Június 2004
Amerika és a többiek

Vári Csaba

Helyzetjelentés Amerikából

Kolumbán Miklós: Honnan tudod, hogy éltél

 

Tételezzük föl, hogy semmit se tudunk a szerzőről, nem az életrajzi adatokkal, a fülszöveggel vagy az utószóval kezdjük a kötet olvasását, mint – valljuk be – máskor. Az elvonatkoztatás vagy éppen a viszonyítás minden efféle mellékesnek tűnő dologtól/hoz azért nem lehetséges mégsem, mert a költő amúgy is elárulja magát „versközben”. Szerzőnk történeteket mesél, magáról, barátairól, kocsijáról, kutyájáról, nőkről, pizzákról, rumokról. Tizenhárom verscímben szerepel az „Amerika” szó, több helyen az „emigráns”, a „szeretet” és „Magyarország”. Sokkal több köze van ezeknek a versekhez, mint azt elsőre gondolnánk. Elkerülhetetlen, hogy ne kerekítsük egész történetté szerzőnk versben-beszélését, kibeszélését az életből és az élet kibeszélését.

Az egész kötet egy életérzés egyenes adásban való közvetítése, s valóban, mintha minden egyes vers (is) egy-egy helyszíni tudósítás lenne a tengeren túlról. Az idegenségről, amerikai magyarságáról, egy emigráns gondolatairól, érzelmeiről: ,,Amerikában vannak még magyarok. / Gyakran találkozunk velük / az újságokban, a tereken: Mr. Kosa, Pataki. / Pastor, Sabo, Konya. / De a születéssel, az emlékezéssel baj van.” (65.)

Ugyanakkor üzenetversek is ezek, mondanivalóval telített versek az erkölcsi-szellemi megtartó erőről. Szerelem, halál, haza – e klasszikus témák körül forog többnyire a szerző. Igaz, nem filozofál sokat, a helyszíni tudósítások nyersességével, kíméletlenségével mondja be, ki, amit mondania kell. A versben-beszélés az egyetlen formája az anyanyelv, a magyarul-gondolkodás vállalásának, pontosabban föl nem adásának: „Huszonöt éve írok verseket. / Idáig angolul írtam, / de most már magyarul. / Jövőre németül fogok, / gyermekkorom nyelvén. Mi a vers, ha nem vágy a szavak után? […] Pedig a vers olykor hallgatás és meghallgatás. / Szeretet, amelyért megkéselik az embert.” (14.)

Ez a megkéselés kísérteties párhuzamvonásra késztet a bartóki sors „hús-vér idegenségével”. „Már nem írok angolul, / mert nem vagyok angol, / amerikai sem. / Könnyebben megértheted a helyzetemet, / ha magyar őseim nyelvét hallgatod, / amely egy pici nyíláson át szivárog fel a földből.” (29.) Persze szerzőnk optimistán is néz a világba: „Kulcsfontosságú, / hogy semmi se szegje az ember kedvét.” (53.) És a humor sem idegen számára: „Kórházban is feküdtem, felhasították a hasam. / Üvöltöttem, mert a hang képzelőerő. / Akkorákat kakáltam, hogy bedugult tőle a WC. / Több nő megkérte a kezem, / de feltűnően óvatos voltam, néha azért merész. / Sosem volt pénzem, mert sokat dolgoztam.” (32.) És mégis: „Valami fáj. / Gyorsan írok, nehogy abbahagyjam. / Az írás ebben a faluban az egyetlen társam. / Olyan könnyű lenne csak fájni / vagy abbahagyni, mint ahogy a felhő. […] // A madarak már megbocsátottak.” Itt csak versben beszélhet az ember, kocsijáról is, kutyájáról is, ha embernek akarja érezni magát: „Én született sapiens lévén, kevésbé bízom társaimban. / Tőlük tanultam meg ördögien kacagni, káromkodni. / […] Egyszer elütött egy kocsi, de a vezető csak haladt tovább, / mint egy ámokfutó. / Nehézkesen a biztonság pázsitjára másztam. / Szerelmem is otthagyott, mivel megöregedtem, / pénzét orvosokra költöttem. / Így nem csoda, ha csodálom a kutyámat, / aki megfejtette a boldogság rejtélyét: bizalom!” (94.)

Bármilyen bárgyún hangzik is, úgy érzem, ezek a versek jobban hatnak, ha nem olvassák, hanem mondják, előadják, artikulálják őket.

Kolumbán Miklós realista költő, mondhatnánk, akinél egy versben megfér a kaka és a szerelem, s minden nagy és apró, színes és színtelen dolog: „Megalázva cipeled a ládákat, a cementet, az ételt / a jenkik oroszlánbarlangjába, / te kései keresztény. / A feltálalt véres húst nem eszed meg a ,»diner«-ben: / inkább a kiszőkített krumplis-kenyeret majszolod / túlsózott vajjal. / Aludttejet iszol hozzá: meghajt és olcsó. / Még az oroszlánok sem fogadnak be. / Egyedül vagy ebben a lármás csöndben, / egyetlen barátod maradt csupán, / vergődő élniakarásod.” (61.)

Nyelvezete nem tér el a köznapitól, nem is akar, nem is tud eltérni tőle. Hosszú, töredezett mondatokat olvasunk versbe tördelve. Dadog kissé ez a költészet, pedig túláradóan mesél, az élőbeszéd közvetlenségével, olykor szaggatott ritmusával. „A töredezett, sokszorosan meggyötört nyelv pontatlanságában is hűen idézi meg a távoli, amerikai kisvárosban alighogy pislákoló, a költő által most, a magyar szavak segítségével új életre keltett magyar emlékezetet. Az ősei nyelvéhez való visszatérés a kolumbáni költészet részéről nemcsak afféle, a magyar olvasó számára megható székely primor gesztus, hanem a magyar emigráns lét rajzának pontosítását szolgáló mesterségbeli vállalás.” – olvashatjuk Oláh János utószavában. (124.)

Csodálkozhatunk ezen, vagy a közöny álarca mögé bújhatunk, de a jenkik oroszlánbarlangjának lakóját sohasem fogjuk megérteni enélkül. Azt, aki világéletében angolul írt, s most egy utolsó NEM-mel a magyar nyelvet választotta mondanivalója „nyersanyagául”. Élete utolsó éveiben.

Csepeli György így emlékezik róla: „Ugyanúgy élt, mint a többi amerikai, miközben egészen más volt, mint ők. Nem szerették a rendőrök, a portások, az éjjeliőrök. Szerették a pincérek, a kalauzok, az újságárusok. Philok-tétész sebe az emigráció volt. Elvesztette anyanyelvét, mely ő maga volt. Verseiben önmagát kereste, de ott, ahol nem lehetett. […] Sehol sem volt otthon. Magyarul írta utolsó kötetét, melyet májusban kezébe foghatott. Visszatalált. A seb begyógyult.”

*Széphalom Kónyvműhely, B., 2003.