Július 2004
Régészet – anyagi kultúra

Kass János

Buday György angliai évtizedei

A brit saj­tó 1990-ben ve­ze­tő he­lyen em­lé­ke­zett Buday György­re, aki Lon­don elő­vá­ro­sá­ban, Croydon mel­lett egy sza­na­tó­ri­um­ban élt év­ti­ze­de­kig, és ott is halt meg. A nagy új­sá­gok, a ve­ze­tő la­pok rész­le­te­sen mél­tat­ták sor­sát, pá­lya­fu­tá­sát és mű­vé­sze­tét. Nem az emig­ráns­ról, ha­nem a zse­ni­á­lis al­ko­tó­mű­vész­ről ír­tak. Mert a szi­get­or­szág a ma­gá­é­nak tud­ta ezt az Er­dély­ben, Ko­lozs­vá­ron szü­le­tett, Ma­gya­ror­szág­ról emig­rált s Lon­don­ban, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú ide­jén is pél­dát mu­ta­tó ma­gyart.

Nem fe­lej­tet­ték el, hogy a Ti­mes cím­ol­da­lán meg­je­lent Buday-fametszet biz­tat­ta Ang­lia né­pét – a brit saj­tó tör­té­ne­té­ben elő­ször – a ná­cik­kal szem­be­ni el­len­ál­lás­ra. A harc­ban ál­ló Ang­li­át szim­bo­li­zá­ló, a csa­tor­na part­ján a szél­lel szem­be­sze­gü­lő női alak sza­vak és ma­gya­rá­zat nél­kül, tö­mö­ren és meg­rá­zó­an fe­jez­te ki a helyt­ál­lás re­mé­nyét.

A brit bi­ro­da­lom­nak ha­dat üzent, el­len­sé­ges kis or­szág emig­ráns pol­gá­ra, egy ma­gyar mű­vész al­ko­tá­sa volt mél­tó lel­ke­sí­te­ni a bri­te­ket.

Az if­jú Er­zsé­bet, az­az a mai Queen Elizabeth ko­ro­ná­zá­sa­kor a ha­gyo­má­nyos ér­te­sí­tést ugyan­csak Buday György ké­szí­tet­te, az ő fa­met­sze­te hir­det­te a nagy ese­ményt! Ez a gyö­nyö­rű, met­szett röp­lap ma már a gyűj­tők fél­tett kin­cse, hi­szen kis pél­dány­szám­ban, szá­moz­va nyom­tat­ta­tott ki e rend­kí­vü­li al­ka­lom­ra.

Ki volt ez az em­ber, ki volt ez a mű­vész, aki mo­rá­li­san is pél­dát mu­ta­tott, a BBC mű­so­rá­ban a ma­gyar adá­son ke­resz­tül is, s akit ha­za­áru­lás vád­já­val meg­fosz­tot­tak ma­gyar ál­lam­pol­gár­sá­gá­tól?

Buday nem­csak a Sze­ge­di Fi­a­ta­lok prog­resszív cso­port­ja­it szer­vez­te, de az egye­te­men cent­ru­ma volt a kö­ré­je tö­mö­rü­lő fi­a­ta­lok­nak.

A fa­met­szet mű­fa­já­nak meg­újí­tó­ja volt, aki a fényt he­lyez­te a kö­zép­pont­ba, a fénnyel hoz­ta lét­re drá­mai kom­po­zí­ci­ó­it: a szé­kely nép­bal­la­dák fe­ke­te-fe­hér ra­gyo­gá­sát met­szet­te fá­ba.

Dü­rer fa­met­sze­tei, ha­tal­mas Apo­ka­lip­szi­se a vo­nal­ra épül és a vo­nal lük­te­té­sé­re, és még a su­gár­zás is fe­ke­te vo­nal­ból fon gló­ri­át a szen­tek kö­ré. Buday met­sző­ké­se a fe­ke­té­ből té­pi ki a ra­gyo­gást, a bel­ső erő akár a bá­nya fe­ke­te fa­lá­ból sza­kít­ja ki az éles, fel­lob­ba­nó fényt, s a fe­ke­te va­ló­szí­nűt­len, mély, bár­so­nyos tó­nu­sa­it.

A hat­va­nas évek vé­gén, ami­kor Ang­li­á­ba ké­szül­tem, Ortutay Gyu­la meg­kért, hogy jut­tas­sak el Buday György­nek egy le­ve­let. Ab­ban az idő­ben koc­ká­za­tos volt pos­tán le­ve­lez­ni, nem csak a cen­zú­ra mi­att: a kül­de­mé­nyek út köz­ben sok­szor el­tűn­tek. Az új ge­ne­rá­ció ezt már nem is ér­ti meg, ezt a pos­tai le­vél­for­gal­mat, vi­rág­nyel­vet, a bo­nyo­lult kons­pi­rá­ci­ót. Lon­don­ban fel­hív­tam a mes­tert, aki elő­ször gya­na­kod­va ki­tért a kér­dé­se­im elől, de me­net köz­ben ki­de­rült, hogy sze­ge­di  va­gyok, sőt, hogy apá­mat, nagy­apá­mat is jól is­mer­te a hú­szas évek­ben, és ven­dé­ge is volt az egy­ko­ri Kass Vi­ga­dó­nak. Meg­hí­vott, ke­res­sem fel Coulsdonban, Croydon mel­let­ti sza­na­tó­ri­u­má­ban.

Le­gen­dás sok­szög­le­tű üveg­ház-mű­ter­mé­ben mo­so­lyog­va fo­ga­dott. Át­ad­tam Ortutay kül­de­mé­nyét. Fá­ra­do­zá­so­mat az ál­ta­la ké­szí­tett fa­met­sze­tes nap­tár­ral vi­szo­noz­ta.

Egy sok­szög­le­tű üveg­pa­vi­lon­ban volt a mű­ter­me a sza­na­tó­ri­um kert­jé­ben. Cso­dá­la­tos pré­sei, nyom­da­gé­pei, fa­dú­cok és be­tű­szek­ré­nyek, nyo­ma­tok és rep­ro­duk­ci­ók, le­ve­lek a vi­lág min­den tá­já­ról, köny­vek és fo­lyó­irat­ok, vé­sők, kör­zők el­ké­pesz­tő mennyi­ség­ben és lát­szó­la­gos ká­osz­ban, de a mes­ter könnye­dén va­rá­zsol­ta elő a szá­má­ra fon­tos tár­gya­kat.

Biz­ton­ság­gal és ha­tá­ro­zot­tan moz­gott a sza­ba­don ma­radt csa­pá­so­kon, s fél kéz­zel egyen­sú­lyoz­ta a te­ás­csé­szét, a tej­színt és a for­ró vi­zet, iga­zi an­gol min­tá­ra.

Az évek fo­lya­mán Buday rend­sze­re­sen küld­te le­ve­le­i­ben az ál­ta­la ter­ve­zett újabb és újabb nap­tá­ro­kat. En­nek Ang­li­á­ban nagy ha­gyo­má­nya van, és Buday ang­li­ai kar­ri­er­jé­nek, si­ke­ré­nek egyik ele­me volt ez.

At­tól kezd­ve, ami­kor Ang­li­á­ban jár­tam, min­den al­ka­lom­mal föl­ke­res­tem Budayt, an­nál is in­kább, mert Sze­ge­den élő hú­ga, Buday Ba­ba üze­ne­te­it, le­ve­le­it vit­tem ne­ki.

A kö­rül­mé­nyek, me­lyek kö­zött élt, egy na­gyon sze­rény re­me­te igé­nye­i­nek fe­lel­tek meg, de idős ko­rá­ban is csak a mun­ká­ra össz­pon­to­sí­tott, és mű­ter­mé­ben, a fes­tői ren­det­len­ség­ben fo­gad­ta rit­ka ven­dé­ge­it, mert a kül­vi­lág elől her­me­ti­ku­san el­zár­kó­zott. Ér­dek­lő­dé­se azon­ban nyi­tott ma­radt, min­den­ről tud­ni akart. A ma­gyar­or­szá­gi hí­rek­re ér­zé­ke­nyen re­a­gált, me­mó­ri­á­ja beretvaéles volt, min­den­re em­lé­ke­zett, nem­csak a sze­ge­di évek­re, ha­nem ko­lozs­vá­ri if­jú­sá­gá­ra is, él­ve­ze­tes tár­sal­gó volt, és előt­tem egy kin­cses­kam­ra tá­rult föl az egy­ko­ri er­dé­lyi évek­ről s ván­dor­lá­sá­ról, ami Ola­szor­szág­ban kez­dő­dött és Ang­li­á­ban ért vé­get.

An­gol mű­vész­kol­lé­gái és a hi­va­ta­los an­gol mű­vé­szet­po­li­ti­ka is na­gyon nagy­ra ér­té­kel­te mun­kás­sá­gát, és na­gyon ér­de­kes volt meg­ta­pasz­tal­ni, hogy nem ma­gyar emig­ráns mű­vész­ként ke­zel­ték, ha­nem an­gol mű­vész­nek tar­tot­ták. 1987-ben meg­kap­ta a Ma­gyar Nép­köz­tár­sa­ság Csil­lag-rend­jét, amely­nek örült, de amit ter­mé­sze­te­sen nem a nagy­kö­vet­sé­gen vett át, ha­nem min­den ce­re­mó­nia nél­kül a sza­na­tó­ri­um kert­jé­ben adott át ne­ki a ma­gyar nagy­kö­vet­ség mun­ka­tár­sa. Ha­lá­la előtt há­rom hó­nap­pal lát­tam utol­já­ra, egy so­ro­zat fény­ké­pet ké­szí­tet­tem ró­la, amit el­hoz­tam Sze­ged­re a test­vér­ének is. Ek­kor már na­gyon fá­radt volt. Nem sok­kal ez­után, 1990 má­ju­sá­ban Sze­ged is dísz­pol­gá­rá­vá vá­lasz­tot­ta, de ez a ki­tün­te­tés is meg­le­he­tő­sen ké­sőn ér­ke­zett, né­hány hét­tel ké­sőbb meg­halt.

Éle­te fo­lya­mán min­dent meg­őr­zött, a leg­ap­róbb kis váz­la­tot is, a le­ve­le­zé­sét is. Vég­ren­de­let­ének vég­re­haj­tó­ja, bi­zo­nyos Reverend Moberly ke­zén azon­ban szét­szó­ród­tak, el­há­nyód­tak ezek a fel­be­csül­he­tet­len ér­té­kű do­ku­men­tu­mok.

Hat, vá­szon­ba kö­tött nap­ló­ja egy sváj­ci gyűj­tő bir­to­ká­ban van.

Test­vé­re, Buday Mar­git ha­lá­lá­ig őriz­te Sze­ge­den a dú­ca­it, a nyo­ma­ta­it, ápol­ta és gon­doz­ta mű­ve­it.

Czigány Ló­ránt, az ak­ko­ri lon­do­ni ma­gyar kul­tu­rá­lis at­ta­sé ha­za­jut­tat­ta azt, ami a vég­ren­de­let sze­rint ma­gyar vo­nat­ko­zá­sú volt.

A töb­bi né­ma csend. Az Or­szá­gos Szé­ché­nyi Könyv­tár egy­ko­ri igaz­ga­tó­ja, Ju­hász Gyu­la tu­dott a dip­lo­má­ci­ai úton ha­za­ér­ke­zett Buday-hagyatékról, ame­lyet a hí­rek sze­rint fer­tőt­le­ní­tet­tek és ku­tat­ha­tó anyag­ként lel­tá­roz­tak.

A 20. szá­zad nagy al­ko­tói, a ma­gyar tu­dó­sok, fi­zi­ku­sok, No­bel-dí­jas ku­ta­tók vég­re el­fog­lal­hat­ják he­lyü­ket a ma­gyar gon­dol­ko­dás­ban. Aba-Novák fres­kó­it res­ta­u­rál­ják, Mattis-Teutsch ké­pe­it ki­ál­lít­ja a Nem­ze­ti Ga­lé­ria. Gorzsán és Pusz­ta­sze­ren ré­gé­szek tár­ják fel a múl­tat. Az ötös út, a jö­ven­dő au­tó­pá­lya nyom­vo­na­lán fel­tárt kun vi­tézt, lo­vá­val, pán­cél­in­gé­vel, kard­já­val, cso­dá­la­tos si­sak­já­val már ki is ál­lí­tot­ták.

Buday György élet­mű­ve, a két vi­lág­há­bo­rú, s ami utá­na kö­vet­ke­zett, fon­tos ta­nul­ság.

Mi­ha­ma­rabb ki kel­le­ne bon­ta­ni e nagy mű­vészt is a fe­lej­tés iszap­ré­te­gei alól.

2001. jú­ni­us 28–2004. má­jus 4.