Augusztus 2004
A kortárs román irodalom rétegei

Tibori Szabó Zoltán

Az erdélyi zsidó közösség sorsa a második világháborút követő időszakban (1945–1948)

Bevándorlás, kivándorlás, belső népességmozgás

A háború utáni helyzet vizsgálatakor figyelembe kell vennünk azt is, hogy 1945 második felében, de főképpen 1946-ban a szovjet fennhatóság alá került észak-bukovinai és bessza-rábiai területekről több ezer menekült érkezett Erdélybe. Ezek jelentős része – abban a hitben, hogy Magyarországról könnyebben kijut Palesztinába, de legalábbis Nyugat-Európába – azonnal át akart jutni az akkor már gyakorlatilag lezárt határon. Kisebb részük azonban Erdély különböző vidékein telepedett le.

1946 márciusában például a szászrégeni csendőrség azt jelentette bukaresti főhatóságának, hogy négy, bukovinai és besszarábiai menekülteket szállító tehergépkocsi haladt át a városon. A menekültek közölték: Magyarországon keresztül Németországba akarnak jutni, majd onnan Palesztinába. Áprilisban Cserno-vicból újabb menekültek érkeztek Szászrégen-be, hogy a következő transzportot ott bevár-ják.47

1946. április 26-án a Szilágy megyei csendőrség arra hívta fel a bukaresti és a nagyváradi csendőrfelügyelőség figyelmét, hogy Zilah térségében 19, Szilágycseh körzetében 27, Nagykárolyban és környékén 25, Zsibón pedig 5 bukovinai, illetve besszarábiai menekült tartózkodik, s hogy további 200 Bihar vármegyébe igyekvő menekült érkezését jelezte a sireti csendőrparancsnokság. A jelentés szerint a menekültek Magyarországon át Olaszországba akartak továbbutazni, hogy onnan kivándoroljanak Palesztinába.48

Szintén 1946 tavaszán került Sepsiszentgyörgyre 117 és Kézdivásárhelyre 6 észak-bukovinai zsidó. Utóbbiaknak a helyi polgármester csak 12 napos tartózkodást engedélyezett, s közölte velük, hogy ez idő leforgása alatt jóváhagyják Palesztinába történő kivándorlá-sukat.49

1947-ben a Magyarország felé menekülő román zsidók többsége Moldvából érkezett. 1947 áprilisában a nagyváradi rendőrség jelentette, hogy Szatmárnémetiben 1000 és 2000 közöttire tehető azon regáti50 s főképp moldvai zsidók száma, akik szinte naponta megpróbálnak Magyarországra átszökni.51

Más levéltári források52 arról tanúskodnak, hogy 1947-ben a moldvai zsidóság jelentős része Magyarországon át akart kijutni Palesztinába. Nyugat-erdélyi határvárosokban moldvai és bukaresti zsidók ezrei vártak az illegális határátlépésre alkalmas pillanatra. Roman, Galaţi, Tecuci és más városokból származó zsidókról a román titkosszolgálat 1947 augusztusában sorozatosan azt jelentette, hogy miután ingóságaikat és ingatlanjaikat eladták, pénzüket pedig aranyra és devizákra váltották, Nagykároly és más partiumi határvárosok felé indultak.

Mindezek a menekülők ideig-óráig erdélyi településeken is tartózkodtak, s az 1947 januárjában végzett világkongresszusi összesítések őket a helyi közösség tagjaival együtt tüntették fel.

A kivándorlási láz persze nem csupán a bukovinai, besszarábiai és regáti zsidókat fogta el. Ugyanolyan mértékben igyekeztek az angol– amerikai zónába jutni az észak-erdélyi zsidók is, ezek közül pedig elsősorban a fiatalok. A kivándorlás mellett döntők 1944 végén és 1945 elején a Konstancán át vezető alijával próbálkoztak, majd amikor világossá vált, hogy hivatalosan Palesztinába aligha juthatnak ki, szintén a Magyarországon és Ausztrián át vezető menekülést választották. Izrael állam 1948-ban történt létrehozása az emigráció melletti döntések számát látványosan növelte.

A Bukovinából és Besszarábiából Erdélyen átutazó román zsidóság – amellett hogy a helyi közösségeknek és hatóságoknak gondokat okozott – erdélyi hittársainak a Szovjetunióban átélt évek alatt szerzett tapasztalatait is átadta. 1947-ben a brassói román titkosszolgálat egyik elemzése53 felpanaszolta: az 1946-ban szovjet jóváhagyással Brassóba érkezett néhány száz bukovinai és besszarábiai zsidó „tendenciózus híreket terjeszt” a szovjetek alatti élettel kapcsolatban, s ezek a hírek „a román demokratikus rendszerrel szembeni nemtörődömséget” (értsd: ellenszenvet) váltottak ki a helyi zsidóság körében. Ez voltaképpen azt jelentette, hogy a gazdasági magánszférához tartozó erdélyi zsidók idejekorán szembefordultak az új rendszerrel, és a kivándorlás mellett döntöttek. Az idézett dokumentum e szembefordulás arányáról is érdekes adatot őrzött meg. Eszerint a brassói 4500 tagú zsidó közösségből mindössze 300 személy csatlakozott a kommunisták irányítása alatt álló Demokrata Zsidó Komitéhoz. A többiek viszont „csaknem beteges hajlamot mutatnak a kivándorlásra”, kevésbé Palesztinába, hanem „nagyobb mértékben Dél-Amerikába, ahonnan azt remélik, hogy bejuthatnak az Egyesült Államokba” – állapította meg a titkosszolgálat, amely döbbenettel jegyezte fel, hogy még a Demokrata Zsidó Komité vezetői közül is sokan a kivándorlás érdekében tevékenykednek. Igaz – tette hozzá az elemző – ezt „egyelőre a sovén, de szocialista szervezetekkel együttműködve” teszik.

1948-ban naszódi és besztercei rendőrségi források54 szerint a Román Munkáspártból a párt kompromittálása miatt kizárt zsidók azt terjesztették, hogy bár korábban a kommunizmusért harcoltak, ma már látják, hogy tévedtek, s hogy a kommunizmus rövidesen megbukik. Következésképpen az egyetlen lehetséges megoldásnak az aliját tartották. 1948. október végén Besztercén az a hír is szárnyra kapott, miszerint Romániába érkezett a palesztinai haderő egyik hajója, amelyet „az utolsó romániai zsidók elszállítása végett” küldtek. A hír nyomán a zsidók egy része felszámolta háztartását és megélhetését, és elkezdett készülni a kivándorlásra.

Az emigrációs opció mellett kampányoltak a hitközségek vezető személyiségei is, akik tiltakoztak az ellen a bukaresti döntés ellen, amellyel 1949. június 1-jén az ortodox, a neológ, a status quo ante és a szefárd hitközségeket egyetlen, a Kommunista Párt ellenőrzése alatt álló „Mózes-hitű” hitközségbe tömörítették. A hitközségek erőszakos egyesítését a Monitorul Oficial 1949. július 12-i számában megjelent rendelettel hajtották végre. Eszerint a továbbiak során minden városban egyetlen zsidó hitközség működhetett, a „Mózes-hitű”. Az egyik első tiltakozó Prosberer Dávid brassói ortodox főrabbi volt, aki a kérdésről már 1948 novemberében Máramarosszigeten is beszélt.55 Az egységes hitközség létrehozását követő két évben a romániai rabbik és metszők 80 százaléka alijázott, s 1949 júniusában Erdélyben már csak öt jesiva működött, mintegy 300 diákkal.56

Vasile Luca egyébként már 1944 novemberében felszólította a kommunista párttagokat, hogy férkőzzenek be a hitközségekbe. Az akció néhány év múlva arra az eredményre vezetett, hogy a kommunisták a hitközségeket szinte teljes mértékben ellenőrzésük alá vonták.57

A különböző források által jelzett népességmozgások tekintetében néhány fő irányra lehet következtetni:

1. Dél-Erdélyből és Órománia más részeiből Észak-Erdély városaiba költözők. A migráció méreteire nézve adatokkal nem rendelkezünk. Közvetett információk és túlélők véleménye alapján számuk néhány ezerre tehető;

2. A szovjet fennhatóság alá visszakerült Észak-Bukovinából és Besszarábiából menekültek 1945 végétől Erdélyben is megjelennek. Csaknem minden nagyobb településre eljutottak. Rendőrségi és titkosszolgálati levéltári anyagok Sepsiszentgyörgyön 117, Temesváron néhány száz, Szatmárnémetiben 1000–2000, Nagyváradon mintegy ezer, Szászrégenben mintegy 100, Kézdivásárhelyen 6 stb. menekültről szólnak. Az Erdélybe érkezett menekültek összlétszáma tehát legfeljebb 10 ezer lehetett. Nagy részük 1946–1947-ben legálisan vagy illegálisan kivándorolt. 

3. Magyarországról és más kelet-európai államokból 1944 őszén és 1945-ben Romániába érkezett zsidó menekültek. Ezek jelentős része Bukarestbe került, ahonnan Palesztinába kívánt kijutni. Néhányan azonban hosszabb-rövidebb ideig Erdélyben tartózkodtak. Összlétszámukat 1946 februárjában 20 ezerre tették, ebből Magyarországról 13 ezren, Lengyelországból pedig 6500-an, Ausztriából, Németországból, Csehszlovákiából pedig mintegy ezren ér-keztek.58

4. A Romániához tartozó Moldvából és Havasalföldről (főképp Bukarestből) 1946 nyarán Észak-Erdélyen keresztül illegálisan Magyarországra, majd onnan az amerikaiak által ellenőrzött nyugat-európai térségbe migrálók csoportja. Számadatok róluk sincsenek, számuk nagyságrendileg 10 és 15 ezer közé tehető. Román cionista források szerint 1944–1948 között az egész országból 25-30 ezer zsidó vándorolt ki illegális úton,59 ami a fenti adatot is valószínűsíti.

5. Az Erdélyből 1946–1948 között illegálisan Magyarországra, majd onnan Nyugat-Európába, az Egyesült Államokba és Palesztinába menekülők csoportja. Számuk körülbelül tízezerre tehető. Ez az útvonal 1948-ban lezárult.

6. A német haláltáborokból visszatérő túlélők csoportja. Hitközségi nyilvántartások és becslések szerint 15-20 ezren lehettek. Közöttük magyarországi, szlovákiai, sőt nyugat-európai (hollandiai, franciaországi) zsidók is, akik Auschwitz felszabadítását követően – a még mindig zajló háború miatt – a frontokon keresztül nem térhettek haza, így Magyarországon át Bukarest felé tartottak, s ideig-óráig az észak-erdélyi „hazatérők otthonaiban” gyógyultak, pihentek.60

7. Az erdélyi térségből palesztinai kivándorlás vagy más célokból 1944–1946 között Bukarestbe költözők csoportja legfeljebb 2-3 ezer főből állt.

A Zsidó Világkongresszus Romániai Szekciójának 1947. januári becslése szerint Dél-Erdélyben 45 738, Észak-Erdélyben 44 706 zsidó volt. Miközben a dél-erdélyi adat csupán néhány ezer fővel változott, s ez főképp a szovjet területekről érkezett menekültekkel magyarázható, az észak-erdélyi adatban a munkaszolgálatot túlélt mintegy tízezer, illetve a haláltáborokból addig visszatért körülbelül 15 ezer zsidón kívül csaknem 15 ezren máshonnan (Észak-Bukovina, Besszarábia, Moldva, Bukarest) származhattak. Utóbbiak jelentős része emigrálni akart.

1947 nyarán a sajtó arra hívta fel a figyelmet, hogy a határzónában szigorú intézkedéseket foganatosítottak, s az új rendelkezések értelmében a határőrség az illegális határátlépést megkísérelőkkel szemben felszólítás nélkül is fegyvert használhat. A hatóságok ezzel az intézkedéssel próbálták korlátozni a magyar–román határon keresztül zajló nagyarányú áru- és embercsempészést. Utóbbi keretében a tiltott határátlépéshez szatmári és bihari falusiak főképpen Nyugat-Európába vagy Palesztinába igyekvő zsidóknak nyújtottak – fizetség ellenében – segítséget.

1947 végén, néhány héttel a király lemondatása és elűzése előtt a román hatóságok 15 ezer zsidó alijázásához járultak hozzá, ezek zömét azonban a külföldi menekültek tették ki. További 4000 zsidót különböző cionista szervezetek juttattak ki Izraelbe 1948 végén.61 1949 elején azonban a cionista szervezeteket betiltották, javaikat elkobozták, vezetőiket pedig bebörtönözték.

Az 1948-ban a zsidó hitközségek útján végzett felmérés eredménye szerint Erdélyben
36 613, a Bánságban 12 453, a Partiumban és Máramarosban pedig 27 709 zsidó élt. Ez összesen 76 815 zsidót jelent.

Hozzá kell adnunk a kapott adathoz mintegy 4-5 ezer olyan személyt, aki az ateista-kommunista utat választva, a hitközségekkel minden kapcsolatot megszakított. Erdélyben, a Bánságban és a Partiumban eszerint legalább 80 ezer zsidó élt. Ha tízezerre tesszük az Óromániából és a szovjet területekről érkezettek számát, és 120 ezerre a vészkorszakban elpusztultakét, arra a következtetésre jutunk, hogy 1945–1948 között mintegy tízezer magyar zsidó emigrált Erdélyből.

Fontos üzenetet jelentett az erdélyi zsidóság számára az, hogy I. Mihály király 1947. december 30-i kiutasítása időszakában megszökött Romániából a zsidóság két prominens vezetője is: 1947 decemberében Alexandru Şafran országos főrabbi, 1948 tavaszán pedig a polgári demokrata meggyőződéseiről ismert s a háború alatti zsidómentő akcióiról híres Wilhelm Fildermann, a Zsidó Hitközségek Szövetségének az elnöke. Az 1948-ban kinevezett új országos főrabbit, Moses Rosent a zsidó közösség a Kommunista Párthoz közel álló személyiségnek tartotta.62

 

Az erdélyi zsidók és a kommunizmus

A túlélők az új észak-erdélyi, illetve romániai hatóságoktól elvárták, hogy a korábbi zsidóellenes törvényeket mielőbb hatálytalanítsák, az elkobzott ingó és ingatlan javakat szolgáltassák vissza, azokért pedig, amelyek visszaszolgáltatása nem lehetséges, kárpótolják, és a közösségi élet újjászervezését hathatósan segítsék. A faji törvényeket Romániában 1944. szeptember 1-jén és december 19-én hatályon kívül helyezték, a hitközségek és a cionista szervezetek lassan újjászerveződtek, és működni kezdtek, a vagyonok visszajuttatása azonban sok akadályba ütközött, és rendkívül nehezen haladt.

Régi előítéletek látszottak feléledni a zsidókkal szemben.

A frontátvonulás nyomán és a háborús körülmények miatt általános áruhiány jelentkezett, s a hazatért zsidók közül sokan a legrövidebb időn belül újraindították kisipari és kereskedelmi vállalkozásaikat. A régi antiszemita meggyőződések és az új körülmények ötvözése nyomán azonban ezeket a vállalkozókat szinte azonnal a kialakult helyzettel visszaélő „spekulánsoknak” kiáltották ki. Ez már az „osztályharc” kezdetét jelentette. A „spekulánsok” elleni sajtókampány során csaknem naponta mutattak be olyan zsidókat, akik a hatóságilag megállapított irreális áraknál drágábban árusítottak hiánycikkeket, vagy akik a megengedett nevetséges mennyiségnél többet birtokoltak húsból, bőrből, cukorból, gyufából vagy bármilyen más árucikkből.

Ezzel párhuzamosan a hatalom azt terjesztette a zsidókról, hogy a „fekete kereskedelmen” kívül semmi mással nem foglalkoznak, hanem naphosszat a kávéházakban vesztegetik az időt. Az 1945. október 2-án tartott minisztertanácsi ülésen maga Petru Groza miniszterelnök is azzal utasított el egyes kérelmeket, hogy „a zsidók nem követelhetnek előjogokat csupán azért, mert zsidók”. A kormányfő felszólította a zsidó vezetőket: vessenek véget annak a „felháborító életmódnak”, amelyet a vidéki zsidók folytatnak. „A kávéházak kizárólag zsidókkal vannak tele” – jelentette ki Groza, s úgy vélekedett, hogy ez újabb tápot ad a már kiirtottnak képzelt sovinizmusnak és antiszemitizmus-nak.63 A kormányfő így próbált az ellene felhozott zsidóbarát váddal szemben védekezni.

Pozitív hatást gyakorolt a zsidóságra az a tény, hogy 1944. december 19-én a Monitorul Oficialban (Hivatalos Közlöny) megjelent a 641. sz. törvény, amely a faji törvényeket eltörölte, s a zsidóság polgárjogait visszaállította. Ugyanakkor léptették életbe a Nemzetiségi Statútumot is, amely azonban a zsidóságot nem ismerte el nemzetiségnek. Erről a kérdésről egyébként a Kommunista Párt vezető testületeiben is többször folyt vita, de a nem kommunista zsidó vezetők követelése ellenére a nemzetiségként való elismerés nem történt meg. Neumann szerint a kommunisták később is mindent elkövettek, hogy a zsidóságot kizárólag vallási közösséggé változtassák.64

Amikor 1945. február 12-14. között a kolozsvári városházán „Észak-Erdély Parlamentje”, azaz az ODA észak-erdélyi konferenciája ülésezett, a megalakult „kormányba” (Központi Végrehajtó Bizottság) 9 román, 8 magyar és 1 német mellett 4 zsidó is bekerült. Utóbbiak közül nagy befolyással Neumann Jenő és Goldberger Miklós rendelkezett. A „parlament” által elfogadott ideiglenes nemzetiségi statútum az együtt élő nemzetiségek egyenlőségét biztosította, ezt azonban később elfelejtették.

Az észak-erdélyi ODA konferenciáján a DZSN kifejtette főbb követeléseit és célkitűzéseit. Eszerint a szervezet harcolni kívánt az ODA mielőbbi kormányra jutásáért, a fasizmus megsemmisítéséért, a fasiszta bűnözők leleplezéséért, követelte „a deportáltak és a távollévők jogai és anyagi javai bitorlóinak felelősségre vonását és megbüntetését”, a fasiszta törvények és jogfosztó intézkedések „visszamenő erejű hatálytalanítását”, a jóvátételt az okozott károkért, a zsidó termelőeszközök visszajuttatását és üzembe helyezését. A DZSN programja leszögezte, hogy a zsidóság békében kíván élni az Erdélyben élő népekkel, és az elszenvedett üldözések miatt egyik nép ellen sem táplál gyűlöletet. Követelte ugyanakkor a zsidóság tragédiáját okozók legszigorúbb megbüntetését, a deportáltak hazahozatalát, a zsidó nők jogainak biztosítását, a földreform végrehajtását, a teljes lelkiismereti és vallásszabadságot, a Palesztinába vagy más országba történő szabad kivándorlás biztosítását, a zsidóság képviseletét a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, a közoktatásban, az állami, politikai és önkormányzati struktúrákban. Ígéretet tett egyben arra, hogy a zsidóság harcolni fog a feketepiac ellen. „Internáló táborokba azokkal, akik önző vagyonszerzés céljából becstelenül árdrágítnak, és valutával való üzérkedés által pánikot keltenek a lakosság körében” – hangoztatta a DZSN programja.65

Mivel egyedül az ODA és a kommunisták ígérték azt, hogy a nemzetiségi kérdést gyökeresen megoldják, nem csoda, hogy a háború utáni első időszakban a zsidók nagy számban léptek be a Kommunista Pártba. A későbbi csalódást főképpen az okozta, hogy a kommunista jogszabályok és módszerek térhódítása a hagyományos zsidó foglalkozásokat ellehetetlenítette, így rendkívül sok zsidó megélhetés nélkül maradt. Idejekorán kiderült az is, hogy a zsidóság számára a szövetkezetek és a kollektívák más formái sem jelentenek megoldást.

Mivel a kommunistáknak nem sikerült teljes mértékben befolyásuk alá vonni a Demokrata Zsidó Népközösséget, 1945 júliusában létrehozták a Demokrata Zsidó Komitékat, amelyeket a Kommunista Párt teljes mértékben kontrollált. Az komiték kezdetben sikeresen intézkedtek Bukarestben különböző olyan ügyekben, amelyek a zsidóság számára létfontosságúak voltak. 1946 februárjában például elintézték, hogy a munkaszolgálatban és a deportálásban eltöltött idő a katonai szolgálat idejébe bele-számíttassék, a deportáltak özvegyei és árvái a hadiözvegyekkel és -árvákkal azonos ellátásban részesüljenek, a közellátási hivatal utaljon ki tízezer méter vásznat a deportáltotthonok számára, a zsidó vagyonokat vonják ki az ellenséges vagyonokat kezelő ügynökség (CASBI) hatásköréből, a vissza nem tért zsidók vagyonából pedig létesítsenek alapot a zsidó intézmények támogatására. Ugyanakkor a komité Szovjetunióban lévő zsidó hadifoglyok ügyében eljárt Groza miniszterelnöknél és a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál, s megbízottja által emlékiratot küldött Moszkvába a zsidó hadifoglyok mielőbbi hazaküldése érdekében.66 A szovjetek ugyanis a német és a magyar munkaszolgálatos alakulatok sok zsidó tagját foglyul ejtették, és a katonákkal együtt őket is hadifoglyoknak tekintették. Ez a kérdés azonban még két évvel később is megoldatlan volt. Bizonyítja, hogy a kolozsvári Demokrata Zsidó Komité 1948. március 12-én ez ügyben újabb memorandumot fogalmazott meg.67

Annak ellenére tehát, hogy a Kommunista Párt vezetői között, a kormányban, az államhatóságban, a rendőrségben és kezdetben a titkosszolgálatokban a zsidók arányuk felett voltak képviselve, s bár az ország és a Kommunista Párt legfelső vezetésében – Ana Pauker, Leonte Răutu, Iosif Chişinevschi, Goldberger Miklós, Valter Roman, Vass Gizella és mások révén – a zsidóság szép számban részt vett, mítosznak bizonyult az a később terjesztett állítás, miszerint a kommunizmust a zsidók hozták rá Erdélyre és Romániára. Többen is megállapították már, hogy a zsidó közösség nagy többsége – elsősorban kisiparosok, kereskedők, az ipari és pénzügyi burzsoázia tagjai, a túlnyomórészt liberális gondolkodású tudósok, orvosok és ügyvédek – nem engedett a kommunisták csábításának.68

1944. augusztus 23-án a Román Kommunista Párt mintegy ezer tagja közül 300 valóban zsidó volt, 1947. június elsején viszont a párt 703 ezer tagjának mindössze 4,16 százaléka volt zsidó nemzetiségű, csaknem 80 százalékot a románok, 12,32 százalékot pedig a magyarok tettek ki. Az 1949-es tagrevíziót követően a pártban a zsidók aránya tovább csökkent.69

A titkosszolgálatok alkalmazottainak 10 százalékát tették ki a zsidók 1949 februárjában. Az intézményt a románok 83 százalékos arányban uralták, a magyarok aránya azonban itt mindössze 6 százaléknyi volt.  Egy 1956-ból származó, hasonló kimutatás már drasztikus csökkenést mutat, akkorra ugyanis a zsidók aránya két százalék alá csökkent.70

Egy évvel a német kapituláció után, 1946. május 9-én Kolozsváron Neumann Sándor szerkesztésében megjelent az Egység című hetilap, amely „Az erdélyi zsidóság központi lapja” alcímet viselte. Az első számban publikált Cselekvő zsidóság című vezércikkében Kohn Hillel, az erdélyi zsidó élet egyik kiemelkedő baloldali közszereplője rámutatott: a Demokrata Zsidó Népközösségeket, bár „bátor kezdeményezések voltak”, a spontán önszerveződés, a gyorssegélyezés és a szolidaritás szükségessége hívta életre, így ezek a szervezetek „magukon hordták a rögtönzés ismertetőjeleit”, s „nem voltak – s nem is lehettek – hibáktól mentesek”. Mégis „egységet jelentettek”, de „az érzelmi hatások alatt létrejött egységnél a zsidóság nem állhat meg”, azt „öntudatos, harcos, szervezett, cselekvő egységgé” kell fejlesztenie.

Kohn Hillel leszögezte: „minden, ami ezt az egységet veszélyezteti vagy akárcsak zavarja: az reakció”, amely a népi egységgel és a demokratikus akarattal szembeszáll. Majd rámutatott, hogy „az észak-erdélyi zsidóságot öntudatos, harcos, demokratikus cselekvő egységbe kovácsolni” a Demokrata Zsidó Komiték „vannak hivatva”. A komitéknak azt a munkát kell folytatniuk, amelyet a népközösségek kezdtek meg. Ennek előfeltétele „az észak-erdélyi zsidóság bekapcsolása a román demokráciába, annak küzdelmébe a fasizmus és a reakció ellen”, egyetlen útja pedig „a Groza-kormány támogatása”.

Kohn Hillel a komiték legfontosabb feladatainak a deportálás okozta gazdasági és jogi problémák „gyors, erélyes megoldását”, a segítségre szoruló deportáltak „talpra állítását” s ezeknek „a produktív életbe való beillesztését”, a „deportált-vagyon jogi helyzetének végleges tisztázását”, illetve a holttá nyilvánítási és örökösödési kérdések megoldását tekintette. Úgy vélte, „minden erdélyi zsidónak és zsidó közületnek becsületbeli kötelessége, hogy e munkából kivegye részét, és fegyelmezetten támogassa a komiték munkáját”.71

Az egész erdélyi magyar zsidósághoz szóló programszerű írás üzenete egyértelmű volt: a népközösségeket, amelyekben a zsidó hitközségek és polgári erők is részt vettek, fel kell számolni, a jövőben pedig kizárólag a kommunisták irányította komitéknak lesz létjogosultsága. Bár a népközösségek még hónapokon át folytatták munkájukat, fokozatosan peremre szorultak, s szerepüket a népközösségeknél egy évvel később72 megalakult Demokrata Zsidó Komité vette át.

A programot az Egység legjobb tudása szerint igyekezett teljesíteni. Megdöbbentő riportban ismertette az Olaszországból induló titkos aliják résztvevőinek kilátástalan palesztinai helyzetét73, a palesztinai bejutásra nyugati lágerekben várók reménytelenségét,74 a Magyarországra illegálisan átszökni készülők félrevezetettségét, a már Budapestre jutottak tragédiá-ját75, s ezzel szemben a birobidzsáni76 eszmei állapotokat dicsérte.77 1947-ben a lap egyre több olyan cikket közölt, amelyben a zsidóságnak a produktív munkába, az új társadalom felépítésébe történő bekapcsolódását mutatta be,78 s nyílt levelek közzétételével bizonygatta: öngyilkosságot követ el, aki az emigráció mellett dönt.79

1948-ban a kommunista befolyás még nyilvánvalóbbá vált. A realitásokat a legtöbbször elhallgatva, olyan írások jelentek meg a lapban, amelyek a komiték „átfogó, építő munkájáról”, „a zsidó nő demokratikus feladatairól”,80 a zsidó hitközségek vezetésében szükséges „éber-ségről”,81 illetve sokszor és hosszasan a zsidóság „átrétegesítéséről” és annak feltételeiről82 szóltak. A zsidó közösség nagyarányú kiábrándulása közepette a lap időnként kénytelen volt a kudarcokat is elismerni, így néhány alkalommal arról cikkezett, hogy a zsidó diákság „nem tette magáévá az átrétegesítés elvét”.83

1948 telén kezdetét vette a cionista szervezetek elleni ádáz harc, amely ezen szervezetek feloszlatásával és vezetőik bebörtönzésével ért véget. Az Egység – amelynek nevét az új időkhöz illő módon 1949 márciusában Új Útra változtatták – élen járt „a dolgozó tömegeknek” a „cionista téveszmékről” való „felvilágosításá-ban”.84 A cionizmust végül „az antiszemitizmus ikertestvérévé” kiáltották ki.85 Ez a kampány a zsidóság köreiben nagy visszatetszést váltott ki, s a kivándorlási kedvet tovább növelte. Ugyanezt a hatást érték el a lap által 1949-ben közölt olyan semmitmondó írások, mint például a június 24-i számban megjelent Munkában a pionírok, Együtt élünk, A versenyben sokat tanultunk, Zúgnak a gépek... stb. címűek.86

A zsidó tömegek végső kiábrándulását a kommunista megoldásokból az 1948. júniusi általános államosítást követő időszakban indított ún. átrétegesítési program jelentette. Mivel a zsidóság kb. 35 százaléka kisiparból, 25 százaléka kereskedelemből, 10 százaléka szabadfoglalkozásokból, másik 10 százaléka pedig pontosan meg nem határozott tevékenységből élt, a kommunista „átrétegesítési” program a közösség mintegy 60 százalékát érintette.87 Ezeket átképzésük után főképpen a mezőgazdaságban és az ipari vállalatokban akarták alkalmazni.

Az 1948. június 11-én államosított 1609 vállalat élére nagyrészt „munkásigazgatókat” neveztek ki, akik között zsidók is voltak. Kolozs megyében és Kolozsváron például az államosított vállalatok élére 32 magyar, 7 román és 3 zsidó nemzetiségű „munkásigazgató” került.88

Később a zsidókat mindenhonnan igyekeztek kiszorítani. A bukaresti kormányzatból az utolsó erdélyi magyar zsidót, a kolozsvári Jakab Sándor pénzügyminiszter-helyettest 1952. március elején „mentették fel” tisztségéből,89 és zárták hosszú évekre börtönbe.

A közösségre nézve újabb csapást jelentett az, hogy 1948. augusztus 3-án a zsidó iskolákat államosították, s egy részüket fel is számolták.

Ezek az intézkedések oda vezettek, hogy 1950 és 1952 között Romániából mintegy 110 ezer zsidó vándorolt ki hivatalosan Izraelbe.90 Legalább egyharmaduk Erdélyből, a Bánságból, a Partiumból és Máramarosból származott. A cionista szervezetek betiltását követő időszak nagyszámú hivatalosan engedélyezett kivándorlója azt bizonyítja, hogy a zsidóságnak a kommunista-etatista struktúrákba történő integrálása Romániában csődöt mondott. Ez még akkor is igaz, ha a kommunista vezetés kezdetben azzal álcázta a zsidók emigrálását, hogy 1948-ban „vörös alijának” is nevezett kivándorlásokat szervezett91, amelyek résztvevőinek (mintegy 3600 személy) a kommunista nézetek izraeli terjesztése lett volna a feladatuk, s erre a legtöbbjüket ki is képezték.

Izrael létrehozását 1948-ban, illetve az ezt lehetővé tevő 1947. november 29-i ENSZ közgyűlési döntést kezdetben a román kommunisták is üdvözölték. Akkor még abban reménykedtek, hogy a térség ezáltal (is) szovjet befolyás alá kerül. Az erdélyi zsidóság számára azonban mérhetetlenül többet jelentett: a nemzeti identitás mindennemű ellentmondástól és görcstől mentes, teljesen szabad vállalásának a lehetőségét.

Népbírósági perek, közösségen belüli vádak és vizsgálatok

A romániai népbíróságokat 1945. április 21-én a 312. számú igazságügyi minisztériumi rendelettel hozták létre. A népbíróságok elé nem csupán a zsidóellenes intézkedések felelősei kerültek, hanem mindazok, akiket az új rendszer háborús bűnösöknek tartott, beleértve az uszító újságírókat, politikusokat és a zsidó vagyont összeharácsolókat.92

1945-ben és 1946-ban Óromániában és Dél-Erdélyben a népbíróságok 187 elmarasztaló ítéletet hoztak.93 Ezek közül 29 személyt halálra ítéltek, de az ítéletek nagy részét I. Mihály király életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta. Észak-Erdélyben 481 ítélet született, ezek közül 100 halálos és 163 életfogytiglani. Elítéltek 371 magyart, 83 németet, 26 románt és egy zsidót.

Az észak-erdélyi ügyekkel foglalkozó népbíróság Kolozsváron működött, s munkáját 1945. július elején kezdte el.94 A kolozsvári sajtó az Észak-Erdély-szerte lefolytatott vizsgálatokról folyamatosan tudósított.95 Észak-Erdélyben 1946 márciusában az első népbírósági perben az 1940. szeptemberi magyar bevonulás alkalmával románok és néhány zsidó ellen elkövetett bűnökért 63 személy ügyében ítélkez-tek.96 A második per során, amelyben 1946. május 22-én hoztak ítéletet, az észak-erdélyi zsidók ellen hozott intézkedések 195 végrehajtóját állították a népbíróság elé. A népbíróság elnöke dr. Nicolae Matei, a fővádló Paul Andrei (Pollák Endre) volt. Pollák vádirata és a tanúvallomások részletesen feltárták az észak-erdélyi vészkorszak borzalmait, a zsidóság kifosztását, gettóba hurcolását és deportálását. A sajtó a perről részletesen beszámolt.97

A fővádlottakat távollétükben ítélték el, mivel azok – zömében magyar állampolgárok lévén – a magyar közigazgatással, illetve hadsereggel együtt Észak-Erdélyt elhagyták. A bíróság 30 személyt halálra, 52 személyt életfogytiglani kényszermunkára, 18 személyt életfogytiglani börtönre, 15 személyt 25 évi kényszermunkára,  3 személyt 20 évi kényszermunkára,  8 személyt 20 évi börtönbüntetésre, 1 vádlottat 15 évi kényszermunkára, 13 személyt 12 évi börtönre, másokat pedig ennél rövidebb szabadságvesztésre ítélt.98

A kiszabott börtönévek összege 1204 év volt. 99 Az elítéltek közül senkit sem végeztek ki, a börtönbe zártakat pedig 1950-től kezdve sorra szabadlábra helyezték. Braham megálla-pítása100 szerint azért, mert egy részükre „az újonnan kialakuló, szovjet típusú népi demokráciának” is szüksége volt.

1947. augusztus 22-én a háborús bűnösök megbüntetéséről szóló jogszabályt ismét elővették, s elrendelték több lezárt ügy felülvizsgálatát. Kolozsváron 47 magyar nemzetiségű személyt állítottak bíróság elé, köztük Bözödi György írót is, akit antiszemitizmussal vádoltak.

A túlélők Erdély-szerte vádakat fogalmaztak meg a gettóban orvosként vagy kápóként tevékenykedő társaik ellen. Kardos Marianne kolozsvári orvost például többen azzal vádolták, hogy csak barátnőinek adott gyógyszert, a krónikus betegeket pedig nem kezelte. A vádak alapján az orvosnőt a bukaresti bíróság büntetőjogi osztálya 1950-ben sok évi börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Utólag rehabilitálták, s vagyonát is visszakapta.101 Hasonló vádak más deportált orvosok ellen is elhangzottak. Egyes esetekből bírósági ügy lett, másokat azonban a Népközösségen belül működő ún. becsületbíróságok tárgyaltak le.

A kolozsvári túlélők sorában már 1945-ben élénk vita bontakozott ki. Általános vélemény volt, hogy a zsidó vezetők elárulták híveiket. Weinberger Mózes neológ főrabbi, miután híveit helyben maradásra és a hatóságokkal szembeni engedelmességre biztatta, a gettózás előestéjén feleségével együtt Romániába szökött, a helyi Zsidó Tanács tagjai pedig a Kasztner Rezső kolozsvári ügyvéd által nagy titokban és sok pénzért szervezett 1684 tagú transzport tagjaiként (a csoportba 387 kolozsvári zsidó került) Bergen-Belsenen keresztül Svájcba menekültek.

A Kasztner-akció 1945-től mindmáig viták tárgyát képezi. A svájci csoport listáit a deportáltak orra előtt, a kolozsvári gettóban állították össze, miközben az akcióról mit sem sejtő közösség többi tagját arra biztatták, ne tanúsítsanak ellenállást, ne próbáljanak megszökni, Romániába menekülni stb., hanem fegyelmezetten teljesítsék a hatósági utasításokat, mert a zsidókat a front közeledése miatt a dunántúli Kenyérmezőre viszik mezőgazdasági munkára. A titok megőrzése élet-halál kérdése volt. Ezt mi sem bizonyítja jobban annál, hogy a Svájcba indulók névsorának összeállításában részt vevő, később Bergen-Belsenben elpusztult dr. Weisz Sándor ügyvéd, egykori parlamenti képviselő a titkot saját testvérhúgával, Weisz Sárával sem osztotta meg. A Kasztner-ügy kivizsgálására 1945-ben a kolozsvári DZSN bizottságot hozott létre, amely Kasztnert egyöntetűen bűnösnek deklarálta, s a kolozsvári zsidó vezetők többségét is elmarasztalta.102 Kasztnert a megmentettek, természetesen akkor is s a későbbiek során nemkülönben, hősnek tekintették.

Az értékek és a műtárgyak
örökre eltűntek

Az ingatlanok és a lakberendezések visszaszerzésére tett kísérletek mellett a túlélőket az elkobzott bankletétek, értékpapírok, ékszerek, műtárgyak, szőnyegek és más hasonló jellegű vagyontárgyak sorsa is rendkívüli módon foglalkoztatta. Az 1944 tavaszán a magyar hatóságok által összegyűjtött értékeket – helyi szinten történt kisebb-nagyobb megdézsmálásuk után – a bankletétekkel együtt Magyarországra szállították. Kolozsváron a háborút követően egyetlen pénzintézet, a Takarékpénztár és Hitelbank Rt. volt hajlandó zsidó betétesei összes folyószámla-követelését (5 180 000 lejt) a DZSN-nek kifizetni. A többi bank azzal védekezett, hogy az értékeket külföldi anyaintézeteikhez szállították, illetve a magyar pénzügyi hatóságoknak adták át. Az Egység által közölt – nem teljes – kimutatás szerint nyolc kolozsvári pénzintézetnél például 2 508 036,60 pengőt tett ki a zsidó betét- és folyószámla-követelés, „midőn egy közepes hivatalnok fizetése még a havi 500 pengőt sem érte el”. Ugyanakkor az 1944 áprilisában a kolozsvári bankok által átvett arany és ezüst vagyontárgyak és ékszerek értéke a lap szerint „több milliárd lejre” tehető. A zsidóság azt követelte, hogy a „letétbe helyezett” értékeket a bankok térítsék vissza. A túlélők azonban semmit nem kaptak.103

1946 őszén megtalált dokumentumokból kiderült, hogy a deportáltaktól elkobzott vagyontárgyak előbb Budapestre, onnan Frankfurtba, ahonnan ismét Budapestre kerültek. Dr. Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter titkos rendeletének értelmében a deportáltaktól elkobzott értékeket „Ismeretlen személyek vagyona, letét Budapest” feliratú csomagokban kellett a fővárosba küldeni. Az Egység szerint a csomagokat 1944 őszén Gestapo-ügynökök a Nemzeti Bankból tehergépkocsikkal elvitték, s azok csak 1946 augusztusában kerültek vissza Magyarországra a Reichsbank frankfurti palotájából. A kifosztott túlélők akkor még abban reménykedtek, hogy értéktárgyaikat Budapestről rövidesen visszakapják,104 a visszakapott kincseket pedig „statisztikai adatok alapján arányosan osztják szét”.105 Utóbbi megállapítás már az „aranyvonat”106 által szállított értékek egy részére vonatkozott. Az „aranyvonat” történetével egyébként a kolozsvári Egység már 1947 tavaszán részletekbe menően foglalkozott, azt követően, hogy a DZSN képviselői az Észak-Erdélyből elrabolt vagyontárgyak kérdéséről Magyarországon tárgyalásokat foly-tattak.107

Az erdélyi zsidóságtól összeszedett műalkotások számbavételével és begyűjtésével foglalkozó kormánybiztosi hivatal élére 1944 tavaszán Csánky Dénes festőművészt, az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum főigazgatóját  állították. A maga során Csánky közismert vidéki múzeum- és könyvtárigazgatókat, illetve művészettörténészeket bízott meg a munka elvégzésével. Nagyváradon Soós András könyvtárigazgatót, Sepsiszentgyörgyön Herepei János múzeumigazgatót, Kolozsváron pedig Felvinczi Takáts Zoltán művészettörténész egyetemi tanárt. Felvinczi előtt Csánky egyébként László Gyula művészettörténész egyetemi tanárt kérte fel, aki azonban a feladatot azzal hárította el, hogy nincs kapcsolata a helyi gyűjtőkörű Erdélyi Múzeummal, s két másik személyt ajánlott maga helyett. A megbízottak közül csak Soós jelezte értékesebb alkotások felbukkanását (egy-egy Munkácsy-, Iványi Grünwald-, Szinyei Merse-, illetve Rippl-Rónai-alkotást). Felvinczi közölte, hogy „a sok szemét között alig található valamirevaló anyag”, Herepei jelentésében pedig az állt, hogy jelentősebb műkincset nem talált.108

A Székelyföldön valóban kevés olyan gazdag zsidó család élt, amelynek birtokában neves mesterek műalkotásai lettek volna, Kolozsváron, Nagyváradon, Nagybányán és Szatmá-ron azonban jelentős gyűjtemények voltak. A nagybányai Berger-gyűjtemény mintegy 300, a legjobb nagybányai mesterek által készített festményét foglalták le a hatóságok. További sorsuk ismeretlen, egyes hírek szerint a hozzá nem értő begyűjtők a képek egy részét – valószínűleg a zsidó származású festők munkáit – elégették. Kolozsváron, Majális úti villájában, Diamant Izsó gyáros Erdély egyik legnagyobb és leggazdagabb gyűjteményét őrizte. Diaman-tot és feleségét Budapesten a nyilas terror idején agyonlőtték, gyűjteményét pedig a kolozsváriak hordták szét. Egy-egy darabja évekkel később is fel-felbukkant Erdélyben. A Soós által jelzett nagyváradi négy képről sincs további információnk, mint ahogyan arról sem, hogy a kolozsvári zsidóságtól összeszedett műalkotá-soknak mi lett a sorsa.

Önmeghatározási stratégiák,
identitási dilemmák

A háború után az erdélyi zsidóság jelentős része abban reménykedett, hogy a kiépülő rendszer által meghirdetett nemzetiségi és társadalmi jogegyenlőség, a sovinizmust és az antiszemitizmust büntető törvények életbe léptetése, az internacionalista világnézet térnyerése és a vallási hovatartozás jelentőségének csökkenése korábban elképzelhetetlen asszimilációs lehetőségekkel jár majd együtt.

A Romániához tartozó Erdélyben a két világháború között a zsidóság csaknem teljes egészében a magyar nemzetiség vallási kisebbségeként élt. Az erdélyi zsidók jelentős része hűséges maradt magyar anyanyelvéhez és kultúrájához, s többnyire a magyar pártokat támogatta. Az a tény, hogy lojális kisebbségét a magyarság elárulta, s deportálásához is hozzájárult, kimondhatatlan traumát okozott, s a Soá után a zsidóság számára a kettős kisebbségi109 helyzet újbóli elfogadását szinte teljes mértékben lehetetlenné, elfogadhatatlanná tette.

A régi asszimilációs kételyek búvópatakként törtek ismét a felszínre, az elnyomott közösségekre jellemző bizonytalanságok hatványozottá váltak, a kisebbségi neurózis pedig súlyos pszichológiai válsággá alakult. Az erdélyi zsidó identitás alakulásának az sem kedvezett, hogy a nagyrészt magyar kézbe került zsidó ingó és ingatlan vagyonok restitúciója a hazatérő deportáltak és munkaszolgálatosok, illetve a magyarok között számos konfliktust és ellenségeskedést okozott. Mi több, a magyar antiszemitizmus sem tűnt el egyik napról a másikra, az évtizedes zsidóellenes propaganda hatása még mindig érezhető volt.

A kiutat sokak számára a magyar zsidó identitás feladása jelentette. 1) A meghirdetett nemzetköziséget és jogegyenlőséget kihasználva „felszívódni” a „demokratikus néptömegekbe”; 2) román identitást vállalva teljes mértékben megtagadni a múltat; 3) zsidó zsidóvá válva kivándorolni Palesztinába; 4) nyugati liberális álláspontra helyezkedve a világ valamelyik távoli országába emigrálni – nagyjából ezek voltak a lehetőségek.

A háború utáni első időszakban sokan az első két típusú önfeladás egyikét vagy azok kombinált változatát választották. Egymás között is románul beszéltek, a magyar nyelv használatát megtagadták, s a neológok még sírfelirataikat is román nyelven írták. E magatartás térnyerésének az a sarkított, részinformációkra alapuló összehasonlítás is kedvezett, hogy miközben a magyar fennhatóság alatt élő észak-erdélyi zsidóság csaknem teljes egészében elpusztult, a Romániában maradt dél-erdélyi zsidóság megmenekült.

Victor Neumann szerint „a zsidók egyik csoportja számára a kommunizmus a végleges integrálódás legradikálisabb útjává vált”.110 Sokat nyomott a latban az is, hogy a román hatalom a magyar nacionalizmus és revizionizmus legádázabb ellenségeit éppen a magyar zsidókban vélte felfedezni, akik ennek köszönhetően pozíciókhoz is jutottak. Gáll Ernő megállapítása szerint „mindezek a meggondolások és szempontok sok visszaélésre, hibás káderkiválasztásokra is alkalmat nyújtottak, az egész együtt pedig ellenérzést keltett”, miközben „az üldözöttekből nemegyszer fanatikus üldözők lettek, az évszázados igazságtalanságokat elszenvedők gyakran maguk is újabb igazságtalanságokat követtek el, vagy legalábbis nem tiltakoztak, ha azok másoktól származtak”.111 A zsidóságot a magyarságtól az is elválasztotta, hogy míg a zsidók számára a Vörös Hadsereg megérkezése életük megmentését jelentette, a magyarok részére ez a nemzeti függetlenség végét és a szovjet járommal súlyosbított kisebbségi sors újrakezdését hozta.112

Később, miután kiderült, hogy Románia a zsidóságot nem kívánja nemzetiségként elismerni, hogy az antiszemitizmus Romániában sem pusztult el, sőt időről időre a Kommunista Pártban is előfordul, s hogy az új társadalmi berendezkedés a zsidóság nagy tömegeit fosztotta meg megélhetési alapjaitól, a megoldást  egyre többen a harmadik és a negyedik stratégiában vélték felfedezni.

Szép számmal akadtak azonban olyanok is, akik az elszenvedett lelki traumákon próbáltak túllépni, s a magyar zsidó identitást továbbra is vállalták. Ezek jelentős része a baloldali orientációjú zsidó szervezetekben tevékenykedett. A Kolozsváron kiadott Egység című hetilap ennek a csoportnak a szócsöve volt.

A magyar zsidó identitásnak a háború után való ismételt vállalása a kommunizmusnak nem feltétlenül behódoló erdélyi zsidó értelmiségi elitet is jellemezte, amely – önmeghatározási stratégia szempontjából – a több párhuzamos identitás szellemet gazdagító ötvözése mellett mindvégig kitartott.

Megemlékezések, emlékművek állítása

A háború utáni első években a megemlékezéseket elsősorban a tragédia okozta gyászos hangulat határozta meg. Ha kezdetben főképp a túlélők hazahozatala, elhelyezése, meggyógyítása, feltáplálása, talpra állítása, munkához juttatása, illetve a lelki trauma feldolgozása volt a fő téma, az idő elteltével  e megemlékezések szónokai egyre hangsúlyosabb politikai üzenetek megfogalmazásában jeleskedtek. Ilyenek voltak a baloldali, a kommunista célkitűzések támogatása, a zsidóság átrétegesítése, az általános demokratikus folyamatok sikerre vitelének feltételei.

Már a gettózás első évfordulóján Erdély-szerte nagyarányú megemlékezéseket rendeztek. Kolozsváron a megemlékezés színhelye az egykori téglagyári gettó volt. A szónokok a fasizmus elleni harcra s az együttélő népekkel történő demokratikus összefogásra buzdí-tottak.113 A kolozsvári téglagyárat egyébként már 1945 nyarán üzembe helyezték, s a háború után ott felállított emlékmű később eltűnt.114 Még 1945 decemberében a marosvásárhelyi téglagyárban is megindult a termelés.115

A német lágerekben elpusztítottak emlékére Erdély több városában is gyászszertartásokat, gyásznapokat rendeztek. Kolozsváron az első gyásznapot 1945. augusztus 9-én, a Mikes Kelemen utcai zsinagógában tartották. Katz Salamon ruszkovai főrabbi és Katz A. Sámuel kolozsvári rabbi gyászoló híveikkel együtt zokogtak. A szertartás szónokai egyben arra biztatták a túlélőket, hogy foglalják el újra az őket megillető helyet a társadalomban. Elsőrendű feladatnak tekintették egyben egy lánynevelő otthon megnyitását, amelyben a számtalan árván maradt fiatal leánynak otthont és tanulási lehetőséget biztosítsanak.116

Az áldozatok emlékére a túlélők ebben az időszakban több emléktáblát és emlékművet állítottak. Az első emlékművet, a 2004-ben elhunyt Izsák Márton marosvásárhelyi zsidó szobrászművész alkotását Désen, az egyik legnagyobb erdélyi zsidó közösség városában 1947 júniusának első napjaiban leplezték le. A „fájdalom szobra”, ahogyan már kezdettől fogva nevezték, ma is áll a dési nagyzsinagóga előtti téren.117 1948 szeptemberében Magyarláposon felavatták a zsinagóga falán elhelyezett helyi zsidó deportáltak emléktábláját,118 néhány nappal később pedig, szeptember 26-án, dr. Moses Rosen országos főrabbi jelenlétében Marosvásárhelyen is ünnepélyesen felavatták a deportáltak emlékművét.119 Emlékműveket állítottak az elpusztult zsidóságnak Szatmárnémetiben és Nagyváradon is. Kolozsváron a német fasiszták által 1944-ben felrobbantott Horea úti neológ zsinagógát újjáépítették, 1947 szeptemberében felavatták120, s falán elhelyezték az emlékezés ma is látható fekete márványtábláit.

JEGYZETEK

47. Arhivele Statului Bucureşti. Inspectoratul General al Jandarmeriei. Dosar 64/1946, 171. Közli: Andreescu: i. m. 232–233.

48. Arhivele Statului Bucureşti. Direcţia Generală de Poliţie. Dosar 151/1946, 131. l. Közli: Andreescu: i. m. 231.

49. Arhivele Statului Bucureşti. Ministerul de Interne. Diverse. Dosar 2/1946, 34. l. Közli: Andreescu: i. m. 237–238.

50. Értsd: az 1918 előtti Román Királyság, azaz Ó-Románia területéről származó; románul: regat = királyság.

51. Arhivele Statului Bucureşti. Direcţia Generală a Poliţiei. Dosar 74/1947, 9. l. Közli: Andreescu: i. m. 335.

52. Arhivele Statului Bucureşti. Ministerul de Interne. Diverse. Dosar 4/1947, 73. l.; uo. Inspectoratul General al Jandarmeriei, Dosar 70/1947, 100. és 121. l.;  Közli: Andreescu: i. m. 352–354.

53. Arhiva SRI. Fond „D”. Dosar 9049, vol. 3., 179– 180. l.; közli: Andreescu: i. m. 370–371.

54. Arhivele Statului Bistriţa. Inspectoratul de poliţie Bistriţa. Dosar 9/1948, 115. és 149. l.; közli: Andreescu: i. m. 399–400.

55. Arhivele Statului Bucureşti. Direcţia Generală a Poliţiei. Dosar 82/1947, 293. l.; közli: Andreescu: i. m. 400.

56. Keller: i. m. 386.

57. Keller: i. m. 339.

58. Keller: i. m. 62.

59. Keller: i. m. 59.

60. Auschwitz!... Hazatért deportáltak megrázó elbeszélései az auschwitzi, majdaneki, birkenaui és lublini német halállágerek borzalmairól. Összeállította Somos István [Kolozsvár, 1945]; lásd még: 600–1000 embert lát el naponta a kolozsvári hazatérők otthona. Igazság [Kolozsvár], I. évf. 17. sz.,1945. július 1. Kovács Andor: Hazatérnek a foglyok, menekültek és deportáltak. Látogatás a „Hazatérők Otthonában”. Igazság [Kolozsvár], I. évf. 23. sz. 1945. augusztus 9–15.

61.Keller: i. m. 69.

62. Később kiderült, hogy Moses Rosen főrabbi az adott körülményeket figyelembe véve a zsidó közösség kivándorlása érdekében cselekedett.

63. Arhivele Statului Bucureşti. Preşedinţia Consiliului de Miniştri. Stenograme. Dosar 10/1945, 36–37.; idézi: Andreescu: i. m. 20.

64. Neumann: i. m. 250.

65. A Demokrata Zsidó Népközösség politikai irányvonala az észak-erdélyi ODA konferencián. Erdélyi Szikra [Kolozsvár], I. évf. 2. sz. 1945. március 15.

66. A kolozsvári Demokrata Zsidó Közösség vasárnapi nagygyűlésén Kohn Hillel beszámolt bukaresti tárgyalásai eredményeiről. Igazság [Kolozsvár], II. évf. 35. sz. 1946. február 14.

67. Romanian...,292.

68. Lásd például Istoria... 237.

69. Evreii... 28–30.

70. Minorităţi... 26.

71. Kohn Hillel: Cselekvő zsidóság. Egység [Kolozsvár], I. évf. 1. sz. 1946. május 9.

72. Megalakult a Zsidó Demokrata Komité kolozsvári tagozata. Igazság [Kolozsvár], I. évf. 42. sz. 1945. október 31.

73. Bárdos B. Arthur: Kivándorlás 1946-ban. Titkos út vezet Palesztinába. Egység [Kolozsvár], I. évf. 16. sz. 1946. augusztus 23. 7.

74. A nyugati szögesdrótok mögött. Két év óta százezrek várják, hogy „rövidesen” Palesztinába jutnak. Egység [Kolozsvár], II. évf. 65. sz. 1947. augusztus 1.

75. Tovább a határszélen... és egy dokumentum a „határon túlról”! Egység [Kolozsvár], II. évf. 67. sz. 1947. augusztus 15.

76. Birobidzsán – város a Szovjetunióban, az Oroszországi Föderáció területén, Habarovszktól nyugatra, a Zsidó Autonóm Terület székhelye.

77. Birobidzsánról, az Autonóm Zsidó Köztársaságról. Egy ország, ahol minden zsidó produktív munkát végez. Egység [Kolozsvár], I. évf. 25. sz. 1946. október 25.

78. Hegedűs Pál: A máramarosi zsidóság bekapcsolódott a produktív munkába. Egység [Kolozsvár], II. évf. 38. sz. 1947. január 24.

79. Guttmann, Ári, dr.: Öngyilkosságot követ el, aki otthagyja nyugodt otthonát és bármilyen szerény egzisztenciáját. Dr. Guttmann Ári levele Párizsból – az erdélyi zsidósághoz. Egység [Kolozsvár], III. évf. 86. sz. 1948. január 2.

80. Átfogó építőmunkát végez a nagybányai Komité. Komoly teljesítmények és megvalósítások sorakoznak az év végi mérlegen. Egység [Kolozsvár], III. évf. 88. sz. 1948. január 16.; A zsidó nő demokratikus feladatai; uo.

81. Éberségre és erélyre van szükség a hitközségek vezetésében! Egység [Kolozsvár], III. évf. 93. sz. 1948. február 20.

82. A romániai zsidóság érdeklődésének előterében az átrétegesítés kérdése áll. Egység [Kolozsvár], III. évf. 95. sz. 1948. március 5.; A munka hősei. Egység [Kolozsvár], III. évf. 105. sz. 1948. május 21.; (-n -l): A tanügyi reform és a zsidóság. Egység [Kolozsvár], III. évf. 119. sz. 1948. augusztus 27.; Ipari fejlődésünk útja. uo; A zsidó ifjúság nevelése. Egység [Kolozsvár], III. évf. 126. sz. 1948. október 22.

83. W. V.: A zsidó diákság még nem tette magáévá az átrétegesítés elvét. Egység [Kolozsvár], III. évf. 119. sz. 1948. augusztus 27.

84. Napirenden a dolgozó zsidó tömegek felvilágosítása a cionista téveszmékről. Tömeggyűlések országszerte a polgári nacionalizmus leleplezésére. Egység [Kolozsvár], III. évf. 133. sz. 1948. december 10. A demokratikus zsidóság vezetői újabb tömeggyűléseken leleplezték a cionista vezetők népellenes politikáját és magatartását. Egység [Kolozsvár], III. évf. 134. sz. 1948. december 17.; Miért ártalmas a cionista propaganda? uo.; Oberst, Edgard: A cionizmus nem nyújt megoldást a „zsidókérdésre”. Egység [Kolozsvár], IV. évf. 138. sz. 1949. január 14.; „A cionisták a szó szoros értelmében becsapták a tömegek egy részét”. Boros Ede előadása a temesvári CDE I. kerületi gyűlésén. Egység [Kolozsvár], IV. évf. 139. sz. 1949. január 21.; Az ország sajtója leleplezte az imperializmus szolgálatában álló cionista tevékenységet. Új Út [Kolozsvár], IV. évf. 146. sz. 1949. március 11.; Napfényre került eredeti okmányok a fasiszta idők „kivándorlási hivatalának” üzelmeiről. Új Út [Kolozsvár], IV. évf. 158. sz. 1949. június 10.

85. A cionizmus – az antiszemitizmus ikertestvére. Új Út [Kolozsvár], IV. évf. 175. sz. 1949. október 7.

86. Új Út [Kolozsvár], IV. évf. 160. sz. 1949. június 24.

87. Evreii... 65. l.

88. Kronológia...

89. Romániai Magyar Szó [Bukarest], 1952. március 6.

90. Evreii... 69. Ezek közül Izraelbe csak mintegy 90 ezer érkezett meg, a többiek más európai, afrikai és dél-amerikai államokban vagy az Egyesült Államokban és Ausztráliában kötöttek ki.

91. Romanian... 315.

92. Néptörvényszék elé velük! Igazság [Kolozsvár], I. évf. 17. sz. 1945. július 1.

93. Kronológia...

94. Ádám András: A nép ellen vét, aki megbocsát a gyilkosoknak. Megkezdte munkáját a kolozsvári népbíróság. Igazság [Kolozsvár], I. évf. 18. sz. 1945. július 5–11. Uő: Kiket von felelősségre a néptörvényszék? A közvádlók mind kipróbált demokrata harcosok. Igazság [Kolozsvár], I. évf. 19. sz. 1945. július 12–18.; Munkában a néptörvényszék. Sorra kivizsgálják a fasiszta rémtetteket. Igazság [Kolozsvár], I. évf. 22. sz. 1945. augusztus 2–8.; Néptörvényszék. Román, magyar és német fasiszta bűnözők felelnek tetteikért. Igazság [Kolozsvár], I. évf. 24. sz. 1945. augusztus 16–22.

95. A kolozsvári Népbíróság munkája. Igazság [Kolozsvár], I. évf. 25. sz. augusztus 23–29.; A Néptörvényszék tájékoztatója. Mi az igazság az eddigi szabadlábra helyezések ügyében. Igazság [Kolozsvár], I. évf. 40. sz.,1945. október 23.; Szilágy megyében folytatott vizsgálatot a Néptörvényszék az ördögkúti és ipi mészárlások s a szilágysomlyói gettó ügyében. Igazság [Kolozsvár]. I. évf. 72. sz. 1945. december 14.; Balla Károly: Rajnay-Reiner Károly tábornokot átadták a kolozsvári Néptörvényszéknek. Igazság [Kolozsvár], II. évf. 68. sz. 1946. március 25.

96. Rajnai-Reiner tábornok, Nagyvárad volt katonai parancsnoka a Népbíróság előtt. Világosság [Kolozsvár], III. évf. 73. sz. 1946. április 1.

97. Balla Károly: Fasiszta újságírók a néptörvényszék előtt. A fasizmus nagyhangú bérencei most gyáván tagadnak és a katolikus egyházzal akarják leplezni bűneiket. Igazság [Kolozsvár], II. évf. 83. sz. 1946. április 12.; Szilágyi Aliz: Nők a vádlottak padján. Látogatás a háborús bűnösök cellájában. Egység [Kolozsvár], I. évf. 3. sz. 1946. május 23.; Halál a fasiszta gyilkosokra! A gettó hiénái vallanak a kolozsvári Népbíróság előtt. Erdély zsidósága feszülten várja az ítéletet. Egység [Kolozsvár], I. évf. 4. sz. 1946. május 30.; Paul Andrei és Pop Simion népügyészek vádbeszédei a gettó-perben. A zsidók deportálása az imrédysta közigazgatás műve volt. Tízezrek megkínzásáért és haláláért felelősek a vádlottak. A magyar nép nem azonos Sztójay banditáival. Igazság [Kolozsvár], II. évf. 123. sz. 1946. június 2.

98. Az észak-erdélyi fasiszta bűnözők újabb csoportjának perében harminc halálos ítéletet és összesen 1204 évi börtönbüntetést hozott a kolozsvári Népbíróság. Az elítéltek között van dr. Csóka László, Reiner-Rajnay tábornok, Botos János és Szentiványi Gábor. Igazság [Kolozsvár], II évf. 124. sz. 1946. június 3.; Ítélet a gettógyilkosok perében. Egység [Kolozsvár], I. évf. 5. sz. 1946. június 6.

99. Braham, Randolph L., Genocide and Retribution. Kluwer-Nijhoff Publishing, Boston, 1983. IX-X.

100. A népirtás..., 1273–1274.

101. Arhivele Statului Cluj. Inspectoratul de Poliţie Cluj. Inv. 399. Dosar 630/1945. 2-16. l.; közli Minorităţi... 137–147.

102. Élet és halál... 50–51.

103. Kik felelősek a letétbe helyezett deportált vagyonok eltűnéséért? A kolozsvári bankok több milliárd lej értékű vagyontárgyat vettek át a zsidóságtól. Egység [Kolozsvár], I. évf. 14. sz. 1946. augusztus 10.

104. Somogyi Zsigmond: Hogyan szervezték meg a fasiszta hatóságok az észak-erdélyi zsidóság kifosztását? A megyei levéltárból előkerültek dr. Reményi-Schneller titkos rendeletei. Az észak-erdélyi zsidó értékek útja Frankfurtig és vissza Budapestre. Egység [Kolozsvár], I. évf. 26. sz. 1946. november 1.

105. Az elrabolt értékek nyomában. A fasiszta hatóságok által elrabolt és most felfedezett vagyontárgyak ügyében elismerték az észak-erdélyi zsidóság igényjogosultságát. Nagytömegű újabb értéktárgyat fedezett fel a francia titkosrendőrség. Egység [Kolozsvár], I. évf. 28. sz. 1946. november 15.

106. Az „aranyvonat” történetének részleteit lásd: Kádár Gábor–Vági Zoltán: Aranyvonat. Fejezetek a zsidó vagyon történetéből. Osiris Kiadó, Budapest, 2001; Zwig, Ronald: The Gold Train. The Destruction of the Jews and the Second World War’s Most terrible Robbery. Penguin Books. London, 2002.

107. Somogyi Zsigmond: Az Aranyvonat útja Budapesttől a böcksteini alagútig. Hogyan kerültek Nyugatra az észak-erdélyi zsidóság értékei. Egység [Kolozsvár], II. évf. 50. sz. 1947. április 18.; uő: Az Aranyvonat befut a böcksteini alagútba. Egység [Kolozsvár], II. évf. 51–52. sz. 1947. április 29.

108. Kádár Gábor–Vági Zoltán: Művészet és népirtás. A Műkincs-kormánybizottság működése és a magyar zsidó műtárgyak elrablása, külföldre hurcolása, 1944–1945. In: Küzdelem az igazságért. Tanulmányok Randolph L. Braham 80. születésnapjára. Szerk. Karsai László és Molnár Judit. MAZSIHISZ, Bp., 2002. 324–325, 338.

109. Gáll Ernő: Kettős kisebbségben. Korunk. III/II. évf. 8. sz. 1991. augusztus. 957–969.; lásd még: uő: Kisebbség a kisebbségben. In: The Holocaust in Hungary. Fifty Years Later. Edited by Randolph L. Braham and Attila Pók. Columbia University Press, New York, 1997. 641–660. (A továbbiakban: Kisebbség...)

110. Istoria... 249.

111. Kisebbség... 656.

112. Istoria... 249.

113. A haladó ifjúság szónokának beszéde a zsidóság téglagyári gyászünnepén. Tettekkel harcoljunk a demokratikus népekkel a fasizmus ellen. Erdélyi Szikra [Kolozsvár], I. évf. 10. sz. 1945. május 13.

114. Kovács Andor: Üzemben a kolozsvári téglagyárak – megindulhat az építkezés. Igazság [Kolozsvár], I. évf. 16. sz. 1945. június 24.

115. Üzembe helyezték a marosvásárhelyi téglagyárat. Igazság [Kolozsvár], I. évf. 84. sz. 1945. december 31.

116. A zsidó nép gyásza. Világosság [Kolozsvár], II. évf. 177. sz. 1945. augusztus 11.

117. Vadász János: Bensőséges ünnepség keretében leleplezték a dési Deportáltak Emlékművét. Egység [Kolozsvár], II. évf. 58. sz. 1947. június 13.; Antalffy Endre: Fájdalom szobra;  uo

118. Emlékműavatás Láposon. Egység [Kolozsvár], III. évf. 123. sz. 1948. szeptember 24.

119. Benczel Béla: Felavatták Marosvásárhelyen a Deportáltak Emlékművét. Egység [Kolozsvár], III. évf. 124. sz.,1948. október 1.

120. Polgári, egyházi és katonai hatóságok jelenlé-
tében felavatták a kolozsvári neológ templomot. Egység [Kolozsvár], II. évf. 72. sz. 1947. szeptember 10.

*A tanulmány első része 2004. augusztusi számunkban jelent meg.