Kürti Béla Gondolatok az avarokról és az avar továbbélésről
A hetvenéves Trogmayer Ottónak
A nagy népvándorlás egyik hulláma 552-ben indult Nyugatra, amikor Belső-Ázsiában a türkök alapítottak hatalmas nomád birodalmat. Az írott források elemzése alapján Czeglédy Károly arra az eredményre jutott (1969), hogy a türkök elől nyugatra menekülő zsuan-zsuanok lehettek a későbbi európai avarok néven ismert nép egyik alapvető alkotóeleme. Menekülésük első állomása valószínűleg a heftaliták közép-ázsiai állama volt, őket azonban 557-ben ugyancsak legyőzték a nyugatra törő türkök, s így a továbbmenekülők újabb népcsoporttal ötvöződtek. Egyes vélemények szerint a bizánci írott forrásokban az avarok neveként feltűnő uar/avar és hion/hun népnevek épp e két összetevőre utalnak vissza.
Az avarok európai megjelenése 558-ra keltezhető, amikor Bizáncba „avar” követek érkeztek a Kaukázus északi területeiről. Feltételezhetjük, hogy a gyors nyugatra vándorlás mögött nemcsak az üldözők jelenléte, hanem a nyugatra vezető útvonal ismerete is állhatott. Ez a vándorlás nagy valószínűséggel az ún. „selyemút” vonalát követhette, melynek főbb állomáshelyeit, a folyók gázlóit, a pihenésre alkalmas oázisokat a kelet–nyugati kereskedelem hosszú századok óta használta.
A fenti történeti képet (ld. még W. Pohl művét) hazai régészetünk minden lényeges ponton alá tudja támasztani, hiszen az avar emlékanyag keleti párhuzamai jól kirajzolják az írott forrásokból feltételezhető útvonalat (Bóna I. 1979–80, Kürti B. 1983).
Az 558-as bizánci követjárásról az írott források részletesen megemlékeznek. A fiatal, de igen tehetséges kagán, Baján nevében követe letelepedési lehetőséget kért a türkök által hazájából elűzött népe számára. Iustinianus császár ebbe ugyan nem egyezett bele, de rendszeres évjáradékot biztosított az újonnan jöttek részére, amennyiben a birodalom északi határától távol tartják a többi nomád népet.
Az avarokat azonban a hátukban megjelenő türkök tovább fenyegették. Baján próbaképp a Kárpátok északkeleti íve mentén nyugatra próbálta vezetni népét, de itt 563-ban, majd 566-ban a frank seregekbe ütközött. E helyzetben váratlan ajánlatot kapott, melynek elfogadásával megalapozta népe 250 éves Kárpát-medencei uralmát. Az avarok feltűnése Közép-Európa határain ugyanis egy rendkívül bonyolult és érdekes politikai szituációban történt. A Dunántúlt alig néhány évtizede elfoglaló germán nép, a langobardok élethalálharcot vívtak a bizánci támogatást is élvező, zömmel a Tisza–Maros–Körösök közére támaszkodó, de részben Erdélyben, részben a Szerémségben élő, ugyancsak germán eredetű gepida királysággal. E harcban kapóra jött a langobard király (Alboin) sógorának, a frank Sigebertnek az ajánlata, aki közvetítést vállalt sógora és az avar kagán között. Az 567 elején létrejött szerződés értelmében az avar seregek megsegítik a langobardokat a gepidák ellenében, cserében betelepülhetnek a legyőzött ellenfél országába, sőt megkapják a langobard állatállomány egytizedét is.
E szövetség „pillanatok alatt” győzött. Egy újabb feltevés szerint az avar haderő jelentősebb része talán langobard kalauzolással a Morva-medence felől a Duna-völgyön át tört meglepetésszerűen a gepidák Tisza vidéki szállásterületére, s aratott azonnali győzelmet. Talán joggal feltételezhetjük, hogy e hadjáratban a már korábban a frankok ellen felvonult seregtestek vettek részt, míg a többiek az Al-Duna felől nyomultak Erdély és a Délkelet-Alföld területére. A kezdeti lendülettel Baján kísérletet tett az időközben bizánci kézre került Száva-parti gepida főváros, Sirmium bevételére is, de sikertelenül. E próbálkozás láttán azonban a langobardok felismerték új szomszédjuk valódi természetét, s ezért 568 tavaszán kiköltöztek Észak-Itáliába. Így az egykori germán királyságok helyén egységes politikai hatalom alakult ki: az avar kaganátus.
A kaganátus életében az 570–626 közti időszakot a Bizánc ellen viselt hadjára- tok sora jellemzi annak ellenére, hogy a birodalom által fizetett évjáradék a kezdeti 80 ezer solidusról a 620-as évekre 200 ezerre ment föl. E hadjáratok zsákmányából és az arany adóból származik a korai avar sírok aranybősége. Ugyancsak a fenti okokra vezethetők vissza a korai anyagban nagy számban előkerülő bizánci tárgyak (csatok, edények, melldíszek, pénzek) is. A korszak kiemelkedő leletegyütteseiben éppúgy, mint a korai ötvössírokban is megtalálhatóak a bizánci jellegű tárgyak (mérlegek, hitelesített súlyok), és az általuk előállított arany, ezüst, bronz övdíszeken a keresztény szimbolika is megjelenik.
A korai avar társadalom egyszemélyi vezetésen alapult: a kagán élet és halál korlátlan ura volt. Magyarország területéről bizonyosan fejedelmi sírt eddig csak egyet ismerünk, a Kunszentmiklós-kunbábonyit (H.Tóth E.–Horváth A). Az ugyancsak gazdag bócsai sír feltehetőleg a kagáni család egy tagjáé lehet. A Békés megyei kunágotaihoz, a Szolnok megyei kunmadarasihoz hasonló sírok a következő társadalmi lépcsőfokot, a tarhánok sírjait rejthetik. A Csongrád megye területéről ismert ún. vezéri sírok (Csengele, Csanytelek) egy-egy kisebb terület főnökeit takarhatják.
A korai avar sírokban talált leletanyag híven tükrözi azokat a változásokat, melyek az avarság történetében 626 táján álltak be. Ez az az év, amikor a korai avar kaganátus (látszólag ereje teljében) a perzsákkal szövetségben körülzárja és ostrom alá veszi a bizánci birodalom fővárosát – s végül sikertelenül távozik falai alól. Az avar katonai hatalom a sikertelen ostrom után mintegy összeroppan, ezt látván a peremterületeken kisebb-nagyobb népcsoportok szakadnak le. Bármennyire úrrá is tud lenni az új kagán a politikai krízisen, a kaganátus hatalma a külvilág felé összeomlik. A változás hirtelen volt, de mögötte több évtizedes gazdasági változások állnak. Mivel a Kárpát-medence alkalmatlan a nagyállattartó nomadizmusra, így a katonáskodó réteget és az arisztokráciát leszámítva az avarság széles tömegei térnek át a letelepedett földművelésre. Ez egyben a katonai utánpótlás számszerű csökkenését is magával hozta. (A korábbi pásztortársadalomban ugyanis a szabad pásztorok rétege egyben a fegyverforgatók teljes létszámát is jelentette.) A fegyveres réteg a 626–631 közti válság után már csak a kagán hatalmát, belső elnyomó szerepét tudta biztosítani, s lassan a rangban kiemelkedő előkelők fegyveres kíséretévé vált. Sajátos változások egész sorozata zajlik le a következő három-négy évtizedben, melyek eredményeként kialakulnak azok a nagy falvak, amelyek nyomára a régészet a több száz síros temetők képében talál rá (Kovrig I. 1963). A korszak régészeti hagyatéka a korábbiakhoz képest elszegényedik, a leletanyag száma megcsappan.
Ebben a gazdasági, történelmi, politikai helyzetben újabb évszázadokra kiható változásokat hoztak a 670–680 körüli események. Ez az a történelmi időszak, amikor az eurázsiai sztyeppen ismét az egész világrészre kiható változások zajlottak le (pl. a kazár kaganátus létrejötte), birodalmak eltűnését és feltűnését hozva magukkal. Közvetlen közelünkben pl. Magna Bulgaria felbomlását, a volgai és a dunai bolgár birodalom létrejöttét említhetjük. Egyes föltevések szerint a nagy bolgár kagán, Kuvrát halála után negyedik fia, Kuber, népével Pannóniába költözött. Az avar leletanyagban, a temetkezési szokásokban, települési területben stb. a 7. század végétől létrejövő változások arról tanúskodnak, hogy ekkortájt jelentős számú új népelem költözött be a Kárpát-medencébe (László Gy. 1955, Bóna I. 1971). A beköltözés (s ezzel párhuzamosan a letelepült, földművelő életmódból szükségszerűen következő demográfiai növekedés) egyik következménye a településterület növekedése két értelemben is: avar falvak, temetők tűnnek fel egyrészt a kaganátus eddig üres peremterületein (lásd F. Daim munkáit), másrészt a Kárpát-medencén belül olyan területeken, amelyek eddig lakatlanok vagy gyéren lakottak voltak (pl. a Duna–Tisza-közi hátságon).
Habár a korszak történetét híven tükrözik a 7. század végi fegyverek tipológiai változásai, meg kell jegyeznünk, hogy a 7–8. század fordulójától és főleg a 8. században az avar régészeti hagyatékot egyértelműen a nagy, békés, feltehetően falusi lakosság által létrehozott s jellemzően kisszámú fegyvert tartalmazó temetők jellemzik (B. Nagy K. 2003). Úgy tűnik számunkra, hogy a történelmi események jelentősebb része két generáció alatt lezajlott, ami a jövevények gyors beolvadására, a helyi lakosság nagy lélekszámára utal.
A 7. század végén újonnan jött betelepülők és a helyi lakosság által használt technikák, anyagok és mintakincs összeolvadása révén jött létre a 8. század elején az az ún. griffes-indás művészet, melyet a férfiak övdíszein leginkább alkalmazott motívumokról neveztek el. Ebben az anyagban a felbukkanó emberábrázolások a késői anyag közép-ázsiai összetevőire utalnak.
A 8. század egészét békés falusi élet jellemezhette, amelyben változást csak a század vége hozott. E század legvégének leletei közt sajátos díszítésű fémtárgyak kerültek elő, melyek az avar ötvösművészeten belül egy jól körülhatárolható egységet, a „nagyszentmiklósi kört” képviselik. Ezt a fémművességi kört újonnan megjelenő övverettípusok (vadkanok, liliomos és karélyos veretek, kígyó- és pikkelyábrázolás – lásd Garam É., Kiss G., Szentpéteri J., Szalontai Cs. munkáit) és azok jellegzetes felületi díszítése: poncolt hátterű vésett inda- és levéldíszek jellemzik legjobban. E mintakészlet és ötvöseljárás legkiemelkedőbb példáit a nagyszentmiklósi kincs edényein találhatjuk (innen is az elnevezés). A kincs készítési és használati idejére, használóira, földbe kerülésének időpontjára vonatkozóan máig sincs egyetértés a nemzetközi kutatásban; egy újabb (hazai) irányzat azonban egyre erősebben hangsúlyozza avar kapcsolatait (Bálint Cs., Garam É. 2002). Nem tartjuk elképzelhetetlennek, hogy a kincs legkorább tárgyai (vagy azok előképei) a II. Chosrau Perzsiájával való, a 626-os bizánci ostrom idején írott forrással is adatolt közvetlen kapcsolat eredményeként kerültek az avar kagán kincstárába, eredendően már ott lévő közép-ázsiai kelyhek társaságába. A nagyszerű állcsatokat is készítő kagáni központi ötvösműhely ötvösei nem egy másolatot készíthettek e tárgyakról, ábrázolásait, forma- és motívumkincsét új megrendelőik ízlése szerint átalakítva. Ezek a késői avar művészet egészére is hatással lehettek. – Mindenképpen a 7. században került a kincstárba az az ivókürt is, melynek rekeszes díszítése a kunbábonyi aranyedénnyel, a nagykőrösi karddíszekkel, a korai fülbevalókkal azonos körbe tartozik. Ugyancsak a 7. század végéről származhatnak azok a korsók, melyek láncmintás díszítésével az igari vezéri sír övdíszein találkozunk. Ezt a sort folytathatjuk egészen az ovális szilkéig, melynek ezüstből készült változatát a jugoszláviai Ada egyik 9. századi sírjában találták meg. A kincs díszítőelemeit vizsgálva a késő avar medaillonos szerkezetű kerámiafestést éppúgy párhuzamként említhetjük, mint a vedresházi vagy kundombi övdíszek vésett-poncolt motívumait, avagy a mátészalkai arany szíjvég csokorba fogott liliomait. Véleményünk szerint a kincs egészét nagy jogossággal lehet a késő avar korra keltezni, és feltételezzük, hogy földbe kerülésére is még a magyar honfoglalás előtt került sor.
Erre a 8–9. század fordulóján számos történelmi lehetőség kínálkozott. Az avar kaganátus kései fejlődéséről ugyan csak szórványos forrásaink vannak, de a frankok kelet-európai előrenyomulásával kapcsolatban ezek száma fokozatosan nő. A frankok ugyanis 773–774-ben megdöntötték az avarokkal szövetséges langobard királyságot, majd 778-ban fennhatóságuk alá került a bajor hercegség is. 791-ben került sor a középkori annalesekben feljegyzett Nagy Károly-féle avarellenes hadjáratra, mely az utóbbi évtizedek kutatásai (Deér J., Bóna I., Váczi P.) fényében új képet kapott. Ez a hadjárat ugyanis csak a Rába torkolatáig jutott el, s innen a frank seregek kénytelenek voltak visszafordulni. A következő évek frank részről az újabb hadjáratra való felkészülés jegyében teltek (szétszedhető hajóhíd építése, a Majna–Duna-csatorna építésének elkezdése), de mint utólag kiderült, fölöslegesen.
Az avar kaganátus ugyanis időközben belső válságok sorát élte át, melyek következtében katonai ereje teljesen meggyengült. Csak feltételezhetjük, hogy az egyre inkább előrehaladó feudális gazdasági fejlődést nem követte a társadalom megfelelő átalakulása (nem úgy, mint 200 év múlva Géza és István alatt), s ez feloldhatatlan ellentmondásokat eredményezett. A forrásokból kiolvashatóan a kagán mellett kialakult két társuralkodó, a tudun és a jugurrus intézménye, ami a hatalom valamiféle territoriális megosztásával is járhatott. E „kiskirályok” erősen felfegyverzett, de feltehetően kis létszámú kísérete (talán a Hortobágy-Árkus típusú temetők, melyek leletei Komáromtól Dunacsébig számos helyen, közvetlen kutatási területünkön, Szentes és Hódmezővásárhely határában is fölbukkantak) csak annyira volt képes, hogy a közvetlen jóléthez szükséges anyagi forrásokat biztosítsa, és vezetőiket a másik hatalmasság kíséretétől megóvja. E fejedelmecskék és kíséreteik összecsapásai állandósulhattak, és ennek következménye lehetett az a belháború, mely 795–796 folyamán gyakorlatilag megsemmisítette az avar katonai erőket, és amelyben maga a kagán és a jugurrus is elesett. A harmadik méltóság (a tudun, akinek birtoka és hatalmi területe a Dunántúl vagy annak egy része lehetett) jó helyzetfelismeréssel Aachenbe menekült, ahol meg is keresztelték. Visszatérése után nagy szerepe lehetett abban, hogy a friauli őrgróf csapatai élén messze Avaria belsejébe hatolhatott, s valahol a Duna–Tisza közén kirabolhatta a kagáni kincstárat. Ez az a hadjárat, melynek eredményeiről a tudatos torzítás hatására így emlékezik meg az Annales Nordhumbrani: „… a legderekabb Károly erős csapatával fegyverrel pusztítva hatalma alá hajtotta a hunok népét; s miután a fejedelmüket megszalasztotta, annak seregét legyőzte vagy éppenséggel elpusztította; és tizenöt, arannyal, ezüsttel és értékes tiszta selyem köntösökkel megrakott, négy ökörrel vontatott szekeret hozott el onnan.” E hadjárat egyik következményeként kerülhetett a nagyszentmiklósi kincs is idegen kézre (vagy a kagáni kincstár őrzői menekíthették tovább, s ebben az esetben talán a battonyai rovásfeliratos gyűrű is e körbe vonható), s akkortájt vagy a következő évek bolgár hadjáratai idején rejthették a földbe.
Ezen időtől kezdve ugyanis egymást érték a különféle hadjáratok az avar földön. Még 796-ban Pippin, Nagy Károly fia is betör egy sereggel Itália felől, majd Krum bolgár kán 803-ban (805-ben?) vezetett hadjáratáról tudunk, mely nagy valószínűséggel (politikailag mindenképp) Bulgáriához csatolta az alföldi területeket. A 9. század elejére vonatkozóan különösen a Dunántúlról vannak szórványos forrásadataink az avarság továbbélésére, ha a pannon őrgrófság keretein belül is (Szádeczky-Kardoss, 1998); politikai hatalomként azonban az avar kaganátus ekkor már nem létezett. Régészeti leletek jelentősebb népi továbbélést a frank fennhatóság alatt élő Nyugat-Dunántúlon tudtak kimutatni (Szőke B.M., Müller R.), de olyan adataink is vannak, melyek egyes temetőknek a magyar honfoglalásig tartó betelepüléséről tanúskodnak (Vörs).
Mint azt már néhány évtizede Tomka P. röviden összefoglalta, a korszakra vonatkozó írott források és a régészeti leletek egy része arra utal, hogy az avarság népi továbbélésével egészen a magyar honfoglalásig számolhatunk. E továbbélés bizonyítékai közt említhetjük pl. a uar-hion népnévből magyarázható Várkony helyneveinket; a magyar nyelv honfoglalás előtti bolgár-török jövevényszavainak egy rétegét, talán a korai helyneveink történészeknek-nyelvészeknek oly sok gondot okozó ismeretlen eredetű rétege egy részét, koporsó szavunkat és egyes temetkezési szokásokat, a korai bizánci és nyugati kereszténységre utaló nyomokat, a bika alakjában egymással viaskodó táltosok és a samanizmusra utaló egyéb jelek meglétét a magyar folklórban, népmeséink közt a Fehérlófia történetet és (ha nagyon kérdőjelesen is) talán a hun–magyar rokonság hitét is. Ebben a megközelítésben az avarokat éppúgy a magyar népet alkotó elemek közé sorolhatjuk, mint pl. a kabarokat vagy az itt behódolt szlávokat, avagy a később csatlakozott besenyőket, jászokat, kunokat.
Szeged, 2004. május 5.
IRODALOM
(Az avar kor régészeti és történeti irodalma több ezer tételt tesz ki. Tekintettel arra, hogy jelen kis összefoglalás Szerző két évtizedes munkásságának summája: itt és most csak annyi irodalmat sorolunk fel, amennyire a kezdő, de a téma iránt érdeklődő kutatónak alapvetően szüksége lehet. A részletek iránt érdeklődők szükségleteit nagyszerűen kielégíti a Banner János és Jakabffy Imre nevéhez kötődő régészeti bibliográfia-sorozat.)
Források, avar történelem
Bálint, Csanád: Die Archäologie der Steppe. Wien–Köln, 1989.
Bóna, István: „Cundpal fecit”. Der Kelch von Petőháza und die Anfange der bairisch–frankischen Awarenmission in Pannonien. Acta Arch. Hung. 18 (1966). 279–325.
Bóna István: Avar lovassír Inváncsáról. AÉ 1970. 243–263.
Bóna István: Nagy Károly nyomdokain. Évezredek hétköznapjai. Bp., 1973. 141–163.
Bóna István: A népvándorlás kor és a korai középkor története. Magyarország története I. Bp., 1984. 265–373.
Bóna István: Dáciától Erdőelvéig. A népvándorlás kora Erdélyben. Erdély története I. Bp., 1986. 107–234.
Czeglédy Károly: Nomád népek vándorlása napkelettől napnyugatig. Bp., 1969.
Deér, Joseph: Karl der Große und der Untergang des Awarenreiches. Karl der Große. Lebenswerk und Nachleben. Persönlichkeit und Geschichte. Düsseldorf, 1965. 719–791.
Olajos Terézia: Theophylaktos Simokattes és a Baján-dinasztia kronológiája. AT 1973. 60–64.
Pohl, W.: Die Awaren. München, 1988.
Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai I. Szeged, 1998. (MŐK 12.)
Régészet
Alföldi, Andreas: Zur historichen Bestimmung der Awarenfunde. ESA 1934. 285–307.
Awaren Forschungen, I–II. Hrsgbr: Falko Daim. Wien, 1992.
Awaren in Europa. Schätze eines asiatischen Reitervolkes 6.–8. Jh. Nürnberg, 1986.
Az avarok aranya. A nagyszentmiklósi kincs. Bp., 2002.
Bálint Csanád: Kelet, a korai avarok és Bizánc kapcsolatai. Szeged, 1995. (MŐK 8.)
B. Nagy Katalin: A Székkutas–kápolnadűlői avar temető. Szeged, 2003.
Bóna István: A Szegvár–sápoldali lovassír. AÉ 1979. 3–30.
Bóna István: VII. századi avar települések és Árpád–kori magyar falu Dunaújvárosban. Bp., 1973. (Fontes Arch. Hung.)
Bóna, István: Studien zum frühawarischen Reitergrab von Szegvár. Acta Arch. Hung. 32 (1980). 31–95.
Bunardľic, Radovan: Celarevo. Roma, 1985.
Csallány Dezső: A kunszentmártoni avarkori ötvössír. Szentes, 1933. 54.
Csallány, Dezső: Archäologische Denkmäler der Awarenzeit in Mitteleuropa. Bp., 1956.
Daim, Falko–Lippert, Andreas: Das awarische Gräberfeld von Sommerein am Leithagebirge, NÖ. Wien, 1984.
Daim, Falko: Das awarische Gräberfeld von Leobersdorf, NÖ. I–II. Wien, 1987. (Studien zur Arhäologie der Awaren, 3/1–2.)
Dimitrijevic, Danica–Kovacevic, Jovan–Vinski, Zdenko: Seobe Naroda – arheoloski nalazi jugoslovenskog Podunavlja. Zemun, 1962.
Erdélyi István: Az avarság és Kelet a régészeti források tükrében. Bp., 1982.
Fettich Nándor: Az avarkori műipar Magyarországon. Bp., 1926. (AH I)
Garam Éva: A bőcsi későavarkori lelet és köre. AÉ 1981. 34–50.
Garam Éva: A késő avar kori korongolt sárga kerámia. AÉ 1969. 207–241.
Garam, Éva–Kovrig, Ilona–Szabó, János Győző–Török, Gyula: Avar Finds in the Hungarian National Museum. Bp., 1975.
Garam, Éva: Bemerkungen zum Ältesten Fundmaterial der Awarenzeit. Garam, Éva: Das awarenzeitliche Gräberfeld von Tiszafüred. Bp., 1995. (Cemeteries of the Avar Period. Vol. 3.)
Garam, Éva: Katalog der awarenzeitlichen Goldgegenstände und der Fundstücke aus den Fürstengräbern im Ungarischen Nationalmuseum. Bp., 1993. (Catalogi Muzei Nationalis Hungarici, Seria Archaeologica, I.)
Germanen, Hunnen und Awaren. Schätze der Völkerwanderungszeit. Nürnberg–Mainz, 1987.
Gli Avari. Un popolo d’Europe. Cur. Menis, G.C. Udine, 1995.
H. Tóth Elvira–Horváth Attila: Kunbábony. Kecskemét, 1992.
Juhász, Irén: Awarenzeitliche Gräberfelder in der Gemerkung Orosháza. Bp, 1995. (MAA 1.)
Juhász, Irén: Ein awarenzeitlicher Nadelbehälter mit Kerbschrift aus Szarvas. Acta Arch. Hung. 35 (1983) 373–377.
Kiss Gábor–Somogyi Péter: Tolna megyei avar temetők. Bp., 1984. (Diss. Pann. III 2.)
Kiss, Attila: Avar Cemeteries in County Baranya. Bp., 1977.
Kürti Béla: Az avarok kora. Szeged története. I. Szeged, 1983. 162–218.
Kürti Béla: Szempontok a korai avar leletanyag értékeléséhez. MKCSM 1981. 37–45.
Kürti, Béla–Menghin, Wilfried: Katalog. Awaren in Europa. Frankfurt a.M.–Nürnberg, 1985. 24–87.
L. Kovrig, Ilona: Das awarenzeitliche Gräberfeld von Alattyán. Bp., 1963. (Arch. Hung. XL)
László Gyula–Rácz István: A nagyszentmiklósi kincs. Bp., 1977.
László Gyula: A népvándorláskor művészete Magyarországon. Bp., 1970.
László, Gyula: Études archéologiques sur l’histoire de la société des Avars. Bp., 1955. (AH XXXIV)
Lőrinczy Gábor: A Szegvár–oromdűlői kora avarkori temető 1. sírja. MFMÉ 1984/85–2. (1991) 127–152.
Madaras, László: Das awarenzeitliche Gräberfeld von Jászapáti. Debrecen–Budapest, 1994. (Das awarische Corpus – Avar corpus Füzetek. Beihefte II.
Mavrodinov, N.: Le trésor protobulgare de Nagyszentmiklós. Bp., 1943. (AH XXIX)
Mrkobrad, D.: Arheoloski nalazi seobe narode u Jugoslaviji. Beograd, 1980.
Müller, Róbert: Gräberfeld und Siedlungsreste aus der Karolingerzeit von Zalaszabar–Dezsősziget. Antaeus 21 (1992). 271–336.
Nagy, Margit: Awarenzeitliche Gräberfelder im Stadtgebiet von Budapest. Bp., 1998. 1–2. (Monumenta Avarorum Archaeologica, Vol. 2.)
Pekarskaja, L.–D. Kidd: Der Silberschatz von Martynovka. Innsbruck, 1994.
Reitervölker aus dem Osten. Hunnen+Awaren. Red. Falko Daim. Halbturn, 1996.
Rosner, Gyula: Das awarenzeitliche Gräberfeld in Szekszárd–Bogyiszlói Straße. Bp., 1999. (MAA 3.)
Sebestyén Károly: Rejtélyes csontok népvándorláskori sírokban. Dolg. 1930. 178–220.
Simon László: Korai avar kardok. Studia Comitatensia 22 (1991). 263–346.
Somogyi, Péter: Typologie, Chronologie und Herkunft der Maskenbeschläge. Arch. Austr. 71 (1987) 121–154.
Stadler, Peter: Verbreitung und Werkstätten der awarischen Hauptriemenbeschläge mit Greifendarstellung. H.Friesinger–F.Daim. red.: Typen der Ethnogenese unter besonderer Berücksichtigung der Bayern, II. Wien, 1990. 305–350.
Szalontai Csaba: Megjegyzések az Alföld 9. századi történetéhez. (A késő avar karéjos övveretek.) MFMÉ 1984/85–2 (1991). 463–480.
Szentpéteri József: Kígyómotívum a griffes–indás népesség hagyatékában. HOMÉ XXX–XXXI/2. (1993) 225–268.
Szőke, Béla Miklós–Vándor, László: Katalog der Gräber von Garabonc–Ófalu I–II. Antaeus 21 (1992) 205–261.
Szőke, Béla Miklós: Karolingerzeitliche Gräberfelder I–II von Garabonc–Ófalu. Antaeus 21 (1992) 41–203.
Szőke, Béla Miklós: Zur awarenzeitliche Siedlungsgeschichte des Körös–Gebietes in Südost-Ungarn. Acta Arch. Hung. 32 (1980). 181–203.
Török Gyula: Sopronkőhida IX. századi temetője. Bp., 1973. (Fontes Arch. Hung.)
Trogmayer Ottó: Népvándorláskori telepnyomok Bokros határában. MFMÉ 1960–62. 3–8.
Trugly Sándor: Griffek és oroszlánok népe. Pozsony, 1994.
V. Budinský–Kricka–A.Tocik: ©ebastovce. Gräberfeld aus der Zeit des awarischen Reiches. Nitra, 1991.
Werner, Joachim: Der Grabfund von Malaja Pereącepina und Kuvrat, Kagan der Bulgaren. München, 1984.
Werner, Joachim: Der Schatzfund von Vrap in Albanien. Wien, 1986. (Studien zur Archäologie der Awaren, 2.)