jelenleg is több, magyarok által birtokolt székelyföldi nagyüzem küzd a tőkehiány miatt a fizetésképtelenség rémével, illetve kerül olyan helyzetbe, hogy termékei versenyképtelenné, magyarán eladhatatlanná válnak.

A kis- és közepes vállalatok iránt viszont komoly érdeklődés mutatkozott, s ezen a téren a magyarok is részt vettek a magánosításban. A megvásárolt cégek javarészt olyan szolgáltatóipari vagy kereskedelmi vállalatok voltak, amelyek számarányuknál magasabb mértékben foglalkoztattak magyarokat.

A nagyobb keresletet mutató kereskedelmi és szolgáltatási tevékenységet folytató cégek megvásárlóinak tulajdonosi struktúrája is leképezte a területre jellemző etnikai arányokat, éppen ezért a tulajdonszerzés eme formája is inkább a Székelyföldre volt jellemző.

Egyes szakírók úgy vélik, hogy a kisebbségi státus és a privatizáció nagyjából diszjunkt fogalmak, vagyis a kisebbségi lét relatíve sokszorosan esélytelenebbé teszi a vállalkozási sikert, mint a többségi társadalomhoz tartozás. Fontos azonban megjegyezni, hogy a romániai magyar kisebbség egészére, külön egységeit és összességét tekintve is érvényes az állítás, hogy a privatizáció folyamatában a kisebbség nem mint kisebbség vesz részt, nemcsak mert nem önálló entitás a szó gazdasági-vállalkozási értelmében, hanem mert a túlélést korlátozó körülmények között nem a kisebbségi státus számít, nem az identitásvállalás a piaci érvényesülés mértéke. Vagyis a kisebbségi létállapotok történetileg sem kedveztek és most – az első gazdasági szerkezetváltás folyamatának finisében – sem kedveznek a kisebbségi önreprezentációnak, amely a gazdasági haszonvétel racionalitásától meglehetősen idegen magatartást igényel.

Segítő kéz szükséges

Ilyen körülmények között fokozottan jelentkezik az a szükségszerűség, amely a hiányzó tőke pótlását az anyaország irányából várja. Itt nem adományokról van szó – s emiatt nem a támogatási rendszerekre helyeződik a hangsúly, sőt azok a vállalkozókból a menetrendszerű adományok okozta káros hatást, az elkényelmesedést válthatják ki –, hanem egy átfogó kockázati tőkebefektetési rendszerről, amely, ha tudatosan irányítják, kettős célt szolgálhat: erősíti a térségbe irányuló magyarországi tőkeexportot, támogatja a tőkehiánnyal küszködő helyi magyar vállalkozók kezdeményezéseit. Ezt a célt csak kis részben képes kiszolgálni a Corvinus Nemzetközi Befektetési Rt., amely főleg a nagyvállalkozóknak, illetve a már megfelelő tőkével rendelkező középvállalkozások tulajdonosainak nyújthat segítő kezet, ugyanis a magyar kockázati tőkealap egy vállalkozásba általában százmilliós, de legalább ötvenmilliós tőkeapporttal száll be.

Az Új Kézfogás Közalapítványnak korábban létezett egy kockázati alapja, ám ez megszűnt, ugyanis – a gyakorlat bebizonyította – nem volt egészséges a támogatási rendszert a befektetés-ösztönzési mechanizmusokkal összemosni. Továbbra is hiányzik ellenben az a kockázati tőkealap, amely a kisvállalkozóknak, illetve kisebb méretű középvállalkozásoknak nyújthatna mentőövet, s egyúttal a hasonló méretű magyar vállalkozások tőkeexportja előtt is megnyithatná az utat. Ugyanis ha a Romániában megtelepedett magyarországi tőke szerkezetét vizsgáljuk meg, itt is érzékelhető a szakadék a nagyvállalatok és a sok kisbefektető között. A területi eloszlást figyelve pedig azt mondhatjuk, hogy a magyarországi tőke három térségbe: a Partiumba, Kolozs megyébe, illetőleg a Székelyföldre koncentrálódik.

Sokat mondó a lakossághoz viszonyított külföldi tőkeapport aránya, illetve a magyar tőkeapport a magyar nemzetiségű lakosokra számított aránya.

 

Ezek a grafikonok némileg torzítják a jelenlegi állapotokat, ugyanis a nagy magyarországi befektetések súlya jobban érezhető: a MOL kolozsvári jelenléte miatt Kolozs megye tűnhet a magyarországi működőtőke legkedveltebb célpontjának. Így sokkal reálisabb képet kapunk a magyarországi közép- és kisvállalatok tőkebefektetéseiről, ha leszámítjuk a legnagyobb magyarországi befektetőket (az egymillió dollár fölöttieket). Ezek figyelembe vételével az erdélyi magyar befektetések „térképe” a következőképp rajzolódik ki.

 

Az ábra alapján elmondható, hogy a magyar kis- és középvállalkozások jelenleg főleg a határ menti és a nyugati határközeli régiókra (Temes, Arad, Bihar és Kolozs megye) koncentrálnak, illetve a Székelyföldön belül Hargita megyében aktívabbak. Ez – Hargita megye kivételével – nagyjából fedi Erdély fejlettebb munkaerővel ellátott térségeit, ami azt jelenti, hogy a magyarországi befektetők többsége is a külföldi beruházásokhoz hasonló szempontok alapján választja meg a célterületet. A vállalkozások között nagyon sok a vegyes vállalat, vagyis az ilyen típusú magyar tőkebefektetés gyakran mozgósítja a helyi magyar vállalkozók tőkéjét. Igazán nagy segítség lenne a magyar állam részéről egy körülbelül tízmilliárd forintos nagyságrendű kockázati tőkealap létrehozása, amely 3-50 millió forinttal szállna be „magyar-magyar” vegyesvállalatokba öt-nyolc éves időtartamra. A felső értékhatár fölött már a Corvinus válna kockázati befektetővé, az alsó hitelhatár alatt pedig különféle támogatási hitelkonstrukciók vehetők igénybe.

Perspektívák, következtetések

Romániában az első szerkezetváltási folyamat nagyjából a vége felé közeledik. A magyarok részvétele a szerkezetváltáshoz kötődő privatizációban viszonylag gyenge volt, s csak a Székelyföldön körvonalazódott jobban. Az új vállalatok alapításában inkább a Partiumban és Kolozsvár környékén jeleskedtek a magyar vállalkozók. A magyarok által birtokolt vállalkozások szerkezetében is különbség van a Székelyföld és Erdély középső és nyugati tájai között: míg a Székelyföldön általában a feldolgozóiparban és az ehhez kapcsolódó szolgáltatásokban szilárdult meg a helyi magyar vállalkozók jelenléte, addig Kolozs megyében és a Partiumban egyre inkább tért nyernek a képzett munkaerőt igénylő, illetve a magasabb hozzáadott értéket termelő magyar érdekeltségű vállalkozások. Ez a különbség nagyon fontos lehet majd a Románia uniós csatlakozása közeledtével beinduló második szerkezetváltásban, amikor főleg a kis hozzáadott értéket biztosító feldolgozóipar egy része, főleg a könnyűipar kivonul az országból az olcsóbb munkaerő- és nyersanyagpiacok keresésében. Ebben az időszakban meghatározó lehet a térségben megtelepedő külföldi tőke szempontjából a képzett munkaerővel való ellátottság. Ha összehasonlítjuk, hogy miként aránylik a magasan képzett munkaerő a közepesen, illetve gyengébben képzetthez, a Székelyföld tekinthető ebből a szempontból a legnagyobb hátránnyal induló térségnek.

Éppen ezért van égető szükség egy átfogó fejlesztési koncepcióra, amely a Székelyföld gazdasági fejlődésének vonalait határozza meg, de éppen úgy szükség van egy olyan fejlesztési tervre is, amely a Partium északi részében élő többségi magyarság lakta területek lehetőségeit is feltérképezi. Ez utóbbi esetben a térség fejlődése szempontjából kiemelkedő jelentőségű lesz az észak-erdélyi autópálya, míg a Székelyföld e fő közlekedési útvonal előnyeit csak akkor használhatja ki, ha megfelelő kapcsolódási pontokat talál.