Október 2004
Erdélyi városok – századok, városok

Jakab Albert Zsolt

„Ez a kő tétetett...”

A város emlékezetének térbeliesítése

A múlt és a jövő az idő lineáris természetéből adódóan az észlelő ember tudatában minduntalan elszakadni igyekszik egymástól. A profán jelenben létező ember számára ennek a két idősíknak a különválása folytonos problémaként jelentkezik. A mitikus múltat és a profán jelent ezért folyamatosan össze kell hangolni, a múlt és a jövő szétválását fel kell függeszteni, a múltat és a jelent egymáshoz kell közelíteni, állandósítani kell közöttük a kapcsolatot. Ennek érdekében a múltat rögzíteni kell a jelen számára, meg kell őrizni a jövőnek. A környezetében és a jelenben élni szándékozó ember az idő fenntartására különböző rítusokkal él, különböző technikákat, eljárásokat alkalmaz. Az emlékhelyek, emlékházak, múzeumok, emléktáblák, szobrok is – lényegüket tekintve – az idő konzerválását, „megőrzését” hivatottak szolgálni. De annak kérdése, hogy a múlt tényeiből, történéseiből mi válik lényegessé, mit kell megőrizni, átmenteni, behozni a jelenbe, korszakonként, koronként és helyenként változó.

A múlt és a jelen idősíkjainak különválása tehát problematikusként tételeződik a mindenkori társadalomban. A múlt egy időkontinuum, amelyet folyamatosan rostál az elmúlás, létét az idő sajátos természete veszélyezteti. A múlt fenntartására, rögzítésére szolgál az időnek a térre való leképezése. Tanulmányomban ennek a vizsgálatát szeretném elvégezni, persze korántsem a téma minden aspektusát árnyalva. A kutatást egyetlen városra, Kolozsvárra, ezen belül pedig főként a kollektív emlékezetkonstruálás egyik eljárására, az emléktábla-állításra szűkítettem.

Az emlékezet fizikai keretét jelentő közegnek, az emlékezet helyévé változott térnek és magának az emlékezetkutatásnak egyik kidolgozója Pierre Nora. Az emlékezetté vált hagyomány vizsgálatának nagyszabású vállalkozása az általa szerkesztett Les lieux de mémoire című háromkötetes munka.1 Provokatív tanulmányában, amelyben a fenti kutatás elméleti keretét is körvonalazza, az emlékezet eltűnéséről beszél: „Csak azért beszélünk annyit az emlékezetről, mert már nincs.” A múlt és emlékezet folyamatosságának érzése a helyekbe költözött át. „Helyei vannak az emlékezetnek (lieux de mémoire), mivel nincs már valódi közege az emlékezetnek (milieux de mémoire).”2

A vizsgálódások előtt szükségesnek tartom a tér használati fogalmának a behatárolását. A tér egyrészt fizikailag látható, vizuálisan érzékelhető tapasztalati keret, másrészt pedig számolhatunk a tudatban erre ráépülő mentális vázzal, mentális térrel. Az emlékezet szempontjából a tér az emléktartalom folytonosságát biztosítja, amely megmaradásának feltétele és optimuma.

A múlt megjelenítése, láthatóvá tétele mindig a fizikai térben zajlik. A vizsgálat során azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a kollektív emlékezet terei nem ölelik fel az adott város – jelen esetben Kolozsvár – teljes területét. Ez annak a hipotézisnek a bevezetését hozza magával, mely szerint a város területe nem funkcionál homogén dimenzióként. Ezért szükséges megvizsgálni azt, hogy hova, milyen terekbe kerülnek az emléktáblák, emlékművek, milyen tereket alakítanak ki.

Edward T. Hall proxemikai elmélete szerint a tér teremtése, használata, szervezése, a térhez való viszony és a térben való viselkedés tudatlanul betartott szabályoknak felel meg, azok értelmében történik.3 Általánosságban elfogadható a tér rejtett dimenzióiról szóló elmélete, azonban az emlékezet tereinek létrejötténél nem a spontán viselkedés a mérvadó, ebben az esetben nagyfokú tudatosságról van szó.

Az emlékterek kialakítása a széles nyilvánosságnak szól, az emlékterek szerveződésénél elsősorban a nyilvános és privát terek kialakulásának mozgását kell szemügyre vennünk. A mindennapi fizikai terek nem homogének, más-más használati értékkel (és szimbolikus jelentéssel) bírnak. Jürgen Habermas, aki a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásait vizsgálja, modelljében a közszféra nyilvános szférává és magánszférává való szétválásáról beszél.4 A nyilvános szféra mindenki számára hozzáférhető, mindenki által megélhető, a nyilvánosságénak számító idő- és térkategóriát jelent. Ezzel szemben a magánszféra csupán az egyes individuumok által használt és uralt, a nyilvános szférától elhatárolt entitás marad. A szférák ezen szétválása, oppozíciója a fizikai és virtuális (mentális) terek esetében is megmutatkozik, nyomon követhető. Mindez a gyakorlatban, a „beélés” gesztusában válik láthatóvá és az értelmezés számára megragadhatóvá.5 A különböző emlékterek tulajdonképpen a hozzájuk való viszonyulásból, a velük való azonosulásból jönnek létre. A kollektív emlékezet szempontjából a nyilvánosság tere érdekel bennünket elsősorban.

Az emlékezet sosem marad meg az emlékezetpszichológiában ismert tudattartalomnak, a múltról megszerkesztett tudás igyekszik láthatóvá, fizikaivá válni, tulajdonképpen ebben van változatlan megmaradásának garanciája. Jan Assmann ezt úgy fogalmazza meg, hogy az emlékezetnek „helyszínekre van szüksége és térbelie-sítésre hajlik”,6 az emlékezés tereket alakít ki és rendez át. A szerző éppen a térbe-liesítést nevezi meg mindenfajta mnemotechnika (értelemtárolás, -felelevenítés, -közvetítés) legősibb, legeredetibb eszközének.7 Minden csoport, együtt élő etnikum sajátos módon köti a személyközi érintkezésekben közös helyszínekhez a maga sajátos emlékeit. De mit is jelent az emlékezet térhez kötése? Hogyan értelmezhető az, hogy egymás után kerülnek fel az emléktáblák? Mi történik ezáltal, milyen a tér szerveződése?

Az emléktáblák a nyilvános (és kvázinyilvános) terekbe kerülnek. Illetve nem kerülnek, hanem elhelyezik őket. Maga a kifejezés is arra utal, hogy az emléktáblák helyekké válnak, az emlékezés helyeivé változtatják a megjelölt teret. Kolozsvár esetében is így helyezik az emléktáblákat a közterekre, a forgalmasabb utak és fontosabb bekötő mellékutcák épületfalaira, a különböző intézményekre, és – minthogy mindezek jó része a belvárosban található – ezáltal a központot foglalják le az emlékezés céljaira.

Az emléktáblák jelentős része ebben a nyilvánosnak számító térrészben található. Ez alapján egyrészt arra lehet következtetni, hogy itt zajlottak le azok az események, amelyek a lakosság számára emlékezetesek maradtak, hogy ez számít a történelem és a kultúra helyszínének, hogy Kolozsvár itt éli meg a múltját. Az emléktáblák gyakorisága a központban másrészt azt a következtetést is maga után vonja, hogy a szimbolikus térszervezés szempontjából a központ ily módon való hangsúlyossá tétele is fontos.8

Habár az imént az emlékkonstruálás alanyait rejtettként, legalábbis anonimként mutattam fel, jól körülírható csoportok, érdekek, szándékok működtetik a kollektív emlékezetet. Michel Foucault dikurzuselméletének a felvázolása érthetőbbé teszi a problémát. A szerző diskurzusként értelmezi a társadalmi beszédmódokat, és megállapítja, hogy a történelemben szüntelenül harc folyik érte, „a diskurzus az a hatalom, amelyet az emberek igyekeznek megkaparintani”.9 A diskurzusért és a diskurzus eszközeivel harc folyik. A diskurzusok pedig nem nyitottak mindenki számára, az őket birtokló személyek nem engedik meg mindenkinek a diskurzusokhoz való hozzáférést: „a diskurzus nem minden területre egyformán nyitott, nem mindenhová lehet behatolni; vannak szigorúan tiltott (megkülönböztető és megkülönböztetett) területek”.10  A fenti elmélet értelmében az emlékállítás, a múltról való beszélés diskurzusnak tekinthető, amelyért a kollektív emlékezetet befolyásolni, felügyelni szándékozók (hatalmi) csoportjai, a diskurzustársaságok versengenek.

Az utca a múlt jelenné válásának színhelye, a „múltat megmutató tér”.11 A múltra és eseményeire való, emléktábla általi emlékezés pedig az amúgy semleges nyilvános teret is tagolja. Az emlék pedig mindig a felidézett események szempontjából valóságos vagy valóságosnak hitt terekhez kötődik. A folyton jelen időben élők számára a teret felosztja ünnepi, legalábbis kiemelt és profán részekre. Minden emlékállítás, mementó kihasít, megjelöl egy-egy darabot a profán térből. A mitikus vagy mitizált múlt ezáltal befészkelődik a jelen fizikai világába, megpróbál együtt élni a profánnal, ezáltal az emberi tudatot is modellálja. De miként is képződik meg a múlt? Hogyan válik a múlt fizikaivá, jelenlévővé?

Nemcsak az emlékezet térbeliesítése, hanem a tér időbeliesítése is zajlik az emlékállítás során. Az emlékezés helyei a jelenben létező terek. Ez a jelen világa, a most élők világa. A mementók közvetítenek a történelem és a személyes világ között. Ebbe a világba hozzák be az emléktáblák a dicső múlt, a megtörtént eszmék, a már nem létezők, a nagy halottak történelmét. Ezek az emléktáblák ennek a jelenben lévő térnek az idődimenziói: történetiséget visznek az állandóan jelenlévőbe. A mementó nemcsak térbeli, hanem időbeli dimenzióvá is kezd válni. Itt szükséges megvizsgálni, hogy miként lesz a térnek ideje, hogyan akkumulálja a tér az időt. A tér időbeli dimenzióba való áthajlását vizsgálva az emlékezet kódolásának formájából kell kiindulnunk.

Az archaikus, organikus közösségekben az emlékezetet a szóbeli hagyomány volt hivatva megőrizni, az írott kultúra és a város emlékezete pedig felszámolta az oralitást. A népköltészetből ismert ciklikus időt, a múlt egyidejű, freskószerű ábrázolását a tények rögzítése, az objektivizált emlékezés intézménye, hagyománya leépíti és rendszerezi. A variativitása miatt bizonytalan múltkép az emléktábla általi emlékezésben már invariatívvá válik – legalábbis igyekszik olyanként mutatkozni. A szóbeli hagyomány egy-egy eseménysort köthet több időponthoz, helyszínhez vagy szereplőhöz is, az írásbeli hagyomány azonban türelmetlen a változatokkal szemben.

Az írott szónak feladata, hogy bástyaként szolgáljon a virtuális rombolással szemben.12 Az írás rögzíti, kimerevíti, következésképp megőrzi az eseményeket. Ami írva van, azt már nem lehet elfelejteni, az írás lehetetlenné teszi a felejtést, mert dokumentálja a tényeket. Tóth István György megállapítja, hogy az írásbeliség széles körű elterjedésével átalakul az idő és tér képzete. Az idő „kiegyenesedik”, az oralitás ciklikusságra való hajlamosságát, a bizonytalan körvonalú időfogalmat az írásbeliséghez kapcsolódó, számszerűen mért és behatárolt idő váltja fel.13 Az írásbeliség kialakulásával párhuzamosan átalakult az emberek gondolkodásmódja, mentalitása is: „csökkent a szóban átörökített tudásnak, az öregek emlékezetének tekintélye, és megnövekedett az írásban megörökített dolgoké”.14 Az így tárolt tudás presztízsét növelte ellenőrizhetőségük.

Az írással az időnek csak egy dimenziója lehet, a linearitás.15 Az emlékeztető szövegek, az emléktáblák így a tér idejét, történetét mesélik el. Arról szólnak, hogy itt vittek véghez nagy dolgokat, itt laktak híres személyiségek. Tudtunkra adják, hogy ugyanabban a térben élünk, amely Mátyás király szülőhelye volt, ahol Bocskai István fejedelem is járt, ahol az Apafiak éltek. De évszázadokkal később. Ezekre a nagy időbeli távolságokra is rádöbbent az írás, a múlt emléktábla általi kimerevítése.

A múlt megképződését tehát az írott és ezáltal tárgyiasult szöveg is elősegíti. Az emléktáblák által közölt, továbbított tartalmak és maga az emléktábla általi emlékezés szokása is az írásbeliséghez kötődnek.16 Hiszen az írás természetéhez tartozik, hogy az eredetileg az oralitás szintjén létező eseményeket a fizikai és vizuális térbe helyezi át. A nyilvánosságba kihelyezett emlék maga válik így térré, bizonyos szövegek pedig állandó emlékeztetőkké.

Az emléktábla térként viselkedik. Egyrészt azzal, ahogy a tér egy darabját jelöli meg: „ennek a háznak az erkélyéről szolott...”, „în această casă a locuit...”,17 „e házban volt szállva...”, „ebben a házban kezdette meg előadásait...”, „aici în fostul restaurant...”,18 „aici au căzut...”19 stb.; másrészt pedig, ahogy a szöveg önmagára mint tárgyra utal: „ez a kő tétetett...”, „piatră de aducere-aminte”,20 „állítatta...”, „felkutatta és visszaállította...”, „megjelölte...”, „această placă a fost dezvelită...”21 stb. Az írással rögzített, kimerevített események a szövegen kívüli világ számára pedig állandóan jelenlevőként, közlő félként adottak.22 A fizikai térbe kikerült, emlékeztető szövegekben megjelenített események mindenki számára hozzáférhetővé, kollektív tudássá válnak.

Az emléktáblát a szakirodalom egy része a tereptárgyak közé sorolja,23 a puszta fogalom által is jelezve, hogy ezek az emlékeztetők a bejárható életvilág, az egyének által beélt terep szerves részeit képezik. Az idegenek, kívülről érkezők az emléktáblákat elsősorban a városra jellemző látványosságként, a város heterogenitásához tartozóként ismerik meg. Ulf Hannerz megállapítása szerint egy város heterogenitását éppen az szolgáltatja, hogy az újdonság, a meglepetés erejével, kiugró jellegzetességként tud hatni a belső sokféleség, hogy elszédít a várakozások újabb és újabb végtelensége,24 melynek tárgyi eszközeként értelmezhetjük jelen esetben a múlt megjelenítésének módját mint helyhez kötött látványosságét.

A térré vált idő, a térbe kihelyezett emlékezet az idővel akar dacolni. Az 1450-től máig Kolozsváron állított és általam fellelt emléktábla (kb. 230) ennek jegyében jött létre: „emléketek [...] megtartjuk majd végtelen időkig”, „örök emlékül...”.

A térszervezés folyamata azonban nem zajlik minden feszültség nélkül. Minden társadalmi-politikai rendszer vagy változás próbál megkapaszkodni az adott térben. Erre felhasználja a fizikai terek mozgatásának lehetőségeit, megpróbálja beépíteni magát a társadalom fizikai terébe. Keresi a saját legitimizációjának múltbeli forrásait, amelyeket megpróbál kivetíteni, ráépíteni a fizikai térre. Az újabb rendszerek számára azonban az előző rendszer által megjelenített múlt értéktelenné, nemkívánatossá válik. A múlt lecserélésének, megváltoztatásának a fizikai világban is nyomai lesznek. Azaz az új rendszer újrarendezi, átépíti a teret.25 Ennek érdekében a korábban fontosnak tartott, de most nem aktuális történelmi reprezentációkat igyekszik megszüntetni, láthatatlanná tenni. Ezekkel szemben az új rendszer merőben más, a maga számára fontos interpretációkat jelenít meg.26 Az újabb változás tehát egy más, új történelmet hoz be a jelenbe. Ezzel igyekszik a korábbit felszámolni.

A tér megépítése, újraépítése körül konfliktusok adódnak interetnikus környezetben, mint amilyen Kolozsvár is. A történetileg változó diskurzuspolitikák, a rivális etnikumokat képviselő – de azon belül is szerveződő – diskurzustársaságok szimbolikus harca tereket teremt vagy számol fel. Nem célom most az emlékállítás/térteremtés korszakainak teljes bemutatása, csupán néhány, a fentiek bizonyítására szolgáló esetet értelmeznék.27

Az uniót kimondó erdélyi országgyűlés emlékét csak 1898-ban, a kiegyezést követő korszakban lehetett térbeliesíteni. Ekkor került a Redut falára az emléktábla: „AZ ERDÉLYI ORSZÁGGYŰLÉS / ITT HATÁROZTA EL AZ / UNIO/ LÉTESÍTÉSÉT MAGYARORSZÁGGAL / 1848. MÁJ[us]. 30. / A FÉLÉVSZÁZADOS ÉVFORDULÓRA / EMELTETTE AZ EMLÉKTÁBLÁT / AZ EGYETEM IFJÚSÁGA / 1898. MÁJ[us]. 30.”28 Amikor a forradalom és szabadságharc emléke megszűnt tabutéma lenni, Bem József 1848-as tábornok „győzedelmes bevonulásának” és megszállásának történetét kivetítették a jelen terére. A honvéd (magyar) szabadságharcosok közül a „bitófán vértanúhalált szenvedett” Tamás András alezredesről és Sándor László őrnagyról emlékeztek meg név szerint.29

Erdély 1918-as Romániához való csatolását egy másik (román) etnikus diskurzus megerősödése is követte. Az új (román) hatalom az előző (magyar) rendszerre utaló reprezentációk közül többet láthatatlanná tett. Eltüntette az unió létrejöttéről szóló emléktáblát, és helyébe a Memorandum-perre emlékeztetőt helyezett: ÎN ACEASTĂ CLĂDIRE A AVUT LOC / ÎN MAI 1894 / PROCESUL MEMORANDIªTILOR / „Existenţa unui popor / nu se discută, se afirmă.”30 Ez volt Kolozsvár első román nyelvű emlékeztetője. Ez már az új, a román múlt hangsúlyos megjelenését jelentette a közössé lett térben. Az 1849-es magyar szabadságharc térbeli nyomait is felszámolni igyekezett az új hatalom. Mindez az 1849-es események eltérő megítélése miatt: a magyarok és románok ellenfélként élték meg a szabadságharcot. Ez az az (1918 utáni) időszak tehát, amikor az emlékállítás etnikus jegyekkel kezdett feltöltődni. Ezért főleg a magyarok által állított és az etnicitás kódjaival értelmezett emléktáblák váltak terhessé az új jelen számára.

A második világháború korszaka ebben a térben a magyar diskurzust tolta előtérbe. Az új „magyar világ” visszaállított néhány emléktáblát. Eltüntetésüket (terü-let)sértésként értelmezte. A szabadságharcban elesettek emlékére állított és később a román hatalom által leromboltatott emlékművet visszaállította, és további két emléktáblával egészítette ki. Az egyik szöveg az emlék újraállításáról szólt: „BARBÁR KEZEKTŐL LEDÖNTÖTT EZEN / EMLÉKET FELKUTATTA ÉS VISSZA-ÁLLITOTTA / A 25. ÖNÁLLÓ LÉGVÉDELMI GÉPÁGYU- / ÜTEG 1941. AUGUSZTUS 10-ÉN.” A másik emléktábla a fogadalom, a múlt iránti kegyelet megerősítése: „VÉRTANUSÁGTOK MEGSZENTELT HELYÉN/  EMLÉKETEK E KŐBETŰK ŐRZIK. / DE MAGYAR SZÍVBEN JOBBAN, MINT A SZIKLA / MEGTARTJUK MAJD VÉGTELEN IDŐKIG.”31 Az utóbb állított emléktáblákat a második világháború után tüntették el, az emlékmű többi részét a ‘89-es rendszerváltozás után számolták fel a látható térből.32 Az unió létrehozásáról szóló táblát is visszaállították a második világháború alatt, amit a későbbi román korszak tüntetett el végleg a fizikai térből. Ma ismét a Memorandum-per emléke hagy nyomot ezen a helyen.

A monarchia emlékét a kommunista hatalom igyekezett felszámolni a térből. Azok helyett az emléktáblák helyett, amelyek császárok, királyok, fejedelmek neveit tartalmazták, a proletariátusra építő rezsim tér-képét más emlékezet volt hivatva formálni: a munkásosztály hősei (Brenner Béla, Ilie Pintilie, Józsa Béla), a fasizmus áldozatai és ellenállói, a kommunista értekezletek, marxista értelmiségiek, vasutassztrájkok stb. emlékezete. Az új, 1989-cel következő demokratikus rendszer számára az előbbi történelmi reprezentációk nem nyújtották sem a legitimizáció, sem az otthonosság érzetét. Ezért az elértéktelenedett, hitelét vesztett múlttól az új rendszer szabadulni igyekezett. Szintén a térrendezéshez folyamodott. Eltüntette a kommunista diktatúra térbeli nyomait. Ezek nagy része politikai jellegű mementó volt, amelyek most nemcsak hogy aktualitásukat vesztették, hanem egyenesen kompromittálóvá, ezért irtandóvá, egy tévesen értelmezett múlt terhelő bizonyítékaivá váltak.

Amint a példák egy részéből látható volt, magyar és román diskurzusok a kollektív emlékezet újraalkotásáért szimbolikus harcba keverednek. Két etnikum él ebben a közös térben. A történelmi múltjuk azonban eltérő módon megítélt, így az együtt élő etnikumok múltról szóló reprezentációi nem fedik egymást. A nyilvános szférában két különböző történelmi emlékezet küzd egymással, „a közös, de mégis különféleképpen megélt múlt két párhuzamos emlékezete”.33 Kétféle történelmi emlékezet, két ellentétes világ, következésképpen a múlt két erőteljes, egyidejű, de eltérő – sőt ellentétes – értelmezése, más szempontú interpretálása adott. A múlt, a jelenből megítélt események eltérő jellegéből adódik az, hogy a magyarok és a románok másoknak állítanak emléket. Interetnikus konfliktusok oka lesz a történelmi emlékezet kialakításáért folyó igyekezet, a teret formálni akaró törekvés.

Az utóbbi másfél évtizedben megugrott az emlékállítások száma. Adataim alapján 69 emléktáblát állítottak, ebből mindössze 7 magyar, a többi román. A magyar nyelvűek főként templomokban, plébániák udvarán nyertek elhelyezést – a helyi vezetőség nem engedélyezte a publikusabb térben –, míg a román elit által emeltek a város utcáin, közterein. Mindez a tény a magyar mementók szakralizálódását, legalábbis az intimebb emlékterek kialakításának igényét jelenti. Anélkül hogy különösebben belemennék a jelen korszak emlékállításainak taglalásába, megállapítható, hogy a megemlékezésekből kiszorulnak és kizáródnak a magyarok, ennek az etnikumnak csekélyebb jelenleg a hozzáférési lehetősége a történelmi múltjáról való diskurzusok kezeléséhez. A román elit és hatalom ha nem is egyedüliként, de erőtelje-sebben veszi birtokba a múltról való beszélést és ezzel a szimbolikus térteremtés lehetőségét.

A szimbolikus térharc alapos elemzésébe nem bocsátkozom. Röviden annyi elmondható, hogy a fentiek során vázolt eljárások mentén alakul: emlékteret építenek ki és bontanak le. Ha a térbeliesítésnek az emlékezés felel meg, akkor a tér felszámolásának, eltüntetésének a felejtés.34 Igen, a felejtés is kulturális viselkedésnek számít: a múltról való reprezentáció használatának mellőzését jelenti. Rudolf Burger provokatív írásában azt állítja, hogy a „mítoszokat kedvelő huszadik század [...] szakított a nem-emlékezés civilizáló hagyományával, és újra érvényessé tette a »sosem feledjük!« archaikus tézisét mint morális elkötelezést”.35 Az emlékezést és az ezzel járó térszervezést a felejtéstől való félelem is működteti.

Írásom végén jelezni szeretném, hogy a kutatás még a kezdeti fázisában tart. Így több probléma megválaszolása még hátravan: milyen múltról való tudást hoz létre az irányított emlékezés? Az évtizedekig folyó történelem- és térszervezésnek milyen mentális eredményével számolhatunk? Milyen lett ez az agyonkeresztelt világ, a szimbolikusan átstrukturált Kolozsvár? Milyen tér és történelem lesz a meghatározó az etnikumok számára?

Barna Gábor a kolozsvári utcanévhasználatot vizsgálva megállapítja, hogy a kolozsvári hivatalos (román) utcanévadás mellett latensen él a magyar névhasználat, azaz a valóságos mögött egy eltérő mentális világ. A magyar és a román etnikum nem veszi figyelembe a másik fél reprezentációját, azt profánként kezeli, illetve ütköznek a térbe kihelyezett szimbólumok etnikus tartalmai. Tehát egyazon térbeli valósággal, de két különböző mentális világgal számolhatunk. Ugyanazon valóság mögött „egy másik tájtörténet, egy másik történelem, egy másik történelemszemlélet, egy másfajta identitás húzódik meg”.36 Ez a feltevés azonban még felülvizsgálatra szorul.

Összegzésképpen azt mondanám el, hogy a fenti vizsgálat során főként az emlékezet térbeli aspektusa érdekelt. Kiemeltem az írás szerepét mint a múlt megképezésének, az idő térbeliesítésének eszközét. Beszéltem az emlékezetnek, a társadalmi-politikai változások és az interetnikus kölcsönhatások mentén szerveződő térépítéseknek néhány alakzatáról. Nem tértem ki különösebben az emlékezet és idő viszonyára, mint ahogy az identitás és emlékezet kapcsolatát is külön vizsgálati keretben képzelném el.

JEGYZETEK

  1. Pierre Nora (szerk.): Les lieux de mémoire. Tome I. La république, Tome II/1–2. La Nation. Tome III/1–3. Les France. Paris, 1984–1993.

  2. Pierre Nora: Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája. Aetas, 1999/3. 142.

  3. Edward T. Hall: Rejtett dimenziók. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1987.

  4. Vö. Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Gondolat Könyvkiadó. Bp., 1971.

  5. Biró A. Zoltán–Bodó Julianna–Gagyi József–Magyari Nándor László–Magyari Vincze Enikő: Mentális környezet. Janus, VIII évf. 1991/1. 47.

  6. Jan Assmann: Kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Atlantisz Könyvkiadó, Bp., 1999. 40.

  7. Uo. 60.

  8. A centrum perifériával szembeni elsőbbségének hatalmas szakirodalma van. A centrum számít a kultúra terének, a nem kultúra periféria területével szemben. Bővebben lásd Masao Yamaguchi: Központ és periféria a kultúrában. Jel-kép, 1990/1–2. 94–104.

  9. Michel Foucault: A diskurzus rendje. In: A fantasztikus könyvtár. Válogatott tanulmányok, előadások és interjúk. Pallas Stúdió–Attraktor kft., Bp., 1998. 51.

10. Uo. 60.

11. Kapitány Ágnes–Kapitány Gábor: Az utca beszéde és viszonya a legitimitáshoz. In: Balázs Géza–Voigt Vilmos (szerk.): Jeles jogok – jogos jelek. Nyelvi jogok – társadalmi konfliktusok. (Magyar szemiotikai tanulmányok, 3.) Magyar Szemiotikai Társaság, Bp., 2000. 78.

12. Roger Lapointe: Hagyomány és nyelv: a szóbeliség jelentése. Pannonhalmi Szemle, V. évf. 1997/2. 14

13. Tóth István György: Mivelhogy magad írást nem tudsz... Az írás térhódítása a művelődésben a kora újkori Magyarországon. Bp., 1996. 104.

14. Uo. 7.

15. Jan Assmann a rituális koherencia, a kulturális értelem „ismétléskényszerének” textuális koherenciával való felváltásaként értelmezi a társadalmak emlékezetének ezt az írás nyomán megjelenő természetét (i. m. 88–89.).

16. Ezt támasztja alá Gyáni Gábor is, amikor az írott kultúra termékeiként határozza meg az emlékhelyek formai heterogenitását (intézmények, topográfiai pontok, tárgyak és objektumok, kulturális alkotások és társadalmi szokások) (Gyáni Gábor: Kollektív emlékezet és nemzeti identitás. In: Uő: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág Kiadó, Bp., 2000. 82.)

17. ’ebben a házban lakott’

18. ’itt, a volt vendéglőben’

19. ’itt estek el’

20. ’emlékeztető kő’

21. ’ezt a táblát állította’

22. Vö. Walter J. Ong: Nyomtatás, tér, lezárás. In: Nyíri Kristóf–Szécsi Gábor (szerk.): Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig. Áron Kiadó, Bp., 1998. 245–267. 261.

23. Vö. Kapitány Ágnes–Kapitány Gábor: Az utca beszéde… 74–79. és Oláh Sándor: Változatok rituális térteremtésre. In: Bodó Julianna (szerk.): Miénk a tér? Szimbolikus térfoglalási eljárások a székelyföldi régióban. (Helyzet Könyvek.) Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000. 108.

24. Ulf Hannerz: A világvárosok szerepe a kultúrában. Replika, 38. 1999. 97–99.

25. A kollektív emlékezet megalkotásáért, a múltért folyó harc természetszerűleg összekapcsolódik a térért folytatott küzdelemmel. Ezzel kapcsolatos elemzéseket bőségesen találunk a téma szakirodalmában: Fejős Zoltán: Kollektív emlékezet és az etnikai identitás megszerkesztése. In: Diószegi László (szerk.): Magyarságkutatás 1995–96. Bp., 1996. 125–141.; Elena Mannova: Nemzeti hősöktől az Európa térig. A kollektív emlékezet jelenetei Komáromban, a szlovák–magyar határon. Regio. XIII évf. 2002/3. 26–45.; Péter László: Kollektív emlékezés mint politikai rítus. Esettanulmány az aradi vértanúkra való emlékezés kapcsán. Pro Minoritate. 2003/Nyár. 114–129.; valamint a Bodó Julianna által szerkesztett kötet (Miénk a tér? Szimbolikus térfoglalási eljárások a székelyföldi régióban.) esetelemzéseinek többsége: Bodó Julianna: Szempontok az ünneplési gyakorlat vizsgálatához. 43–62.; Bodó Julianna–Biró A. Zoltán: Szimbolikus térfoglalási eljárások. 9–42.; Biró A. Zoltán–Oláh Sándor: Emlékmű – jelkép – identitás. Esettanulmány egy emlékmű újjáépítéséről. 63–82.; Gagyi József: Bernády-szobor bajlátta városban. 83–105.; Gagyi József: Emlékmű Máréfalván. 123–142.; Oláh Sándor: Iskolanévadó ünnepségek. 143–160. Az emlékállítás, emlékezési gyakorlat mentén szerveződő térteremtési igény mellett számolhatunk még a kollektív emlékezet kialakításáért folytatott küzdelem/törekvés más formáival is, mint amilyen a tér elnevezése: pl. a földrajzi tér megnevezése, az utcanévadás (Holló Szilvia Andrea: Hősök és mondák az utcanévadásban. In: Hofer Tamás (szerk.): Néprajzi Értesítő. A Néprajzi Múzeumban „Magyarok Kelet és Nyugat közt” címmel 1994. november 21–22-én tartott konferencia előadásai. LXXVII évf. 1995. 221–250.), intézménynevekben jelentkező, mint az iskolanévadás esete is (Oláh Sándor: Iskolanévadó ünnepségek…). A kolozsvári helyzetet az alábbiak próbálták vázolni: Feischmidt Margit–Rogers Brubaker: Az emlékezés politikája: az 1848-as forradalmak százötven éves évfordulója Magyarországon, Romániában és Szlovákiában. Replika 37. 1999. 67–88. és Szabó Árpád Töhötöm: Espaces visibles et invisibles à Cluj. In: Verebélyi, Kincső (éd.): Artes Populares 19. Annuaire du Département de Folklore. Bp., 2004. 23–40.

26. Maurice Halbwachs szerint is a társadalom a körülményeknek és az idő múlásának megfelelően – különböző módon képzeli el a múltat: módosítja konvencióit. („La société, suivant les circumstances, et suivant le temps, se représente dediverses manières le passé: elle modifie ses conventions.” In: Les cadres sociaux de la mémoire. Librairie Félix Alcan, Paris, 1925. 377. A szerző kollektív emlékezetről alkotott elméleteit lásd még: La mémoire collective. Édition critique établie par Gérard Namer préparée avec la collaboration de Marie Jaisson. Albin Michel. Paris, 1997.). Tzvetan Todorov is hasonló véleményen van: minden új vezetőség idején átírják a történelmet. („On réécrit l’Histoire à chaque changement d’équipe dirigeante.” In. Les abus de la mémoire. Arléa, h. n. 1995. 10–11.)

27. A korszakok meghatározása mesterséges. A korszakváltásokat mindig csak meghaladottként, utólagos nézőpontból lehet szemlélni. Odo Marquard szerint a korszakhatárok felépítése (sőt lebontása, áthelyezése), az idő „behatárolása” alapvető antropológiai igény, „határszükséglet” kifejeződése. (Idézi Kulcsár-Szabó Zoltán: A „korszak” retorikája. [A korszak- és századforduló mint értelmezési stratégia.] In: Bednanics Gábor–Bengi László–Kulcsár-Szabó Ernő–Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): Az irodalmi szöveg antropológiai horizontjai. Osiris Kiadó, Bp., 2000.  90.)

28. Lőwy Dániel–Demeter V. János–Asztalos Lajos: Kőbe írt Kolozsvár. Emléktáblák, feliratok, címerek. Nis Kiadó, Kolozsvár, 1996. 88.

29. Uo. 185–187.

30. Ebben az épületben zajlott le 1894 májusában a Memorandum-per. „Egy nép léte nem vita tárgya, az önmagát jelenti ki” (Vö. uo. 90.)

31. Vö. uo. 189.

32. Vö. uo. 189–190.

33. Elena Mannová: Nemzeti hősöktől… 28.

34. Bár Tzvetan Todorov szerint az emlékezetnek nem a feledés az ellentéte. A szerző értelmezésében a szemben álló terminusok inkább a megőrzés és az eltörlés (feledés), az emlékezet mindig és szükségképpen közvetítő a kettő között. („Il faut d’abord rappeler une évidence: c’est que la mémoire ne s’oppose nullement à l’oubli. Les deux termes qui forment contraste sont l’effacement [l’oubli] et la conservation; la mémoire est, toujours et nécessairement, une interaction des deux.”), (Tzvetan Todorov: i. m. 14.

35. Rudolf Burger: Az emlékezéspolitika tévedései. Védőbeszéd a feledés mellett. Európai Szemle, XII évf. 2001/3. 92.  A vitairat recepciójához lásd: Assen Ignatow: „Posztmodern” Kelet-Európa. Európai Szemle, XII évf. 2001/3. 119–131.; Christian Meier: Védőbeszéd egy másfajta emlékezéspolitika mellett. Európai Szemle, XII évf. 2001/3. 95–97.; Martin Meyer: Aki megveti az emlékezést. Európai Szemle, XII évf. 2001/3. 99–102.; Anton Pelinka: „Csakhogy a helyzet itt most nem olyan.” Európai Szemle, XII évf. 2001/3.103–107.; Jean-François Revel: Pánik a tagadók oldalán. Európai Szemle, XII évf. 2001/3. sz. 109–118.

36. Barna Gábor: Mentális határok – megduplázott világok. In: Balázs Géza–Csoma Zsigmond–Jung Károly–Nagy Ilona–Verebélyi Kincső (szerk.): Folklorisztika 2000-ben. Folklór – irodalom – szemiotika. Tanulmányok Voigt Vilmos 60. születésnapjára. II. Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar. Bp., 2000. 696.