Szeptember 2004
Stigmatizáltak – Megfigyeltek

Rigán Lóránd

Nemzedéki viták

Utólag könnyű. Jóllehet amennyiben egyáltalán (erdélyi) magyar filozófiáról kívánnánk beszélni, előbb ismételten a kérdezés középpontjába kellene állítanunk saját „itt-létünknek” a mában előretolakodó problémáit, és ily módon a ránk hagyományozott szövegek jelenlegi megközelítése nem is lehetne más, mint éppenséggel erre a jelenre való tekintettel (vagy legalább néha oda is sandítva)  végrehajtott „alkalmazás”, mi – Mester Bélával szólva – „örülünk a magyar filozófiatörténet itt-ott felbukkanó, néha újra kiadott tárgyainak, de csak mint muzeális értékeknek, amelyeknek léte vagy nemléte pillanatnyi vélekedéseinket, filozófiai ízlésünket és nézeteinket semmiben sem befolyásolja”.

Habár korántsem volna túl kézenfekvő másként reagálnunk, hisz, a látszat ellenére, idegen nyelven írott szövegek ezek – és erre a sajátos nehézségre a kolozsvári Kellék legfrissebb, 2003. évi 23-as, Bretter-számának (Szövegek és körülmények) szerzői rendre fel is hívják az olvasók figyelmét; akár Egyed Péter háttérrajza arról a keresztül-kasul ideológiailag megszervezett társadalomról (Kolozsvár, hetvenes évek), amelyben alighanem a „kanonikus” marxi szövegek hermeneutikája a hivatalos diskurzussal való szembeszegülés, az ideológia újraírásának egyedüli esélye – amellyel, nota bene, az egyén amúgy is, szinte elkerülhetetlenül viszonyba kerül –, akár Ágoston Vilmos megjegyzése, mely szerint az utókor „alapvetően racionális kérdéseivel [...] sokkal nehezebben tudja megközelíteni azt az irracionális kort, amelyben nem a szöveg közvetlen tartalma, hanem esztétikai megjelenése, sőt minden összetevője tartalmi jelentőséget nyert”, vagy Tamás Gáspár Miklós figyelmeztetése: az ebben az időszakban művelt, célzásos és kontextuális s emiatt értelemszerűen gyorsan avuló formák tettértéke ma már csak igen nehezen rekonstruálható.

És mégis, ha már a tájainkon talán a legtöbbet idézett német filozófus szerint  „a múlt megértés általi elsajátításának szituációja mindig valamely élő jelen szituációja”, ez a kísérteties – valahol a túlságos közelség és ugyanakkor a túlságos távolság határterületén lappangó – félmúlt mint alapvető befejezetlenség és lezáratlanság az, amely, feldolgozatlansága (tényleges „elmúlttalanítása”) folytán számunkra jelenleg is gondokat okoz. Bár állítólag semmiféle múlt, egyetlen hagyomány vagy éppen hagyománytalanság sem dönthetne jelenlegi lehetőségekről, potencialitásról; csakhogy vajon most „utólag” vagyunk-e? Megváltoztak-e mára azok a bizonyos „körülmények és szövegek”?

Ha konkrét válasz nem is, egyfajta terminus a quo a Kellék oldalain körvonalazódik: kordokumentumok, kicenzúrázott szövegek, emlékezések kerülnek elő. A hangulat meghitt – érezhető, hogy itt nagyrészt egyazon nemzedék képviselői, régi ismerősök, barátok, szemtanúk társalognak. Mi több, egy régebbi vita, valóságos problémagubanc is előkerül: néhány ifjú titán – azóta részben emigrálni kényszerült, jelenleg (is) neves gondolkodók, akik tehát a hivatalos beszédmódból való kilépés lehetőségéül ekkor, a hetvenes évek elején a teória (hálátlan) műfaját választották – ominózus esete Gáll Ernővel, a Korunk egykori főszerkesztőjével. Utóbbi, felismervén az esemény tényleges jelentőségét (Ágoston Vilmos, Huszár Vilmos, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor és Tamás Gáspár Miklós Szövegek és körülmények című, 1974-ben a Kriterionnál, Bretter György előszavával megjelent kötetéről lenne szó), hogy úgymond „most fordult elő ugyanis a romániai magyar művelődésben, hogy szinte egyidejűleg több ígéretes tehetségű fiatal filozófus rajtol”, recenziójában (Nélkülözhetetlen elmélet. Egy nemzedéki jelentkezés fenomenológiájához. Korunk, 1976. 12.), amint azt Egyed, az „együttes haditett” korábbi recenzense jelenleg leírja, elfogadni, közérthetősíteni, illetőleg intézményesíteni igyekszik őket – mire a Bretter körül szerveződő baráti társaság „udvariatlanul” nemet mond. Tamás Gáspár Miklós – mindeddig természetesen publikálatlan – anti- és metakritikájának (Pár hálátlan szó...), melyben a kultúrára hallgatólagos tulajdonjogot formáló intézmény pusztán formális (valódi nézeteiket zárójelező) beavatási gesztusának ceremónianyelvét veszi célba, utolsó fejezete pusztán a „Tehát: köszönöm, nem” lakonikus mondatból áll. Indítékairól az azóta  eltelt, több mint negyed évszázad távlatából így vall: „Gáll Ernő [...] ambivalensen viszonyult a Bretter körüli csoporthoz. [...] Megvédett bennünket, amennyiben szövetségesekre lett volna szüksége a román sovinizmus és az erdélyi magyar folklorisztikus provincializmus elleni szerkesztői, írói és politikai harcában, de cserébe el kellett volna fogadni az »emberarcú« kommunista értelmiségi vezetését és kontrollját. Ezt mi visszautasítottuk.”

És a tanulság?

Egyelőre a formánál maradva: Mester Béla második, korábban a Korunkban megjelent tanulmánya (Bretter György kora és parabolái), valamint a már szintén idézett Ágoston Vilmos írása Az együvé tartozás korlátairól a (hol mitikus parabolák, hol már-már szabadvers formáját öltő) bretteri esszék kapcsán egyaránt a formai lázadás, illetőleg a (kényszerűen is) szövegen kívülre utasított, elhalasztódó cselekvés lehetőségeivel foglalkozik. Amint az Mesternél kiderül, ennek a tettnek a felelős hordozója nem más, mint a mítosz mindenkori közönsége: tulajdonképpen – gondolhatnánk tovább – mi magunk vagyunk. Annál is inkább, mivelhogy az az öntörvényű, Bretter számára akkor pollocki asszociációkat hordozó formai lázadás végső soron elégtelennek bizonyul (mint Ágoston Vilmos írja: „sokkal többet képzeltünk bele a diktatúra idején”).

Persze Bretterben sem csupán az „iniciátort” vagy a filozófiai prolegomenákban gondolkodó esszéistát kellene látnunk, aki, Molnár Gusztáv emlékei alapján, „egy falusi könyvtárban is tudott élvezhető és mély értelmű előadást tartani”, hanem a szakfilozófust is, aki ellenben – általában elefántcsonttornyába zártnak gondolt – diszciplínája kultúrkritikai lehetőségeiről sem kívánt lemondani (lapozzunk hátra Egyed Bretter György nyelvfilozófiája. Kísérlet rekonstrukcióra című szakfilozófiai tanulmányához).

Úgy tűnik, hogy valóban itt, pontosabban a nemzedékek kettős nyelvéről felállított hipotézise kapcsán kellene ma – akár annak némileg szándékos félreolvasása árán is – a „szaván fognunk” Brettert; azon nyelv kérdéskörét illetően, amely az általa feltárt módon kultúránkban egyfajta, igen érzékeny  problémamérő műszerként működik: társadalmi és hagyománytapasztalataink közege, ám ugyanakkor – a benne kimondásra kerülő belső, nemzedéki elkülönböződés folytán – a törésvonalak felvázolásának opcióját is felkínálja. Míg az „elsődleges”, már készen átöröklött nyelv legfeljebb egy banális, biológiai értelemben vett generációt reprodukálhat, amely, bár „áhítattal ejti a szót”, képtelen kimondani-megfogalmazni önmagát, a Bretter-féle „másodlagos nyelv” már a különbséget is megnyilvánító, nemzedéki önértelmezés (lehetséges) nyelve: a szabadság és a valódiság kifejezője. De csak akkor, ha – mint írja – a puszta, reflektálatlan alkalmazkodási óvintézkedéseken túl, az átöröklött nyelv kritikai elemzése által tényleges értékhordozóvá válik. – Az eredeti tanulmányban idézett Mannheim Károly nyelvén: „Az ifjúság jelenidejűsége tehát azt jelenti, hogy (a potenciálisan újszerű megközelítés stb. jóvoltából) közelebb van a jelenlegi problematikához, elsődleges antitézisként éli át azt, ami éppen fellazulóban van, és harcban kötelezi el magát ehhez az antitézishez. Az idősebb nemzedék viszont ragaszkodik ahhoz, ami az ő számára annak idején jelentette az új orientációt... Ez a feszültség az eleven élettapasztalat továbbadásához szinte feloldhatatlan volna, ha nem működne az ellentétesen ható tendencia is: nemcsak a tanító neveli a tanítványt, hanem a tanítvány is a tanítót.”

Nyilvánvaló, hogy ez olyan nyelv, amelynek érdekében a hetvenes évek erdélyi „teoretikus nemzedékének” tagjai, köztük Bretterrel (testvérek között is) tettek már egyet s mást – sőt nem is keveset. Ennélfogva pedig elkerülhetetlen, hogy a manapság körvonalazódó, Bretter hipotézisétől számított „harmadik nemzedék”, ha nem is beszélheti többé anyanyelvi szinten, de legalább értse, illetőleg önnön múltjaként számon tartsa azt. Annál is inkább, hogy a (lezáratlan) múlt – amellyel nem vetettünk kielégítő módon számot – voltaképpen előttünk jár: amennyiben ismeretlenül a homályban marad, már eleve, mintegy „kéz alatt” kijelöli számunkra a jövőbeli alternatívákat.

A Molnár Gusztávval beszélgető Törzsök Erikát (Bretter és a tanítványok) parafrazálva, hogy mi most már minderről – léthelyzetünkről, kultúránkról és legfőként a szabadságunkról – másként próbálnánk gondolkodni, annak persze részét képezi az is, hogy mások már végigjárták azt a másik utat előttünk, éspedig annak végső zsákutcáival, nyomorúságaival és kínlódásával együtt. Ilyen értelemben mindazon, pár évtizeddel ezelőtti elméleti törekvések, amelyek minden igyekezetük ellenére végül mégsem halad(hat)ták meg az általuk (egyébként kétségtelenül őszintén) „emberarcúbbnak” tervezett reformmarxizmus korlátait, „klasszikus” próbálkozásoknak tekinthetők: olyan lehetőségnek, amelyet végérvényesen sem a szőnyeg alá söpörni vagy megkerülni, igazából azonban, annak akkori formájában folytatni sem tudunk.

Utólag tehát, szögezhetnénk le, valójában nehéz.