Június 2004
Amerika és a többiek

András Sándor

Amerika, avagy az ismeretlen földrész

Közismert, hogy Kolumbusz 1492-ben felfedezte Amerikát. Kevésbé, sőt feltehetőleg egyáltalán nem ismert tény, hogy András 1976-ban kezdte felfedezni Amerikát. Hozzávetőlegesen. Ez az évszám ugyanis azért merülhetett fel, mert az volt az amerikai forradalom 200. évfordulójának, vagyis Amerika kezdetének az éve, ha az „Amerika” szót ebben a szűkebb értelemben használjuk. András maga akkor már tizenkét éve élt Amerikában, előtte pedig eltöltött ott egy teljes és kellemes évet, de úgy vélte és mondta az évforduló éve körül – egyébként „Amerikát” Kolumbusz se fedezte, fedezhette fel, még hozzávetőlegesen sem 1492-ben, se később –, hogy legalább tíz év kell, mire valakinek valamiféle valós elképzelése lehet „Amerikáról”. Ő maga akkortájt úgy vélte, neki nincsen még vagy alig van valós elképzelése, az országot szinte megemészthetetlennek érezte és vélte, csak a legegyszerűbb általánosítások, értsd klisék kerülhettek volna ki a szájából, mint egykor, még az ártatlanság idején. Olyasmikre viszont már fanyalodnia kellett volna, és nem tette.

Az általánosítások szinte mindig ülnek és szinte mindig megcsúfolódnak. Mivel nem lehet általánosítások nélkül ott sem beszélni és élni, hasznos mindig „disztingválni”, felfigyelni a különbségekre, és késznek lenni az egyedi meglátására és elfogadására. A figyelmesség édestestvére arrafelé a bornírtságnak és az érdektelenségnek. Bizarr, megemészthetetlen ország, legalábbis így élte meg az, aki ezeket jelzésként írja.

Most, ezekre gondolva, mintegy negyven év „Amerikával” való ismerkedés után, az egyedüli általánosítás, amire vetemedhet, a következő: minden meghatározási kísérlet csődöt mond, bár biztos van benne igazság. Ez még akkor is így van, ha elfogadjuk az „amerikaiak” leggyakoribb önmegnevezését, és azt kérdezzük tőlük, amit ők egymástól: „Are your from the States?”, „Az Államokból vagy/van?”, és nem azt, amit Humphrey Bogart mond a Sierra Madre kincse című film elején, amikor koldul, és odamormogja egy járókelőnek, hogy tudna-e az valamit adni egy „amerikai honfitársnak”, „for a fellow American”. Ebben persze jellegzetesen nincs szó „honfitárs”-ról, talán „másik amerikait” kellene mondani, de az se lenne pontos. Ami pontos lenne, azt nem lehet mondani. Namármost ez mindenképp egyik jellemzője mindannak, amit „Amerikának” szoktunk hívni, és „az Államoknak” vagy USA-nak kellene mondanunk. Pontosabban: a pontosat lehet mondani, de csakis sokféleképp. Legalábbis ez a fölülírott András némi tapasztalaton alapuló véleménye. Úgy érzi, kijelentése mindig célba talál, de sohasem „a” célba, még akkor sem, amikor már-már igen: Amerika a legmeghatározhatatlanabb ország. Még azt sem lehet igazán mondani, hogy az ellentétek halmaza, hiszen az ellentét azt jelenti, hogy valami adott tét egy másik tét ellen van, Amerikában viszont a tétek mintegy nem vesznek egymásról tudomást, rá se hederítenek egymásra, holott tudnak egymásról. Például több mint háromszáz keresztény egyház működik, mindegyik úgy, mintha a többi nem lenne, illetve ez sem igaz, mert vannak olyan egyházak is, például az adventistáké, amelyek tagjai téríteni járnak, mint egykor a kommunista pártaktivisták a Duna–Tisza-tájon, csak mégis másként, mert teljes szelídséggel és mindenféle fenyegető következmények nélkül. Egyedüli fenyegetés, hogy ha szelíden nemet mond nekik az ember, újra visszajönnek.

A közismertnek vélt uniformizáltság megtalálható ugyan mindenütt, ugyanakkor sehol sem. Kezdjük azzal, hogy nincs állam, csak államok, az egészet nem államnak mondják, hanem egyfelől nemzetnek, másfelől szövetségi kormánynak. Az ötvenegy államnak ötvenegy rendőrsége van, és egyik se mehet be a többibe. Azt még tudni lehet filmekből, hogy az FBI szövetségi rendőrség, épp azért van, mert vannak olyan bűntények, amelyeket, illetve amelyek elkövetőit, több államban kell keresni. Azt viszont nemigen szokás tudni, hogy minden államban nemcsak a jogosítvány más-más, de az autók reflektorai szögének beállítása is más-más lehet, sőt az autókat az egyik államból a másikba olyan behozatali vámmal illetik, mintha külföldről kerültek volna az országba, ami ebben a tekintetben mégiscsak egy.  „Párizs az én Bakonyom”, mondta Ady; nos „Amerika” maga a Bakony.

A „hot dog” és a „hamburger” is egy, bár minőségileg lehet hitvány és lehet nagyszerű; a „clam chowder”-nek nevezett kagylóleves viszont vagy „új-angliai” vagy „manhattani”, máshol nincs, illetve csak így van, elsősorban konzervben, mert az ország egyéb vidékein nem eszik, illetve nem szokásosan eszik. Van, amit csak egy-egy vidéken, van, amit mindenütt. A fűszerezett garnélarák Maryland nevezetessége, holott garnélarák az egész óceán partvidékén fogható, és kapni mindenütt lehet. Van állam, ahol az autópálya ingyenes, van, ahol pénzbe kerül. A sebességhatár lehet 55 mérföld, kb. 80 kilométer, és lehet egyes államokban olykor 75, vagyis 120 kilométer, annál több, azt hiszem, sehol. Sok helyen több klassszikus zenét sugárzó rádióállomás fogható, van viszont, ahol kb. 1000 kilométeren át egy sem. Van olyan országrész, közösség, ahol se villany, se autó, míg a nemzeti parkokban még a hegytetőn is van vécé, amely tiszta, és papír is van benne.

Aztán ott az egész nemzeti park rendszer, a 20. század legelejéről. „Amerikában” tulajdonképpen egyszerre találták ki, hogy a természetet tönkre lehet tenni, és ezért meg kell óvni. Tönkretenni sikerült már az ógörögöknek is, de azok nem tudták, hogy teszik: kipusztították az erdőket, mire fel az időjárás lemosta a sziklákról a talajt. Az Államokban tudták, mit tesznek, de sokáig nem törődtek vele. Aztán rájöttek, törődni kell. Mindkettőre többször is rájöttek, más-más összefüggésben. A Washington városán átfolyó Potomac folyóból is kipusztultak a halak az 1970-es évek legelején, úszni sem volt már szabad benne. Aztán visszatelepítették a halakat, a vízben pedig ismét lehet úszni. Sebaj, feltehetőleg közbeavatkozik majd megint valami ember készítette katasztrófa. Híressé vált Murphy amerikai törvénye: „Ha valami elromolhat, el is romlik.”

Jellemző az örökös huzavona, az örökös mozgás. Olykor eszelős, olykor érthető, illetve van, akinek eszelős, van, akinek érthető. Ritka, ha valaki ott is él, abban a városban, ahol született. Olykor már az elemi iskolából is máshova helyezik a gyerekeket az első két év után, az „elemi” négy osztálya és a „felső” négy osztály közötti „közép”-iskolában („middle school”) viszont szokásosan kell egészen máshova járni. A „felsőbb oktatás” is bonyolult. Számtalan egyetem van, amelyik nem „egyetem”, csak „kollégium”, ahol csupán az alapoktatás négy évét tanítják, bár gyakran a legmagasabb színvonalon. Csak az „egyetem”, ahol graduális diplomát is adnak. A saját államban egyébként a felsőoktatás állami intézményekben olcsóbb, más államokban drágább, a magánegyetemek (beleértve a „kollégiumokat” is) a legdrágábbak (ezeknél érdektelen, melyik államban lakik valaki). Van egyetem, amelyik lényegében pénzért ad diplomát: a cím, illetve a diploma ténye magában nem számít, tudni kell, honnan származik.

Az Államokban terjedt el elsőnek a színes televízió, mégis ott a legsilányabb, a legkisebb képfelbontású, miközben onnan származik a hatalmas képernyős házi mozik divatja. Onnan származik a szörnyűséges reklámok özöne meg a „szappanoperák” és a „sit-com”-ok áradata is, ami ott is igen sok embert őrjít, bár feltehetőleg a demokratikus többséget boldogítja, hiszen a reklám pénzbe kerül, sok pénzbe, és csak akkor éri meg a vállalatoknak, ha áruikból többet sikerül eladniuk. A hihetetlen prűdség után  és mellett ott terjedt el a „négybetűs szavak” szalonképessége is. A durvaság sokáig „Amerikában” volt igazán durva – Magyarország mára már bőven behozta ebbéli lemaradását –, viszont az udvariasság szokásos maradt. A bérgyilkos és a terrorista vezér is „úr” megszólítást kap a színvonalas újságokban, és még mindig vannak színvonalas újságok. Az ország elnökét becenevén lehet nevezni, mintha magyarul lehetne például „Medgyessy úr” mellett „Medgyessy Petit” is olvasni a Népszabadságban. Felettébb goromba lehet a beszéd, és felettébb udvarias is, bár ez utóbbi inkább vidéken szokásos. Kisvárosokban nagyon barátságosak, szívélyesek és segítőkészek tudnak lenni az emberek, úgy termelik az ártatlan és naiv fiatalokat, mint nagyvárosokban a minden hájjal megkent, cinikus férfiakat és nőket. A legszörnyűségesebb negyedekben is felnőnek persze környezetüktől mintegy érintetlen emberek, elsősorban a templomjáróan vallásos környezet miatt.

Ötven évvel ezelőttig a „Nagy Olvasztótégely” hitvallás és követelmény állt fenn. Be kellett olvadni, el kellett tüntetni a különbségeket. Aztán a hippi kultúrával, legalábbis vele egy időben, elterjedt és máig tartó szokás az eredet keresése: örömmel mondják, egyik nagyanyám félukrán, a nagyapám skót, a másik svéd vagy magyar. A „yankee”-ket is egy kicsit jobban tolerálják az országban, talán Délen is, mint korábban, meggyengült elitista uralmuk, mindenképp átalakult az elit, de azért van, ahol a parlagi hatalmasok hatalma is megmaradt. Ötven év alatt sok minden változott. „Amerika” borivó ország lett, megjelentek a kis sörfőzdék tucatjai, valószínűleg százai is. Még harminc évvel ezelőtt is alig lehetett az országban presszókávét kapni; Washingtonban például 1970-ben egyetlen ilyen hely akadt, és egyetlen helyen sem lehetett kiülni járdaszéli kávézóba vagy vendéglőbe. Aztán minden megváltozott, a járdák megteltek asztalokkal, valamivel később az egész országban, még az autópályák mellett is árulták a presszókávét: a Csendes-óceán melletti Seattle-ből származó Starbucks Coffee eluralta a terepet, sőt még Bécsben is nyitott üzletet a Kärntnerstrassén. 

Az irodalom területére is áll a Karinthy-mondás: minden másként van. A „best-seller” azt jelenti, „közönségsikeres”, nem azt, hogy „limonádé”, „lektűr”; a legszínvonalasabb is lehet olyan, amiből sokat adnak el: a sikerlisták címkéje nem üti a kiadók címkéjét, sem az írókét-kritikusokét. A hollywoodi filmek java hitvány, de ott is készül jó, a New York-i és a seattle-i filmeknek viszont java része színvonalas. A színházi élet is másféle. A Broadway az Broadway, de van Off-Broadway, sőt Off-Off-Broadway is, és olykor ez az utóbbi a legjobb, de ez is egészen másfajta, mint a „vidéki” színházak. Nincsen persze igazán „vidéki”, mert minden az, New York pedig New York, a legtöbb amerikai idegenkedik tőle. Nem főváros. Az országnak az általunk ismert értelmében nincsen fővárosa. Washington legfeljebb egy kellemes város, San Francisco, New Orleans is az, Santa Fe jóval kisebb, de szintén kellemes: ezeket szokás kedvelni, legalábbis kedvteléssel gondolni rájuk.

Washingtonba szokás elzarándokolni cseresznyevirágzás idején – a fákat a japánok adták a második világháború után –, és akkor meg lehet nézni a hatalmas és kiváló múzeumokat és képtárakat is, esetleg elzarándokolni Washington házához a városon kívül Mount Vernonhoz. Múzeum és képtár persze van  New Yorkban is bőven, és méltán híresen, ahogyan a város is híres és valóban fantasztikus, csak a legtöbb államokbeli nem tekinti igazán a sajátjának. Talán még most is ott lakik a legtöbb magyar Budapest után, és olasz, ír, Puerto Ricó-i, latin-amerikai, német meg orosz is akad bőven, és kínai, nemcsak a kínai negyedben. New York sokszínű, de vannak meglehetősen homogén negyedei, míg az országnak vannak olyan részei, ahol ritka a fekete holló: mindegyik holló fehér.

Öt időzóna kellene az országban a két óceán között, de csak hármat használnak. San Franciscóból New Yorkig majd annyi az út, mint New Yorkból Londonig. Az Apalachian Trail ösvényén Kanadából a mexikói határig lehet gyalogolni, és van, aki megy is rajta egy darabot. Érezheti, azon ment, az egykori indiánok kereskedelmi ösvényén. Hiszen vannak még indiánok is. Rezervátumokban is. Ott gyarapodnak a szerencsejáték kaszinók, ott szabad, nem tilthatja szövetségi törvény. Az öt időzóna mellett legalább öt elmezónára van szükség, hogy fedni lehessen velük „Amerikát”, és mint tudjuk, egy seggel nem lehet két lovon ülni, tudhatjuk azt is, egy fejjel nem lehet egyszerre se öt idő-, se öt elmezónában lenni. Ezért olyan nehéz valamit is mondani „Amerikáról”.