Szeptember 2004
Stigmatizáltak – Megfigyeltek

Szőcs István

A Sátán kutyái és eledelük

Szóma ha mondom

                                                       segít a gondon

                                                       már egy köbcenti

                                                       helyre biccenti

A Szép Új Világ, amellett, hogy génsebészeti úton előre meghatározza a születendő egyén helyét a szilárd társadalomban és az ehhez szükséges öntudat fokát, mértékét, és nemcsak agymosást, hanem agytömítést is végez tudaton kívüli ráhatásokkal (hipnopedagógia), amellett, hogy az egyén szexuális komplexusait feloldja azzal, hogy már az óvodában a foglalkoztatás fő mozzanata az erotikus picsipacsi, a vallásos összejöveteleken az agresszivitást vezetik le, mégis, még mindezeken felül is, szükségesnek tart a társadalom kézben tartására egy különleges nyugtatószert, a szómát; gondoskodik róla, mint a mindennapi kenyérről, s ha büntetni akar, megvonja: az egyén nehezebben viseli el ezt a megvonást, mint akár az éheztetést.

A szóma tudományos úton kikísérletezett „könnyű” drog, amelynek az erős függőség kialakításán kívül más káros következményei nincsenek: „egyesíti magában az alkohol és a vallásos hit összes előnyeit, azok hátrányos tulajdonságai nélkül”.

A Szép Új Világ jelen hajnali óráiban, ha még nem is a hivatalos, de a parahatalmak, „titkos alternatív kormányzó erők”, egyre inkább vállalják a drog felhasználását a tömegek „manipulálására”.

Tán tizenöt éve olvastam egy rendőrségi magazinban egy kelleténél korábban nyugdíjba küldött rendőr alezredes közléseit arról, hogy amikor Amerika egyes nagyvárosaiban etnikai zavargások törtek ki, vagy törnek ki, olyankor már néhány nappal azelőtt bevonják a piacról a drogokat: a rászoktatott tömegek, nem juthatván hozzá adagjaikhoz, törni-zúzni-fosztogatni kezdenek. Jósika Miklós írta, úgy jó százötven éve, hogy a nacionalizmus („etnikai zavargás”) nem olyasmi, mint az alma, amelyik a fán nő, magától, hanem, mint a pástétom, amit ügyes szakácsok készítenek a konyhájukban... Malaparte írta, úgy jó hatvan éve, bizonyos pogromokkal kapcsolatban, hogy Kelet-Európában spontán népmozgalmak nem szoktak kitörni: mindig valamilyen szervező hatalmi erő áll mögöttük. Úgy látszik, e tekintetben Los Angeles, Chicago vagy New York is kelet-európai szintre jutott.

Egyébként a tömegükben bűnrossz tévéfilmek is egyre inkább ezt sulykolják belénk (amiben régebb csak a lapokkal levelező skizofrének hittek), hogy sugarakkal, vírusokkal, mindennapi kenyerünkbe és rágóguminkba kevert vegyi anyagokkal manipulálnak minket, hol földön kívüliek, hol földön legbelüliek..., hogy mindannyiunkat hatalmába kerítsen a paranoia, az üldözési mánia...    

Ennek az egyetemes üdvtápnak a nevét Aldous Huxley az indiai mitológiából kölcsönzi: a hindu istenek ezt fogyasztották, éppúgy, ahogy a görögökéi az ambróziát és a nektárt. Ha jobban megfigyeljük, a vallási és mitológiai képzetek, akárcsak a degenerálódott babonás hiedelmek, rendszerint kapcsolódnak különleges erőitalokhoz vagy erőt visszaadó gyümölcsökhöz – például aranyalma, élőhaló fű, ifjúság vize stb.  –, esetleg kövekhez, melyeket a szájban kell tartani; s közös bennük, hogy a boldogságérzés, sőt, maga a boldogság is általuk vagy a segítségükkel, közvetítésükkel jelentkezik. Olyannyira, hogy egyes szerzők szerint az úgynevezett vallásos élmény, az elragadtatás (incantatio), a misztikus felismerések, megértések, látomások mind-mind a drogfogyasztás történetéhez tartoznak. A különleges jóstehetség és gyógyító képesség szintén. Akár a delfi orákulumról van szó, akár a mai, kávéscsészéből vagy kártyából jósoló modern boszorkákról, akik a kávén kívül egyebeket is felhajtanak a sikeres jóslás érdekében, de – sajátságos módon –szeszesitalt nem. 

A legmesszebbre John Marco Allegre, a manchesteri egyetem professzora ment, aki Jézus Krisztus alakjának és tanításának ellentmondásosságát, valamint tanítványainak viselkedését mind egy bizonyos drog, konkrétan egy gombafajta fogyasztásának a következményeként fogja fel. (Például a tanítványok feltűnő aluszékonyságát az Utolsó Vacsora után, nagycsütörtökön.) Az apostolok e „rávilágítás” szerint egy hippibanda tagjaihoz hasonlíthatók, akik családot, munkát odahagyva, a „társadalom peremén” kívülre kerülve, akár a hajdani Jeruzsálem, akár Amszterdam, akár Katmandu utcáin és üres telkein, kizárólag a saját üdvösségüket keresik, mezítláb – s időnként nagyon is rászorulva a szentséges lábmosásra –, egy szál köntösben, nem törődve a holnapi nappal, hasonlatosan az ég madaraihoz és a mezők liliomaihoz, nem kérdezik, mit fognak holnap enni és mivel ruházkodnak majd.

Anélkül, hogy Allegrének a kereszténység lényegére vonatkozó álláspontjával azonosulnánk, számtalan olyan forrásra, adatra lehetne hivatkozni, melyek a vallástörténészek, etnológusok, folkloristák körében mindig is közismertek, hallgatólagosan vagy akár nyíltan is elfogadottak voltak, és amelyek alapján a vallástörténet, pontosabban a vallásosság története elválaszthatatlan bizonyos különleges hatású ételek vagy italok fogyasztásától. Eléggé megtárgyalták ezt az eleusziszi misztériumok vagy a Bakkhosz-kultusz kapcsán. Nem néztek azonban kellőképpen szembe a kérdés társadalmi-politikai összefüggéseivel világtörténeti léptékben.     

Léteztek kultúrák, civilizációk s hatalmas államok, amelyek nagyszerű virágzás után „csak úgy” megsemmisültek, és pusztulásuk mértéke korántsem volt arányban a rájuk ható negatív erőkkel: mint a rothadt gyümölcs, hullottak alá egy könnyed érintéstől – a Kolumbusz előtti Amerika azték, maja, inka birodalmai vagy az egyiptomi Óbirodalom a hatodik dinasztia idején, vagy akár maga Róma.

E sok hanyatlás és végromlás okát örökösen tárgyalják, s bár nem annyira a szaktudósok, mint inkább a műkedvelők vagy a zsurnaliszták gyakran fel is vetették a tömeges mérgezettség magyarázatát; noha ezt nem cáfolták meg, de nem is mélyültek el benne igazán.

(Például a maja birodalom rejtélyes felbomlásával kapcsolatban lehetséges okként felmerült az egyoldalú, kukoricával történő táplálkozás, s a belőle fakadó kóros állapotok, a hiánybetegségekre, sőt, tömegpszichózisokra való hajlam: állítólag, valamely népesség minél nagyobb mértékben fogyaszt kukoricát, annál inkább hajlamos erőszakos cselekményekre. Vagy lásd Woyzecket: akit mindig csak sárgaborsón tartanak, beleőrül. A Római Birodalom pusztulását az ólomedények elterjedéséből származó általános közmérgezettség is okozhatta; és ehhez hasonló ötletek merültek fel a középkor végi, Mohács előtti magyar társadalom dekadenciájával kapcsolatban is – az ólom- és ónedények használata itt is általános volt. Majd, a 16. század derekától, mivel ezeket az edényeket szükségből beöntik puskagolyónak, a népesség egészségesebbé válik, s ennek volna tulajdonítható a korszak szellemi felélénkülése a nyomasztó katonai-politikai helyzet ellenére stb).

Egy biztos, az azték és inka őslakosok akár ezerszeres számbeli fölényben is lehettek a hódító hispániai (spanyol, katalán, baszk) fegyveresekkel szemben. Azok a magyarázatkísérletek, melyek szerint bizonyos – a „visszatérő, szakállas, fehér arcú istenekről” szóló – jóslatok és hagyományok következménye volt az ellenállás hiánya, vagy hogy olyannyira megijedtek volna a tűzfegyverek és lovak megjelenésétől, szintén csak a legendaszámba menő indiánanekdoták közé sorolandók. Hannibál elefántjai is megijesztették a rómaiakat, de le nem győzték. Az inka uralkodó negyvenezer harcosa bambán kérődzik a földön ülve, s tűri, hogy vágják őket, mint a répát. Normális embertömeg ilyesmit semmiféle parancsra nem tesz – legfeljebb elmenekül, ahogyan az már ezerszer meg is történt –, hacsak nem valami súlyos „másnaposság” állapotában. (Csak úgy tudom elképzelni az inka harcosokat, mint egy csapat rágógumit majszoló, vigyorgó hippit.)

Egy bizonyos tudós, aki saját magán kikísérletezte egy közép-amerikai – talán valami kaktuszféléből készült – drog hatását, elképedve számolt be arról, hogy hallucinációi során hajszálra olyan rémes állatfejű-emberalakú lényeket látott, mint az egyiptomi istenszobrok! Ami két dolgot is jelenthet: az egyiptomi szobrászok sem teológiai, esetleg asztrológiai spekulációk és analógiák alapján formálták meg isteneiket, másrészt pedig, hogy nem a drog sajátosságaitól, vegyi szerkezetétől függ, hogy milyen látomásokat idéz elő, hanem csak előhívja azt, ami különben is bennünk szunnyad. (Sebészek, altatóorvosok gyakran hallják a magukhoz tért betegektől, hogy a halál közeli állapotban nagy, fekete kutyákat láttak, és azok el akarták vinni őket. Én magam, ha kutyával álmodom, már fel sem ébredek, hanem fordulok is a jobb oldalamra, hogy a szívre nehezedő nyomáson enyhítsek: a kutyás álom vagy látomás tehát nyilvánvalóan szívműködési zavar következménye.)

Az egyiptomi Alvilág istene, Anúbisz, aki eljön a holtak lelkéért, hogy „levigye”, sakálfejű; a sakál pedig a mai európai ember szemléletében épp olyan, mint a kutya – s valóban, az egyházi művészet ördögábrázolásain sok a kutyafejű jelleg: hátra és felfele nyúló szemrés, az orrmező hosszúsága és a jellegzetesen hegyes kutya- vagy farkasfülek! Honnan tudja ezt a drog és a szívkoszorúér?

Minden ősi vallásban, éppúgy, mint a sámánizmusban, és legfőképpen a hajdani misztériumvallásokban, akár naiv felélesztés, akár szélhámia, lényeges mozzanat a megkülönböztetés a beavatottak és a profán tömeg között: „Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a kiválasztottak.” Ennélfogva az igazi vallások sohasem lehettek „demokratikusak”. Vagy, ha azzá váltak?

Az egyiptomi Óbirodalom jól szervezett, gazdaságilag erős, mondhatni boldog társadalom volt. És egyszer csak szétzüllött: a gazdaság felbomlott, a közbiztonság összeomlott, még a mezőre szénát gyűjteni is csak karddal és lándzsával merészkedett kimenni a gazda, s mindenki rabolt, csalt, lopott.

Ideológiailag, azaz vallásilag abban fejeződött ki a süllyedés, hogy, míg azelőtt csak a fáraónak, vagyis a háznagynak járt ki az istentitulus, addig e kor „radikális liberálisai” elérték, hogy mindenki megistenülhetett, legalábbis halálában.

Valószínű azonban, hogy az isteni címhez járult az isteni „koszt” is, valami ambrózia-, nepente- vagy szóma-féle narkotikum, amit azelőtt csak a fáraó használhatott szentséges révületei előidézéséhez, miközben az égitestek mozgását felügyelte vagy a többi istennel társalkodott – eljött azonban az idő, amikor ez a drog demokratizálódott, közkinccsé lett és kiváltotta az általános lealjasodást.

Egyszer elgondolkoztam azon: vajon hogyan tették aztán rendbe a Közép-birodalmat? Csak azt tudom elképzelni, hogy keményen beavatkoztak a drog-piacon. Megint csak a legelőkelőbb körök juthattak hozzá, akik, tételezzük fel, bánni is tudtak vele: innen a sok figyelmeztetés, fenyegetés, rejtegetés, madárnyelven szólás.

A mai, félig-meddig műkedvelő sámánokat sem lehet csak úgy leutánozni: ők hosszas, hókuszpókuszokba öltöztetett neveléssel-szoktatással edzik magukat a szent révületet kiváltandani szedett drogokhoz. Szegény Diószeghy András, az ázsiai sámánizmus nagy kutatója ebbe halt bele: azt az adag narkotikumot, amit a gyakorló sámánok rutinszerűen fogyasztanak, bevette, és agyvelősorvadást kapott tőle.

Én hosszú korszakon át azért nem mertem úrvacsorát venni, mert komolyan vettem a figyelmeztetést: aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának.

Kilépni a valóságból, azt jelenti: kilépni az érzékszerveink vételi sávja által behatárolt valóságövezetből, kilépni a kellemetlen tények által előidézett érzésállapotból, kilépni az ingerszegény környezetből… Megszabadulni a félelmek, szorongások görcseitől, az okoskodások kátyúitól, kimosdani a fájdalomból és unalomból…

Azok a szerek, amelyeket több-kevesebb pontatlansággal drogoknak, illetőleg narkotikumoknak neveznek, eredetileg három, teljesen különböző célra irányulnak: vagy serkentő-, ajzószerek („dopping”); vagy fájdalomcsillapítók, nyugtatók; vagy – és tulajdonképpen ezek az igaziak – hallucinogén kábszerek, melyek látomásokat, valószerűtlen közérzetet idéznek elő. Ám közös bennük a „kivitelezés” módja: felduzzasztják a személyiséget, valószerűtlenül kiterjesztik, avagy éppen megvédik a kipukkanástól, lelohasztják. Közös lesz a történetük is: hatásuk egy idő múlva törvényszerűen eljut a paradoxális fázisba, majd az ultraparadoxális katasztrófába: 1) Az impulzus erősödésével növekszik a kívánt reakció. 2) Az impulzus tovább erősödik, de a reakció nem. 3) Az impulzusra visszaesés, ellentétes hatás a válasz. (Az ajzó- és csillapítószerek végül is csak annyiban tartoznak a gondolatmenethez, hogy ravasz, véletlenszerű vagy idült használatuk szintén mámort, sőt delíriumot, látomásokkal járó megzavarodást is okozhat).

A hallucinogén drog a látomásos révületet – tapintatosan szólva –, „átlényegülést” kiváltó „kémiai” vagy „botanikai” mágia; amikor már tömegek szedik, nemcsak orvosi és bűnügyi kérdés: az általános lealjasodás tünete, és a kultúra értékrendjének, de (mint az Óbirodalomban) az anyagi civilizáció teljes szétesésének is a nyitánya.

Varázslók, sámánok, jósok, papok (és királyok is olykor) eredetileg szentséges célok vagy éppenséggel a közüdv érdekében folyamodtak hozzá: a titkos szűrletek, főzetek, barlangok kigőzölgései vagy füstölők használatával, mindig szigorúan betartott ceremóniák során, a kiváltott egzaltáció, szent őrület, „transz”, révület segítségével akartak ráhibázni azokra a formulákra, amelyekre a jövőbe látás, erkölcsi tanács vagy gyógyítás céljából az érintett személyeknek vagy éppenséggel közösségeknek szükségük volt. Az eljárás tudományosság tekintetében szerfölött problematikus, stílusa pedig ugyanannyira homályos, ám a cél végülis emelkedett volt: a jó, a helyes, sőt, az igazságos megoldás megfogalmazása.

A tömeges droghasználatból az emelkedettség, az áhitat minden eleme hiányzik; a fogyasztók részéről is bevallott célja az unalom elűzése, az ingyenélés igazolása, meg a hősködés, a nagyzolás – egy táncfesztivált beharangozó kisebbségi tévéműsorban hallottam egy dúsbozontú székely nagykamasztól: „Szárátnék tombolni mint áallat!” –; ám ha van is ilyesmi különböző zugszektáknál (különösen a beetető, rászoktató szakaszban, guruk, szertartásmesterek, lélekgyógyászok és boszorkák vezetésével), ott is a végső cél – a haszon.

A tömeges drogfogyasztás mindig korszakzáró történelmi éghajlatváltozásokkal jelenik meg – például a császárkori Rómában –, nagy vallások degenerálódása és újak inkubációs korszaka után, és sok kultúrtörténész nem tudja eldönteni, melyik hozta magával a másikat: a drogozás és az obskurantizmus, a kiábrándultság és az élvhajhászás, a tiltakozás és az anarchia, a hiperkriticizmus és a kiüresedés összetartoznak, mint romlott élelem és bőrkiütés.

Annál igazságtalanabbak azok a manapság újra és újra felszított vádaskodások – még ha oly kiváló filológusok is terjesztik, mint az említett John Allegre, vagy Robert Charroux, a franciák műveltebb és szélesebb látókörű Dänikenje –, hogy a kereszténység megalapítói, az Apostolok Gyülekezete egy korabeli munkakerülő, drogos hippibanda volt, s hogy a krisztusi eszmekör, sőt, maga Jézus Krisztus is csak egy hallucinogén gombafajta produktuma.

Az igaz, hogy a kereszténység a társadalmi-történelmi dekadencia drogokkal fertőzött ingoványán szökkent virágba – ám mint ellenerő! Mint a világtörténelem szellemének pozitív ellentámadása. Anélkül, hogy új egyháztörténetet rögtönöznénk: a kereszténység hatalmas világtörténeti – egyben kultúra- és társadalomszervező – teljesítménye az, hogy a kémiai-botanikai drogfogyasztás „fekete” mágiája helyébe a liturgikus-ceremoniális mágiát állította, maximálisan kihasználva a művészet „manipulatív” lehetőségeit, az esztétikai ráhatást.

Nevezzük bár az áldozás ostyáját, a szenteltvizet és a szentelt olajat placebónak; az egyházi művészeteket az érzékek elzsongításának; ám a keresztény egyházak mégis civilizációs rendet, nemzetek fölötti kommunikációt és világszervezetet hoztak létre, és az ókor nagy kultúrnyelvei segítségével átmentették az antik művelődés értékeit. Hogy mindemellett megesett mindaz, amit szemére hánynak – „tömjénbűzös, gaz korszakokban, mikor raboltak krisztushitben”: az összesített mérleg még mindig jobb, mint ha az egyház főfoglalkozása a drogok gyártása és forgalmazása lett volna, az eredmény pedig a lemérgezett tömegek teljes degenerálódása, faji hanyatlása.

Komikus, mennyire nem is sejtik a kommunisták, hogy milyen igazuk volt, amikor azt hajtogatták, hogy „a vallás a nép ópiuma”. Valóban fájdalomcsillapító és álmodozásra késztető. De az oltáron égő gyertya és örökmécs, a böjt, a gyónás, a körmenet, a szentségek kiszolgáltatása összességükben és korszakokon át nem olyan ártalmasak, mint egy kiskanál C17H19O3N, és, az egyházi adót is beszámítva, nem is kerülnek annyiba. Ez a gúnymondás visszafele sül el: mert az egyház, ahelyett, hogy valóságos mérgeket osztogatott volna, ártalmatlanabb és – hiába is tagadnánk – hasznosabb produktumaival látta el „a népet”. (Míg a Szép Új Világban: az ópium a nép vallása!)

A különböző pogányságok, sámánizmusok, eretnekségek, szekták, boszorkányok, titkos rendek ellen folytatott végeérhetetlen egyházi küzdelmeknek a hátterében, környezetében mindig kimutatható a drog ördögeivel való viaskodás. Például Amerika. Joggal hányják a derék katolikusok szemére, hogy micsoda kultúrát pusztítottak el, s milyen népirtásokat szerveztek. Azonban a látvány, amely a szerzetesek elé tárult, igazolta saját maguk előtt a haragjukat: a drog hatása alatt elkövetett őrjöngő tömegvérengzések áldozat gyanánt, az elhülyült, elbambult tömegek „a sátán karmai között”; ez nem az a furor, amely a lovagokat hajtotta – az aranyért! A prekolumbiánus kultúrák már a jezsuiták megérkezése előtt összeomlottak, anyagilag, szervezetileg, demográfiailag is.

A protestantizmus aztán kidobta majdnem az egész szertartás-mágiát, csak az Úrvacsora maradt meg, a keresztelés és a szenteltvíz – gyóntatószék, örökmécs, körmenet, böjt, szentképek, szobrok áldozatul estek a re-formációnak. Még jó, hogy a gyülekezeti ének, a hangos ima és az orgonaszó megmaradt… ha még jár, ezek miatt jár az ember templomba, és nem az okoskodó prédikációkért.

Amikor a protestantizmus romantikátlanította a szertartás-mágiát, egyúttal meg is semmisítette azt; és kiejtette kezéből a befolyást a harmadik világ fölött, sok önfeláldozó hittérítő ellenére. A szerzetesek tönkretették ugyan a narkomániás indián kultúrákat, ám a katolikus Latin-Amerikában ma indián népek százmilliói élnek, míg a protestáns északon főleg egy-egy „androgarden”-ben éldegélnek valódi indiánok, tudományos kutatók és szövetségi biztosok gondozásában.

A modernizált katolikus egyház nem ott vesztette el világbíró hatalmát, amikor enyhített dogmái alkalmazásának szigorán, hanem akkor, amikor a viaszgyertyák helyére villanyégőket helyezett az oltárra; s más, hasonló technológiai reformokkal. (Például a hangerősítővel. Az oltár pedig szentséges helyből valóban csak egy polccá „modernizálódott”, ahol a plébános a boroskancsóját tartja.)

Ugyanakkor az újpogány mozgalmak, majd valamennyien drogosok vagy legalábbis arra szántak, mint a diszkós tömegek, annál céltudatosabban folyamodnak a drogpótló szertartásokhoz is (melyek az igazi drog előkészítői lehetnek). Félhomály, vakító fényekkel felszabdalva; őrjöngő ritmuskíséret; és mindenekelőtt: a fej erélyes lóbálása-rángatása előre-hátra, vagy a helyes, szapora hajlongások.

Mivel a legolcsóbb drog – az agyrázkódás…

Nehezen volna eldönthető, hogy korunk epesztő romantikaéhsége milyen mértékben szaporítja a drogosok számát – „kaland!” –, hiszen a szervezett beetetésben már közösségi terror is működik: nagyvárosi iskolákban megesik, hogy kiközösítés – ha nem éppen verés – sújtja a tartózkodókat; viszont a feléledő újpogányság különböző árnyalatai, a New Age-mozgalmak vagy a jámbor hagyományőrzés mögé búvó „sámánkodás”, mind kalandszükségleten alapulnak.

Kérdés az, hogy a különböző okkult-paranormális-„extatikus” és hasonló jelenségek, valamint a droghasználat között van-e az emberben valami szervi, „zsigeri” kapcsolat, a társadalmi-lélektani ráhatásokon kívül is? Időnként a tobozmirigy (epifízis) keveredett ebbe a gyanúba: „az endokrinológia szégyenletes titka” vagy „az endokrinológia titkainak szégyene”, ahogy még nemrégen is emlegették. Már régen kapcsolatba hozták az úgynevezett „harmadik szemmel”, vagyis homlokszemmel, amelynek nyomai különösen egyes hüllőfajtákon feltűnőek, s amely egyes vélemények szerint infravörös (vagy ibolyántúli) érzékelő volt; mások szerint ma sem eléggé ismert elektromágneses hullámok felfogó szerve. Nemrég még úgy tudták, gyerekkorban működik, s ez volna a magyarázata a gyermekek nagyobb megérző, beleérző képességének; később pedig elmeszesedik. Azóta kiderült, az elmeszesedés igaz ugyan, de a mirigy annak ellenére intenzíven továbbműködik, méghozzá hatását más belső elválasztású mirigyek hatóanyagaihoz járulva, illetve azok keletkezési mértékét befolyásolva fejti ki, közvetve. Amit tudni vélnek még róla, hogy a fény és a sötétség váltakozásaira nagyon érzékeny, s hogy szűkös termelése a szexualitásra serkentőleg, bőséges működése pedig fékezőleg hat. Egyesek szerint a gondolatátvitel, távolba érzés s hasonló parapszichikus képességek központja, ott az ember fejetetején.

(Jó harminc évvel ezelőtt megjelent egy újsághír: Bulgáriában olyan emberi koponyát találtak, amelyen félreérthetetlen nyomai látszanak a homlokszemnek. Kollégáimmal érdeklődtünk a Bolgár Tudományos Akadémiánál, és azt a választ kaptuk, hogy a hír igaz, Georgijev professzor foglalkozik vele, de amíg tudományos feldolgozása nem készül el, addig további közleményt nem adnak ki. Jó volna valami toplistaféle azokról az óriási jelentőségű régészeti felfedezésekről, amelyeknek feldolgozására még hosszasan vagy éppen az örökkévalóságig kell várnia a világnak; mint például a pár év előtt Románláposon találtakéra.)

Valószínű, hogy a különböző narkotikumok az endokrin és kéregalatti idegközpontok kölcsönhatásába beavatkoznak, s ezek akár látomásokat idéznek elő, mint az említett kutya- és krokodilfejű alakok, akár vérkeringési és vegetatív zavarokat (talán sokak szemében nem is fog majd oly romantikusnak tűnni a sámánkodás, a sámán önkívületes fetrengésbe torkolló tánca, ugrálása, ha megtudják, hogy nemcsak maga a sámán, de a közönség fogékonyabb tagjai is a „szertartás” alatt összevizelik vagy éppenséggel összepiszkolják magukat.) Ezek nem a parapszichológia körébe tartozó jelenségek.

Számos komoly, például a gondolatátvitellel kapcsolatos (katonai hatóságok felügyelete alatt zajló) kísérlet bebizonyította, hogy a narkotizált állapot és a parapszichikus produkciók közötti kapcsolat legfeljebb esetleges, máskor pedig szinte kizárja egymást.

Személyes tapasztalatok alapján is állíthatom, noha gyakran voltam erősen alkohol-befolyásolt állapotban is, és időnként jelentkeztek nálam parapszichikus események (például „gondolatolvasás”, sötétben látás, sőt: sötétben messzire látás, álomban valamilyen megtörtént eseményről szerzett tudomás stb.), ezek semmiféle kapcsolatban az alkoholmámorral nem voltak, sőt, kizárólag józan állapotban következtek be. A különböző mérgek így akár az alkohol által előidézett hallucinációknak vagy illúzióknak, akármilyen kísérteties, rémítő hatásuk is legyen, természetük más; és profi jósoknál is legfeljebb tudati gátlások feloldására valók, de a produkció tartalma nem a mérgekből táplálkozik.

Figyelemreméltó különben az az álláspont, mely szerint a tiszta bor vagy akár a tiszta etilalkohol nem tekinthető drognak, még ha mérgezést okozhat is. Kultúrtörténészek sokszor visszatértek rá, hogy a török hódoltság idején, noha a törökök közül nagyon sokan éltek ópiummal („török áfium”), a magyar s valószínűleg a vele szomszédos más etnikumú népesség körében ez nem terjedt el; holott éppen a törökök konyhaművészete és egyáltalán szórakoztatóipara különösen erősen hatott. (Ezt a szókincs és a zene is igazolja.) Igaza lenne annak a véleménynek, mely szerint ez mindenekelőtt a jó borok elterjedt fogyasztásának köszönhető?

A néphagyomány, mely különböző kenőcsöket és varázsitalokat, szörnyű főzeteket, fürdőket emleget, inkább csak a boszorkánysággal és a garabonciás diákokkal kapcsolatban tud idevágó mozzanatokról, különböző kenőcsök és varázsitalok, szörnyű főzetek, fürdők emlegetésével. Meséinkben a legerősebb drognak, pontosabban doppingszernek az a nagy kád égő parázs tűnik, amit a táltos csikó fogyaszt, hogy erői visszatérjenek.

(Érdekes Hoppál Mihály, a „jó szemfülű” néprajzos meglátása: a garabonciás diák azért kér a történetekben éppen tejet, mert a mérges galóca fogyasztása után ezzel igyekszik méregteleníteni a szervezetét!)

Akár az olyan fennkölt tudományok részéről közeledünk a kérdéshez, mint a szellemtudomány vagy a kultúrfilozófia (például a manapság egyre inkább elhallgatott Spengler), akár a fél-, ál- és paratudományok felől, minden arra vall, hogy a régi világkorszak kimúlásának és egy új inkubációs vajúdásainak szenvedő tanúi vagyunk, és ez az új pogányság és az új narkománia kordivatának szennyáradata próbál éppen elsodorni mindnyájunkat. Erről mindenki megkérdezheti orvosát, gyógyszerészét, vagy olvassa el a mellékelt Huxley, esetleg Dosztojevszkij regényeit.