Szeptember 2004
Stigmatizáltak – Megfigyeltek

Rigán Lóránd

Megadni a császárnak?!

A kisebbségi kérdés teológiai megközelítéséhez

Méltán újszerűnek tekinthető megvilágításban, az újtestamentumi teológia eszközeinek és fogalmi apparátusának segítségével fogalmazza újra a nemzeti kisebbségek problematikáját Tőkés István tanulmánya1  – mint írja, azon libertas christiana jogán, mely jelen esetben ugyan nem szűkebb értelemben vett hitkérdésekhez szól hozzá, ugyanakkor azonban a krisztusi tanítás paraméterei között kénytelen eljárni egy ilyen jellegű, dogmatikai szempontból első látásra közömbösnek tekinthető kérdéskör vizsgálatában is.

Mivelhogy teológiai természetű érvekkel szemben – esetleg – csak hasonló fogantatású ellenérveket lehet(ne) felhozni, ehelyett itt inkább arra a módszertani nehézségre hívnánk fel a figyelmet, amellyel egy ilyen jellegű elméleti próbálkozás, amennyiben nem kíván puszta retorikai tolakodásnak hatni, óhatatlanul szembesül. Az említett elvi bökkenőnek – mely egyébként mindenfajta „aktualizáló” vagy közvetítő (értsd: a mindenkori jelent egy bizonyos múltbeli, talán kitüntetettnek is tekintett értelemtartalom sajátos igazságigényéről való lemondás nélkül megszólítani törekvő) kísérletező közös gondja, a filozófiatörténésztől egészen a színházi rendezőig – a szerző maga is világos tudatában van. Amint azt többször is, példás intellektuális tisztességgel hangsúlyozza, „a mai probléma jelentősen különbözik az első század kérdésvilágától”, és ily módon „a jelenkori »itt és most« nem azonosítható az újtestamentumi kor »akkor és ott«-jával”.2

Azonban, válasza alapján – amely egy alkalmatlankodó, laikus insipiens (vélhetőleg szintén nem elvitatható) libertasánál fogva úgyszintén kérdéssé lehet – „az egykori történelmi helyzetre tekintő újtestamentumi teológia figyelmeztetései érvényesek, és irányadók a huszadik század végére éppúgy, mint az ajtónkon kopogtató harmadik évezredre”.3 Avagy, hogy az említett (tulajdonképpen akár a vallásinál tágabb, mondjuk a szellemtudományok területére kiterjeszthető értelemben is), inkább „csak” hitkérdéssé minősülő metodológiai javaslat méltánylása gyanánt   hosszabban idézzünk: „Legkényelmesebb lenne, ha felállíthatnánk a tételt: utánozni kell az őskeresztényeket; el kell hordozni a »sorsot«. Azonban a teológia nem eshet a betűk rabságába. Meg kell keresnie az Újtestamentum üzenetét az »itt és most« konkrét kérdései között. Ez más szóval azt jelenti, hogy a »teológus« ne tekintse magát kutató alanynak (szubjektumnak), aki az Újtestamentumot, mint tárgyat (objektumot) vizsgálja. Az »alany-tárgy« elmélet mind filozófiailag (Heidegger, Gadamer, Ricoeur stb.), mind teológiailag (Fuchs, Ebeling stb.) a múlté. A teológus többé nem a bibliai dokumentumokkal foglalkozó alany, hanem meghajolva az »alany-Újtestamentum« előtt, elfogadja annak a jelenkorra vonatkozó üzenetét. Ilyen hermeneutikai alapon állva kell tehát elfogadni, hogy a második-harmadik évezred-forduló nem állítható párhuzamba az őskereszténységgel. Mégcsak érintőleg sem képzelhető el, hogy napjainkban ugyanúgy kelljen ruházkodni és étkezni, egyházrendet alakítani, társadalmi életet élni, mint a Jézus tanítványai korában. A »libertas christiana« azt vonja maga után, hogy szem előtt tartva a múltat, a jelenkor társadalmi keretei között kell gondolkozni. Amiként az apostol a »zsidóknak zsidóvá lett« és »mindenkinek mindenné« (1 Kor. 9,20–22), ugyanúgy kell a »teológiának« az első század helyett a második ezredév végét vállalnia a nemzeti kisebbségek adottságai között, hogy tisztán tolmácsolhassa az »alany-Újtestamentum« üzenetét.”4

Egyébként úgy tűnik, hogy a múltat a jelenben hasonlóképpen annak önálló érvényességigényével „megrendezni” próbáló, egyszerű hermeneutánkkal szemben a protestáns teológus ezen a ponton jóval szerencsésebb helyzetben van, hiszen már kapásból hivatkozhat egy – részben a fentebb idézett filozófusok által is számon tartott – elsősorban pietista gyökerű hagyományra, mely az aktuális helyzetre történő alkalmazást mint a subtilitas applicandit a valóban sikeres exegézis megkerülhetetlen feladatának tekinti. (Végső soron ez a teológiai hagyomány adott tippet az ún. „filozófiai hermeneutikának”, ahol, mint ismeretes, szintén sarkalatos tétel a hivatkozott kettős mozzanat, a megértés és az applikáció egysége.)

Csakhogy, ha már itt tartunk – és ezt a különös nehézséget, amennyiben a gyakorló rendezőknek és eszmetörténészeknek hinni lehet, a filozófiai hermeneutika szintén, annak teljes súlyával átörökölte a teológiától –, ez a meghirdetett alkalmazás-igény csak igen nehezen „operacionalizálható”, azaz fordítható le tényleges (esetünkben politikai) cselekvésre a jelen keretei között. „Annál rosszabb a jelenre nézve” – mondhatnánk –, az ő baja (de a mi bajunk is!), hogy képtelen elfogadni példának okáért Tőkés István tanulmányának alaptézisét, amelynek értelmében „az újtestamentumi teológia elvileg nem ismerheti el a jelenkori kisebbségek létének az igazolását5; vagy, hogy az emberiség – úgy tűnik – nem járt humán tagozatra.

Összegezve, a szerző által felvázolt helyzet kellőképpen világos: az újtestamentumi teológia üzenete alapján, melyet a jelenben tolmácsolnia kellene, a (nemzetek alá- és fölérendelése értelmében vett) kisebbségi kérdésnek nem is szabadna lennie, legelegánsabb megoldása tulajdonképpen annak megszűnése: „a kisebbségi kérdést végső fokon és célként nem »kezelni« kell, hanem gyökeresen felszámolni, végképp eltüntetni. Az Újtestamentum nem ismeri el – bár tudomásul veszi – a »másodrendű« és »alsóbb-rendű« emberek [=kisebbségek] létét, bármely nemzetiséghez tartozzanak.”6

Nem egészen egyértelmű azonban, hogy a „hit fegyverei”, melyekkel – Tőkés István argumentációja szerint – küzdenünk kellene, pontosan hogyan is avatkozhatnak be, mit tehetnek, ha egyszer a maguk saját hatáskörén belül (az államhatalom óhatatlan szekularizáltságától vagy éppen ortodoxiájától mint ténykérdéstől, most eltekintve) sem működnek – ugyancsak a szerző leírása alapján – megfelelőképpen. Bár az újtestamentumi teológia, mint írja, „nevére sem lehet méltó, ha nincs erkölcsi ereje és bátorsága, hogy kiálljon a legjobb meggyőződése szerinti igazság mellett”7, a szekuláris (nemzet)állami hatalom ellen, „még csodálatraméltóbb, hogy az »újszövetségi teológiát« ismerő keresztény egyházak és [azok] ökumenikus közössége szintén nem akarják, vagy nem merik képviselni a krisztusi igazságot”8 – és végső soron nem tudni, hogy „az Egyházak Világtanácsa miért nem intézett, illetve intéz [...] felhívást – például – a közép-kelet-európai kisebbségekkel szemben alkalmazott erőszak ellen”9, ha egyszer a szerző által a tanulmány végén kifejtett, a nemzeti kisebbségek helyzetére vonatkozó krisztusi üzenet valóban irányadó és a jelenben is érvényes.

 

JEGYZETEK

1. Tőkés István: Nemzetiségi kisebbségek és az újtestamentumi teológia. In: A nemzeti kisebbségek teológiája. Emmaus Kiadó, Kecskemét, 1999. 53–65.

2. Tőkés István: i. m. 53.

3. I. h

4. Tőkés István: i. m. 61

5. Tőkés István: i. m. 56.

6. I. h

7. I. h.

8. Tőkés István: i. m. 59.

9. Tőkés István: i. m. 60.