Október 2004
Erdélyi városok – századok, városok

Kovács Kiss Gyöngy

Pletyka, becsületsértés, rágalmazás a fejedelemség kori Kolozsváron

Maga a pletyka egykorú az emberiséggel, hiszen mióta az ember ember – pletykálkodik. Ha ketten-hárman összeülnek, tértől, időtől, kultúrkörtől és –szinttől függetlenül, adott pillanatban elkerülhetetlenül hírek és események megtárgyalása is napirendre kerül, ami önmagában már magában hordozza a pletykálkodás csíráját, amennyiben a mesélő a látottakat és hallottakat kicifrázza, kiszínezve, saját elképzeléséhez idomítva adja tovább. A valódi pletyka hordereje azonban túlmutat az említetteken, s bizonyos cselekményeknek – például az összeszólalkozásokból fakadó becsületsértéseknek, rágalmazásoknak – olyan nyilvánosságot biztosít, amely az érintett személyt, hacsak nem áll módjában tisztáznia magát, esetleges társadalmi következmények szenvedő alanyává minősíti. A pletyka, pletykálkodás, ha önmagában nem esett is tilalom alá, nem képezett bűncselekményt,  többnyire hordozója volt a szóban elkövetett bűncselekményeknek, a becsületsértésnek és rágalmazásnak, ezért kialakulása, terjedése, terjesztése elsősorban ezekkel összefüggésben követhető nyomon.1 A jelenség nyomon követhető a történelmi elbeszélő forrásokban, a levelezésekben, de mert az említett bűncselekményekkel szoros összefüggésben nyilvánul meg, leginkább a törvénykezési jegyzőkönyvek szolgáltatják az erre vonatkozó adatokat.

 

Amint a pletykának, úgy a becsületsértésnek és rágalmazásnak sincsenek időbeli határai, térben sem korlátozott, emberi közegben bárhol előfordul. Mégis, úgy véljük, meg kell említenünk néhány olyan helyszínt, amely különösen jó táptalajként szolgál e cselekmény számára, ugyanis rendeltetésén túlmenően a korabeli társadalmi érintkezés színhelye is. E helyszínek közé tartoznak – többek között – a helyi elárusítóhelyek (piacok, boltok), a vásárok vagy sokadalmak, a kocsma, fürdőház, a malom, a sütőház. A „társadalmi érintkezés” e színtereken bő lehetőségeket kínál a pletykának, a szóbeszédnek, terjedésüknek, nemkülönben a becsületsértésnek, rágalmazásnak. E helyszínek ugyanis a társadalmi kapcsolattartás sajátos színterei, külön-külön vizsgálatuk elmélyítené a korabeli társadalom hétköznapi életének, az emberi kapcsolatoknak, konfliktuslehetőségeknek a megismerését, végeredményben pedig a közösség, a társadalom közvéleményét formáló tényezőknek és ezek szerepének megismerését. Írásunk céljainak és terjedelmi lehetőségének megfelelően az említett színhelyekkel azonban csak annyiban foglalkozhatunk, amennyiben felvázoljuk szerepüket a pletyka, becsületsértés és rágalmazás keletkezésében, terjedésében.

Az árusítóhelyek közül a piac az egyik leggyakrabban és legállandóbban látogatott helye a személyes találkozásoknak. A 16–17. századi piacok struktúrájáról és rendjéről számos forrás tanúskodik Szervezésüket és működésüket illetően a legjelentősebb források a helyhatósági szabályzatok – statútumok –, de arról, hogy az ezek által meghatározott normák mennyire élnek a társadalomban, milyen mértékben tartják tiszteletben, illetve sértik meg ezeket, pontosabban a piaci életet illetően az említett törvénykezési jegyzőkönyvek szolgáltatják a legszámosabb adatot. A források azt bizonyítják, hogy a piac működése nem csupán jól szervezett, de a szabályok betartását ellenőrzik is Kolozsváron és a környező mezővárosokban; ez utóbbi feladatot a vásárbírák látják el. Ugyancsak Kolozsváron és egyes mezővárosokban a piaci árusítás jól szervezett működését bizonyítja, hogy a portékák természetének megfelelően az árusítás tagoltan, az úgynevezett szereken (sorokon) történik. Minden jelentősebb és kelendőbb áruféle rendelkezik a maga kijelölt és hagyományosan tiszteletben tartott szerével. És minden szernek megvan a maga rendje, amit a vásárbíró ellenőriz. A szabályozások nemcsak a rend megtartását biztosítják, hanem egyúttal a vásárlók – Kolozsváron a város polgárai – érdekeit is szem előtt tartják. Míg a szereken az árus kínálja portékáját, az összetalálkozott  asszonyok itt váltanak szót egyről-másról, szövik és terjesztik a pletykát, itt szólalkoznak össze a vásárlók (többnyire szintén asszonyok) és kofák, sértéseket vagdosva egymás fejéhez, de itt settenkednek a tolvajok és zsebmetszők is, itt keverednek szóváltásba a valamiért e sorokra vetődő férfiak, esetenként olyan nyilvánosság előtti sértésekre ragadtatva magukat, melyek a becsületsértési perek során a bűncselekmény fontos ismérveiként szerepelnek. A nyilvánosságot biztosító jelenlévők pedig a következőkben a pletyka terjesztői, amennyiben azonban az ügyből per támad, egyúttal tanúk is.

A piac ugyan áruk szerint tagolt, perek esetében azonban nem ritka, hogy az inkriminált cselekedet színhelyeként „a piac” kerül megjelölésre. Így 1668-ban abból kerekedik per, hogy a becsületsértésért perbe fogott asszony a másik asszonyt, annak előadása szerint minősítgette: „engem, minden igaz ok nélkül, igaz nemes asszonyt, a Colosvar-i piacon kurvának, boszorkánnak diffamált…” Ezért a bizonyítási eljárás után azt igényli, hogy a becsületét megsértő asszony „nyelve az nyaka csigolyájára vonattassék érte”, de ha a bíróság nem így dönt, kártérítést igényel.2

Gyakoribb azonban, hogy a kolozsvári piacon történtek helyszíneként egyik vagy másik szert jelölik meg. Érdemes ezért legalább a fontosabbakat sorra járni.

A búzaszeren például a polgárok déli tizenkettőig szabadon vásárolhatnak, a búzát termékeikhez nyersanyagként felhasználók – a kenyérsütők (vagy kalácssütők) – azonban csak déli tizenkettő után látogathatnak a búzaszerre. Ellenkező esetben egy forint büntetéssel sújtják őket. E városi intézkedést a polgárok panasza váltja ki, akik hátrányos helyzetbe kerülnek a velük egy időben, de nagyobb tételekben vásárló mesterekkel szemben.3 A hagymaszeren 1598-ban két szembenálló asszony közül az egyik „rwtul kezde […] pantolodny, zidny”4 a másikat, a kenyérszeren azonban izgalmasabb dolgok is történnek. A gyakran idejáró asszonyok itt hallják a városban kerengő híreszteléseket, nem hiányzik azonban a kenyereskofák és a kalácssütők egymást ékes jelzőkkel illető „társalgása” sem. A szeren történt lopásokról is megemlékeznek a tanúvallatási jegyzőkönyvek. Egy alkalommal itt egy lánytól Nagy Pálné egy filléren pénzes kalácsot kér, de mert előbbi nem ad neki, a palástja alatt ellop egyet. A megkárosított lány Nagy Pálné után ered, összeakaszkodássá, majd verekedéssé fajul a dolog, a szemtanúk pedig ezt az esetet is felemlítik a másutt is lopással vádolt asszony ellen.5 

Jóllehet közvetlen adatok nem támasztják alá, nyilván a kolozsvári piacon is létezik szappanszer, mint ahogyan Bonchida mezővárosban is van 1591-ben. Ide a kolozsvári kalmárok is eljárogatnak árulni, mint például Fűsüs Jánosné Orsolya asszony, aki a bonchidaiak által megölt kolozsvári szolgalegény ügyében tett tanúvallomása szerint „Latam, hogi Haczoki Tamast az szappanos zerben, ahol arulek vala, wzik vala az Bonczidaiak és vasarbirak”.6

A szíjgyártószer árusítói két „országos fő or” tolvajkodásainak, zsebmetszéseinek tanúi, amint az egyik tanú elmeséli: „Egikor, mikor it az szigiartozerben arulnek, zemmel lattam, hogi egi eoregh ven embernek az oldalarol egi nagi erzent mecce el” az országos zsebmetsző.7

Egy 1598-ban, a tejszeren történt eset kapcsán eleven képet őriznek meg a tanúvallomások arról, hogyan folyik ott a tej árusítása, hogyan ülnek egymás mellett a kofák, és kínálgatják a tejtermékeket. Az egyik tanú azért számolhat be az ott történtekről, mert amint vallja, „En ott voltam az tej zerben, vgi tetczik harmadik eolek wala Borgjasnehoz, azonkeozben Jeowe tej vennÿ keozinkbe a Gergelj Antalne leanya, es ott mikor eggis masis kenaltuk volna az Tejel, azon keozben fordwla az leany el Borgiasne eleot es az fordulasban palastiawale vagj minth el deolte az Borgjasne chiuprat es az eldeolesben hasada meg. Kith mikor ezeben vett volna Borgjasne, rwtul kezde az leant zidnÿ, mondvan: mert teored el bestie nagj zajw kurwa az chjuprott el, add megh az arrat vgjmond, az zegenÿ leany irwla pirula, minth ollian leanzio es ada egj penzt az chjuporert…” Viszont az iruló-piruló lány anyja, Gergely Antalné nem hagyja annyiban lánya sértegetését, summa summarum Borgyasné a végén őt is „rwt, izonjw zithokkal gialazta es az czjuprotis fejebe verte”. Mivel pedig a híresztelések, későbbi pletykák úgy terjednek a szereken, mint közlekedő edényekben, Gergely Antalné már a hagymaszeren „tudomást tett” a sértésről, és megindul a pereskedés a tisztesség megsértésének megtorolása érdekében.8

A piaci szerektől jól elkülönülő árusítóhelyek a boltok és kamarák, ahol a kalmárok árulják portékáikat.9 A templom körüli boltokat a város adja bérbe a kalmároknak, a bérbeadásból származó jövedelmek és a karbantartásra fordított kiadások a város számadáskönyveiben követhetők. Itt a nyilvános veszekedések, sértegetések indítéka főként a konkurencia. 1572-ben ilyen jellegű per folyik Szőcs Benedekné és pártaszövő Katalin között. Szőcs Benedekné olyan kamrában árul ugyanis, amelyben a cinteremből elvezetett víz lefolyója található. Gyakorta önti el tehát a víz a kamarát, de a szomszéd kamarákat is, ezért a szomszéd boltosok őt vádolják azzal, hogy nem tartja karban a lefolyót, ilyenkor ő „eleget [...], zytkozodott”. A bolttal szemben áll pártaszövő Katalin sátra, aki szintén felrója Szőcsnének a víz okozta károkat. Szőcsné az őt okolókra „Illien zokal zitkozodik vala: ha ferfiy mongais Esseh kurwafiawl hazwd benne, ha azzonemberis esse kwrwayul vgian esselelek  kwrwaywl hazwd”. Katalin erről „tudományt teszen”, és a per folyamán tanúit kihallgattatja. A tanúvallomásokból viszont az is kiderül, hogy Szőcsnét tulajdonképpen pártaszövő Katalinnak a boltja előtti sátra sérti, erre utal kifakadása, miszerint „nem akarom, hogy It arwlj te aghlean, sem te, sem mas”, „ne eleoz meg”. Végül el is éri, hogy a vásárbírák pártaszövő Katalin sátrát lebontják.10

A városi színhelyek közül kevésbé ismert a fürdőház. Egy ottani, 1584-ben történt, tettlegességig fajult összeszólalkozásból támadt per tanúvallomásaiból eleven kép rajzolódik ki a fürdőházi „társadalmi érintkezésről”.11 A fürdő működtetését a „feredős” biztosítja, a fürdő mellett meg az „őrizőház” található, az előkötővel fürdőzőkről  pedig a mosó- és vízhozó asszony gondoskodik. Az esemény napján, amint a tanúvallomásokból kiderül, magyar és szász asszonyok időznek a fürdőházban, a beszélgetés magyarul folyik, a veszekedés már szászul is. Az történik ugyanis, hogy a Magyar utcai fertályban lakó, várandós Szabó Mártonnét, akinek férje 1600-ban csupán egy fél rovás értékben adózott,12 a mosóasszony, bár Szabóné többször szólítja, megvárakoztatja, mert előbb a város tekintélyes polgárának, tanácstagjának, sőt az eseményt követően, 1589 óta többszöri főbírájának, Stephan Pulachernek a feleségét, valamint Hosszú János szabómester feleségét mosdatja meg.13 Valószínűleg nagy lehet a hőség és a gőz, mert az egyik tanú – vallomása szerint – nem látta a történteket, mivel elájult, és mire magához tért, csak Szabó Mártonné panaszkodását hallotta, így csupán erről tud számot adni. Mire a mosóasszony „diszponibilissé” válik, Szabóné állítólag a fejéhez vágja: „Ebet mos, vgmond, amelj ebet ez eleot mostal”, sőt néhány tanú szerint Pulachernéról azt mondja: rossz, tökéletlen perszóna. A szavak után azonban főszerephez jutnak az előkötők is, a feredőruhák, s a harcias asszonyok összecsapnak. Hosszú Jánosné a feredőruhával megcsapja „Bwrkeornét”, azután a vizes ruhával arcul üti Szabó Mártonnét, aki úgy üt vissza, hogy előbbi a kemencének tántorodik. A város első polgárasszonyai sorába tartozó Pulacherné pedig „tudományt tett” az őt ért sértésekről. Képzelhető, hogy az eseményt követően a pletyka hogyan duzzasztja városszerte a „jobb polgárasszonyink” csetepatéját, s végül is akik széthordják a híreket, a per során tanúként is elmondják a látottakat, hallottakat.

A városban a társadalmi érintkezés egyik leglátogatottabb, egyúttal pedig legkomplexebb színhelye a korcsma, korcsomaház. A kolozsvári szőlősgazdák borelárusító helye olyan helyszín, ahol pletyka, becsületsértés és rágalmazás mellett egyszerű poharazgatások, különböző hangnemű és fokú véleménycserék és viták, játékok mellett a verekedéstől kezdve az emberölésig súlyos bűncselekmények is előfordulnak. E színhely melegágya az „izgalmas történéseknek”, melyek a kor hétköznapjait színesítették. A kolozsvári korcsmálás történetének és szabályozásának, valamint eseményeinek vázlatával egy másik írásomban foglalkoztam,14 az ott leírtakra most nem térnék ki. Megjegyzendő azonban, hogy a korcsoma az a hely, ahol a történések szereplői szinte kizárólagosan férfiak.

Más jellegű a malom. Az őrlésre váró emberek a várakozási időt többnyire eszmecserével múlatják, kiváló hely a malom a hírek meghallgatására és továbbadására, valamint annak megfigyelésére, mi történik a malomban és környékén. E történetek szereplői a molnár, molnárné és a molnárlegény. Az ő kalandjaikkal szórakoztatják egymást és magukat a várakozók és a környéken járók. A városban 1570-től számos pletyka célpontja Rengő Anna, akinek első kiveretése Kolozsvárról azzal a vádaskodással kezdődik, hogy a váraljai malomban Jakab molnárral paráználkodott.151573-ban pedig a boszorkánysággal vádolt molnárné, Fekete Kató ügyében kihallgatott tanúk nemcsak állítólagos boszorkányságáról vallanak, de egy „zöldbeli ember”-rel, azaz darabonttal és egy Gergely nevű legénnyel való paráználkodásáról, ez utóbbit a tanú „egy ingbe, gatyába” látta kimenni a molnár házából. A hírek, a pletyka terjedését bizonyítja viszont annak a tanúnak a vallomása, aki szerint „Annak előtte Magyarországba, tudja mondani, egyszer megvesszőzték volt vétkeiért” Fekete Katót.16

A sütőházak (pistoriumok) látogatói főleg asszonyok. Hozzák-viszik a híreket, de annak, ami a városban történik, és szóbeszédre érdemes, a minden pistoriumban alkalmazott bekkenné (sütőasszony) és billerné (dagasztóasszony) a fő „felvevője” és továbbadója. Számos perben találkozunk velük, ahol tanúkként mondják el, mit láttak-hallottak egy-egy ügyben.17 Az összeszólalkozások mellett az sütőházban süttető asszonyok előtt kitárulnak a szívek, megerednek a nyelvek, s bizalmas családi közlések is el-elhangzanak. 1582-ben az óvári sütőházban az egyik polgárasszony tanúsága szerint „Az Bekenne Igen Nag ’Sirast teót Es Nem titkolta senkiteol, hog az eó leania terhes volna”. Rövidesen pedig a pletyka szétkürtölte a szégyenletes hírt fertály- és városszerte, miszerint az egykori főbíró, Nyirő Kálmán „megpróbálta” ezt a szolgálólányát is.18

A társadalmi érintkezések sajátos helyszíne a vásár, a sokadalom. Itt már nem egyetlen településre szorítkoznak a kapcsolatok és az ezekkel járó pletykateremtő események, hanem messzi vidékekről összesereglett, országot-világot bejáró, sokat hallott és látott, mobilis vásárosok, kalmárok azok, akik áruik mellett hírekkel is szolgálnak az embereknek. A kolozsváriak itt hallanak a gondosan álcázott és a titokzatosság leplébe bújtatott ügyekről, a vásár sokaságából-tarkaságából előbukkanó hírekről, és térnek haza a felszedett információkkal, pletykákkal. A messzeség, a nyüzsgő sokaság – vélik ugyanis egyesek –  elszemélyteleníti az egyéni történéseket, a partikuláris cselekedetek azonosíthatatlanul beleolvadnak a tömeg ismeretlenségébe. De a találkozások, beszélgetések során, miközben szó szót követ, elháríthatatlanul előbukkannak a titkok, az ezeket terjesztők pedig azután alperesekként vagy tanúkként jelennek meg a titkolt, tilos kapcsolatok nyilvánosságra hozatala miatt indított perekben. Így tudják meg a kolozsváriak például, hogy Vajda István a városon kívül szeretőket tartott (meretrices tenuisset), akiket vásárról vásárra hordozott magával (ne nundinis ad nundinas secum circumfert).19 De azt is, hogy a paráznasággal vádolt egykori főbíró, Nyirő Kálmán  magával vitte tőle várandós szolgálólányát, Lucát, azt Tordán igyekezett az emberek szeme elől elrejteni, ahogyan a feleség megjegyezte: „im elmaradt uramtól Luca Tordán, hogy a bátyját megkeresse”.20 A tanúvallomások egyébként igen releváns képet nyújtanak a vásáros életről. Kiderül például, hogy vásárok idején a vásáros helyekre sereglett kalmárok, mesteremberek sátrakban laktak feleségestől, esetenként gyermekestől. S mint ahogyan annyiszor a történelemben,  a leleményes mesterasszonyok és legények itt is alkalmat találnak a mester felszarvazására. 1572-ben a tordai vásáron történt, hogy „az teob Kalmarok keozet volt Lakatos Balintnak az Eleby felesege, Anna azzon” is. De egyszerre csak „a kadas legeniek kezdyk bezelleny, hogy Lattak volna Zatthmary Balas eyel egi Ingben-gatiaban ment Satoraba”.21 A látottak természetesen okot szolgáltatnak a perre, ahol a hír terjesztői, egyúttal tanúk, beszámolnak mindarról, amiről tudomásuk van.

 

A törvény előtt. Az említett helyszíneken vagy egyebütt a szóban elkövetett bűncselekmények – mint amilyen esetünkben a becsületsértés, illetve a rágalmazás –, miután a pletyka, szóbeszéd nyilvánossá tette a többnyire igencsak dehonesztáló történéseket, leggyakrabban bíró elé kerülnek. A fürdőházban történtekkor Pulacherné, a tekintélyes polgárasszony úgy véli, Szabó Mártonné „tisztessége ellen szólott volna”, „felugrék és tudománt tészen vala”,22 azaz a bizonyításhoz szükséges tanúvallatásokról gondoskodik. A tanúvallatások indítéka nemcsak a sértett fél tisztességének – korabeli szóhasználattal jámborságának23 bizonyítása, hanem – rágalmazás esetén – a rágalomban elhangzottak eloszlatása gyakran életbe vágó érdeke a sértettnek. Ugyanis ha valakit azzal rágalmaznak, hogy büntetendő cselekményt követett el, köteles a vád alól tisztázni magát, ellenkező esetben per esetén ezt felhozzák ellene. A megrágalmazott „nem fekhet le” a vád alatt. Amikor 1574-ben a feleség fülébe kerül férje fajtalankodásának híre, amit tisztátalan bűncselekményként tűzhalállal büntetnek, előbbi arra kéri sógornőjét, szedje ki férjéből az igazat az asszony eleget is tesz a kérésnek, majd tanúként így adja elő beszélgetését a megvádolt férjjel: „No jo sogorom en sem hyzem, hogy vgy legien, de azon kerlek, hogy ha Jambor vagy, hat leh nem fekszel alatta, hanem ky tyztitod magadat beleole.” Erre a férj válasza: „ugianis nem akarok le fekwnny hanem gondot viselek rea, hogy vagy az ky ream keoltette az en feyemre rakya a twzet, vagi en annak az feyere rakom, mert en bwntelen vagiok benne.”24 A törvénykezési jegyzőkönyvek azt igazolják, hogy ha valaki „alatta feküdt”, „benne feküdt”, „alatta ült” a vádnak,25 ez a társadalom és a bírák előtt annak hallgatólagos elismerését jelenti. De vétkezhet az is, aki „elhallgatja” a bűnt. Ugyancsak 1572-ben ezt rója fel a férjnek, Hegedűs Jánosnak Szígyártó Jakab: „Teneked az feleseged bestie hires kwrva, te magad lator vagi. Ha megh nem byzonitom, feyemmel Eryem megh, mert teneked massoris vetettek zemedre, ely halgattad.”26 Viszont a vádlónak is kötelessége, hogy „rakja rá” a vádat a megvá-doltra.1570-ben paráznasággal vádolt, férjét elhagyó asszony válaszol imígyen a perben férjének: „Az azzonis ely fwtot volt Zabo Janostwl, es nem akar volt vizza menni hozza. Az mongya volt, hogy ha gyanakodyk hozza, hogy kwrva volna, Rakya Rea.”27 Az is előfordul, hogy amennyiben a peres felek közül az egyik ki „nem tisztítja magát”, a másik fél megtagadja a perbeli feleletet: „Te gyilkos és lopó vagy, valamíg ki nem tisztítod magadot belőle, nem tartozom megfelelni” – mondja 1655-ben  peresfelének Török Borbély Pál.28

A vád „alatti ülés” vagy „alatta fekvés” azzal a veszéllyel jár, hogy a szóbeszéd, a pletyka terjedése könnyen vádemelésre készteti az illetékes közhatóságot, sőt magánszemélyeket is. Különösen kockázatos, amennyiben valakit boszorkányság vagy paráznaság miatt vesz szájára a szomszédság, a közösség. Ezekben az ügyekben a 16. század második felének első évtizedeiben Kolozsváron még a polgárok élnek a vádemelés jogával, majd következik néhány évtized, amikor már közvádlóként a „prokurátorok” járnak el, a század végétől kezdődően pedig a direktorok.29 A paráznaságnál súlyosabb büntetéssel járó boszorkányság az előbbi vádnál több esetben készteti a megvádoltat rágalmazási per indítására az/azok ellen, aki/akik róla a boszorkányság tényét terjeszti/k. Ezt bizonyítja például az a szép számú becsületsértési/rágalmazási kereset, amely a boszorkánysággal vádaskodók ellen indult. A „boszorkányozás” még a 19. század elején is súlyos rágalomnak számít, amiért a sértett a bíróság előtt kívánja magát „tisztítani”, mert „gyanúra nem szabad senkit is sem kurvázni sem boszorkányozni”. A bíróság a felperes keresetének helyt is ad, és a rágalmazókat nyelvváltságra ítéli.30

A becsületsértéseket és rágalmazásokat illetően – az előzőekben említett eseteken kívül – a törvénykezési jegyzőkönyvek gazdag választékot kínálnak. Nők esetében a boszorkányságon kívül a leggyakoribb becsületsértési és rágalmazási perek azok, amelyekben a paráznasággal, kicsapongással, kétes hírűséggel  vádolt nő igyekszik besározott „becsületét” tisztára mosni. 1572-ben pártaszövő Katalin becsületét Szőcs Benedekné azzal sértette meg, hogy őt „Jo Swltnek” (jósültnek, azaz jómadárnak) titulálta, „hata Mege Bestie kurwanak zytta”.31

Felfűtött indulatok jellemzik a két kovácsné, Balázs kovácsné és Gergely kovácsné közti pert is. Utóbbi paráznasággal vádolja Balázs kovácsnét, és azzal, hogy Kendi János betegséget szerzett tőle, a kikapós Balázs kovácsné viszont azt üzeni a bajba jutott „gavallérnak”, hogy gyógyítsa  betegségét petrezselyemlevélből készült főzettel.32

Azonban nem csupán az asszonyok kényszerülnek arra, hogy a törvény előtt védjék meg becsületüket, bizonyítsák, hogy „jámborok”, hanem a férfiak is. 1584-ben Viczei András azért indít pert Dancs Lőrinc ellen, mert utóbbi őt ilyen szavakkal illette: „The Beste Curwa, Roz eb, leochieos labu, csonka pechiw, az beoredet zalmaval teolteom meg es az zarad chontiabol sipot csinaltatok, azt futatom eleotted.”33 1665-ben pedig Sárvári Tamás diák azért fordul a bírósághoz Csepregi Turkovics Mihály ellen, mert az azt állította, hogy „ fulminata levelet”, azaz hamis iratot készített és használt, ami „igen nagy szó, mert aki az ollyan levéllel él, notat, azaz feje, jószágát vesztené el”.34

A pleykával szoros összefüggésben jelentkező vagy éppen az általa kiváltott szóban elkövetett bűncselekmények – mint esetünkben a becsületsértés és rágalmazás35 büntetésének tárgya, az, amivel a sértést elkövetik, a bűnös nyelv. Eredetileg a büntetés ennek a bűnt okozó testrésznek az eltávolítása, tehát a nyelvkivágás. Ez a büntetés a későbbiekben megváltható (nyelvváltság – emenda linguae). Ez a bírság összegben a vérdíj fele (nemes ember esetében 100 forint, a jobbágy nyelvváltsága 20 forint). A pénzbeli megváltás lehetősége – jóllehet az említett az összeg igen magas – nagyobb biztonságot és bátorságot ad az elszabadult indulatok hatására elhangzott vádakkal szemben. A már említett két kovácsné perében a boszorkányperekből ismert Gruz Péter így figyelmezteti a következményekre a vádaskodó Gergely kovácsnét: „Mit szolasz te gonoz Azzony, ha Neked ezert ki vonniak a Nielvedet.” A mindenre kész „tisztes” kovácsné, aki kérlelhetetlennek bizonyul a parázna kovácsnéval szemben, mit sem törődik a veszéllyel, mert akkoriban a nyelvváltsággal már meg lehet menekülni a szörnyű fizikai büntetéstől: „kwrva gondollion velle, Meg kwldwlom Az varost es meg valtom Nielwemet, valamit en mondottam Balas Kowachne feleol, mindent meg bizoitottam.”36

A nagyon súlyos rágalmazás, illetve a hamis vád büntetése nem korlátozódik azonban a nyelvváltságra. A már említett Gruz Pétert, aki Emerich Gellyén alias Bogner főbíróságot viselt patrícius árulással vádol, nem nyelvváltságra, hanem fejvesztésre ítélik: „In pena talionis, hoc est capitis amputatione duxerunt…”37 Attól függetlenül, hogy a joggyakorlat szerint a bíróság a becsületsértőt és a rágalmazót általában nyelváltságra ítéli, a sértett fél keresetében rendszerint a nyelv kivágását, kimetszését, kivonását kéri.

Így 1672-ben Iglai Condert Márton azért indított keresetet Boér Kata asszony ellen, mert az „eötet azzal diffamalta, hogy czinalta volna neki az gyermeket, mellyet, ha nem doccalhat fide dignis et sufficientis testibus, nyelvet kivannya kivagattatni”.38 1675-ben a sértett így adja elő keresetét: „engemet kurvának szidalmazott, több illetlen szitkokkal is illetett. Per hoc si iuris ezen cselekedetiért nyelvének kivágattatásán avagy nyelve váltságán kévánom” az alperest elmarasztalni.39A „nyelvbüntetés” megváltása nem lehetséges minden becsületsértési vagy rágalmazási ügyben. Esetenként a kolozsvári bíró ítéletében a nyelv eltávolításával sújtja a rágalmazót, gyalázkodót. Így 1579-ben a másokat gyalázó Csiszár Péterné ellen, aki Veres Pál felől azt híreszteli, hogy a nála lakott szolgálót teherbe ejtette, és negyven forintban alkudott meg a lánnyal, amennyiben utóbbi elhagyja a várost, így szól az ítélet: „eo magat […] sakban butassak es az vizben wetwen bele eollyek es súffoccallyak”.40 Ugyanebben az évben egy másik rágalmazási ügyben is a nyelv kimetszése az ítélet: „teczik az teorwennek, mivel hogy az bizonsagok igen homaliosok, Sardy Janos harmad magawal tizztessegbeli jambor zemelliekkel tiztichia magat, hogi eo artatlan attol  az gialazattol, hanem chiak az felesege fabricalta es inditotta ellene; ha  Jural, tehat az azonnak […] nyelwe ki meczettesek.”41 1645-ben az urát rágalmazó vádlottnak általában enyhébb büntetést szabnak ki: „az fogoly, urát, kinek oltalmára volt köteles, traducalta és diffamalta s nem kicsin periculumban hozta gonosz nyelvével […] meg verettetven pálczáual […] innet el mennyen”.42

A pletyka káros hatása közismert, a tárgyalt korszakban azonban bizonyos esetekben a nyilvánosságot biztosítja az eltitkolt vétségek felszínre hozatalával, és ezáltal a média és egyéb eszközök publikusságával nem rendelkező társadalmakban  közreműködik a törvénytelenségek, esetenként a bűncselekmények bíróság elé kerülésében. Így például 1578-ban Kappa Gáspárt és Heinrich Jakabot kitudódott paráználkodásaik miatt zárják ki a százférfiak sorából,43 a szolgálólányokat „megpróbáló” egykori főbíró, Nyirő Kálmán ellen pedig 1582-ben akkor indít eljárást a szászférfiak tanácsa, amikor titkolt ügyeiről „közhírrel” szereznek tudomást a tanács tagjai.44

Rövidítések jegyzéke

Bónis 1962 – Bónis György: Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után. 1686–1708. Bp., 1962.

Dósa III.– Dósa Elek: Erdélyhoni jogtudomány. III. Az Erdélyhoni magyar magánjogtan harmadik része. Erdélyhoni magyar pertan. Kvár, 1861.

Eckhart 1954 – A földesúri büntetőbíráskodás a XVI–XVII. században. Bp., 1954.

Jakab 1888 – Jakab Elek: Kolozsvár története. II. Bp., 1888.

Kiss 1998 – Kiss András: Boszorkányok, kuruzslók, szalmakoszorús paráznák. Buk.–Kvár, 1998.

Kiss: Függelék – Kiss András: Az 1582–1584-beli boszorkányperek genezise. Függelék. Kézirat

Kiss–Pál 2002 – Kiss András–Pál-Antal Sándor: A magyarországi boszorkányság forrásai. III. Bp., 2002.

Komáromy 1910 – Komáromy Andor: Magyarországi boszorkányperek oklevéltára. Bp., 1910.

Kovács Kiss 2001 – Kovács Kiss Gyöngy: Rendtartás és kultúra. Marosvásárhely, 2001.

KvSzám – Kolozsvár város levéltára, Számadáskönyvek

SzOkl – Székely Oklevéltár. Új sorozat I–III. Közzéteszi Demény Lajos és Pataki József. Buk., 1983. 1994.

SzT– Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. I–VII. Szerk. Szabó T. Attila. VIII–XI. Szerk.: Vámszer Márta. Buk.–Bp.–Kvár, 1975–2002.

TanJk –  Kolozsvár város levéltára, tanácsi/közgyűlési jegyzőkönyvek

TJk – Kolozsvár város levéltára, törvénykezési jegyzőkönyvek

JEGYZETEK

1. A becsületsértést és a rágalmazást illetően l. Dósa III. 224–227.; Eckhart 1954. 17, 125–128; Bónis 1962. 247–260; 2. Kiss 1998. 157–158; 3. TanJk I/3. (V/3.) 224v; 4. SZT IV. 910: ’hagymaszer’; 5. TJk II/5. (III/2.) 7; 6. Uo. II/8. (V/1.) 88; 7. Uo. 136. Vö. SZT III 374–375; 8. Uo. 269–270; 9. Vö. SZT I. 986/5.; Uo. VI 65–66; 10. TJk II/6. (III/3.) 18–19; 11. Uo. II/7. (IV/1.), 233–234; 12. KvSzám 8/IV. 116; 13. Div I/2. 78. Pulacher az Óvárban lakott, és 2  rovás után fizetett adót. KvSzám 8/X. 1; 14. Kovács Kiss 2001. 14–19; 15. Kiss. Függelék; 16. Komáromy 1910. 18–19; 17. Vö. SZT I. 729, 897; 18. Kiss 1998. 81; 19. TJk II/2. 87; 20. Kiss 1998. 87; 21. TJk II/6. 30a; 22. Uo. II/7. 234; 23. Vö. SZT V. 878–882; 24. TJk II/6. 309; 25. Vö. SZT I. 209, V. 825; 26. TJk II/6. 11; 27. Uo. II/5. 33. Vö. SzOkl III. 29–30 28. TJk. II/19. 343; 29. Kiss–Pál 2002. passim; 30. Kiss 1998. 282–284; 31. SZT XI. 97; 32. TJk II/7. (IV/1.) 145–151; Vö. SzT X. 707–708; 33. TJk. 191; 34. Uo. II/21. (X/4.) 317; 35. A legsúlyosabban büntetett szóval elkövetett bűncselekménnyel, a káromkodással ezúttal nem foglalkozhattunk, mert jellege eltér az említettekétől, és az ezekre vonatkozó anyag olyan bőséges és sokrétű, hogy külön tanulmányt igényelne; 36. TJk II/7. (IV/1.) 149; 37. Uo. II/3. (II/2.) 311. Az ítéletet nem hajtották végre, mert a felek megegyeztek. TJk II/1. (I/1.) 64–65; 38. SzT IX 754. Az SzT IX. kötetében a ’nyelv’ szócikk és származékai bő adalékokat szolgáltatnak a nyelvről mint a büntetés tárgyáról és a nyelvváltságról; 39. Uo. 753; 40. TJk II/9. (IV/1.) 76–77. Vö. ZT IX 754; 41. Uo. 753; 42. Uo. 43. Jakab 1888. 237;44. Kiss 1988. 86–96;