Augusztus 2004
A kortárs román irodalom rétegei

Gál Andrea

Mítoszváros, soha itt

Mircea Cărtărescu: Pururi tânăr, înfăşurat în pixeli

 

A bukaresti Oborban volt a hatvanas években egy Scufiţa roşie nevű játékbolt, mindig a környező mititeisütők füstjébe burkoltan, szigorúan két területre osztva: lányjátékok, fiú-játékok. Ez utóbbiban a mechanikus részleget a bádog uralta, állkapocs-nyitogató pléhkrokodilok, kulcsos pléhbékák és pléhkakasok, ökölnyi pléhbogarak, melyeket a gyerek szerre megbontott, addig ütött-vert, míg a festett bádoglény szétnyílt, benne a mindig egyforma primitív mechanizmus, és a gyerek azt is szétszedte, míg néhány hasznavehetetlen fémdarab maradt belőle – meséli Mircea Cărtărescu Animale de tablă (Bádogállatok) cím alatt. A nem túl bonyolult én-történetet aztán a lényegiség megta-lálásaként kommentálja, „minden dolognak, kezdtem sejteni, van egy Külsője és egy Belsője. Hogy elérd a Belsőt, el kell pusz-títanod a Külsőt” (44. – saját fordításom, G. A.), a kisgyerekkori gondolkodás emlékével kivédi a naivitás esetleges vádját, a tiszta felismeréseket ugyanakkor határozottan visszautalja a gyerekkorba és egy sajátos szabályok szerint működő térbe, melyet ő a hatvanas évek Bukarestjének nevez.

Cărtărescu Pururi tânăr, înfăşurat în pixeli (Örökre fiatalon, pixelekbe burkoltan) című kötetének az alcíme, „periodikákból”, az írások műfajára nézve nem tartalmaz utalást: esszé, irodalomkritika, emlékirat, kör-kérdésre adott válasz egyaránt belekerült, néhány esetben nehezemre esik megnevezni akár az egyes írások műfaját is. De a műfajiság nyilván nem fontos itt, inkább az Animale de tablă kapcsán leírt folyamat: többnyire egy konkrét, akár banálisnak is nevezhető jelenségtől indul el, s észrevétlenül elvont és nagyon határozott mondatokhoz vezet. Közvetlenségükben is hasonlítanak a kötet szövegei, ahogy kinyitom a könyvet, máris látom a beszélő figurát, a hangsúlyos passzusoknál előrehajol, kissé merev a tekintete, mint akinek a gondolatai örökké futkosnak, talán ez a címbeli el nem múló ifjúság jele, belső mozgás a pléhburokban, pontosan, mint a román kifejezésben, „mă macină gândurile” – őrölnek a gondolataim, nem felőrölnek, csak őrölnek.

A labirintusszerű várost néhány, a kötet elejére helyezett szövegben építgeti, melyek, mindig erős önéletrajzisággal egybekapcsolva, bevezetnek Cărtărescu személyes Bukarestjébe. Az utcák és épületek inkább gondolati és érzelmi kivetülések, mint objek-tív színhelyek, a Colentina negyed tömbhá-zai magukban hordozzák a szellemi le-pusztultságot, a Nada Florilor cigánysor a nyomorban érzékelhetőbb emberi szolidari-tást, az eldugott, nevet változtatott Silistra utca pedig, melyet hosszan keresgél, és végül csak egy öregasszony útmutatásával találhat meg, ugyanazt a ködbe – mititeifüstbe – veszett gyerekkort. „Egyszer arra gondoltam, önsajnálkozó mosollyal: Joyce-nak Dublint adta, Borgesnek Buenos Airest, Durrellnek Alexandriát, »de nekem az Úr, az örök, a jó / nem küldött, bár kérem, egyet sem« ezek közül a mítosz-városok közül, melyek csak álmokban jelennek meg, és talán a halál pillanatában” (Bucureştiul meu – Az én Bukarestem, 14.) – aztán, várható módon, megnyilatkozik Bukarest, s a nyílásokban három város áll kiismerhetetlenül, az anyáé, az első nőé és a költészeté. A költői Bukarest jelent pedig a legkevésbé emelkedett élményeket, mosószappan-, romlott káposzta- és ürülék-szagú munkástömbházat (Arhitectura lu’ peşte – Snassz architektúra), U alakú, drót-rácsos iskolát mutat (Ghetou – Gettó), olyan tereket, amelyek, talán kevésbé lírai módon, de a Romániában élő emberek nagy részét meghatározták.

Az irodalom emelkedettsége és elitizmusa ellen explicit módon szól néhányszor Cărtărescu, saját szerzői generációját, az ún. nyolcvanasokat úgy határozza meg, mint egy populáris, közönségközeli irodalom műve-lőit, akik a hatvanas évek kiszáradt, sznobnak nevezett szövegalkotó konvencióival helyezkedtek szembe. A nyolcvanasoknak erről az önmeghatározási és legitimációs igyeke-zetéről írta Corin Braga, hogy a román irodalmi életben egyfajta ödipális hatalomvál-tás ment végbe, és ebben a nyolcvanasok legfőbb fegyvere a posztmodernizmus fogalma volt, paradox módon éppen „az egyetemes történelemnek ezt a leginkább megengedő és legtágabb lelkű irányzatát” használ-ták fel a hatvanas neomodernizmus taga-dásakor. (Corin Braga: A román irodalmi posztmodernizmus. Csatározás egy fogalom körül. Lkkt 2000/3–4. 82.) Állítása igaznak tűnik, amikor Cărtărescu kötetbeli poétikai írásait olvassuk, a Poezia. O previziune (A vers. Egy jóslat) címűben a hatvanas évek próféta-költőit, orákulum-költőit, ideológus-költőit utasítja el, az Ultimul mare modernist (Az utolsó nagy modernista) címűben pedig azt a Nichita Stănescuról kialakult termé-ketlen képet, mely a költőt sápadtnak, nagyon soványnak és kivételesen morálisnak mutatja. A válaszvonal a hatvanasok és nyolcvanasok között Cărtărescu szerint egyértelműen a közönségnek az irodalmi szövegekre érkező válaszában ragadható meg. „Mivel tisztán szellemi kalandként, misztikumként és beavató szimboliszti-kaként értelmezték, a század költészetének gyakorlatilag nem is volt szüksége közön-ségre. Ellenkezőleg, fura, mazochista elégté-telt jelentett számára, hogy hiperkoncentrá-ció és ultrapurifikáció révén tulajdonképpen magára maradt. Még ma is találkozni köl-tőkkel, akik azzal dicsekszenek, nincs olvasójuk, mintha ez az érték cáfolhatatlan jele lenne. A költészet így a »nagy« mű-vészet csapdájába esett, [...] elfelejette régi és igazi státusát: hogy mesterség és szóra-koztató műnem.” (O artă fără public – Közönség nélküli művészet. 82–83.) Bár e kettőt, a mesterséget és a szórakoztatást felvállalja, Cărtărescu azt is elismeri, nem bizonyos, hogy lehet még olyan költészetet írni, amit a mai Romániában (túl)élő ember, akinek ráadásul a profin megszervezett entertainment csábításával is szembesülnie kell, el akarjon olvasni, pénzt és időt szánva rá.

A mesterség és szórakoztatás tételének mintegy alkalmazásaként egy másfajta, szélsőségesen populáris művészetet mutat be a kötet, az agresszív rap-szövegektől egy graffiti-költő kötetén át (Sorin Gherghuţ nevét és Time out című kötetét itt minden-képpen az olvasók és műfordítók figyelmébe kell ajánlanom) a számítógépes játékokig. Ez utóbbiról kapta a könyv rokonszenves és figyelmet megragadó címét, a Pururi tânăr, înfăşurat în pixeli a szimulációs és valós élet közötti viszonyt taglalja, főként az „új élet” és a „mentés” funkciókra figyelve. A gondolatsor végén pedig visszajátssza a rea-litásra a szimulált életeknek ezt a kivételes adottságát: „»Uram, add meg, bár néhány-szor az életben, a hatalmat, hogy a Save parancsot használhassuk!«, hogy visszapör-gessük az időt, eltöröljük a lelkiismeret-furdalást, a szenvedést, a másoknak okozott rosszat, hogy helyrehozhassuk a helyrehozhatatlant. Tulajdonképpen mindannyian e kis technikai hiba miatt veszítjük el a játékot, melybe beléptünk, de amit valószínűleg kijavítanak a következő verzióban, Life II vagy hogy is hívják majd.” (254.) Cărtă-rescu, aki Enciclopedia zmeilor (Sárkány-enciklopédia) címmel a számítógépes játé-kok mitológiáját is feldolgozó kötetet jelentetett meg 2002-ben, a Computer games foreverben átlép a reál-virtuál határon, és belülről, a szimulációból szól ki az olvasó felé, így egymásra teszi a fikcióban való megmerítkezésnek ezt a két fajtáját, a billen-tyűk ütögetését és a könyvlapozást. Az ön-magát nem, de a küzdési módokat, játékbeli kódolt jelentéseket ismerő beszélő lebír szörnyet és sárkányt, hogy odaérjen a mági-kus jelhez és a feliratokhoz: LEVEL 26 COMPLETED // KILLED: 56/64 // SECRETS: 4/7 // TIME: 1/23/45, melyek elsősorban a heroizmust és a pátosszal tele képeket ironizálják, de benne van ebben a gesztusban a számítógépes játékok médiu-mának megkérdőjelezése, illetve leértékelése is. Az utópia a szerző szerint ugyanis nem itt, a technicizált szimulációban keresendő, legyen a beszédmód bármennyire aktualizált és bármennyire a közönség igényeihez ido-mított. A Ruina unei utopiiban (Egy utópia romja) a realitásból való kilépésnek egy másik, sokkal szelídebb változatáról beszél, egy könyvről, a könyvről: „Egy könyv, amely behelyettesíthetné az életedet, de az élet monoton pillanatai, napjai, hónapjai nélkül. Kamaszkoromban néha megtörtént, hogy az ágyba befészkelődve reggeltől estig olvastam [...] mert az oldalak – melyeket tulajdonképpen nem is láttam már – igazi embereket, igazi felhőket, igazi városokat írtak le, és ha felemeltem a tekintetemet, csupán szánalmas árnyakat láttam. [...] Az életem drámája később kezdődött, amikor a Könyv helyett a valóságot voltam kénytelen élni.” (Ruina unei utopii – Egy utópia romja, 196.)

Az elvágyakozás vissza-visszatér, a Bu-karest-írásokban a leglátványosabban – mert bár a megnyilatkozott város poétikus, kalandos, inspiratív, egy pillanatig sem merül fel vele kapcsolatban, hogy jó lenne ott élni – de azokban a magyarázatokban is, melyek a Neue Zürcher Zeitung, Courier International, Dizionario della Libertá, Frankfurter Rund-schau számára készültek, és amelyekben helyi jelenségekről beszél Cărtărescu, hihetetlen nagyvonalúsággal, mint hogy miért várják a románok fenntartások nélkül az amerikaiakat, mit jelent, hogy számtalan román név -escuval végződik, milyen a román gettó. Nagyvonalúsága ott kezdődik, hogy képes egy kellemesebb világ közönsé-ge számára pontosan és türelmesen elmondani a „gyufásdoboz-lakások” történetét, anélkül hogy a nyomor közvetlen ismereté-ből felsőbbrendűséget csiholna.

Talán leginkább a kényszer teszi hiteles-sé történeteit, gondolatmenetét, egy hús-vér ember poétikája bomlik ki belőlük, aki kénytelen ezekben a  terekben élni, mert nem engedheti meg magának, hogy máshol éljen. A vágyakozás és realitás közötti rés pedig nem áthidalható, marad – mint az egyik írás címében – a szomorúság mint abszolút érték és a felismerés, hogy az itt élő számára a mítoszváros mégsem, soha nem adatik meg. „…bármit tennék, soha nem szabadulhatok meg a gyufásdobozoktól, melyekben mindig is éltem. Naponta látok olyanokat, akik csodálatos házakban laknak, azokban a régi házakban a sétányok mellett vagy a város csöndes és aranyszínű részeiben, igazi házakban, melegekben, melyeknek szemé-lyiségük van, és melyeket úgy lehet szeretni, mint életed asszonyát. [...] Néha úgy tűnt, valamikor ott lakhattam. De most már igen jól tudom, hogy nem laktam ott, soha, még előző életemben sem.” (Arhitectura lu’ peşte. 30.) Az örök, változatlan ifjúság pedig valószínűleg ezt is jelenti, ha az obori játékboltból indul, festett bádogbéka mellől.

 

*Humanitas, Buc., 2003.