Augusztus 2004
A kortárs román irodalom rétegei

Mircea Cărtărescu

Lulu

Úristen, mégis mi történik itt? Újra íróasztalomnál vagyok. Egyik pánikból a másikba esem, nem tudom csillapítani a zakatoló szívdobogást… Lúdbőrözik a karom. Reszketve írok, valójában csak fölszaggatom a papírlapot, de írnom kell, mert emlékeim fájdalmas villámai, melyek délután túl hamar kialudtak ahhoz, hogy az érzésen kívül bármi egyebet megragadhattam volna belőlük, most elviselhetetlen csattogástól kísérve ismét villogni kezdtek koponyám alatt, pedig épp csak hogy elbóbiskoltam. Zsigereim és értelmem reakciója iszonyú volt. Nem tudom, mit akarnak jelenteni azok a képek, tény, hogy teljesen ledermedtem tőlük, s ha szét nem választom, még nehezebb lesz leírnom őket. Tulajdonképpen nem is képeket láttam, hanem egy érzelemhullám jutott el hozzám, egy hatalmas fényoszlop, valahogy úgy, mint amikor egy csomó rémképet látsz a rőzselángban, pedig mindössze a lángot figyeled. Egy régi filmtekercs villogó képei is lehettek volna, amit egy özönvíz előtti vetítőgép játszik eléd. A szépiasárga, szórt fényt csillogó cseppek, reszketeg csíkok szabdalták véletlenszerűen keresztül-kasul. Egy szoba belsejét láttam, melyben az ektoplazmatikus szereplők épp csak kivehetőek voltak a bútorok között. Lassan mozogtak a rögzített kamera mezejében, mint fakó halak egy mesterséges tó tükrében; furcsa, érthetetlen pantomim volt az egész, mintha egy idegen ablakból néznéd a kinti jelenetet. A hajasbabáit az ágy szélére fölsorakoztató, szőnyegen kuporgó kislány a húgom lehetett, nem sokkal azelőtt, hogy meghalt volna: fölismertem a fényképről (ő is szépiatónusokban ábrázolva), amit anyám őrizgetett vörös kézitáskájában akták és aprópénzek között. Véletlenül fedeztem föl az igazolványok, biztosítási kötvények, számlák között, még kamasz koromban, mikor már el is felejtettem – vagy csak nagyon halványan emlékeztem rá –, hogy húgom is volt. Noha folyamatosan zaklattam kérdéseimmel, anyám sose árulta el, hogy mikor született a húgom, vagy hová van eltemetve… Ellentmondásokba bonyolódott, összezagyválta a magyarázatokat, hogy végül megátalkodott hallgatással vessen véget az egésznek. Húgomnak most be nem állt a szája; copfjai villogtak, amint élénken ide-oda kapkodta a fejét, de hangok helyett csak a vetítőgép halk surrogását hallottam. A szoba nagyon ismerős volt: gyermekkorom lakásába tértem vissza. A földön építőkockák elemei: apró hengerek, oszlopocskák, kúpok, hasábok. Közöttük szanaszét fekete-fehér filmkockák. Az egyik sarokban pedig még van valaki, a fürdőszoba tükrének sápadt fényétől szinte teljesen elhomályosítva. Csak akkor válik láthatóvá, amikor megmozdul, de akkor is mindössze a ragyogó körvonalai: hajának durva mintázata, perverz tekintete, zsíros pofája... Az idegen fiú mögém kerül, átöleli a vállamat, és súg valamit a fülembe. Hangtalan sikollyal tépem ki magam a karjai közül, míg az időközben kiegyenesedett húgom leeresztett kezekkel, tátott szájjal, nyugodtan figyeli az egészet. Kirohanok az ajtón, a másik meg könyörögve nyújtja utánam kezeit az összekarcolt film sápadt fényében.

S amikor a film (vagy a retinám, vagy az agyamat borító hártya) elszakadt, mellkasomban mégis szívszaggató szomorúság támadt; az ismeretlen fiú pedig még mindig ott állt a vetítővászon üres, izzó hátterében, és merőn az arcába nézve néhány pillanatig még el kellett viselnem Lulu nyálas, hülye vigyorgását.

A papírlap teljesen átnedvesedett izzadt kezeimtől. Nem bírom tovább. De azzal a határozott szándékkal jöttem ide Cumpătura, hogy végre túl legyek a dolgon. Hogy el tudjak viselni bármilyen pillantást. Hogy meggyógyulva kerüljek ki ebből a lelki ütközetből, vagy ki se kerüljek többé soha. Lefekszem néhány pillanatra. Úristen, ha kibírnám!

 

És ki is bírom, mert úgy tűnik, ezen a hegyes vidéken, bár nagyon kihalt, olyan események sűrűsödnek össze, melyek letompítják a többit, hogy eltöröljék az amúgy is bizonytalan határokat értelmünk világa és a másik, tágasabb világ között, amely valamennyiünket körülvesz. Alig oltottam el ma este a villanyt, amikor hipnagóg látomásban lebegve különös zajra lettem figyelmes. Alulról, padlóm alól szivárgott föl, a nyaraló egyik alagsori szobájából. Odalent egy szerelmespár fonódott össze, teljesen egymásba olvadva, egymást harapdálva. Tisztán láttam őket képzeletemben, hallottam a nő kitartott, kétségbeesett, az élvezet egyre magasabb csúcsain újraéledő nyögéseit s az őt birtokló férfi mély morgását. A durva, triviális parancsszavakat könyörgés és tompa puffanások váltogatták. Szinte láttam a jelenetet: vöröses fényben történt a dolog, egy összecsavarodott, ágytámlához gyűrt lepedőn. A nő, akinek világosbarna haja szépen domborodó, izmos csípőjéig ér, térden áll, fölmeredő felsőtesttel, amit a férfi tart hátulról, egyik kezét a nő jobb mellére tapasztva, a másikkal úgy ölelve a hasát, hogy az ujjak vége a csípőjének túloldalát is simogathassa. A férfi, kissé vörösebb testű, mint a nő, teljes erejéből dugja hátulról. A nő hátrafordítva tartja fejét, nyakán pattanásig feszül a bőr, arcvonásai eltorzulnak, nyelve hegye sebesen mozog ide-oda meztelen fogai között. A férfi kihúzza farkát a nőből, és megfordítva a hátára dönti. Újra beléhatol. Gyűlölködve tépi a nő haját, majd lekever neki egy pofont. A nő ugyanolyan gyűlölettel harap a férfi tokájába, mire az fokozza az iramot, fölhúzott térdei között egyre erőszakosabban döfölve a nőt. Váratlanul ütni kezdi a nő farát, combjait. Ismét kihúzza farkát a nőből, megragadja egyik karját, és talpra rántja. Újra beléhatol, ismét hátulról, a nő melleit markolászva, a csípejét, farát simogatva. A nő egyik kezével benyúl lábai közé, érzi a nemiszervek összeolvadását ujjai fölött. Nyitott szemmel feküdtem a sötétben, és próbáltam elképzelni az egészet. Próbáltam nem szuszogni, igyekeztem elfojtani a vér dobolását halántékomon, nehogy bármit is elszalasszak abból, ami néhány méterrel padlóm alatt történik a két meztelen test között, az összegyűrt, nyirkos lepedőn. Úgy tűnt, hogy az egész univerzum vaksötétre vált, mindössze egyetlen reflektorfény kúpja marad a közepében, melyben két test olvad össze, míg körös-körül a teljes sötétséget belakja egy tudat, ami éberen figyel. Nem alul, a nyaraló alagsorában történt az egész, hanem elmém központjában, és lehetséges, hogy öröktől fogva ott volt. És miután a nő nyögései elhalkultak a rekedt csúcspont után, s a két test nyirkosan, kimerülve, kezüket becsukott szemük fölött tartva hátradobta magát az ágyon, képzeletemben tisztábban, élesebben figyelhettem meg a szobát, hogy egy sarokban fölfedezzem azt, amiről sejtettem, hogy ott fogom megtalálni: egy csúf rongybabát, golyóstollal rajzolt arcvonásokkal, vakon bámulva a szoba mennyezetét.

Elaludtam, és azt álmodtam, hogy én és a húgom egy raktárban néhány régi filmet találtunk, negatívokkal; ahogy a húgom széttekerte őket, olyanok voltak, mint egy-egy ragyogó sétapálca, mintegy fél méter hosszúak, majd így kinyújtva őket az ujjaira ragasztotta, és ezekkel az átlátszó, begörbült műkarmokkal ijesztgetett engem, kissé meg is karcolva arcomat. Elszaladtam, valami száraz terrorral telve el belülről, kinyitottam az olyannyira ismert szoba ajtaját, de a kis előcsarnok helyett egy vízzel teli, málladozó falú folyosóra jutottam, melynek a végén egy nagyon keskeny, fából ácsolt csigalépcső tekeredett. Végignyargaltam a folyosón, a húgommal szorosan a hátamban, több lépcsőfokot ugorva át egyszerre, míg a ziháló nekirugaszkodások után föl nem jutottam a négyzetméternyi lépcsőfordulóra, amely mögött vöröses ajtó volt apró ablakocskával a közepén. Mivel egyre közelebbről hallottam a húgom trappoló lépéseit, föltéptem az ajtót, hogy újabb lendületet véve tovább menekülhessek egy másik folyosón. De az ajtó mögött nem volt semmi, csak egy parányi, mocskos vécéfülke, falain koszos ujjak nyomaival, régi húgy szagát árasztva. Beletörődve ültem le egy székre, helyére toltam a reteszt, miközben az ajtó hevesen rázkódott a sűrű ökölcsapások alatt, én pedig elszörnyedve figyeltem, ahogy a retesz kallantyúja egyre hátrább csúszik…

(Mindezeket ma reggel írtam le, miután felöltöztem, és rendet raktam a szobában, mert ki nem állhatom olyan lakásban dolgozni, ahol a könyvek nincsenek rendbe rakva, élükkel egyenes vonalban; a nescafés üveg is legyen a helyén; kés, kiskanál a tálcán; az ágy bevetve; a cipők egymás mellett a szőnyeg szélénél. Azt tervezem, hogy ma levegőzöm egy kicsit, a hajamról havat rázok le majd, miközben az erdő felé sétálok egy rövid kaptatón. A hó biztosan kristálytiszta most, víz csöpög belőle, mert vakító napsütés van odakint…)

 

Tényleg gyönyörű volt. Mélységes mély idegbajom, hasogató fejfájásaim, melyek – amióta az eszemet tudom – folyton kínoznak, mind-mind eltűnnek legalább egy kis időre az erdő között, amit annyira szerettem mindig. Mint egy kristálypohár fénye a falon, vannak még visszatérő reflexeim abból az időből, amikor gyermekkoromban néhány évet egy erdő közepére épített szanatóriumban töltöttem. A karomon az oltás olyan óriásira dagadt, hogy iskolatársaim kipécéztek maguknak, és könyörtelenül püfölték fájó karomat. Végül elküldtek Voilához, ahol teletömtek hidrazinnal és kortizonnal, de emlékezetemben abból az időből nem a koszos mosdókagylók, nem a túlfűtött betegszobák maradtak meg, ahol éjszakáról éjszakára fölébresztettek, hogy beadják a penicillin-injekciót, még csak nem is az undorító vasárnapok zsírtól csöpögő rántott szelettel „ünnepi” asztalaikon, hanem az erdő határtalan zűrzavara fényszemeivel, szanaszét csordogáló forrásaival, a zöldes levegőben csillogó legyekkel, katicabogaraktól nyüzsgő tuskóival, nyulaival, sétányain heverő döglött görényeivel. Elváltam a többi gyerektől, hogy ne zavarjanak, elmerültem az erdő mélyébe, hideg, élettel teli hallgatásába, amit csak időről időre tört meg egy-egy megnyugtató zaj: madárcsicsergés; dongók zümmögése, ahogyan befúrják magukat az azúr harangvirág tölcsérébe, hogy pollenszemcséktől porosan bújjanak elő; levelek puha, bolyhos susogása egy-egy hajtáson… Másvalakivé váltam akkor, leültem a földre, ahol pocsolyába gyűlt az égető fény, éreztem, hogy eltölt valami őrült boldogság, mintha az ágak között pislákoló mélykék ég, a fatörzsek közé feszített, széljárta pókhálók, a kéreg és erdei nyirok, a gyanta és por szaga valami erős, intravénásan beadott hallucinogén anyag lett volna… Ezt a kábult lelkesedést éreztem ma is a lucfenyők közti sétányon, fönn, Cumpătu magaslatain.

Amikor kimelegedve, hótól nedvesen visszatértem a nyaralóba, bukaresti életem egész unalmát, kiúttalan középszerűségét elfelejtettem. El az irodalmi életet; az ISIS-szel kötött szerződéseimet; el Delia arcát; el a pánikot a gondolatra, hogy néha-néha még meg kell írnom egy-egy könyvet… Ezen a Zauberbergen, ebben a pusztaságba veszett, eső és hó fehérítette koponyaként erdők csöndjébe göngyölt nyaralóban eltűnik a világ minden illuzórikus, horizontális rendszerbe sorolt igazságával. Ebben a túlhevült szobában végre alászállhatsz a te világodba, a te igazi valódba, mindabba, ami mélyen, titokzatosan ott feszül benned – hogyha képes vagy ugyanazzal a bátorsággal fogadni a tökéletességet és az aljasságot, az összeomlást és a megváltást, az arkangyalt éppúgy, mint a megalázottat…

 

Ma este ismét hallottam alulról a kéjes agónia hangjait. „Victor! Victor!” – üvöltötte a csúcsponton a nő rekedten, s ez a véletlen egybeesés jobban megrendített, mint az azelőtti, képzeletemben megjelenő szeretkezések bármelyike. Mindez azután történt, hogy tegnap este egy kissé lekéstem a vacsorát. Túlságosan el voltam ragadtatva erdei sétámtól ahhoz, hogy ellent tudjak állni a folytatásának. Elképzeltem, hogyan térhetett vissza lenyűgözve Trakl a fölgyújtott erdőn át. Annyira szükségem volt a friss levegőre, túlfűtött szobám sivító csöndje után az erdők mindent magukba nyelő némaságára, ember nem járta helyek magányára, a puszta tájra, a makulátlanul tiszta, mindennel megbékélt, közömbös természetre, ami eggyé olvad mindazzal, ami igazán létezik! Végigmentem a deszkapallón, amely alatt a patakmeder tele volt rothadó levelekkel s az üdülőtelep étkezdéjéből származó hulladékkal: konzervdobozokkal, papírokkal, koszos műanyaglemezekkel… Lassan sétáltam föl a panzió vendéglőjének cementlépcsőin. Odabent ugyanazok a jellegzetes figurák: egy csodabogár unoka a nagymamával; egy sörösüveget szorongató, pattanásos irodalmár; egy híres zenész, aki villákat illeszt egymásba, és különféle dolgokat ragad föl velük, mint egy nikkelezett harapófogóval. Rajtuk kívül még egy csomó üres, fehér-rózsaszín viaszosvászonnal terített asztal egy-egy dekoratív, pohárba állított fenyőággal középen. Vacsora közben, anélkül hogy tudnám, mit eszem, közömbösen bámulva az ebédlő tarkára festett formáit, melynek üvegfalai úgy verték vissza a villanyfényt, mintha ezernyi csillag ragyogna az ablakok sárgás pocsolyáiban, rád gondoltam, Victorom, ahogy összekucorodva lapulsz a tükörben, abban a félelmetes lomtárban, amely sötét, mint a kávézacc, és elképzeltem, hogy a határtalan éjszakában, mintha csak Szvidrigajlov fürdőjében üldögélnél, fekete gőz szakad föl hullámokban a bőrödről, még áthatolhatatlanabbá téve az éjszakát. Elképzeltem, ahogy ott kuporogsz kezedet halántékodra szorítva, némán üvöltve bele az éjszakába, amelybe nemhogy fény nem jut el soha, de párolgó bőrödtől még sötétebbre válik. Ott, a használtcipő-rakáson, a ruháskosár tetején, portól súlyos pókhálók között két ovális kődarabot ütögetsz össze, hogy végül megpörkölődött kő szagától körüllengve pislákoló lángok borítsák el kezeidet. És abban a – talán soha vissza nem térő – pillanatban egy vékony arcot pillantasz meg vézna, törékeny vállak fölött, mintha fényes üvegkéregbe lenne faragva. Egy mellén összevarrt rongybabát. Hosszú, a kartonruhácska dekoltázsáig lógó copfok; mint egy formátlan zsák, olyan az egész, csak a baba vállai maradnak meztelenek. Hosszan néztek egymás szemébe. Ő fölemelkedve feléd tart. Belecsókol szájad sarkába, súg néhány kétségbeesett szót, de ez az éjszaka nem alkalmas a gyógyításra, összekulcsoljátok hát a kezeiteket, szorosan ölelitek egymást, minden, minden olyan magányos abban a pillanatban. Igen, itt bent, a koponyámban történik a dolog, mint egy barbár csonthalom boltíve alatt, gerincvelőm éjszakájában… De mi történik itt? Mi az úristen történik itt? Honnan jönnek ezek a hallucinációk? Érted éltem mindig, a te érdekedben gondolkodtam, temiattad írtam, Victorom, szégyenfolt nélküli másom, aki most is ott lapulsz begubózva a jeges tükör felszíne alatt. Most pedig… ki lehet az, aki átdöfve a biztonságos üveg felszínét, még a te antiszeptikus világodba is behatolt, hogy újra és újra ugyanabba a megmagyarázhatatlan szerelmi háromszögbe gyűjtsön össze minket, ugyanabba a lelketlen drámába? Ki lehet a betolakodó?

A kiszolgálónő kérdez valamit, az ételjegyemet kéri. Parasztlányos testét kissé szorosan borítja az egyenruhája: fehér blúz, fekete szarafán. Mézesmázos, kényeskedő arc; hézagos fogak; félig hülye, félig perverz vigyor; fénytelen, fáradt szemek. Durva szálú, rövid haja még jobban kihangsúlyozza férfias jellegét. A környező fény miatt hunyorognom kell. Rájövök, hogy már későre jár, nagyon lassan vacsorázhattam. Teljesen üres volt már az ebédlő, a kiszolgálólány az utolsó tányérokat, sótartókat, kenyereskosárkákat szedte le éppen az asztalokról. Amikor az én asztalomról pakolt le, súgott nekem valamit, néhány érdektelen szót. Válaszoltam neki, és mintha csak erre várt volna, leült mellém, hogy, úgymond „kifújja magát”. Megittunk egy-egy sört, közömbösen fecsegve közben. Egy idő után viszont azt vettem észre, hogy bódult és izgatott vagyok. Beszélgetésünk alatt újra megelevenedett a képzeletem, elkezdtem a nő ruhája alatt kotorászni. Tudtam, hogy nem lenne szabad, hogy ez még jobban legyengít majd a rémmel vívott küzdelemben, mégis meghívtam magamhoz. Még matatott valamit a konyhában, amíg én a második sörömmel is végeztem, majd megjelent felöltözve, mint egy bohóc, foszforeszkáló zöld pulóverben, virágmintás, piros harisnyában. Kárminszínűre festette ki száját, jócskán túlhúzva ajkai szélén, hogy érzékibbnek tűnjenek, arcát olcsó, vulgáris pirosítóval kente be. Együtt mentünk le a lépcsőkön, át a hidacskán, de egy nyersolajjal bekent nyaraló előtt meggondolta magát. Kitépte kezét a tenyeremből, és eltűnt az épületben. Hangosan káromkodtam egészen hazáig, ráhordtam mindent, ami eszembe jutott, s a buta liba, szajha, büdös kurva csak a legenyhébb kifejezések voltak ezek között… Tapogatózva zártam ki az ajtót, és beléptem a nagy, sötét előcsarnokba. Minden bútorból füst szivárgott elő, egyre fokozva a homályt. Csak az ablaknál álló törpefenyő, melynek ágaira ferdén hullt alá egy utcai lámpa csupasz fénye, nyújtotta tökéletesen kirajzolódó hegyes leveleit az üveg felé. Szobámban elviselhetetlen volt a meleg. Még mindig káromkodva levetkőztem, őrülten a kielégítetlenségtől, ledőltem az ágyra, de csak egy óra múlva, mikor épp elbóbiskoltam, hallottam meg az alagsori nő kéjes nyögéseit. Pokrócba csavarodva hallgatóztam, nyirkosan az izgatottságtól, s mikor nevemet hallva a nyögések között fölriadtam, már bele is ringatóztam az álomba, anélkül hogy észrevettem volna. Egy mocsaras völgybe ereszkedtem alá, ami tele volt békalencsével, békanyállal, fonnyadt nőszirommal. A völgy közepén négyszögű építmény állt a mohás, bontott téglákkal kirakott sétány végén. Amikor közel értem hozzá, csak akkor derült ki, hogy közvécé két bejárattal és néhány koszos ablakkal a tető alatt. Mindkét bejárati ajtón egy-egy nikkelezett táblácska, négy-négy szöggel fölfogatva a korhadt faburkolatra, és mindkét táblára az én nevem volt fölvésve cifra, kacskaringós betűkkel, mint egy lakás ajtajára. Beléptem az egyik ajtón, de odabent is, minden fülke ajtaján hasonló táblácskát találtam. Berúgtam az egyik fülke ajtaját. Kockás kőlapokkal kirakott fürdőszobába jutottam, amelyben egy sima, ovális, rózsaszín fürdőkád állt, aminek belsejéről nem mosták le a vastag, rászáradt koszsávot. „Micsoda egy alak ez az én húgom, sose mossa ki a kádat”, mondtam, végighúzva ujjaimat a fürdőkád csillogó, kicsorbult szélén. Egy vöröses, keskeny ajtó nyílt a kád melletti csempézett falból, közepén gyanús, fehéres-ragacsos folyadékkal bemázolt ablakkal. Beléptem az ajtón, és ugyanabba a keskeny, vállaimat súroló vécéfülkébe jutottam, mint az előző álmomban. Ekkor jutott eszembe, hogy a húgom üldöz engem azokkal a görbe filmkarmokkal az ujjain, s már az árnyékát is látni véltem a fülke ablakára vetülve. Amilyen gyorsan csak tudtam, fölkapaszkodtam a pókhálókkal telezsúfolt szellőztetőnyíláshoz; fejemmel téptem szét a pókhálókat, mikor megpróbáltam átpréselni magam ezen a nyíláson, amely olyan keskeny volt, hogy karjaimon, csípőmön alaposan fölhorzsolta a bőrt. Valami megmagyarázhatatlan iszonyat töltött el, ahogy kínlódva kúsztam előre, bőrömet fölhorzsolva, ruháimat fölszaggatva, vastag hajcsomókat hagyva a meszes alagút falán. Végre alázuhantam az épület mögé egy fal tövébe, amelyre szörnyűségesen torz, vastag, egymásba hatoló nemi-szervek voltak rajzolva, formátlan nevek és telefonszámok, ocsmány, a legelemibb nyelvtant is nélkülöző mondatok…

Most reggel pedig, kissé józanabb elmével, ismét megpróbálok behatolni abba a körbe, abba a Budilának nevezett hidatiszes tömlőbe; megpróbálom megközelíteni a rémet, ahogy egy áttetsző szárnyú szúnyog közelíti meg a forró lámpa vakító fénykörét.

 

Tegnap este a kiszolgálólány társaságában tértem haza az ebédlőből. Alig észrevehetően, apró csillagocskákban havazott, melyek csillogtak még egy keveset az éjszakában, hogy aztán kihunyjanak a földre rakódó hó névtelen rétegében. Amennyire szigorúnak tűnt első alkalommal, éppen olyan gyöngéd és megadó volt ezen az estén, mintha minden egyes csontja szétolvadt volna. Miután levetkőzött, nem nyúlt végig azonnal, „kéjesen” az ágyon, hanem állva maradva előttem elkezdett ölelgetni, simogatni. Csak ezután feküdtünk végig mindketten a gyűrött lepedőjű pamlagon. Minden meztelen nő szép a téli éjszakák acélkék félhomályában, mindegyikben van ilyenkor valami súlyosan varázslatos… Együttlétünk rövid volt, félszeg és erőszakos. Paroxizmusom nem csupán ondóvezetékemet ürítette ki, hanem testem minden zsigerétől megfosztott, valami homogén, hamuszürke zselatinba olvasztva egybe őket. Ahogy hátamra fordultam, borzalmas levertség vett rajtam erőt. Azt éreztem, hogy végem van, hogy csapdába estem, hogy elárultam tizenhét évvel ezelőtti önmagamat, el a manzárdszobát, el a romokat és a költészetet. Felnőttségem kínoz és undorít. Persze, akkor még kölyök voltam, akinek a rágatlanul lenyelt irodalmon kívül semmi egyéb nem járt a fejében, de igyekeztem az emberi fölé emelkedni. Önkívületbe esve írtam elnyújtott költeményeimet füzetembe; a legkülönfélébb okokat eszeltem ki, hogy boldogtalan és kárhozott lehessek; a skizofréniáig fokoztam az elzártságot, de ott volt az agyamban annak a képe, akivé lenni szerettem volna, a teljes, tökéletes emberé, a totális íróé… S noha borzalmas órákat éltem át egyedül az izzadságtól megsárgult ágyon, amikor a rettegés és a fölajzottság, a fölajzott rettegés zenitjére hágott, tudtam, hogy ki vagyok, hogy mit kell tennem, és nem szomorított el egy halott, csontvázvézna élet perspektívája: odadobtam volna életemet, hogy utána visszanyerhessem azt. Testem gyöngesége és formátlansága; szívdobogásosságom és fulladozásaim, amiktől szenvedtem; kegyetlenül mocskos, a betegséget előre jelző álmaim mind-mind megfeleltek annak a képzeletemben megjelenő portrénak, aki meg fogja haladni a hús állapotát, hogy eljuthasson a lélekig vagy még azon is túl. Láttam magamat tíz év múlva, amint reszketve írom a Könyvet, amelyben lázálmaim romos tornyai és parkjai sárga naplementében fognak tündökölni, s ezen a könyvön nem csupán az elmém dolgozott. Testem mirigyei választották ki, tüdőm köpte ki magából, heréimből csavartam ki, gyomromból lett kizsigerelve, ütőeremből spriccelt elő. Úgy képzeltem el, hogy tíz év múlva is kamasz maradhatok, csak épp lila karikák lesznek a szemeim alatt, arcom be fog esni, fogaim kihullanak, olyan sovány leszek, hogy bordáim szinte átlyuggatják majd a bőrömet… De ott leszek, ott fönt, a fullasztóan keskeny szobában, valahol a felhők magasságában, barátok, nők, rokonok, egyetlen hozzám hasonló ember nélkül. Ilyen akartam lenni egész életemben. És életem nagyon rövid lett volna, épp csak elég arra, hogy befejezhessem a Könyvet. Csak téged látogattalak volna meg néha, Victorom, a tükör mélyén szobámhoz hasonlóan berendezett szobádban, hogy megfigyelhessem jelentéktelen életedet. Éjszakákon át bámultuk volna egymást a zöldes, koszos üvegen át. Fokozatosan esteledett volna be, az ablakban a felhők olyan vörösre váltak volna, mint az énekesmadarak szemei, az ablak négyszögében csillagok ragyogtak volna, de mi továbbra is bámultuk volna egymást, egészen addig, amíg vállaid mögül ki nem kukucskál ő, a göndör tincsű, fehér szemhéjú, kissé előremeredő szempillájú rongy-baba…

És íme, letelt a tíz év, és a nagy könyvet nem írtam meg. Még csak meg se bolondultam. Felnőtt férfivá váltam, akinek épp elég nő volt az életében; sikeres szerzővé, akit néha barátok vesznek körül a lakásában, ami egy csöppet sem hasonlít arra a bizonyos manzárdszobára; felnőtté, akinek nem lett volna muszáj, hogy figyelembe vegyen téged, a tíz évvel ezelőtti kellemetlen kölyköt. Akár szégyellhetné is magát miattad, mint ahogy, főleg a nők, szégyenkeznek egykori elképzelt, ájtatoskodó fiatalságuk miatt. Úristen, sajnos vagy szerencse, hogy létezik Lulu? Mi lennék nélküle? A nélkül a kirúzsozott száj nélkül; az undor nélkül, ami a vattamellek előtt tört rám; a nélkül a genny nélkül, ami lassan araszol előre bőröm alatt, és megfertőzi egész testemet… Ha nincsen ő, el is felejtettem volna az egészet, és a budilai tábor elmémben tovább élő, zavarodott világa is elveszett volna emlékezetem ezernyi kartotékja között. Egy rendkívül jó kilátásokkal rendelkező férfiú lennék most, akinek olyan tiszta a tudata, mint a jég, ami alatt már alig vehető ki az egykori álmodozó csenevész, patetikus alakja. Igen, csakis Lulu révén maradtam az akkori világban. De hogyan kapcsolódnak össze mindezek a dolgok? Mert még mindig úgy érzem, hogy ezek a kapcsolatok ferdén térnek ki egymás elől; hogy ott, abban az áthatolhatatlan homályban, ahol lagymatagon kapcsolódnak össze a szinopszisok, ahol a ke-moreceptorok úgy nyúlnak végig az áttetsző húson, mint csiga szarván a fekete fonalacskák, nem maga Lulu az üzenet: ő csak utal egy üzenetre, Lulu csak egy alagút neve, egy a koponyám alatt végignyúló folyosóé, ő mindössze egy kötelező átjáró az igazi Titok felé vezető úton. A Lulu-folyosón vörös lakattal lezárt ajtók vannak, üvegajtók, amelyek mögött, ha az üveghez tapasztom homlokomat, és tenyereimmel beárnyékolom a szemeimet, láthatóvá válik ez-az a sötét szobák homályában; a folyosó legvégén pedig ajtó nélküli szobák, melyek árnyékában továbblépdelhetek. A galéria lépcsői folyamatosan süllyednek, a forróság pedig egyre nő. Álmom mágikus útvonala ez, megszállottságom iránya, és nem térhetek le erről az útról, ahogy életed fonalát sem áll módodban elhagyni…

A lány fölkelt, és tapogatózva keresni kezdte a ruháit. Végül fölkattintotta a villanyt, ami egyszerre elviselhetetlenül csúnyává tette a szobát. Gyűlölködve néztem, ahogy szó nélkül felöltözik: férfias, parasztos – egy cselédlány. Teljesen kifacsartnak éreztem magam belülről. A fenébe, a sperma agy is, és emlékezet is? Mintha egy csatornácska kötné össze az agy fehér húsát a combok közötti groteszk műszerrel. Az orgazmus fénykörében tisztán látod, ahogy gerincvelőd kicsavarva pumpálódik le az alsótestbe, ahogy szintje egyre apad a koponya alatt, s ez a gyöngyházfényű víz elkezd örvényleni, mint egy úszómedencében vagy fürdőkádban, mikor kihúzod belőle a dugót. Lehetséges, hogy mégis igazam volt látomásaimban: a férfiak nem válhatnak emberfeletti emberré, nem istenülhetnek, mert mindent, ami elkezd testet ölteni bennük, pocakosodó nők szívnak ki belőlük, és ehhez teljes mértékben alkalmazkodni képes alkatrészeket növesztettek a női szájak: csáklyákat, horgokat, szívókorongokat, amikkel rá tudnak akaszkodni a szőrös férfimellre. Szervgazda és parazita: ezek vagyunk, a tét pedig nem a vér, hanem az agy. De így, összeaszva is követnem kell a folyosó kanyarulatait, még akkor is, ha a várva várt titkos szoba helyén egy zárkát találok, egy kínzókamrát, egy feketelyukat vagy éppen magát a poklot.

 

Lövétei Lázár László fordítása

*Részlet az azonos címmel megjelenő regényből