Augusztus 2004
A kortárs román irodalom rétegei

Székely Sebestyén György

Jegyzetfüzet

A kolozsvári Aramă házaspár, Adrian és Lăcrămioară műtermének ablakából széles kilátás nyílik a városra: a Törökvágástól egészen a Hajnal negyedig lehet ellátni. A nagy nyílás ellenére Aramáék művei befelé néznek, és a mostani kiállításon is a belső univerzum elemei és lakói láthatók: a galamb és a macska, az ibrik, a magmérő, almák és vasalók, apró, talált és összegyűjtött tárgyak. Ezekből az elemekből épül fel és ezek a lények lakják teremtett világukat. Sőt: maguk a lények képezik a világot. De ne vágjunk a dolgok elébe.

Teremtett világukhoz legutóbbi tárlatukon is hűek maradtak, de ezúttal ez frissebben, játékosabban és erőteljes színekben jelentkezik. A kiállított munkák már formátumukban is meglepőek: az azonos méretű képek 5x7 négyzetre vannak felosztva, és ennek megfelelően mindegyik 35 különálló képet foglal magában. A képek nem mozaikszerűek, és nem is patchworkszerűen vannak összeállítva. Ahogy a tárlatot megnyitó Alexandra Rus művészettörténész mondta: kaleidoszkóphoz hasonlíthatók, mert első pillantásra véletlen és színes kombinációknak tűnhetnek. Előttük időzve rájövünk viszont arra, hogy a kaleidoszkóp hasonlat nem csak ennyit rejt magában. Amikor a kaleidoszkópba nézünk, minden színes üveg másképpen világítja meg a világot, illetve a világ más színt ad az egyes üvegdaraboknak. Ennek megfelelően minden üvegszilánk egy-egy nézetnek, egy pillanatnak, egy hangulatnak, egy megérzésnek felel meg. Ebben az értelemben a 35-ös egységek négyzetei is színes üvegdara-bok, amelyek más fényben tüntetik fel (világítják meg!) a világot.

Hogy vasaló, ibrik, alma, madár, ló, tájak, kikötő az, amin keresztül nézzük a világot – teljesen lényegtelennek tűnik az Aramă házaspár esetében. Különbségek mégis adódnak a két művész megközelítése között. Lăcrămioară üvegdarabjai finoman hajlanak át egymásba: a színek árnyaltak és halkak, me-ditatívak és simogatóak. A festőnő hosszasan elidőz egy-egy tárgy előtt és közeledik, azonosul velük. Így életérzése válik világképének megteremtőjévé. Nyugodt, a mindennapi zajon felülemelkedő képeket hoz létre, és tud nagyon kevésben a mindenségnek örülni. Művészeti eszközei is ezt a hozzáállást szorgalmazzák: az anyaggal nem erőszakoskodik, hanem alázattal, odaadással használja.

Adrian grafikái vadabbak. Nála gyakran felvillannak fehér felületek (míg Lăcrămioară képein a papír nyers fénye mindig be van burkolva), színei is keveretlenek, kihívóak, és az alapszínek használata jellemző. Emellett erőteljesen érvényesül a rajz. Mindez azt mutatja, hogy Adrian nem festői szemmel közelít az anyaghoz, hanem konceptuálisan, analitikusan építve. Az erőteljes színek és a rajz is hangsúlyozza, hogy itt nem közvetlen látványról, hanem rejtjeles kommunikációról van szó. Az ő munkáin is fellelhetők helyenként a hétköznapból kiragadott tárgyak, de mintegy szünetként, pihentetőként jelennek meg a négyzethálón, hogy aztán ismét világkonfigurációkat tekinthessünk meg. Az egyik képen a házban orr, fül, száj látható, a padláson (koponya?) egy madár, míg a ház falához szemek tapadnak kívülről. Önszemlélet ez? Az ember háza lenne az, ami két kereken forog, tehát életet él? Máshol gyakran egy madár, egy macska, egy szamár elegendő, hogy egész világ kerekedjék ki belőle, és ez rávilágít arra, hogy bármilyen kis részecskében fellelhető az egész; mi a részben sejthetjük meg az egészet, de azt átfogni nem tudjuk. Míg Adrian végigmutatja a folyamatot, a fokozást a parányitól az óriási felé, addig Lăcrămioară valójában csak sugallja a kicsi nagyságát – és mert ezt érzi, örül az aprónak.

Kereszteződések, összefonódások is megfigyelhetők. Amint tetten érhető, hogy Adrian egy-egy festőibb, nyugodtabb kompozícióval „nyugtatja” képeit-jelrendszereit, éppúgy Lăcrămioară képeit is alkalomadtán az elemzés feszíti, és a közvetlen látványon túlvisz a fokozhatóság sugallása. A kétfajta megközelítés, ami azonos gyökerekből táplálkozik, ritmikusan, szervesen váltakozik. Nem csupán munkáikat, de munkamódszerüket is a komplementaritás jellemzi: együtt dolgoznak, és egymás munkáját részben befolyásolják észrevételeikkel.

A Kolozsvári Rádió galériájában látható kiállítással meglep a művészházaspár: a jegyzetfüzetek friss közvetlenségével, pezsgő ötletgazdagságával, játékos és szerető komolyságával.

Cikkem megírása óta többször is ellátogattam Aramáék műtermébe, ahol lázas készülődés folyt az augusztusban, a Kolozsvári Művészeti Múzeum termeiben nyíló gyűjteményes kiállítás előkészítése kapcsán. A tárlat a csendélet témáját mutatná be, a nyolcvanas évektől egészen a folyó évig. Szerepelnek mindkettőjük kisebb rajzai, gazdag jegyzetfüzetei, Adrian grafikái, valamint olajfestményeik. A kiállítás installációként a csendélet tárgyi modelljeit is beépíti, a képek hangulatát fokozva, de egyben önálló műalkotást teremtve a kiállításból, amelyben a képek már csak tárgyakként jelennek meg. Így a tárlat legalább három olvasatot tesz lehetővé: a műalkotások látványa és jelentése, a műalkotások és modelljeik által teremtett közös hangulat, amely sugallja azt a hangulatot, ami a műveket létrehozta, és végül tárgyak és művek közös csendélet-kompozíciója.

A csendélet meghatározás korlátoz és félre is vezethet. Mint műfaj az élet gazdagságát volt hivatva bemutatni akkor, amikor a németalföldi és olasz festészetben, csaknem egy időben, megszületett. A kézzel tapintható gazdagság ábrázolásába szimbolikus elemeket is bevittek a festők, amelyek filozófiai vagy vallási nézetek hordozóivá váltak. Így igen gyakran a hiúságot és a mulandóságot éreztették a festményeken, a megcsorbult márványlap, foszlott kosár, romlott gyümölcs mind arra figyelmeztették a nézőt – és tehát az Embert –, hogy a külső gazdagságban való dúskálás veszélyes. A későbbi, főleg virág- és gyümölcscsendéletek motívummá alakultak, amelyeken a művész a forma, fény és szín kapcsolatait tanulmányozhatta (lásd az impresszionistákat, Cézanne-t stb.).

A két művész csendéletei mindkét megközelítést túllépik, bár szimbolikus jelentéseket is találhatunk, és egy-egy motívum ismétlése jelöli, hogy az a fény-szín kutatás tárgyává alakult. Munkáik műfajukat illetően nevezhetőek csendéletnek, ugyanis a „tematikán” túllépnek. Munkáikba beleépülve egy világnézet jeleit ismerhetjük fel, és ezen a kiállításon, akár a korábbi tárlaton is, a közvetlen, hétköznapi, akár konyhai tárgyi világ kitágul, és az ónkancsó, a korsó mögött a tenger vagy még távolabbi horizont látható. Ugyanazok a mindennapi tárgyak furcsa ködben derengenek fel, vagy távoli falutűz képét alkotják, ami képes kozmikus dimenziót adni az objektumoknak. Ezek a hatások, amelyeket festői eszközök váltanak ki, Lăcrămioarát jelölik. Jegyzetfüzeteiben is visszatér egyes motívumokhoz (milyen keresetlen tárgyak, növények ezek!), és térben nagy távolságokba helyezi ki őket, körvonalaikat feloldja, vagy a kontrasztok segítségével izzóvá teszi.

Adrian grafikasorozata, amely ténylegesen sorozat, egységes világképet alkot, a káoszból (fehér) való kiemeléstől a „rendek” során keresztül az ember megjelenéséig, aki, akárcsak az egyiptomi égisten, saját testével jelzi az egész világot. A végső kép embere is ugyancsak a kis pohár köré rendeződik, akár a többi képen. A rendeket csak a magvak által alkotott textúra különbözteti meg egymástól. A pohár, amely a kép mértani központjában van, közönséges fapohár, olyan, amilyennel a kofák mérik a napraforgómagot. A pohárhoz egy láthatatlan gesztus fűződik – úgy érzem –, a beemelésé. Egy láthatatlan kéz – ami nem olyan robusztus, mint az Ádámot létrehívó, Michelangelo által festett kéz – emeli be a poharat, ami köré rendeződnek a magvak, majd az ember világa és más világ is akár, amit Adrian nem rajzolt meg (itt). A beemelés és a pohár, tehát a szakrális gesztus és a szakralitás hordozója teremti meg itt a dió, csípős paprika, napraforgó és holmi magvak tiszta rendjét.

Hatalmas türelemmel és eszközei iránti alázattal készítette ezeket a grafikákat Adrian, de megtekinthetünk egy felszabadultabb, játékos Adriant is, aki nagyméretű fehér kartonokat roppant gazdagságú színárnyalatokból épített tárgyakkal tölt ki, vagy aki grafikai jegyzeteiben, az installációban hatalmas kreativitással éli ki immár nem a rendet, hanem a rend változatosságát.

A barokk, kagylós fülkében fa keretű kézitükör ereszkedik be a térbe, és körbeforogja. A tükör helyett gombostűvel rögzített kis papirokon fül, szem, száj, orr – ez a kubista tükör. A tükör mögött vitorlaként egy kék kehely, a néző lelke lehetne akár…