Október 2004
Erdélyi városok – századok, városok

Pomogáts Béla

Gondok és feladatok mérlegén

Erdélyi magyar városok

Éppen egy évtizede Pozsonyban a Madách-Posonium és a Magyarok Világszövetsége által jegyzett Magyarok Világkönyvtára című könyvsorozat keretében Erdélyi városképek címmel könyvet adtam közre azokból a művelődéstörténeti és többnyire személyes hangú tanulmányokból (esszékből) válogatva, amelyek egy-egy erdélyi város arculatát rajzolták meg a két világháború közötti korszakban. Kós Károly, Maksay Albert és Vita Zsigmond Kolozsvárról, Tabéry Géza és Lukács Ödön Nagyváradról, Vita Zsigmond Nagyenyedről, Molter Karoly Marosvásárhelyről, Szemlér Ferenc Brassóról és Krenner Miklós Aradról készült írásai adtak képet arról, hogy az erdélyi magyar irodalom „klasszikus” (1918 és 1940 közé eső) korszakának neves írói miként is látták a szívükhöz oly közeli erdélyi (akkor még jórészt magyar jellegű) városokat. (A kötet anyaga korábban az Erdélyi Helikon című folyóiratban, illetve részben az 1935-ben a közönség elé került Erdélyi városképek című kötetben volt megtalálható.)

Engedtessék meg nekem, hogy felidézzem az egy évtizede közreadott kötet bevezetőjének első bekezdését: „Az erdélyi magyar városneveknek mitikus történelmi értelmük van: Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Brassó, Nagyenyed és a többi város neve történelmi és művelődéstörténeti asszociációkat kelt, a valóban egészséges magyar nemzeti tudat egyszerűen nem nélkülözheti azokat a történelmi ismereteket, amelyek e városnevekhez tapadnak. Ezek a városok ugyanis, éppúgy, mint Buda, Pest, Esztergom, Székesfehérvár, Szeged, Debrecen, Pozsony, Kassa és a többi, a nemzeti történelemnek és művelődésnek minden idők számon tartandó alakítói és otthonadói voltak. Az erdélyi magyar városok múltját és jelenét is ismernünk kell, noha ezeknek a városoknak nagyobbik része mára már elveszítette magyar nemzeti jellegét.”

Most egy közéleti, kulturális és persze népmozgalmi eseményekben oly viharos évtized elmúltával valóságos kihívásként áll előttem a kérdés: vajon milyen módon változtak meg (változtak tovább) az erdélyi (magyar) városok: léteznek-e, vagy ami talán még izgalmasabb kérdés: létezhetnek-e a jövőben Erdélyben magyar városok? Mi több, talán azzal is számot vethetünk, hogy milyen nagyobb közösségi vagy éppen intézményes tennivalók várnak ránk, magyarországi és erdélyi értelmiségiekre (írókra, tudósokra, pedagógusokra, politikusokra, lelkészekre)annak érdekében, hogy az „erdélyi magyar város” sok-sok történelmi korszakon keresztül tartalmas és érvényes fogalmi világa ne kerüljön végképp múlt időbe, hogy az „erdélyi magyar város” minősítésnek, természetesen egészen másként, mint a két világháborút lezáró katasztrofális békeszerződések előtti korszakban, ismét valóságos érvénye és értéke legyen.

A mögöttünk lévő másfél évtizedben (a romániai rendszerváltozás után), mondhatni, havi rendszerességgel fordultam meg Erdély városaiban: irodalmi és tudományos tanácskozásokon, könyvbemutatókon, kulturális és egyházi összejöveteleken. Másfél évtized leforgása alatt nagyjából egy kerek esztendőt töltöttem (néhány napi adagokban) Erdélyben: Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Aradon, Nagyenyeden, Brassóban, Marosvásárhelyen, a székely városokban és természetesen kisebb-nagyobb falvakban (amelyek, mint például Zsobok, Óradna vagy Zetelaka, maguk is tartalmas kulturális találkozóknak adnak otthont). Igen sok tapasztalatot szereztem, vannak közöttük elkeserítők és felemelők, kiábrándítók és reményt adók. Erdély és az erdélyi magyar városok ugyanis (az 1918–1920-as, az 1940-es és az 1944–1947-es nagy átalakulások után) egy újabb „metamorphosis Transilvaniae” korszakát élték meg, és ez a változás bizony radikálisan átalakította az erdélyi városok magyarságának helyzetét (amely különben ennél is radikálisabban alakult át az ötvenes évek közepén beinduló etnopolitikai „gőzhenger” következtében, amely egy évtized leforgása alatt nagyjából felszámolta az erdélyi városok hagyományosan magyar és kisebb mértékben német etnikai karakterét).

Az erdélyi magyarság etnikai ereje számottevően csökkent a mögöttünk lévő másfél évtizedben. A kivándorlás megnyíló lehetősége, a Magyarországra történő átköltözés és kisebb mértékben a többségi nemzet asszimilációs törekvései több százezerrel csökkentették az erdélyi magyarság számát. A hivatalos népszámlálások tükrében ez a fogyatkozás nagyjából negyedmillió főt jelent, de ha arra gondolunk, hogy a nyolcvanas évek közepén a demográfusok különböző számításokra (mindenekelőtt az egyházi anyakönyvek adataira) alapozva közel kétmillióra tették a romániai magyarság létszámát, akkor a veszteség, figyelembe véve a jelenlegi másfélmilliós lélekszámot, még fájdalmasabbnak tetszik. (Az erdélyi magyarság számbeli fogyatkozásának, mondhatni, egyetlen „pozitív” következménye van, az tudniillik, hogy a fogyatkozó magyarországi népességet ma az erdélyi magyar áttelepülők tudják valamennyire szinten tartani, és velük nemcsak az „anyaország” lakosságszáma kerül elviselhetőbb helyzetbe, hanem a magyarországi népesség nemzeti-közösségi tudatának minősége is!)

A magyar etnikai erő hanyatlása mindenekelőtt a városokban érhető tetten, és ez nemcsak az erdélyi magyarság számára jelent igen szomorú (de reméljük, egyszersmind elgondolkoztató és ellenállásra mozgósító) tapasztalatot, hanem a nemzet egésze és így a magyarországi társadalom számára is. Az erdélyi magyar város ugyanis a magyarság több mint ezeréves történelme során mindig is a nemzeti élet otthona, műhelye és erőközpontja volt, az erdélyi városok etnikai átalakulását, kulturális hagyományainak sérülését az egész magyarság veszteségének kell tekintenünk. Ezért az erdélyi városok magyarságának és történelmi tradícióinak védelmét abban a szellemi, illetve politikai térben kell elhelyezni, amelyben a magyar nemzeti stratégia és nemzetpolitika alakításának kellene működnie.

Voltak idők, nem is olyan régen, még a huszadik század elején, midőn a mértékadó hazai közvélemény a magyar városokban és például az erdélyi városokban látta a Kárpát-medencei magyar jövő zálogát, és a történelmi ország fennmaradásának ügyét olyan városokra kívánta bízni, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Marosvásárhely, Szabadka, Kassa és Pozsony. Hadd idézzem itt fel Ady Endre 1911-es Városos Magyarország című írásának a jövő iránt érzett bizalomtól áthatott szavait. „Ma Magyarország – jelentette ki Ady –: a városok – a készek és a leendők, ők a kultúra, ők a magyarság, sőt a nemzetiségi kérdést is csak ők jogosultak és nobilisak megoldani. A városos Magyarország, talán utolsó lehetősége és kerete egy lehető Magyarországnak, ébredjen, eszméljen egy kicsit. A városok felejtsék el végre már, hogy valamikor csak a vármegyei urak vigadóhelyei voltak csupán, hetenként, városonként, alkalmanként. Ma már kezükben van az urak revolvere, a híres »mi vagyunk a magyarság« nevezetű revolver is, tessék harcolni vele. Budapest, nemrégiben egyetlen olyan-amilyen magyar város, fél bátorsággal meg tudta állni a helyét, s vétót mondott szükséges időkben. A magyar városok lássák meg, hogy ellenük nincs szervezhető mezei had, s már a legkulturálatlanabb, pópás nemzetiségi tömegekkel akarnak az ő fejlődésükre, életükre, szóval a lehetséges kultúr-Magyarországra törni. A városos Magyarország döntse el, mert csak ő döntheti el, a demokrácia, a kultúra s – ha úgy tetszik – a magyarság sorsát.”

A vesztes első világháború után ennek a „városos Magyarországnak” adott végzetes döfést a trianoni diktátum. Az elszakított területek magyar városainak etnikai aránya radikális módon megváltozott, ez a változás mindazonáltal, legalábbis a két világháború között, mi több, még a háborút követő egy-két évtizedben sem számolta fel igazán a hagyományosan magyar erdélyi városok etnikai karakterét. Az utolsó, 1910-es magyar (osztrák–magyar) és az első hivatalosnak és hitelesnek tekinthető, 1930-as román népszámlálás tanúsága szerint az Erdély területén városi státust élvező negyvenkilenc település lakosságának mérlege a következőképpen alakult: 1910-ben a városi lakosság 62,7%-a magyar, 18,9%-a román, 1930-ban ugyanennek a lakosságnak 39%-a magyar, 31,1%-a román volt (mellettük erős volt a németek, 1920 után pedig a magyarságról rendeleti úton leválasztott zsidók arányszáma, ez utóbbiak különben döntő többségükben magyar anyanyelvűeknek tartották magukat, és a magyar kultúra körében fejezték ki identitásukat).

De lássuk valamivel részletesebben a nagyobb erdélyi városok etnikai összetételét. Aradnak 1920-ban 63 166 lakója volt, közülük 46 083 magyar, 10 279 román, 1930-ban 77 181 lakos közül 41 161 magyar, 28 537 román. Brassónak 1910-ben
41 056 lakosa volt, ebből 17 831 magyar, 11 786 román és 10 841 német, 1930-ban 59 239 lakosból 24 977 magyar, 19 378 román és 13 276 német. Kolozsvár lakosainak száma 1910-ben 60 808, ebből 50 704 magyar, 7562 román, 1930-ban 100 844, ebből 54 776 magyar, 34 836 román. Marosvásárhely lakóinak száma 1910-ben
25 517, ebből 22 790 magyar, 1717 román, 1930-ban 38 517, ebből 25 359 magyar, 9493 román. Nagyvárad lakóinak száma 1910-ben 64 169, ebből 58 421 magyar, 3604 román, 1930-ban 82 687, ebből 58 421 magyar,3 604 román, 1930-ban 82 687, ebből 58 421 magyar, 20 914 román. Szatmárnémeti lakóinak száma 1910-ben 34 892, ebből 33 094 magyar, 986 román, 1930-ban 51 495, ebből 30 308 magyar, 13 941 román. Temesvár lakóinak száma 1910-ben 72 555, ebből 28 552 magyar, 7566 román és 31 513 német, 1930-ban 91 530, ebből 32 513 magyar, 24 088 román és
30 670 német.

Folytathatnók a sort (például a székely városokkal, amelyek magyarsága a trianoni impériumváltozás után is túlnyomó részben, nagyjából kilencvenszázalékosan magyar többségű volt), de azt hiszem, felesleges. Mindenesetre meg lehet állapítani, hogy jóllehet a két világháború közötti korszakban a magyarság igen sokat veszített etnikai erejéből, és a mérleg másik serpenyőjében a románság számottevő gyarapodást könyvelhetett el, az erdélyi nagyvárosokban még mindig a magyarság etnikai fölénye érvényesült.

Ezt az etnikai fölényt rombolta le az ötvenes évek közepén kibontakozó romá-nosítási politika, amely igen alaposan végiggondolt és következetesen érvényesített nemzetpolitikai stratégia nyomán látott hozzá az erdélyi városok etnikai jellegének és szerkezetének átalakításához. Ennek a stratégiának több eszköze is volt. Először is nagyarányú betelepítésekkel, hatalmas tömbháztelepek építésével változtatta meg a városok etnikai szerkezetét, ennek keretében sok százezer, valószínűleg több mint egymillió Kárpátokon túlról érkezett románt telepített le az erdélyi városokba. Másodszor pedig, ezzel egyidejűleg, igyekezett felszámolni vagy legalább hatásuktól megfosztani az erdélyi városok magyar intézményeit; ez utóbbi politikai akaratnak esett áldozatául a kolozsvári magyar egyetem (és később a marosvásárhelyi magyar orvosi egyetem), veszítette el nemzeti (nemzetiségi) szerepét számos magyar kulturális intézmény, iskola, sajtótermék, és váltak kiszolgáltatottakká és üldözöttekké az erdélyi magyar egyházak, amelyek a történelem során mindig és különösen Trianon óta a magyar nemzeti identitás védelmezői voltak.

Bátran ki lehet jelenteni, hogy a kommunista diktatúra, amely különben mindenütt a közép-európai térségben lerombolta a nyugati mintákat követő polgárosulás értékeit és vívmányait, és ezzel erőszakosan felszámolta a térség társadalmainak nyugati karakterét, Romániában egyszersmind az erőszakos elnemzetlenítés és beolvasztás eszköze volt. Vagyis két irányból is támadta az erdélyi magyar városokat: egyrészt mint a polgárosulás kereteit és intézményeit, másrészt mint a magyar népesség településeit. Először, még az ötvenes évek közepén, Kolozsvár erőszakos etnikai átalakítása történt meg, ezt követte Nagyváradé és Szatmárnémetié, Arad magyarsága már az 1940-es bécsi döntés és az 1945-ös korszakváltás közötti időben is számottevően csökkent, ugyanez történt Brassóval és Temesvárral, végül pedig, már a szemünk láttára, Marosvásárhellyel, amelynek románosítása a nagyromán etnopolitikai stratégia ez idő szerinti végső állomása volt. Számos jel, például a csíkszeredai ortodox püspökség létrehozása árulkodik arról, hogy ez a stratégia, végső értelme szerint, egész Erdély és így természetesen a Székelyföld etnikai képének radikális átalakítását célozta meg.

Csupán egyetlen népességstatisztikai adatsort idéznék fel itt az imént lejegyzettek után. Kolozsvár etnikai szerkezetének arra az adatsorára gondolok, amelyet az erdélyi népességstatisztikai szakirodalom eddigi (és bizonyára ezutáni) legnagyobb korpusza, a Varga E. Árpád által összeállított Erdély etnikai és felekezeti statisztikája című munka 2001-ben közreadott negyedik kötete tartalmaz. Ezek szerint tehát: Kolozsvár összlakossága 1850-ben 19 612 volt, ebből magyar 12 317, román 4116, német 1587; 1910-ben 62 733, ebből magyar 51 192, román 8886, német 1678; 1920-ban 85 509, ebből magyar 42 168, román 29 644, német 2075, zsidó (minthogy, miként erről már szó esett, a román népszámlálások ezt külön nemzetiségi kategóriaként kezelték!) 10 638; 1941-ben 114 984, ebből magyar 100 172, román 11 523, német 1842, zsidó 832; 1956-ban 154 723, ebből magyar 74 155, román 74 033, német 990, zsidó 4530; 1992-ben 328 602, ebből magyar 74 871, román 258 572, német 1149, zsidó 344. Ezek a számsorok jól szemléltetik a város etnikai képének igen radikális átalakítását, és hasonló számsorokkal lehetne szemléltetni a többi erdélyi nagyváros etnikai átformálását is. Mindez valóban egy minden korábbinál hatalmasabb és végzetesebb „metamorphosis Transilvaniae” képét vetíti elénk, azt a képet, amely különben a második világháború után – gondoljunk a német Danzig (Gdansk) és Breslau (Wroclaw) vagy a lengyel Lwów (Lemberg) és Wilno (Vilnius) sorsára – korántsem volt ritkaság, és korántsem csupán a magyarság veszteségeit mutatta.

Az erdélyi városok magyarságának számaránya, láthattuk, mindenütt igen kedvezőtlenül alakult, és a Trianon után még nagyjából négy évtizeden át tartó magyar számbeli fölény az ezt követő négy évtizedben radikálisan csökkent, néhány városban, például Aradon, Temesváron és Brassóban szinte összeomlott. A városlakó magyarság abszolút száma ugyan szinte mindenütt megmaradt, számaránya azonban a nagyarányú lakótelep-építkezés és a betelepítés következtében mégis a korábbiakhoz képest drámai módon megfogyatkozott. A fogyatkozás ma is tart: Kolozsváron, mindenekelőtt a szélsőségesen soviniszta és magyargyűlölő korábbi polgármester erőszakoskodása következtében, a magyarság igen nagy teret veszített, Marosvásárhelyen pedig az etnikai arányok veszedelmes megváltozása – és persze az ottani magyar politikai tényezők hibás taktikája miatt – már második alkalommal választottak román polgármestert (részben a magyarok szavazataival).

Mindez, amit idáig előadtam, a mérleg egyik serpenyőjében található, és a mára kialakult helyzet egyik „dimenzióját” világítja meg. Szerencsére azonban van a helyzetnek egy másik „dimenziója”, a mérlegnek egy másik serpenyője is. Mint már szólottam róla, az elmúlt másfél évtizedben igen sok (legalábbis egy budapesti irodalmár gyakorlatához képest igen sok) időt töltöttem Erdélyben, éspedig éppen olyan összejöveteleken, tanácskozásokon, konferenciákon, amelyek némi biztatással szolgálnak az imént vázolt drámai fejleményekkel szemben, és az erdélyi városok egy másik, most kibontakozóban lévő magyar életét és arculatát mutatják fel. Azokra a reményt keltő eseményekre, szerveződésekre, jelenségekre gondolok, amelyek azt ígérik, hogy az „erdélyi magyar város” történelmi képzetének a jelenben is van és a jövőben is lehet valóságos értelme. Néhány város példájával szeretném megvilágítani ezeket a biztató tapasztalataimat.

Először is Kolozsvár. A mögöttünk lévő nehéz évtizedek során talán a kolozsvári magyar közösség veszítette a legtöbbet: a kommunista diktatúra időszakában megfosztották intézményeinek egész sorától, közéletét és művelődését beolvasztották a zsarnokság mindent maga alá gyűrő rendszerébe, múltját meghamisították, etnikai jellegét megváltoztatták, történelmi épületeit, emlékeit kiszolgáltatták az enyészetnek, még hagyományos nevét, hagyományos román nevét is félig megváltoztatták. A rendszerváltozás után mindazonáltal lassanként magára talált, annak ellenére, hogy a Funar polgármester nevéhez fűződő korszak igencsak mostohán bánt a város magyarságával. (Igazából az egész várossal: hiszen a városi struktúra: az épületek, az útvonalak, a közlekedés drámai módon bekövetkezett romlásával szemben nem adhattak kárpótlást a többnyire minden ízlés nélkül felhalmozott köztéri emlékművek, amelyek amúgy sem azért kerültek a helyükre, hogy gazdagítsák a város karakterét, hanem azért, hogy nagyromán soviniszta tömegérzelmeket keltsenek!)

Nos, a „magyar Kolozsvár” mindezek ellenére mintha magára talált volna: igen hamar új életre keltek a város hagyományos kulturális intézményei és szervezetei, közöttük az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és az Erdélyi Múzeum-Egyesület, színvonalas sajtótermékek jelennek meg, közöttük a Korunk, a Helikon, a Művelődés és a Szabadság, a kolozsvári magyarságnak mára értékes színházi és képzőművészeti kultúrája, televíziós stúdiója és rádiója van, Szabédi László egykori lakóházában ígéretes irodalmi múzeum létesült, tevékeny könyvkiadók szolgálják az egyetemes magyar kultúra ügyét, részben újjászületett a magyar iskolarendszer, tartalmas oktatómunka színhelye a kolozsvári egyetem, és főként mozgalmas kulturális élet, közélet ad szinte hetente több alkalommal is szellemi táplálékot nemcsak a kolozsváriaknak, hanem a más vidékekről, akár Magyarországról, Szlovákiából, Szerbiából és a nyugati világból érkező magyaroknak. Remélhetőleg a város magyar szellemiségének és hagyományainak teljesebb kibontakozását fogja hozni a nemrégiben létrejött Kolozsvár Társaság, ennek éppen az lesz a küldetése, hogy a város magyarságának szervezőereje, egy kulturális „új honfoglalás” kezdeményezője legyen.

Másodszor Nagyvárad. Ez a város valamikor a modern magyar kultúra egyik bölcsője volt: Ady Endre és Juhász Gyula otthona, A Holnap városa, a magyar polgárosodás fellegvára, amelynek szecessziós építészeti kultúráját egész Európa megirigyelhetné. Azután Nagyvárad lassan, de biztosan minden tekintetben tönkrement, magyarsága megfogyatkozott, magyar intézményei megszűntek vagy látszatlétre kényszerültek, irodalmi élete elenyészett, talán csak a színház tartotta benne azt a lelket, amelyet magyarnak nevezhetünk. Ez a tespedés valójában a diktatúra után is tartott, részben annak következtében, hogy a határ közelsége miatt is a város magyarságának tekintélyes része költözött át Magyarországra. Az utóbbi öt-hat esztendőben aztán szinte váratlan szellemi és intézményi megújulást tapasztalhatunk: a két nagyváradi (római katolikus és református) püspökség tevékenysége, a Partiumi Keresztény Egyetem létrehozása, a Varadinum címmel minden tavasszal megrendezett közéleti és kulturális találkozó, a város magyar sajtójának újjászületése, a Várad című irodalmi folyóirat létrehozása, az Ady Endre Társaság munkája, például könyvkiadási vállalkozása mintha ismét a „Holnap városának” kezdeményező és mozgalmas szellemi életét elevenítette volna fel.

Harmadszor Arad. Ez a város szinte már elveszettnek látszott a magyarság számára a romániai rendszerváltozás idején, aztán mégis lassan magára kezdett találni az utóbbi négy-öt esztendőben. Aradnak ma tekintélyes magyar oktatási intézményei, irodalmi lapja, gazdag sajtóélete, önálló könyvkiadása van (ebben a tekintetben sokat köszönhet a város kultúrája szolgálatának és pénzügyi támogatásának irányá-ban elkötelezett, a nyugati világban meggazdagodott vállalkozónak, Böszörményi Zoltánnak). A városban színvonalas kulturális események találtak otthonra, és ami mindennél fontosabb, az idén újra (habár nem a régi helyére, a városháza és a Minorita-templom közelében) elhelyezett Szabadság-szobor, amely az aradi vértanú tábornokok emlékét örökíti meg, mintegy helyreállította a történelmi emlékezetnek azt a folytonosságát, amelyet a Trianon utáni nagy-román politika szüntelenül figyelmen kívül hagyott, sőt ellenségesen kezelt. A Szabadság-szobor helyreállítása valójában szimbolikus térfoglalásnak tekinthető, és ez a térfoglalás azért is jelentős, mert a román városvezetés ebben az esetben elutasította a szoborállítást ellenző sovinizmust, és figyelemre méltó, valójában európai mintákat követő aradi lokálpatriotizmus jegyében állt a történelmi emlékmű mellé.

Negyedszer Marosvásárhely és Csíkszereda. A „székely főváros”, mint az imént beszéltem erről, igen sokat veszített a mögöttünk álló két évtizedben, ennek ellenére új erdélyi magyar szerepet találna magának: a kulturális központ, az egyetemi város szerepét. Erre utal a korábbi Igaz Szó című folyóirat nem kevés jó hagyományát folytató, ugyanakkor megújító Látó, a Mentor Kiadó, amely néhány esztendő leforgása alatt a magyar nyelvterület egyik jelentős kiadói műhelyévé növekedett; erről tanúskodnak a megújuló vásárhelyi iskolák és mindenekelőtt az egyetemi campus, amelynek kialakítása éppen most van folyamatban. Csíkszereda ugyancsak magyar (székelyföldi) kulturális központtá és iskolavárossá fejlődött a mögöttünk lévő négy-öt esztendőben (természetesen korábban is iskolaváros volt, különben Székelyudvarhellyel, Sepsiszentgyörggyel és Székelykeresztúrral együtt). A szeredai Székelyföld című folyóirat, a Hargita Népe című napilap és a Pallas-Akadémia Könyvkiadó vagy a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes szintén az erdélyi magyarság rangos kulturális intézményei közé tartozik.

Ötödször és végül Szatmárnémeti. Ez a valamikor jellegzetesen nem is erdélyi, hanem alföldi magyar város maga is a trianoni döntés szomorú vesztesei közé tartozik. Az utóbbi esztendőkben azonban Szatmár magyar közélete és kulturális élete is megújult, az oktatási intézmények, a helyi sajtó, a színház, az egyházi élet felfrissülése, a rendszeres kulturális találkozók, a Páskándi Géza vagy Jakabffy Elemér emlékének jegyében rendezett tudományos konferenciák (nem lehet említés nélkül hagyni a mindebben áldozatos szervező szerepet vállaló Muzsnay Árpád nevét!), nos, mindez a szatmári magyarság magára találásának bizonyítéka. Legújabban aztán ugyancsak igen fontos meglepetéssel szolgált Szatmárnémeti: az, hogy egy román többségű város (Ilyés Gyula személyében) magyar polgármestert választott, azt tanúsítja, hogy vannak esélyei az etnikumok fölötti demokratikus összefogás közéleti stratégiájának. Ez mindenképpen európai megoldást jelent, egyformán dicséri a város magyar politikusait és román választóit, és remélhetőleg fel fogja kelteni az európai uniós intézmények érdeklődését is.

Öt újonnan tapasztalt, példaértékű városi fejleményt soroltam fel az imént, hadd foglaljam össze röviden a tanulságokat. Nos, Kolozsvár a közéletben és az intézményszervezésben új életre támadó magyar közösségi életerőt, Nagyvárad a nagy kulturális hagyományok követésében rejlő lehetőségeket, Arad a szimbolikus történelmi térfoglalást, Marosvásárhely és Csíkszereda (általában a székely városok) az eredeti kulturális és történelmi identitás kibontakozásának sikerét, Szatmárnémeti az etnikumközi kapcsolatok rendezésének esélyét példázhatja mindazok számára, akik (Magyarországon is) figyelemmel és nem kevés gonddal mérlegelik ezeknek az erdélyi városoknak a jelenét és jövőjét. Ez a jelen és ez a jövő – és erre is érdemes figyelni – nem központi, mondhatnám, országos stratégiai elképzelések jegyében alakul, hanem mindenütt a helyi (magyar) társadalom, néhány helyi közéleti és főként kulturális személyiség kezdeményezésére. A személyes felelősségvállalás erkölcsi posztulátumát a legkevésbé sem lehet kifelejteni azok közül a tényezők közül, amelyek most – a huszonegyedik század elején, a román állam és vele Erdély európai integrációjának kezdetén – alakítják az erdélyi városok magyar életét.

A személyes felelősségről és kezdeményezésről beszélek, mindenütt azt tapasztaltam, hogy jelenleg ez a személyes feladatvállalás lehet az erdélyi városok magyar jövőjének záloga. Minden városban és minden kisebb településen a nemzeti felelősségük tudatában, elkötelezetten tevékenykedő értelmiségiek: írók, szerkesztők, tanárok, tudósok, művészek, zenészek, lelkészek kezében van ez a jövő – sok esetben kellő pénzügyi támogatás és intézményes háttér nélkül. Vagyis ahogy ez a magyar történelemben nemegyszer volt tapasztalható, az emberi minőség tarthatja meg az erdélyi városok történelmi magyarságát. Erdélyben ma, hogy Németh László találó kifejezését vegyem kölcsön, valóban a „minőség forradalma” zajlik, és ennek a szellemi újrakezdésnek és mozgalmasságnak lehet az eredménye, hogy valami, minél több, megmaradjon abból a történelmi, művelődéstörténeti fogalomkörből, amelyet az erdélyi magyar városok hagyománya jelent.

Ennek az áldozatos alkotó- és szervezőmunkának az eredményeként erősödhet meg az erdélyi magyarság belső demokráciája, mi több, a romániai demokrácia, gyorsulhat fel az erdélyi magyarság nemzeti integrációja (az egyetemes magyarságon belül)és európai integrációja (az Európai Unión belül), és erősödhet meg az erdélyi magyar (területi és kulturális) autonómia létrehozásának szellemi és intézményi eszközrendszere. Ahogy Ady Endre imént idézett vallomása mondotta volt közel egy évszázada, a „városos Magyarország”, azaz a mi esetünkben a „városos Erdély” döntheti el az erdélyi magyarság sorsát. Az erdélyi városok magyar életének, kultúrájának, intézményrendszerének védelmében és kiteljesítésében következésképp mindannyiunknak össze kell fognunk (akár a jelenben tapasztalt pártidiotizmusok ellenére és felett!), éljünk Erdélyben vagy Magyarországon, Kolozsváron vagy Budapesten.