Október 2004
Erdélyi városok – századok, városok

Marosi Ildikó

„Tekintetes Tanács!”

Marosvásárhely városképének alakulása a 20. század elején

Egy lassan készülő, lépésről lépésre alakuló kis könyv egyik fejezete az alábbi írás: a 20. század eleji Maros-Vásárhely épületeiről és építészeiről. Megvalósult tervekről és soha föl nem épült házakról, a fejlesztés korszerű távlatairól, talán álmokról is…

A mai, rohamosan változó, a városképet visszavonhatatlanul és jóvátehetetlenül átalakító vagy még inkább földúló időkben jóformán nem marad szép, karakteres vagy akár balkezesen tervezett, de a 20. század eleji várost jellemző épülethomlokzat a központban. A műemléknek még nem minősülő házak elképzelhetetlen gyorsasággal, szinte máról holnapra, védtelenül „szenvedik el” a modernizáció barbár kalapácsütéseit, változnak furcsa hibridekké a szeszélyes festékipar, a globalizált, kétségtelenül tökéletesen záró és szigetelő ajtó- és ablakkeretek, előre gyártott garázsok, kocsibejárók, a négyzetcentimétereket is beépítő telekspekuláció, a grandomán dilettantizmus sablonjainak, rögeszméinek következtében! Kinek jutna eszébe, hogy megöregedett épületek, családi házak, kényelmes, emberszabású bérházak hajdani, régvolt tervezőinek és kivitelezőinek nevét feltüntesse a homlokzaton, a főbejárat közelében!

Ezért szeretném legalább írásban megőrizni a régiek nevét, akik úgy hitték valamikor, hogy maradandó nyomot hagynak terveikkel és épületeikkel szeretett tegnapi Maros-Vásárhelyükön. Így többek között Thoroczkay Wigand Ede, Radó Sándor, Soós Pál, Bustya Lajos, Várady Árpád, Lobenschusz József, Petrovits Kálmán, Bayer Péter, Frunda Károly, Farkas József nevét, és „föltérképezni” az általuk tervezett és épített házakat. A fölsorolás távolról sem teljes, remélem, hogy a szerkesztés során kiegészül a névsor, és alkalmam lesz kitérni az építészet és a képzőművészet kölcsönhatásainak szép vásárhelyi példáira is.

A kilencszázas évek városa

Ma már, száz esztendő távlatából elmondhatjuk, hogy Marosvásárhely szabad királyi város – idézzük a korabeli közkedvelt díszítő jelzőt: a székely főváros – történetének legmozgalmasabb időszakát éli a huszadik század első évtizedében. A város jókorát lép előre a civilizáció útján: poros vidéki településből urbanizált központtá alakul, kiépül az infrastruktúra, a városközpontot ízléssel, szerencsés kézzel formálják át. Megőrzik és restaurálják a régi, emeletes polgárházakat, ahogy akkor nevezték: palotákat, miközben a központ kiegészül a modern szecesszió remekeivel. Banktőke, hitel, igény, ízlés és szándék, elsőrangú emberi erő, energikus kezdeményezés, kivételesen tehetséges szakembergarnitúra – egyszóval minden nélkülözhetetlen feltétel együtt, hogy a kisváros, a falusias település majdnem közép-európai várossá növekedjék, változzék át. A civilizációs lépcső, a megfeszített tempó rövid tizenöt esztendő alatt csodát produkál: a székely főváros metamorfózisát! Rendezik az utcákat, tereket. Ahogy akkoriban mondták: az aszfaltburkolat kivezetett a szántóföldekre. Szabályozzák a Maros folyót, a fattyúágakat, az olaszok átépítik a Maros-gátat. Kanalizálják a város legnagyobb részét, bekötik a vízvezetéket, megépül a vízmű, üzembe helyezik a modern villanytelepen a turbinákat. Előkészítik a Somostető beépítését, pavilonos tébécészanatóriumot terveznek oda. Ipar települ a városba, korszerűsítik a cukorgyárat, tizenhat kisebb és középnagyságú üzem létesül ebben az évtizedben. Öt új elemi iskola, négy gimnázium, közigazgatási iskola, katonai alreáliskola (kadétiskola vagy hadapródiskola) épül. Megalapítják a városi zeneiskolát, a városi közkönyvtárat és a képtárat. Szimbólumértékű az új Városháza, elkészül a Kereskedelmi és Iparkamara, a Nyugdíjpalota és végül a Közművelődési Ház, a kultúrpalota… És hány újabb és újabb középület, intézmény tervdokumentációja kész! Pályázat, versenytárgyalás meghirdetve, előkészített megállapodások a pesti bankházakkal a további hitelek folyósítására…

1914. július 23.: Belgrádban az Osztrák–Magyar Monarchia követe átnyújtja az ultimátumot. Másnap a magyar kormány is befagyaszt minden kifizetést, minden civil beruházás ideiglenesen leáll. Július 28.: hadüzenet Belgrádnak… Július 31.: általános mozgósítás…

A távoli Erdélyben Marosvásárhely városa is az azonnali vesztesek egyike: az amerikai Standard Oil társasággal végleg megszakadnak a tárgyalások. Különben eddig folyamatosan akadályozták a megegyezést a németek, de most végleg elenyészik a nagy terv, hogy a mezőségi földgáz ipari fölhasználásának központja Vásárhely legyen, itt épüljön ki a bázistelep és később az elosztótelepek és még később egy vagy két modern feldolgozóüzem, vegyi üzem. Egyik napról a másikra leállnak a civil építkezések a városban.

 

A nevezetesebb középületek is bizonyítják, hogy joggal nevezték Vásárhelyt régebb iskolavárosnak.

A várban létesült a legelső iskola. 1557 februárjában az erdélyi rendek úgy döntenek, hogy Székely-Vásárhelyen a ferences barátok kiűzése után megürült klastromot iskolává alakítsák: ez lesz a Schola particula, a nagyenyedi református főiskola vásárhelyi fiókja. Zápolya özvegye, Izabella királyné a székely dézsmákból évenként harmadfélszáz forint értékű adományt és segélyt adott a Scholának. A rendek azzal indokolják a vásárhelyi és a kolozsvári református iskolák alapítását, hogy „az ifjúság elhanyagolt tanítása miatt a műveletlenség, vadság napról napra terjed az országban”. Tiszteletre méltó történelmi példa: az önálló Erdély, a születő fejedelemség egyik legelső intézkedése, „kormányzati” döntés volt ez a nevezetes iskolaalapítás! A Schola később, két évszázad múltán főiskolává alakul, kollégiummá, teológiai, bölcsészeti és jogi tanszékkel. A kollégium új, szecessziós főépülete 1909 őszére készül el.

A századforduló iskolaépítkezése korszerű középületekkel gazdagítja a városképet, ilyen többek között a római katolikus gimnázium, az állami leányiskola, a felső kereskedelmi iskola. A város öreg házai, a főtéri Köpeczi-Teleki ház, a Lábas-ház, az Apolló, a Görög-ház, a Toldalagi palota, a régi Vármegyeháza, az egykori Nagy Szabó Ferenc-féle ház, a mai plébánia, aztán a régi kollégium, a régi-új Ítélőtábla, az egykori Kendeffy-ház, a minorita kolostor – évszázadok hangulatát őrzik. Talán a legegységesebb a Teleki Téka architektúrája: a könyvtár az erdélyi empire legszebb remeke. Mindezek méltóságteljes koszorújában magasodnak a szecesszió pompás épületei, a Városháza és a Művelődési Ház, köznyelven a Kultúrpalota. A régmúlt és a közeli tegnap természetes kontrasztja teremtette meg a város saját atmoszféráját: a kisvárosra emlékező nagyvárost. A régi épületek is előrerukkoltak közben rangban, a kadétiskola ma az orvosi és gyógyszerészeti egyetem rektorátusa, a tegnapi építészeti iskola a Színművészeti Egyetem, a leánygimnáziumba is előbb főiskola, később egyetem költözött.

A néhai öreg város a céhek, kereskedők városa volt valaha. A régi magyar királyok idejében itt, a három Maros-ág fölötti dombháton gyűjtötték be és „billogozták” a királyi biztosok a székely ököradót. A Régi Baromvásár utcanév, néhai fertály hűségesen őrzi a 13–14. század emlékét! Még a Bethlen Gábor korabeli vár hét bástyájából három erre a korra emlékeztet: a Vargák bástyája (1620), a Szűcsök és Lakatosok bástyája (1629), továbbá a Mészárosok bástyája (1656). Ezek a családok, dinasztiák a városalapítók. Vendéglők, csárdák, beszállók, fogadók sora. Aztán örökké közigazgatási központ volt, valaha ős-Marosszék központja Nyárádszeredáról költözött ide, és három részletben épült össze az ősi székház. Ezt követőleg épültek a bíróságok, később a törvényszék és a királyi tábla épületei. A temetők díszes gránitkövei pontosabb vagyonleltárt igazolnak, mint a néhai adóhatóságok jegyzékei!

A kilencszázas évek első évtizedében három bankház épül: az Osztrák–Magyar Bank a Nagyközben, az Albina bank a fasor végén és az Agrárbank a Főtér és a Baross utca (az egykori Hajósköz) sarkán.

A századfordulón (1900) állandó színtársulata, színházépülete nincs még a városnak. Az alkalmi turnék együttesei a főtéri Apolló első emeleti báltermében játszanak, vagy a kollégium nagyudvarán, vagy kint az Elba-ligetben, a Malomárkon túl. A 19. század álma: a kőszínház és az állandó társulat. De 1946-ig, a Székely Színház megalakulásáig nincs állandó társulat a városban, lényegében a kolozsvári színjátszás kométája volt a város. Ha ott nem ment a színház, ide húzódtak a társulatok, amíg „elmúltak a viharok”. Általában itt töltötték a nyári idényt. Még a Székely Színház megalakulásába is igen belejátszott a kolozsvári társulat politikai „purifikálása”, az infantilis számonkérés, nemkülönben a pesti nincstelenség, a háború utáni évek nyomorúsága – amikor a város itt tejben-vajban fürösztötte színészeit.

A 20. század első évtizedében, a világháború kitörése előtt és után jelentős építészek alakították ki a megújuló városképet. Terveztek, pályáztak országos hírű pestiek is, terveztek, pályáztak és kiviteleztek vásárhelyi építészek is. A munka nagyját a helyiek végezték. Ők, a lokálpatrióták évtizedeken át dolgoztak tovább, Trianon után is, megőrizve a hely szellemét, tovább építve szülővárosukat, otthonukat – idegen és ellenséges felhők alatt is.

Ezek neve már-már feledésbe merült.

Kötetünk ezt az építésznemzedéket mutatja be.

Bernády György építészeit.

A Bernády-korszak

Bernády György volt a századforduló legnagyobb formátumú erdélyi várospolitikusa, tegyük még azt is hozzá: cselekvő várospolitikusa, akit csak az első világháború és az impériumváltozás állít le abban, hogy valamennyi tervét megvalósíthassa. A századforduló magyar városépítői közül csak a kecskeméti Kada Eleket (1852– 1913) lehet hozzá hasonlítani. Kada Elek 1897 után újjáépítette Kecskemétet, művésztelepet, múzeumot alapított, meghonosította a szőlő- és gyümölcstelepítést, elsősorban a barackét az alföldi homokban. Bernády gyógyszerészből lett rendőrkapitány, majd alpolgármester is, 1902-ben polgármester, végül főispán, aztán parlamenti képviselő Bukarestben.

Polgármestersége a század első évtizedének romantikus, fölívelő időszakára esik. Mindössze tíz év alatt új várost emel új utcákkal, villasorokkal, sok-sok iskolával, vízvezeték-hálózat, villanymű, modern vágóhíd létesül. Nyugattal versenyképes iparra és kereskedelemre akarta szoktatni a polgárokat, és ennek lehetőségeit is megteremtette. De az egész Székelyföld ipari fejlődését, mezőgazdaságát irányító intézményeket telepítenek, létesítenek a városban. A magyar szecesszió kimagasló építészeti remekei, a Komor és Jakab tervezte Városháza és Kultúrpalota az ő időszakának, úgy mondhatnánk: emblémái. De Vásárhelyen épít Kós Károly is, meg Thoroczkay Wigand, és dekorál itt Körösfői-Kriesch, Nagy Sándor és Róth Miksa. Az iskolákba a legjobb tanárokat csábítja a fővárosból, a zeneiskola és filharmónia, a városi képtár és könyvtár párját ritkítja színvonalban, korszerűségben. Bernády Tisza István híve a politikában, de vendégül látja Ady Endrét is, később, a két háború között mint nemzetiségi politikus Bethlen István bizalmasa, de jó kapcsolatai voltak a román politikusokkal, így Ionel Brătianuval is.

Szentimrei Jenő, aki kortársa és szabadkőműves társa is volt Bernádynak, így jellemezte: „városát a székely népegyéniség fellegvárává akarta fejleszteni, mely önmagában és önmagából képes nagyot alkotni és külső befolyásokból csak a legmagasabb rendűt, csak a legjobb európai színvonalat hajlandó befogadni, hogy azt is saját képére és hasonlatosságára alakítsa át […]  Aki ellensége volt, elsöpörte. Aki híve volt, vitte, erősítette hatalmát és hatáskört adott a kezébe. Lehet, hogy parvenü volt kissé. Polgári sorból nőtt ki, és Amerika volt az iskolája.” Ugyancsak Szentimrei Jenő írja a Kelet Népe 1938. decemberi számában (Erdélyi gyászjelentés): „Véletlenül éppen Budapesten ért a hír, hogy Marosvásárhelyt, 74 éves korában, meghalt dr. Bernády György. Kissé fejbe is kólintott a budapesti sajtóból kirívó méla érdektelenség, mellyel ezt a gyászesetet elintézték tizenöt-húsz petit-sorban. Ennyire eltávolodott volna húszon év alatt a központi magyar érdeklődés Erdélytől? […]  Bernády György talán még nagyobb formátumú városépítő és városrendező volt Marosvásárhelyen, mint Kada Elek Kecskeméten. Csakhogy Kecskemét aligha fekszik száz kilométernél távolabb Budapesttől, míg Marosvásárhely négyszáznál is messzebbre.”

És elmond két anekdotát is Bernádyról.

Az első:

Már készen állott a városháza és a pallérállványok emeletmagasan fogták körül az épülő Közművelődési Házat, mikor kiküldette magát egy bizottság élén az Egyesült Államokba, városi üzemek tanulmányozására.

Hajója jóformán be se futott Long Island kikötőjébe, s már megérkezett helyetteséhez a kábel:

»Kultúrházat egy emelettel magasabbra.«

A másik anekdota megtörténtének hiteles tanúja vagyok.

1912 tavaszán addig soha nem látott árvíz tajtékozott le a Gyergyói-havasok közül. Csak néhány évvel korábban épült ki a székely körvasút s váltak kitermelhetőkké a Maros menti őserdők. Gyors és eredményes pusztítást végzett a fejsze, ömlött a pénz a földből előtermett élelmes, idegen vállalkozók és vállalatok páncélszekrényei-be, de ennek az eldorádónak az alább fekvő Maros-parti helyek lakói adták meg az árát. A kopárrá kopasztott oldalak tavaszi olvadás idején nem tudták feltartóztatni a havasokról alászaladó víztömegeket. Tutajok ezrei szabadultak el láncaikról s romboltak hidat, pallókat, part menti malmokat, sövénygátakat: mindent, ami útjukba került. Hiábavalónak bizonyult a marosvásárhelyi egész helyőrség éjjel-nappali mentőmunkája. Legfeljebb arra szorítkozhattak, hogy embereket szabadítsanak ki elsöpréssel fenyegetett házaikból. A tutajok a felső Maros-völgyön már elvégezték romboló munkájukat s most százával ott tolongtak a marosvásárhelyi nagy híd pillérei előtt. Az újonnan érkezőket a szennyes ár hullámai a régebbiek hátára nyomták föl és az a veszedelem fenyegetett, hogy ha elérik a hídmezőt, egyszerűen le fogják emelni betonlábazatáról és beletaszítják a Marosba. A katonaság már betiltotta a közlekedést a fenyegetett hídon s a part két oldalán két, csáklyákkal és csákányokkal felszerelt zászlóalj tisztikara nézte kéztördelve, mint reszket és recseg-ropog a híd az újra meg újra nekivágódó tutajok vad rohamában.

Bernády akkor érkezett a tanács néhány tagjával a helyszínre. Távbeszélőn jelentést kapott, hogy polgármesteri alkotásainak egyik féltett büszkesége, a Maroson átvezető új vashíd – menthetetlen.

– Az Istenért, polgármester úr – rántotta vissza karjánál egy honvédőrnagy –, életeddel játszol, ha rálépsz a hídra.

– Ostoba beszéd – förmedt hátra nyersen Bernády –, hiszen a híd még áll.

Aztán elballagott a híd közepéig s néhány rövid pillanatig alaposan szemügyre vette a félelmetes tutajtömeget, melynek felső széle tenyérnyire lehetett már a hídmező alsó peremétől.

Aztán két rövid, nyomdafestéket nem tűrő szó hagyta el ajakát. Szólott ez a két szó szakembereknek, katonaságnak, városi mérnököknek egyaránt.

– Egy szál katonát adjatok s egy szál rudat. A rúd végére élesre fent bajonettet kössetek!

Kolumbusz tojása volt az egész. A tutajok szálfáit egymáshoz erősítő vesszőgúzsokat kell átmetszeni. Akkor a szálfák felszabadulnak s egyenként szépen át fognak csúszni a pillérek között. Csakhogy ez senki másnak nem jutott eszébe.

Negyedóra alatt a híd meg volt mentve.

Helyzetek villámgyors áttekintése és az adott helyzetből logikusan folyó, halasztást nem tűrő cselekvés embere volt. Maga talán kevéssé művelt, de komoly megbecsülője tehetségnek, műveltségnek, tudásnak, rátermettségnek.

Az ún. Bernády-korszaknak nagy-nagy hibája a későbbi városkép kialakítása szempontjából, hogy a Bodor-kút helyére nem emelt semmit. Így a főtér felső végén maradt gödör szinte kínálta magát, hogy a berendezkedő új román hatalom mindent túlnövő, óriási betonkolosszussal, egy hatalmas görögkeleti katedrálissal hirdesse a megváltozott viszonyokat és arányokat. 1925–1934 között építették. Tervezője Iosif Victor Vlad, és a belső díszítéseket, a kupolát Aurel Ciupe, a többi faliképet Nicolae Stoica vezette festőművész csoport festette.

A város elsiratta az öreg kutat, Lebontották a Bodor-kutat, írja Székely Lajos a Marosvásárhely című hetilap 1911. november 15-i számában.

Egész kicsinyben tekintve a dolgokat – Marosvásárhely is mostan éli a maga renaissance korát. Igaz ugyan, hogy nem annyira a múltból születik újjá, hanem – úgyszólva semmiből igyekszik nagyra nőni, hogy nagyon elmaradottnak ne láttassék a száguldva haladó kor nagyarányú fejlődésének közepette. Ebben a rohamos fejlődésben a mi hibáink is általánosak. A gyorsan haladó XIX. század nem ért rá új építészeti stílust teremteni, s ez a stílszerűtlen bérkaszárnyarendszer Európa-szerte egyformán mutatkozik. A változatosság legfeljebb abban van, hogy mindenütt igyekeznek letűnt századok építészeti stílusait modernizálni és kísérleteznek egy újabb építészeti ideál megteremtésén.

Ez a kísérletezés Marosvásárhelyen is észrevehető, mégis azzal a különbséggel, hogy itt a mérleg másik felébe elenyészően kevés igazán stílszerű műemlék állítható. Annál inkább kell törekednünk konzerválásra érdemes műemlékeink fenntartására, rekonstruálására, esetleg modernizált újjáteremtésére.

Ilyen kopott, de nem stílszerűtlen, főleg pedig országos hírességű nevezetessége volt Marosvásárhelynek valaha a főtéren álló zenélő kút. A kúttest egyszerű, rövid henger alakú alsó részéből a világ négy tája felé ömlött a város legjobb ivóvize s a kúttest fölött elterülő nyílt oszlopcsarnokot eredetileg rézzel borított kupola koronázta. A fénylő kupola alatt állott eredetileg Apolló szobra, melyről Borosnyai Lukács János azt írta 1836-ban, hogy: »A Nap után megtette minden 24 óra alatt a maga fordulásait és felette a réz fedél alá rejtett muzsika reggel hat, délben 12, este 6 és éjféli tizenkét órakor is hallattatta magára zengedezését.«

Arról nem maradt fenn tudósítás, hogy milyen melódiát játszott az a bizonyos »magára zengedező« és »réz fedél alá rejtett muzsika«. Kétségtelen azonban, hogy egy vízerő-hajtásra berendezett zenélő automata mestermű volt Marosvásárhelyen 1816 után, s ennek híre külföldre is eljutott. Tény az is, hogy e mestermű vagy önmagától romlott el, vagy – a monda szerint – a bankóhamisítási pörbe kevert Bodor mester saját kezűleg állította meg a gépezetet, melynek zenéje valóban keserű érzelmeket kelthetett a bebörtönzött alkotóművész lelkében.

A szerkezet elrombolása után jó ideig – Orbán Balázs szerint 1870-ben is még – a város »barna művészei« játszottak időnként a kút oszlopcsarnokában. Azután végképp elnémult a kút zenéje, külseje is megkopott, omladozni, porladozni kezdett és most, az ősz kezdetén, Marosvásárhely leghíresebb emlékének romjait is lebontották, elhordották.

A lebontott zenélő kút helyén a város modern színházpalotát akar építtetni, mely Erdély legnagyobb méretű piacának méltó befejezéséül szolgáljon. Helyes és stílszerű is, hogy az elnémult zenélő kút helyén a beszélő művészetek hangozzanak tovább. De nem volna helyes, sőt a város hírnevére határozottan káros volna, ha egyik legvonzóbb specialitását engedné nyom nélkül feledésbe merülni. A város idegenforgalma, székely fővárosi jellege is megköveteli, hogy valami új, valami lehetséges formában föltámadjon azon a helyen a zenélő automata mestermű. A város vezető köreinek föltétlenül gondolkodnia kell az eszme újjáteremtésének praktikus módozatairól.

Én hirtelenében nem találok szebb és megfelelőbb módozatot erre, mint létesíttessék az új színházpalota homlokzatán egy szép harangtorony, melyről valami vonzó, magyaros melódia, többszólamú hangjáték fenséges akkordjai hangozzanak és meghatározott napi időközökben gyönyörködtessék a város közönségét s az átutazó idegeneket. […]

Mily szép volna az, ha a Bodor-kút létesítésének századik évfordulóján, 1916-ban, az újjászületett Marosvásárhely modern színházpalotájának tornyából önműködő harangjáték hívogató hangja harangozna be a színházmegnyitó darab – mondjuk Csaba, a hun királyfi – színrehozatalának!

Ha pedig valakinek a harangjátékos mestermű költséges volta ellen lenne kifogása, akkor esetleg gondolkodni lehetne speciális nemzeti hangszerünknek, a tárogatónak alkalmazásáról egy önműködő zenélő mesterművön. Ilyesminél a siker mindenesetre az alkotó lángész zsenialitásától függ. […]

Fő az, hogy Székelyfővárosunk fejlődése ne legyen egyszerű másolása más modern városoknak. Legyen benne valami speciálisan új, amit csak itt lehet látni, s legyen belőle annyi, hogy idegen kultúrember legalább egy napot töltsön el megtekintésével. […]”

Egy városi színház terve

A teremhiány is egyik fő akadálya az állandó színtársulat kialakulásának, pedig Színpártoló Comiszió felállítását már 1794-ben kéri Aranka György az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságban.

Írásos emlékek szólnak egy 1770 táján a marosvásárhelyi református kollégium udvarán ácsolt deszkaszínházról. 1792-ből új színpadról van tudomásunk – ez földbe ásott tutajgerendákon állott. 1803-ban a Nyári Theatrum a baromvásár térségén játszik (a mai Lupeni utcánál), ahová hat éven át lejárnak a kolozsvári színészek Wesselényi Miklós utasítására. Láng Ádám János, a vezetőjük, levélben panaszolja fel, hogy mennyi bajuk van a sasfáknak dörgölőző, bőgő marhákkal meg a kondával. 1861-ben a nyári színház a Maros holtágához, az Elba-szigetre költözött. A téli szezonban a századvégén a főtéri Apolló bálház nagytermét béreli az éppen itt fellépő színtársulat, később a rézsút vele szemben álló Transylvania Szálló báltermét – váltakozva a mozielőadásokkal egészen addig, míg a Transylvania épülete 1947-ben látványosan össze nem omlott.

Egyidejű a kultúrpalota építésével – ennek nagytermében alakul meg és működik huszonhét éven át, 1946 márciusától 1973 júniusáig a Székely Színház – az első és legreményteljesebb színházi kezdemény: 1896-ban a városi törvényhatósági bizottság elhatározza, hogy a Poklos utca és a Deák Ferenc utca találkozásánál lévő akkori Sétatér egy részét átengedi a helyi Színügyi Egyletnek, 1907-ben pedig előleget szavaznak meg „egy városi színház- és vigadó palota tervének elkészítésére”.

Ennek előzménye: Ditrói Mór kolozsvári vállalkozó igazgató állandó nyári állomásul választotta Marosvásárhelyt. 1893 és 1896 között kiváló társulattal lép az elba-szigeti színpadra. Tagjai például Szentgyörgyi István, E. Kovács Gyula, Laczkó Aranka, Hunyady Margit, Hegedűs Gyula. Ditrói Mór meghatározó egyénisége a magyar színjátszásnak, a polgárosuló magyar társadalomnak. Olyan ellenállhatatlan eszközökkel és hatással agitál, olyan társadalmi rangra emeli a színpadi művészetet, hogy a feltörekvő kisvárosi polgárság állandó hajlékot is akar emelni, magához akarja kötni művészeit. Egész Erdély vesztesége, hogy Ditrói Mór 1900-ban – magával vive a legjelesebb aradi és kolozsvári színészeket – Budapestre telepedik. Az ő neve fémjelezte az ún. vígszínházi stílust, mely majdnem az egész 20. században a magyar színpad művészetének meghatározó áramlata.

Ditrói színházi eszményképe lebeghetett tehát a városi tanács és a Színpártoló Egylet tagjai előtt, de ez befolyásolhatta Jakab és Komor Budapesten iskolázott színházi látásmódját is. Közben a századfordulón a vasúti szárnyvonal eléri Marosvásárhelyt, a lázasan építkező város lakóinak száma 18 ezerről hamarosan 25 ezerre szaporodik. Így a benyújtott színházi tervben négyszáz férőhelyes termet proponálnak.

Óriási viták előzik meg a leendő színház helyének megválasztását. A városi törvényhatósági bizottság már 1896-ban elhatározta, hogy a Poklos utca elején lévő Sétatér egy részét átengedi a helyi Színügyi Egyletnek.

1908-ban újabb nagy csata dúlt a városházán: „Csak a főtérre ne!” – mivel úgymond veszélyeztetné a kereskedelmet és a kisiparosságot. 1909-ben Bernády (akkor még polgármester) az asztalra csap: a Főtérre teszik, az Európa Kávéház, a plébánia és a Haller-ház közé. Ezzel sajnos megpecsételődik a Bodor-kút sorsa, hamarosan csákányt akasztanak az oldalába, bontják is szaporán. De a színház csak nem épül, egyre várják az államsegélyt. Közben Komor Marcell meggyőzi Bernádyt, hogy a színházat a Városháza térre kell „behozni”, az lenne a tér harmadik oldala. Az ötlet kitűnő, de elkésnek: beüt a háború. Még hatvan esztendő telik el, míg végre saját tető alá kerül a marosvásárhelyi színjátszás.

Ami a szép tervből ránk maradt

Az egész színházálomból maradt egy csodálatos színházépület terve. Tizenkét nagy tervrajz. A két jókora kartondoboz őrzi A marosvásárhelyi színház vasbeton szerkezetének erőtani számítása című 283 oldalas dolgozatot is.

És őrzi a két építész levelezését, tulajdonképpen egyre kétségbeesettebb próbálkozásukat, az életművük koronájának tartott Városháza tér – akkor még szabad – harmadik oldaláért. Hogy a 20. század első éveiben Marosvásárhelyen közösen tervezett, felépített csodálatos Városházuk és Kultúrpalotájuk övezte tér harmadik oldalán is az általuk megálmodott épület állhasson. Hogy az építészek igazi álmát beteljesíthessék: egy egész teret ők komponálhassanak. Több is van ezekben a levelekben – ki nem mondottan –, mint amit a sorok szigorúan őriznek. Az utolsó alkalmat sejtik, érzik meg a világ sorsában és a sajátjukban. Mert Marosvásárhely hamarosan – még egy évtized sem kell hozzá – elindul a balkanizálódás útján. A második világkatasztrófát is megérő Komor Marcellnek pedig valahol egy németországi láger gázkamrája lesz az utolsó állomása.

A levelezés első darabja 1913. augusztus 2-ról való, amikor is leküldik Marosvásárhely Szab. Kir. Város tanácsának mindazon színházi terveket, alaprajzokat, metszeteket és előzetes költségvetéseket, amelyek „ama hosszú és részletes szóbeli tárgyalások alapján készültek, amelyeket Őméltósága dr. Bernády György főispán úr, udv. tanácsos, annak idején polgármesterrel irodánkban és Marosvásárhelyen a helyszínen, megbeszélésekkel és átdolgozásokkal készítettünk”, s „1 600 000 K. végösszegért ez a projektum megvalósítható”.

Néhány további levélrészlet:

 

Marosvásárhely Szab. Kir. Város Tekintetes Tanácsának

Marosvásárhely

 

[…] A színház tervezése immár mintegy tizenkét éve állandóan adott munkát nekünk. Amikor a Transylvania előtti téren első pályázatunk alkalmával megnyert megbízásként terveztük a vigadóval kapcsolatos színházat, annak 1:100 léptékű összes terveit és nem részletes, de tájékoztató tervleírását és tájékoztató költségvetését készítettük el, mintegy 600 000 – K. előirányzattal. E tervek lekerültek a napirendről és készítettünk új terveket a kaszárnya melletti új téren, kapcsolatosan a tér elrendezésével, ott, ahol az új polgári iskola készült. Ez alkalommal elkészítettük a színház 1:200 léptékű vázlatterveit kapcsolatosan kaszinó- és vendéglőhelyiségekkel. E terv szintén ad acta tétetett, mert akkor merült fel az az eszme, hogy a színház a Kossuth-szobor helyére és a kút helyére jön. Ezek után kaptunk újólag megbízást újabb tervek készítésére. Készítettünk 1:200-as változatokat, majd készítettünk 1:100 léptékű terveket, ezekről többféle variáns készült, míg végre a jelen mellékelt tervekhez jutottunk el, amelyek a végleges kivitel alapjául készültek. A pénzügyi válság immár ezt is megvalósítása kezdetén megakadályozta, hogy testet öltsön. Kérdezzük a t. Tanácsot, lehet-e remény arra, hogy e terveket elkészíthessük és a színház akár a jelen formájában, akár újabb formában vagy akár redukált méreteiben elkészül, és hogy most általános munkánk fogyatékán lévén, foglalkozzunk-e a tervek folytatólagos elkészítésével. Tizenkét évi munka után szomorúan látjuk a meg nem valósulás felé haladó színházügyet és mint építészeket elsősorban érint az, hogy terveink nem lesznek élőkké és a város kultúrája egyik pontjává nem tehetjük. […]

Maradtunk kiváló tisztelettel:

Komor Marcell

és

Jakab Dezső építészek

II Bp. Oszlop utca 29–31. szám

 

A tanács válasza:

 

Komor Marcell és Jakab Dezső műépítész uraknak

Budapest

 

A különböző tervezési munkáikért járó tiszteletdíjaik kiutalása tárgyában hozzánk intézett beadványukból sajnálattal vettük tudomásul, hogy a – mintegy tizenöt évi – kellemes összeköttetésünket, a további tervezésekre való megbízásoknak, rajtunk kívül álló okokból való jelenlegi szünetelése folytán, végleg megszakítani óhajtják.

Sajnálattal vettük tudomásul, mert amikor az elmúlt évek során a városépítő munkánk minden fontosabb mozzanatában segítségüket igénybe vettük, akkor a műépítész urakat inkább munkatársainknak tekintettük, kik a felmerülő kérdések alkalmával szakszerű közreműködésüket nem utólagos elszámolás gondolatával bocsátották rendelkezésünkre, hanem a nagyobb munkákból származó díjazásokkal amúgy is honoráltnak tekintették a kisebb-nagyobb vázlattervezéseiket is.

Csodálkozásunknak kell tehát most kifejezést adnunk, hogy bár a közhatósági építkezéseknél rendszerint kötelező concurentia mellőzésével milliókra menő építkezések tervezéseit bíztuk – bár feltétlenül hivatottnak elismert – kezeikre, mégis most a nyári színház, régi városház telektömb beépítés stb. apró-cseprő vázlattervezéseit elszámolás tárgyává kívánják tenni.

Készséggel elismerjük ugyan, hogy nagyszabású és sok odaadást igénylő munka volt az, mit a tervezések a hosszú évek során megkívántak, s így mi sem áll tőlünk távolabb, mint hogy annak kellő értékét el ne ismerjük.

Tekintettel azonban arra, hogy e munkák legnagyobb része nem tanácsunk formaszerű megbízásából eredtek, hanem legnagyobbrészt csak a szóbeli tárgyalások és megbeszélések mintegy kiegészítő részeit képezték, aggályaink vannak ama felfogás tekintetében, vajon azok most aktaszerűen elszámolhatók-e.

Tekintettel tehát arra, hogy mi egyrészt a jelenlegi általános gazdasági viszonyokat nem látjuk oly reményteleneknek, hogy eddigi összeköttetésünk a jövőben folytatást nem nyerhetne, de tekintettel arra is, hogy mi nem egy megrendelt és szállított munka szabályszerű elszámolását kívánjuk ezzel befejezni, hanem csak az eddig megoldatlanul heverő kérdés barátságos elintézésére törekszünk, felajánlunk az eddigi összes kisebb tervezési munkáikért

összesen . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .8000 kr.

a színház tér és költségvetésekért . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  22 000 kr.

                                                                                        összesen 30 000 kr.

Ehhez járul a közművelődési házért még fennálló . . . . . . . . . . . .10 000 kr.

                                                                                        összesen 40 000 kr.

Erre részletfizetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ..5000 kr.

marad jelenlegi követelésük . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .55 000 kr.

Szíveskedjenek bennünket ennek elfogadásáról értesíteni, mely esetben intézkedni fogunk a kérdésnek, a törvényhatósági közgyűlés. […]

Mv. 913. VIII. 7. ülés

Olvashatatlan aláírás

1914. július 22-én az újabb kérőlevél:

 

Marosvásárhely Szab. Kir. Város Tekintetes Tanácsának

 

A mi beadványunkban nem kívánjuk a tizenöt éves kellemes összeköttetést megszakítani, sőt az azóta folytatott tárgyalásaink ennek ellenkezőjéről tanúskodnak. Mi csupán azoknak a már elvégzett munkálatainknak igen szerény honoráriumát kérjük kifizetni, amelyeket tizenöt éven keresztül Marosvásárhely szab. kir. városa nem egyenlített ki. Amikor mi dr. Bernády György Úr Őméltósága felhívására egész sorozatát készítettük a különféle tervezéseknek, ez egyrészt a mi időnket foglalta el és így nem lévén más jövedelmi forrásunk, az ez irányban folytatott munkásságunk díjazásáról nem is mondhatunk le. Nincs érdekeltségünk Marosvásárhely város közvagyonosodásából, vagyoni helyzetünk nem engedi meg, hogy a városnak, nem lévén polgárai, tekintélyes ajándékokat adhassunk, akár munkánk, akár költségeink címén. […]

Tervpályázaton nyertük el a színház tervezését, ugyancsak tervpályázaton nyertük el a Tanácsház tervezését és minden város részéről szokásos ama bizalmat élveztük, hogy ezek alapján megbízásokat nyertünk tervezésekre, amiért őszinte köszönettel vagyunk. Más építészek is nyertek egyenes megbízást a város részéről közmunkák végrehajtására, anélkül hogy ezek bármilyen marosvásárhelyi tervpályázaton részt vettek volna. A város iskoláinak, villamos, víz és gázműveinek építkezéseit mások végezték és nem tudjuk, hogy ezek ugyancsak annyi ideig vártak-e honoráriumaik kifizetése után, mint mi és voltak-e olyan szerények követeléseikben, mint mi.

Hálás köszönettel vettük annak konstatálását, hogy bennünket a tekintetes Tanács, mint a város tanácsadóit és munkatársait tekintette a tervezéssel való megbízatásoknál, de már az előbb említett okoknál fogva nem találunk jogcímet, sem lehetőséget arra, hogy munkadíjaink nagy összegét elengedjük. Ha mindama tervezgetéseket és időbeli munkákat számítanók fel, amelyeket mi végeztünk a város részére, ez a felszámított összegnek csaknem kétszeresét tenné ki.

Hiszen magáért a városházáért a Mérnök és Építész Egylet díjszabályzata értelmében megilletne bennünket 40 000 korona. Kaptunk érte 16 000 koronát a pályadíjjal együtt, mert általányösszegben állapodtunk meg. Építés közben kétszeresére emelkedett az építőköltség újabb kívánságok és sokszoros variáns tervezések után.

Háromévi munkálkodásunk, ötvenkétszeri leutazásunk után kitűnt, hogy készpénz kiadásaink húszezer koronát tettek ki és így ráfizettünk 4000 koronát. Saját munkásságunk nincs beszámítva, tehát ingyen dolgoztunk.

 

Az 1914. október 1-jén írt újabb levélre kapják a következő választ 1914. október 17-ről:

 

Komor Marcell és Jakab Dezső műépítész uraknak

Budapest

 

Tervezési munkáik tiszteletdíjának kiutalása tárgyában f. hó 1-jéről címzett beadványukra vonatkozólag értesítjük a műépítész urakat, hogy tanácsunknak a kiutalás iránt intézkedni mindaddig nem áll módjában, míg a törvényhatósági bizottság a tiszteletdíjaikat meg nem állapítja.

Tekintettel pedig arra, hogy törvényhatóságunk a beállott háborús idők óta közgyűlést nem tartott s valószínűleg a közeljövőben nem is fog tartani, egyelőre a legjobb akarattal sem intézkedhetünk érdemben a tiszteletdíjaik megállapítása, illetve kiutalása iránti kérésük ügyében.

Olvashatatlan aláírás

 

Komorék nem adják fel a reményt, hogy meggyőzik a városi tanácsot, de most már komolyan fontolgatják a pert.

Végre lép Hofbauer Aurél, a város ekkori polgármestere, s megkéri Bernádyt, egyezkedjen az építészekkel, hogy a pertől elálljanak.

 

Méltóságos

Dr. Bernády György m. kir. udv. tanácsos, főispán úrnak

Helyben

 

Komor Marcell és Jakab Dezső műépítészeknek tervezési díjakból származó követelése tárgyában immár két év óta eredménytelenül lefolyt tárgyalások iratait idemellékelten Méltóságodnak azzal a tiszteletteljes kéréssel küldjük meg, hogy a követelések indoklásául felsoroltak összes részleteit is ismervén, nevezett műépítészekkel a csatolt 9717/913 v. t. sz. ajánlatunk alapján egyezségnek létesítését megkísérelni szíveskedjék.

Amennyiben az egyezség létrejönne, méltóztassék kilátásba helyezni azt is, hogy 10 000 kor. részletet azonnal, a hátralékos összeget pedig két hónapon belül fizetnők meg.

Marosvásárhely sz. kir. város tanácsának 1915. évi január hó 23-án tartott üléséből

Hofbauer

Polgármester

 

1915. február 4-én Bernády így számol be írásban a műépítészekkel való budapesti tárgyalásairól:

 

Tekintetes Városi Tanácsnak

Helyben

 

675/915 számú, közvetlenül Budapestre utánam küldött megkeresésére való hivatkozással van szerencsém jelenteni, hogy a város közönsége, továbbá Komor Marcell és Jakab Dezső műépítészek közötti elszámolási differenciáknak egyezség útján való elintézése érdekében legutóbbi budapesti tartózkodásom alkalmával Jakab Dezső úrral tárgyaltam. Ezen tárgyalások rendén közöltem Jakab Dezső úrral azt, hogy véleményem szerint a város közönségével szemben fennálló követelésük a következőleg volna megállapítható:

 

1. Régi színházi tervek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .7000 K

2. A Mészáros-féle telekre készített tervezetek . . . . . . . . . . . .  1200 K

3. Az Arany János és Baross Gábor utcák közé tervezett

nyári színkör tervei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .600 K

4. A régi tanácsház helyére készült tervek . . . . . . . . . . . . . . . . 600 K

5. Tűzőrségi laktanya tervei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .1600 K

6. A Széchenyi téri színház tervei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .21 500 K

                                                    Összesen . . . . . . . . . . . . . . . .32 500 K

Ezen összegből levonandó
a régi színházi tervekért már kiutalt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .5000 K

marad . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .27 500 K

amely összeghez hozzáadandó a közművelődési ház építésénél teljesített

munkákért még nekik járó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .10 000 K

összes követelésük tehát . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37 500 K

azaz harminchétezer-ötszáz korona volna.

Ezen követelésük kiegyenlítésére a tek. v. Tanács elöl említett megkérésében foglalt felhatalmazás alapján 10 000 koronának azonnali kifizetését helyeztem kilátásba azzal, hogy a fennmaradó 27 500 korona f. évi február 1-jétől kezdődő 6%-os kamataival együtt egy éven belül fog kifizettetni.

Hosszas tárgyalások után Jakab Dezső úr elfogadta előbbi ajánlatomat, de kikötötte azt, hogy ajánlatom alapján létesített egyezség reájuk nézve csak a távol levő Komor Marcell hozzájárulása után bírjon kötelező hatállyal.

Méltóztassék jelentésemet tudomásul venni, s Komor Marcell nyilatkozatának beérkezte után a továbbiak iránt intézkedni.

Tudomásulvétel végett kapcsolatosan közlöm, hogy Jakab Dezső úr a saját és társa nevében a fentiekben vázolt egyezségre való tekintettel elállott a kereset beadásától.

 

Tovább folyik azonban a küzdelem a tér harmadik oldaláért, amint azt az 1915. február 10-én Budapestről kelt levél tanúsítja:

 

Marosvásárhely Szabad Királyi város Tekintetes Tanácsának

Marosvásárhely

 

Hivatkozva a 671/915. V. T. szám alatt hozzánk érkezett átiratra, felkerestük dr. Bernády György Főispán Úr Őméltóságát, aki értésünkre adta, hogy hivatalos minőségben és írásos felszólításra a békés kiegyenlítés érdekében tárgyalásba bocsátkozik velünk. Egyben megmutatta a hozzá intézett írásos megkeresést, amelynek értelmében Marosvásárhely város a békés megegyezés esetében nekünk azonnal készpénzben folyósít 10 000 koronát és a fennmaradó összeget 2-3 hónapon belül ugyancsak készpénzben kiegyenlíti.

Ennek tudomásulvétele után Őméltóságával részletesen átvettük 1913. év augusztus 2-án kelt beadványunk szövegét és Őméltóságának nyomatékos kívánságára hajlandók vagyunk arra, hogy az általunk összegszerűleg is jogosnak vélt igényünket különböző szempontok figyelembevételével barátságos megegyezés esetére redukáljuk. Ehhez képest abban az esetben, ha igényünket nem kell bírói döntés tárgyává tennünk, amit érthetőleg nagyon szeretnénk elkerülni, megelégednénk követelésünk kiegyenlítése gyanánt a következőkkel:

[…] megegyezésünk esetére igényünket az 1913. év augusztus 2-án kelt és ezt követő leveleinkben felszámított 57 575 korona és kamatai helyett 37 500 korona tőkére és ennek folyó hó 15-től járó 6%-os kamataira mérsékelnők.

Ez új ajánlatunk további feltételei még a következők: […]

A tekintetes Tanács már most kötelezettséget vállal arra, hogy a városháztér harmadik oldalán, a Deák Ferenc út és a városháztér sarkán lévő telken annak idején emelendő épület tervezését és összes műépítészi munkálatait reánk bízza és ezért bennünket a Magyar Mérnök és Építész Egylet díjszabása szerint honorál.

Végül, amennyiben az általunk tervezett és még kivitelre nem került épületek bármelyikének felépítése elhatároztatnék, a végleges tervezés és az összes műépítői teendők szintén reánk bízatnak. […]

Vagyunk bátrak ajánlatunkat az alábbiakban megokolni.

Amikor azelőtt elfoglalt álláspontunktól eltértünk és igényeink leszállítására hajlandóknak nyilatkoztunk, tettük ezt azért, mert a pereskedés szívünk és akaratunk ellen való, amint azt leveleinkben is kifejtettük. Azon voltunk, hogy még nagy áldozatok árán is a differenciák békésen egyenlíttessenek ki. Nem akartuk és nem akarjuk a város közönségével való évtizedes jó viszonyunkat perlekedéssel megzavarni és meg akarjuk tartani a város közönsége és vezetősége részéről élvezett jóindulatot és bizalmat.

A fenti feltételekben kifejezésre juttatjuk amaz elhatározásunkat, hogy elismerjük kötelességeinket, de nem mondunk le jogainkról. Jogaink vannak hozzá, hogy az általunk tervezett építkezések végleges terveit mi készítsük, amennyiben azok megvalósulnak, miután a már teljesített munkálatok a most kifizetendő összegekkel kiegyenlítve nincsenek, a terveinkben megnyilatkozott eszmék és előtanulmányok a mi szellemi tulajdonunk, amely másra át nem ruházható. Az ajánlatunk értelmében kifizetett összegek nem fedezik tényleges kiadásainkat és csupán előlegek gyanánt szerepelnek. […]

A városházteret övező harmadik épület tervezéséhez jogunk van, mert az ezen telekre és a térre, valamint az árubódékra vonatkozóan készített tervezések felszámításától teljesen eltekintettünk.

Megillet bennünket a tér harmadik oldalának tervezése azért is, mert úgy a városháza, mint a kultúrpalota tervezéseinél igen nagy áldozatot hoztunk azzal, hogy munkánk értékének meg nem felelő honoráriumért dolgoztunk, bár a feladat természete munkálkodásunkat fokozott mértékben vette igénybe és működésünk ellenértékét inkább a művészi ambíciónk kielégítésében nyerhetjük csak.

A városnak eddig tanúsított nagy áldozatkészsége és bölcs vezetőségének odaadó működése, amellyel a meglevő két épületet a képzőművészet összes ágainak beillesztésével szinte páratlanná tette az ország középületei sorában, csak akkor jut maradandó becsben az utókor számára egységes és tudatos kifejezésre, ha a tér összhangját idegen szellem nem zavarja meg. Egységes és művészi tér alakítására az egész országban hasonló alkalom kevés kínálkozott és a külföldön is keresni kell párját. E munkásság nem vész el nyom nélkül annak a küzdelemnek történelmében, amely a nemzeti stílus keresésére és kialakítására irányul, hála a szerencsés körülménynek, hogy akadt város, amely egy térnek következetesen magyaros monumentalitással való megépítésére alkalmat nyújthatott. És a következetes megoldás révén későbbi ismertetésekben a magyar nemzet kulturális törekvéseinek jelentékeny pontja gyanánt fogják emlegetni e várost és az épületeket. Nem hisszük, hogy akadjon áramlat, amely a Magyarországon egyedülálló tér egységes művészi kiképzését megdöntené és kicsinyes okokból ezzel helyrehozhatatlan hibát elkövetne.

Az egységes térképzés példáját látjuk Budapesten, az Andrássy út lezárásán, ahol a Műcsarnok, a Szépművészeti Múzeum és a millenniumi emlék tervezését egyazon építész végezte. A kormányzat bölcsessége nyilatkozik meg az egységes megbízatás tényében. […]

 

A város válasza az 1915. február 18-i tanácsi határozat szerint:

 

Értesítjük, hogy a főispán úr Őméltóságával folytatott tárgyalás alapján létrejött egyezségek, mely szerint a terveikért járó követeléseik teljes kiegyenlítéséül összesen 37 500 kor. fizetünk ki éspedig március 1-jén 10 000 koronát, a többit három egyenlő részletben f. é. febr. 15-től számított 6% kamatokkal együtt, elfogadjuk.

A tervezésekkel való újabb megbízásokra vonatkozó kötelezettséget azonban – bármely méltányosaknak ismerjük el igényeiket – már azért sem vállalhatjuk el, mivel semmiféle törvényes mód nem áll rendelkezésünkre, hogy kérésüknek ily alakban eleget tegyünk.

Hajlandók vagyunk már most kijelenteni, hogy amennyiben a városháztér harmadik oldalának beépítését a város közössége elhatározná, úgy a műépítész uraknak a tervezéssel való megbízatása érdekében a törvényhatósági bizottsághoz előterjesztést fogunk tenni. […]

A többi tervek kivitele tárgyában – s ez csakis a színház és a tűzoltólaktanyára vonatkozhatik, mivel más befejezett terveik nincsenek – hajlandók vagyunk kijelenteni, hogy amennyiben azok felépítése a jelenlegi tervek szerint határoztatnék el, ez esetben azonban, ha a tervek nem használtatnának fel és a törvényhatósági bizottság más megoldást határozna el, annak jelenlegi tanácsi határozataink semmiképpen sem preiudicálhat. […]

 

Komor Marcell és Jakab Dezső elfogadják ezt az ajánlatot, de az általuk és Marosvásárhely polgárai által annyira óhajtott „normális idők” nem tértek vissza soha.

Így a gyönyörű terv szárnyaszegett maradt, a színházi tervet a dobozok őrzik.

 

Köszönettel vettük a 4897/1915. V. T. szám alatti végzésben kiutalt összegek utolsó részletét s van szerencsénk elismerni, hogy ezzel az 1400/1915. V. T. szám alatti megállapodásunk elintézést nyert.

Engedje meg a tekintetes Tanács, hogy az akták lezáródásához néhány szót fűzzünk. Több ízben volt alkalmunk rámutatni arra a körülményre, hogy a Marosvásárhely város számára végzett tervező és művezető működésünknél nem a díjazás anyagi értékei vezettek bennünket. Működésünk jutalmát úgyszólván csak abban a mireánk nézve fölemelő tudatban találtuk meg, hogy a magyar művészi kultúra érdekében kifejtett munkálkodás oly kész objektumokat eredményezett, amelyek hosszú időkön át tesznek tanúságot törekvéseinkről. Bár a díjazás éppenséggel nem felelt meg a rendes építészeti keresetnek sem, mégis úgy érezzük, hogy másfél évtized közös munkája erkölcsi kielégítést hozott. Az anyagi javadalmazás elégtelen voltát csakis azért említjük fel, hogy rácáfoljunk azokra, akik bizonyos körökben a tekintetes Városi Tanács részéről folyósított díjazásokat valami nagy jövedelmeknek tüntetik fel. Semmiképpen sem sajnáljuk, hogy műveinket megalkottuk, de ismételten hangsúlyozzuk, hogy a mi díjazásunk tekintetében a város határozottan igen takarékos volt.

Ezzel szemben örömmel tölt el bennünket Marosvásárhely város áldozatkészsége, amely az épületek megjelenésében tükröződik, és amely a testvér művészetek bevonásában nyilatkozik meg. A testvér művészetek közreműködése nagymértékben emelte, fokozta épületeink művészi tartalmát, szép megjelenését. És Marosvásárhely dicsősége is fokozódik azzal, hogy úgyszólván az egyetlen vidéki magyar város, amely tanácsházán és kultúrpalotáján az építő-, festő-, szobrász- és iparművészetet harmonikusan, ékes hazai nyelven szólaltatta meg. Az együttműködésből egységes művek termettek, a bölcs hatóság tudatos és jövőbe néző gondolkozásának tanúságtétele gyanánt.

Megragadjuk az alkalmat, hogy köszönetet mondjunk a város nagyérdemű Vezetőségének, elsősorban dr. Bernády György Udvari Tanácsos Úr Őméltóságának, a hervadhatatlan érdemű Főispánnak, akivel egyetértve és együtt munkálkodva az ország végvárában a jellegzetesen magyar művészet inaugurálásában jelentős objektumokat létesítenünk sikerült. Hálásan emlékezünk meg mindazokról a művészekről és iparosokról is, akik kezük munkájával nyújtottak példát a tanulni vágyó utódoknak.

A nemes áldozatkészséget bizonyára csak a rövidlátás, a rosszakarat nevezheti pazarlásnak. Mindig akadnak olyanok, akik a kész eredményeket kisebbíteni igyekszenek, akik a komoly lélekből fakadó törekvéseket gáncsolják, lemosolyogják. Ezekkel szemben a magunk tiszta meggyőződésére hivatkozva kijelentjük, hogy minden magyar képzőművésznek nemzeti irányban működni elsőrendű kötelessége. S aki csak egy tollvonásnyival is gazdagította a nemzeti irányú magyar művészetet, már jogot nyert arra, hogy a rövidlátó gúny és lekicsinylés lepattanjon róla.

A tanácsház tere már kiépített két oldalával évszázadokra fogja jelezni, jellemezni a mai magyar művészet törekvéseit. Alkothattak mások jobbat, tökéletesebbet, de a mégoly tökéletes munka, ha más objektumok utánzata gyanánt készül, sokkal értéktelenebb a hazai kultúra szempontjából, mint a mégoly fejletlen művészi törekvés alkotása, amely a magyar nemzet ősi kultúrájából merít. Az ebből való szárnypróbálgatás is értékesebb a magyarságnak, mert a mienk és mert fejlődésre képes.

Minden nemzetnek nemzetfenntartó kötelessége elsősorban abban nyilatkozik meg, hogy a saját kultúráját emelje magasra, hogy saját nemzeti karakterét tükröztesse minden alkotásán. E kötelesség fokozott mértékben háramlik a kisebb nemzetekre, amelyek kell hogy a saját maguk kultúréletét éljék és ne olvadjanak fel a szomszéd nagyobb nemzetek kultúrájában. A hatalmas germán kultúra évszázadok óta tart fogva bennünket és minél szorosabb a szövetségi kapocs, annál nagyobb a veszély, amely nemzetünk kultúrönállóságát fenyegeti. Fel kell tehát használni minden kínálkozó magyar forrást, meg kell támogatásunkkal és őszinte akaratunkkal erősíteni minden művészi törekvést, amely a magyarság ősforrásából merít és belőle akar naggyá, önállóvá fejlődni.

Mindenki számára tökéletes nagy alkotásokat az új csapáson nem lehet pillanatnyi idők alatt produkálni. Évtizedes tanulmányok és próbálkozások szükségesek és a hatóságok nemzeti missziót teljesítenek, ha jóakaratú türelmességet tanúsítanak a magyar agy, a magyar lélek elmélyedő munkája iránt. Még a kezdet kezdetén állunk, de szentül hisszük, hogy halhatatlan mesterünkkel, Lechner Ödönnel mi, valamint csekély számú követői megtaláltuk azt a pontot, amelyből a nemzeti kultúra kiindulhatott, naggyá is fejlődhetik, ha fejlesztésére alkalmas feltételek kínálkoznak.

Erdélyben, a Székelyföldön, Kalotaszeg vidékén a nép máig is művészi érzékkel alkotta meg házait, berendezéseit. Dunántúl, Észak-Magyarországban némi idegen kultúrával vegyítve szintén virágzott a magyar művészet, míg az Alföldön a török kiirtott csaknem minden művészetnyomot. Kell is, hogy a határszélek erősíttessenek meg először a beözönlő idegen kultúra ellen, s ezért örök hálára kötelezte Marosvásárhely városa és bölcs Vezetősége a nemzetet, hogy e helyen a magyar művészetnek hajlékot emelt.

A mi kérésünk és kívánságunk az, hogy e szörnyű világcsapás elmúlta után a város folytassa a nemzeti stílus megteremtésének munkáját. Adjon alkalmat a képzőművészeknek arra, hogy a megkezdett és tervbe vett középítkezésein a magyar művészetet ápolhassák és fejleszthessék. Kérjük a Várost, hogy adja módját annak, hogy a mi szerény munkálkodásunk a városház terének harmadik oldala kiépítésére helyet találjon, hogy ez egységes és egyöntetű tér megjelenését semmi idegen ne zavarja meg. Akárhány nagy városban nem ritkán lehet egyébként jól megoldott tereket látni, amelyeket az a körülmény, hogy különböző építészek tervezték az össze való építményeket, teljesen élvezhetetlenekké teszi. Viszont a nyugati nagy kultúrnemzetek gyönyörű terei éppen azáltal nyerték egységes és lenyűgözően művészi jellegüket, hogy az egységes keret architektúráját egy és ugyanaz a teremtő művész alkotta meg.

Kisebb igényű város is megfelelhet a művészet törvényeinek, kisebb város is adhat útmutatást arra, hogy miként kell a polgárság áldozatkészségével maradandó emléket emelni.

Ismételten köszönjük a város bizalmát, amellyel bennünket eddig kitüntetett és kérjük, hogy a normális idők visszatértével, mihelyt anyagi ereje engedi, ruházza reánk folytatólagosan megtisztelő bizalmát. Várjuk és kívánjuk, hogy erre minél előbb kínálkozzék alkalom.

Maradtunk kiváló tisztelettel:

Komor Marcell és Jakab Dezső

Budapest, 1915. december 18-án

 

1916 januárjából való Marosvásárhely szab. kir. város Tanácsának valószínűleg utolsó elismerő levele a két építészhez:

 

Tekintetes Komor Marcell és Jakab Dezső építész uraknak

Budapest

II Heltai Ferenc u. 29–31. sz.

 

F. hó 18-án kelt levelüket véve el nem mulaszthatjuk köszönetünket kifejezni azon buzgó és jó tevékenységükért, amellyel évek hosszú során át segítséget nyújtottak nekünk abban, hogy építkezéseink művészi alkotások legyenek.

Ha a viszonyok másként alakulnak, nagy művészi tehetségüket ismét igénybe fogjuk venni.

Olvashatatlan aláírás

A mai színház

A színház épületét végül is 1973-ban avatják fel, és építéséhez megbontják a régi főtér épületsorát: a volt Barátok templomának csupán a tornya marad meg. Csupán érdekességként említem, hogy a szegény Barátok temploma, ha nem jön is a proletárdiktatúra, akkor sem kerülte volna el a lebontást, sőt még a magányos torony sem maradt volna meg emlékeztetőül. Ugyanis már maga Bernády megszerezte az esztergomi hercegprímási hivatal engedélyét a teljes lebontásra, hogy a mögötte elterülő ún. Lázár-kert szúnyogos, süppedős, kihasználatlan területéből a főteret kiszélesítő újabb városközpont-bővítményt hozzanak létre. A volt gróf Lázár-Bissingen kert vagy a Corso köz és Mészáros köz helyét jelölik ki a színház helyéül, a templomon kívül valóban értékes épület lebontása nélkül. A főtervező Constantin Săvescu műépítész, az előcsarnok két monumentális gobelinjének alkotója Aspasia Burduja.

Constantin Săvescu 1931-ben született Bukarestben, 1957-ben fejezte be műépítészként a tanulmányait Bukarestben, tervezőintézetben dolgozik két évtizedig a városrendezés és városépítés osztályán. Munkái: Ploieşti városközpontja, Galaţi Ţiglina I. negyed általános elrendezési terve és a lakótelep központjának tervezése. Észak-Mangalián, Neptunon épít villasort.

Papíron maradt (de közzétett és díjazott) munkái: Iaşi – városközpont, közigazgatási székház, Craiova – Nemzeti Színház II díj, Mamaia – általános rendezési terv, Bukarest – a Nemzeti Színház és környéke, Vajdahunyad – városközpont, Temesvár – városközpont. 1974–75-ben az athéni román nagykövetség épülete, Nigériában lakótelepek stb.

1965-ben jön először Marosvásárhelyre, 1968-ban bízzák meg hivatalosan a vásárhelyi színházpalota építésével és az épület környezetének kialakításával. Ekkor doktorál A városközpont című munkájával. A romániai építészeti gyakorlatban a marosvásárhelyi színházpalota és tér volt az első (és azóta is ritkán ismételt) eset, hogy ugyanarra az építészre bízzák az elhelyezési és elrendezési tervet és az egyes objektumok végleges kivitelezési tervét. Az építészcsoport tagjai Constantin Săvescu vezetése alatt: Vladimir Slavu, Mihaela Sava és Aurel Sârbu építészek, a kivitelezést marosvásárhelyi szakemberek végezték Kelemen Ferenc építészmérnök vezetésével. Egyik vele készített interjúban elmondotta nekem Săvescu:

 

Gyalog jöttem be az állomásról, elküldtem az autót, nem ültem buszra se, gyalog jöttem, sétáltam, ácsorogtam, azt akartam megízlelni, megérezni, milyen ez a város, ahová színházat kellene építeni. A járda tisztasága, a tiszta utca, sose felejtem, ez volt a legelső impresszióm. Földszintes házak, kerítések és színes cseréptetők. A Főtér barokkosan kedvesnek tűnt, csak álltam a Városháza és a Kultúrpalota sarkán… Tudja, ez az első benyomás, amire azt mondjuk, hogy megérzi az ember a város hangulatát. Mindenesetre akkor megérintett ebből a hangulatból valami…

Nem volt még kész a kép, teljes a rajz, de éreztem, hogy mit akarok… Hogy is magyarázzam… Sokat utazom, jártam mindenfelé, láttam az orosz építészetet, láttam Nyugatot… Jártam Egyiptomban, az a monumentális világ, az ókori csodák, a piramisok, a mexikói kolosszusok idegenek számomra, félelmetes erőt, nyomasztó hatalmat demonstrálnak. Ne nevessen ki, de annyira nem emberszabásúak, hogy még a Däniken-féle teóriákban is lehet valami! Ezek a gigantikus művek nem emberiek, méreteik elviselhetetlenek. Az Akropolisz már sokkal közelebb van hozzám, mert elérhetőbb, áttekinthetőbb… Engem igazán az öreg városok érdekeltek, az öreg európai városok, azok jelentették a nagy élményt. Mantova, a Dante tér, nem is sejti az ember előre, váratlanul nyílik meg, ahogy körbejárom, úgy tárulnak föl az új részletek, csupa fölfedezés, minden lépésnél új kép bomlik ki, új élmény. Vagy Salzburg, Innsbruck, parányi terek, zsebek, benyílók, sikátorok, korszerűen rekonstruált és restaurált középkori falmaradványok, lépcsők, fülkék, gangok.

Ezekre a kis barátságos, romantikus terekre emlékeztem, amikor újra és újra végigjártam a vásárhelyi Főteret! Dehogy kell egyszerre mindent meglátni! Nyíljon a térből új tér, meg kell bontani a régi teret, a térláncolat lesz az új élmény! Mondottam, a Dante tér az eszmény! Olyan értelemben, hogy azt akartam, a Színház téren minden elérhető legyen, emberközelben minden. Színházat terveztem, a legdemokratikusabb közművelődési házat, ahol szimbólummal fölér a megközelíthetőség! Kerültem a fenségességet, a szándékolt ünnepélyességet, elvetettem ezért a monumentalitást sugalló szimmetriát. A kultúra örökké emberi méreteket igényel, ezért dolgoztam, ahogy mondani szoktam, emberi léptékkel, emberi mértékkel. Földaraboltam a teret: a színháztesthez üzleteket, kávéházat, alul-, felüljárókat, lépcsőket kapcsoltam, csatlakoztattam. Hogy mellette vigyen el a mindennapi út. Csak odabent az előcsarnokban domináljon a színházi légkör rendkívülisége, hiszen színházba ritkán jár az ember, a foyer-t és magát a termet elegánsnak, gazdagon reprezentatívnak terveztem! A tér körülnövi a színházat, azt akartam, hogy fokozatosan mutassa meg magát, minden kanyarulatnál új rész táruljon elénk. […]

Szívesen megálltam és elnéztem a Kultúrpalotát és a régi Városházát, a mai megyei székházat. Én szeretem a szecessziót. De ez a kis dísztér valami barokkos hangulatot is áraszt. A régi Városháza tanácsterme különösen hatással volt rám. Imponált nekem, hogy hetven esztendővel ezelőtt hogyan építkeztek ebben a városban.

[…] Van ebben a városban, ebben a két palotában valami érdekes és sugárzó kifejezőerő, szépség. Éreztem, most, amikor a harmadik nagy épületet terveztem és egy egész új központot, nem maradhatok le mögöttük, igazodnom kell ehhez az expresszivitáshoz. De hogyan? – töprengtem. És rájöttem hamar: ma senki sem épít háztetőt. De hegyvidéken funkciója van. Tetőt kap a színház, a tetőhéjak, a tetőszerkezetek játéka kapcsol össze a régi várossal. És így is cselekedtem. Így született meg a színház tagolt, cserepes tetőrendszere. Cseréptetőt kapott a Luxor is, azt kap a Gulliver is, olyan lesz különben az Apolló mögött az új gyermekáruház, mint egy kastély, tetőt kap a luxushotel a Kossuth utca sarkán, tető fedi a magas házakat is mind… […]

De ezután már akárhol, akármi is valósul meg a terveimből, akárhogy lesz ezután, Marosvásárhelyhez fűz engem a legtöbb érzelmi szál, a legtöbb szakmai elégtétel. Húsz kerek esztendő, itt épült föl a legjelentősebb munkám.

Érdekes, engem igazán csak az öreg városok érdekelnek, nem valami nosztalgiaféle ez, de a régi környezetben megújítani az életet, ez az igazi építészeti élmény. A legtöbbet a posztmodernektől tanultam, akik világszerte impozáns eredményeket produkáltak, Paul Rudolph és James Stirling meg a követőik fejlesztették ki az új, dinamikus térszerkezetet, a teraszos szerkesztést, az úgynevezett „áramló teret”. Gropius tanítványai ezek mind. Különben a posztmodernizmus lehet, hogy egyszer nevet cserél, a divatok váltják egymást, de a művek, az épületek, a plasztikus vasbeton terek megmaradnak. („Régi és új Thália.” A Hét Évkönyve, 1981.)

Constantin Săvescu nem sokkal a marosvásárhelyi munkái elvégzése után meghalt.

Álljon itt befejezésül a színházzal kapcsolatos egyik emlékem. Apám, Farkas József kevéssel halála előtt a marosvásárhelyi tervezőintézetnek dolgozott. Az ő tervei alapján készültek el a színház hatalmas térfelületeinek burkolási eljárásai.

És nem állhatom meg, hogy ne említsem meg: a hetvenes évek derekán Marosvásárhelyen járt Major Tamás. Romániában turnézott a Kedves hazuggal, amelyben Bisztrai Mária – akkoriban a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatónője – volt partnere. Máriának délelőtt intéznivalói voltak, s megkért, mutassam meg Majornak az új színházat. Mint a nagy művészek általában, szerény és feltűnést kerülő volt Major Tamás, amint engedélyt senkitől sem kérve (akkoriban ez szinte kötelező volt, pláne egy magyarországi vendéggel) valósággal beosontunk az üres előcsarnokba, s csak belestünk a nézőtérre, a színpadon éppen próbáltak. A nézőteret csak a természetes fények világították. De Major – elragadtatott volt. „Ha nekünk egy ilyen épült volna!” És mint egy gyerek, boldogan le-fel szaladgált a lépcsőkön – és őszintén irigykedett.

Ma az épület szánalmas állapotban van: beázik. Pénz nemcsak a javításra, de a színészek és alkalmazottak fizetésére is alig van. A polgármesteri hivatal és a megyei kulturális bizottság egymásra hárítja a felelősséget: kire is tartozik a színház tulajdonjoga, de legfőképpen fenntartásának gondja.