Június 2004
Amerika és a többiek

Kántor Lajos

Második utazás

  „a hídon túl az óceán kitágul

  elömlik a földön”

András Sándor: Ünnep Kaliforniából

 

Május legelején, 2004-ben, EU-fóriás nap délutánján, tehát napvilágnál, az íróasztalommal szembenéző könyvesfalból foszforeszkáló cím emlékeztet a feladatra: AMERIKA. Nem tegnaptól van ott ez a zöld vászonba kötött gyűjtemény (teljes címén: Az el nem képzelt Amerika. Európa, Bp., 1974.), a Reneszánsz etikai antológia és a francia esszé klasszikusai meg egy művészetpszichológiai tanulmánykötet mellett, Montesquieu Perzsa levelei, Pascal meg Bahtyin polcán. Voznyeszenszkij verseskötete, a külsejében szerényebb Fémszirén távolabb húzódik meg, nekem mégis eszembe jut az amerikai-európai (kiadói) könyvgerinc hivalkodó ragyogásáról; főként a Háromszögletű körte ciklusra, az Éjjel a New York-i légikikötőben című versre gondolok, amelyben az óceánt először átrepülő fiatal orosz (akkor még szovjet) költő a vakító fényeket, a duralumínium-üveg csodákat, a messzehordó szemeket, a villogó szárnyakat próbálja értelmezni.

Nagy utazást követő hetekben nem is tehet mást az ember, mint hogy értelmezni próbáljon. Egy évtized múltán azonban másképp áll a feladathoz. (Nem is hiszem: 1993 nyarán szálltam le-fel, egyenlítőnyi kilométer-mennyiségre hitelesítve, amerikai röptereken.) Más a magam elé tűzött cél. Annak idején – már idehaza – „a nyelv folyosóit” igyekeztem újra végigjárni; a magyar Amerikából ismerve meg valami keveset (nekem nyilván sokat) a két óceán között, az identitás kérdése foglalkoztatott. Igazán csak most mérem fel, hogy ebből is milyen kicsit markoltam, még a kéznyújtásnyira levő dolgok is elsikkadtak a lélegzésgátló igyekezetben. Máig sem sikerült megfejtenem például, hogy az örökölt íróasztalra évtizedek óta töretlenül éjszakai fényt bocsátó rézlámpa, az American Trading Company márkáját viselő becsületes, kitartó jószág honnan került apám birtokába – ő ugyanis (1914 és 1921 közt) csak Szibériába jutott el (vitték), New York, Los Angeles, Chicago, Miami vagy Washington megszemlélését rám hagyta. (Feleségem első világháború előtti amerikás nagyapja többszörösen gyanú fölött áll, noha a tízes évek végén szerencsésen visszaérkezett Radnótra, némi földvásárlásra elégséges pénzzel.) Kimaradt  a tíz évvel ezelőtti útirajzból a magyar, az erdélyi irodalmi visszatekintés is, pedig (Bölöni Farkas Sándort nem is számítva) Tamási Árontól Wass Albertig lett volna kire hivatkozni. (Egy emlékezetes Tamási-mondat, az 1923-as levélnovellából: „Mert itt, édes ángyom, másodszor is a világra kell jőni a székely embernek, mivelhogy az első levés csak a Küküllő mejékire szól.”)

2004-ben fájdalmasan mulatságos, mulatságosan fájdalmas visszaemlékezni a fülüket tiltott rádióra tapasztó „öregeknek” (mai magamnál fiatalabbaknak) hajdani reménykedő suttogására: jönnek az amerikaiak. Sokáig nem jöttek (1956-ban sem, Magyarországra), aztán nagy sokára jött Nixon elnök mint Nicolae Ceauºescu vendége, majd jóval az 1989. decemberi események után, a kibontakozó demokrácia reményében Bill Clinton látogatott Bukarestbe (Emil Constantinescu volt a házigazda); aztán jött George W. Bush – Ion Iliescu Romániájába. És nyilván közben is jöttek, jönnek az amerikaiak, köztük régi barátaink, hazalátogatóban. Jöttek katonák is, a balkáni lőporos hordó felrobbantását megakadályozandó: a támaszpontépítés a Fekete-tenger partján (NATO alapon) állítólag most van a politika napirendjén. Amikor az Európai Unió már huszonötösre bővítette kereteit, és elérkezett – biztató ígéretekkel – Erdély, Románia nyugati határához.

Mi az, hogy Amerika? Micsoda az amerikai?

A legfőbb ideje, hogy a valóságosnál aligha virtuálisabb második utazás során, folyóiratokkal, könyvekkel a kézben, legalább a magam számára kíséreljem meg tisztázni: „Micsoda hát az amerikai?” Egy időben a New Yorker lelkes böngészőjeként, alkalmanként a Time-ot is fel-fellapozva, de különösen Sinclair Lewis regényeit olvasva, aztán Hemingway, később egyre inkább a Faulkner-próza hívévé válva, erre a kérdésre többféle választ kaptam. Az Üvöltés című beatantológiából sajátosat. Kaphattam (volna) érdemit Máraitól is, de hát még San Diegóban járva sem jutott eszembe, hogy 1979-től itt élt a kortárs magyar irodalom egyik legnagyobbja. Nicholas Kolumbannal, azaz Kolumbán Miklóssal, a nemrég elhunyt költővel összehozott ugyan a sors New Jersey-ben 1993-ban, lírája értékeit azonban csak később fedeztem föl. A hazaköltözött András Sándor „útigazságát” most kezdem érteni, amikor ilyen verssoraival találkozom: „a földön kerepel fény és sötétség / futnak a fa körül a fa árnyai”. Amerikás magyar vallomását pedig – díszítőjelzőt nem igénylő magyar költő vallomását – biztosan nem lehet megkerülni:

„vitézek mi lehet szebb dolog a végeknél?”

a végtelen

Ezt természetesen Balassi tudója írja – az amerikaiak viszont aligha ismerik a végvári költőt. Micsoda hát az amerikai, az, aki már nem magyar, nem lengyel, nem-nem-nem…? A foszforeszkáló könyvcím (Az el nem képzelt Amerika) mögött, az amerikai esszé mestereinek szövegei közt válogatva, éppen a címadó írás szerzője, Archibald Macleish kérdez rá erre (egy jóval korábban élt, francia származású amerikai farmerre hivatkozva): „És hát igazán: micsoda? Most mi?” A „most” 1943-at jelent Macleish esszéjében, a kérdések pedig így sorjáznak: „Olyan ember-e, akiben megvan a bátorság – vagy talán a bolondság –, hogy azt gondolja: egy nemzet a fizikai jólétben is megőrizheti – nem kell elveszítenie – a lelkét? […] Olyan ember-e, akiben megvan a bátorság vagy a vakmerőség, hogy azt higgye: a gépek, melyek apáit leigázták, gyerekeit majd szabaddá teszik – olyan szabaddá, amilyen még nem volt senki a világon; megszabadítják az életüket megnyomorító nyavalyáktól és éhínségektől; szabaddá teszik útjukat – önmagukhoz?” Az esszé megírásának pillanatában az idézett szerző nem mer határozott igennel válaszolni, nem meri kijelenteni, hogy valóban ilyenek honfitársai. Pedig – véli Macleish – nemrégiben még egy amerikai jellegzetességeit így lehetett leírni: „nyugtalan ember, nagy építő, gyártó és formáló; a méretet, a magasságot és a kiterjedést szereti – a legmagasabbat a világon, a legnagyobbat a városban. Soha, de soha nem elégíti ki semmi: sem háza, sem a város, ahol nagyapja megtelepedett, sem apjának a foglalkozása, sőt, jószerivel még a sajátja sem. Szenvedélyes utazó, átalakító és felfedező. Természeténél fogva derűlátó; hívő, hiszi, hogy a dolgok mindig előbbre mennek. Remekül ért mindenféle szerkezethez: gépekhez, motorokhoz, különböző készülékekhez: ismeri jól valamennyit. Vannak feltétlen meggyőződései – erős és természetes kötelék fűzi bizonyos eszmékhez és bizonyos eszményekhez. De mindenekelőtt  és legelsősorban nyugtalan ember és hívő ember, dolgok és nemzetek építője és átalakítója.” A Macleish által nyugtalanul említett, második világháborúbeli években észlelt sodródás a közhiedelem szerint nem sokáig volt jellemző az amerikaiakra; a leírt tulajdonságok érvényeseknek tűnnek hatvanegy évvel az esszé megszületése után. Ez volna hát az el (nem) képzelt Amerika…

Rálapozok a kötet egyik előző (1926-ból származó) eszmefuttatására: Az amerikaiak vállveregető magatartásáról  Agnes Repplier (1858–1950) ír, visszafordítva az Atlantic Monthlyban jó félszázaddal korábban megjelent esszé megállapításait, miszerint a külföldiek tanúsítanak (tanúsítottak) vállveregető magatartást – az amerikai kiejtéssel (Anglia), az amerikaiak főztjével (Franciaország), az amerikai muzsikával (Németország) szemben. A közel száz évet élt és közel száz esszét közölt philadelphiai hölgynek volt bátorsága szigorúan bírálni önhitt polgártársait, kiállni az európai értékek mellett. Egy New York-i előadásának tapasztalatairól így számol be: „Úgy látszott – már amennyire meg tudom ítélni –, azt hiszik, hogy mi, akár a zsidók, kiválasztott nép vagyunk, hogy küldetésünk az emberi faj »felemelése«, és hogy azoknak, akiket felemelünk, kötelességük felismerni tulajdon alacsonyabbren-dűségüket.” Szelíden és kissé naivan rákérdez: „Szeretném tudni, vajon teljes biztonsággal össze lehet-e kapcsolni az igazságot a siker alkotóelemeivel.” Agnes Reppliernek van egy hetvennyolc évet átívelő, a mába világító mondata: „Aki »sportszerűen játszik«, talán őszintén hisz abban, hogy az emberiség egyetlen reménye »a világ amerikanizálása«, mégsem szólítja fel nyersen Európát, hogy »taka-rítson és fizessen«; az nem írja le e sötét tudatlanságból fakadó sorokat, hogy az európaiaknak le kell mondaniuk nemzeti hiúságukról, és össze kell fogniuk egymással, mielőtt azt remélhetik, hogy összefoghatnak velünk…”

Foszforeszkáló mondat, a foszforeszkáló könyvcím mögött. És most már nyugodtan átengedhetem magam John Lukács ugyancsak magyarul olvasható okadatolt fejtegetéseinek, Az Amerikai Egyesült Államok XX. századi története (Európa, Bp., 2002.) lapjain. Itt már, különösen az angol nyelvű (eredeti) kiadás óta eltelt évtizedet áttekintő utószóban, napjainkról, az általunk így-úgy megéltekről van szó. Az idén nyolcvanéves, Budapesten született Lukács János tömör összefoglalásából meg nem állom, hogy hosszan ne idézzek:

„A XX. század Amerika évszázada volt. Ez, mint sok más általánosítás, nagyot mond, de lényegében nem helytelen. Az I. világháborút Amerika beavatkozása döntötte el; a II. világháborúban is Amerika volt győzedelmes mindkét nagy óceánon túl; az azt követő ún. hidegháború során állandóan világosabbá vált, hogy ellenfele, a Szovjetunió, Amerika hatalmához és befolyásához mérve másodrangú. Kapcsolatos volt mindezzel a mindennapi életnek a világ minden részén látható amerikanizálódása, sokszor felületes módon, de mégis messze elterjedve. Mindezt 1982 körül csak azok nem látták, akik a világveszélyt továbbra is a nemzetközi kommunizmusban, Reagan elnök szavai szerint »a Gonosz Birodalmában« képzelték (és akik szerint a XX. század legdöntőbb világtörténelmi eseménye az 1917. évi bolsevista forradalom volt). Ne mosolyogjunk ezen. Ezt a világképet az amerikai nép nagyobb része elfogadta – ugyanakkor, amikor történelmében először, több amerikai jelentette magát »konzervatívnak«, mint »liberálisnak«. De egy-két év sem kellett ahhoz, hogy bekövetkezzen a nagy változás. A Szovjetunió, a »Gonosz Birodalma« már nemcsak hallhatóan, hanem láthatóan recsegett, ropogott, végre összedőlt. Így ért véget a történelmi XX. század, melynek egész tájképét, Amerikát éppúgy, mint Európát beleértve, két óriási hegyvonulat uralta: az I. és II. világháború és ezeknek árnyékai, illetve következményei, az utóbbi az ún. hidegháború amerikai és orosz főszereplőivel. Rövid század volt ez tehát: 1914-től 1989-ig. Létrejött valami 1989-ben, ami talán csak egyszer történt az egész világ (bár akkor is csak a mediterrán központú világ) történelmében, a Római Birodalom korában: csak EGY világhatalom maradt és létezett, az Amerikai Egyesült Államok.”

Szóval ez a historiográfiai érvényű summázat, amelyből ki többet, ki kevesebbet személyesen is megtapasztalhatott. Nyilván nem mindig úgy éltük meg a történelmet, ahogy az később a könyvekben rögzítődött. Nem szólva a belénk sulykolt Nagy Októberről, az amerikai elnökökhöz is különböző hiedelmek tapadtak. Ifjú Korunk-szerkesztő (huszonhat éves) voltam már, amikor J. F. Kennedyt meggyilkolták; az éjszakai rádióhírt úgy fogadtam, mint akit a jövő reményétől fosztottak meg. Még most is idegenkedve olvasom John Lukács adatközléseit a népszerű fiatal elnök előéletéről és a Kennedy-klán szövetkezéseiről. A Bukarestben is ünnepelt Clinton már-már a közvetlen ígéretnek számított, sokak szemében. Az ifjabbik Bush személyéhez és politikájához – azt hiszem (azt remélem) – kevesebb illúzió fűződött, fűződik.

Megérteni Amerikát, az Egyesült Államokat a nagypolitika szintjén talán egyszerűbb, mint az átlagpolgár s a hétköznapok felől nézve. Bár a kettő valószínűleg nem választható szét. John Lukács így mondja: „Az Egyesült Államok első évszázadában a legtöbb amerikai úgy látta magát, hogy amit ő képvisel, az éppen az ellentéte az Óvilágnak és az Óvilág bűneinek. Száz év leforgása alatt ez a látomás fokozatosan átalakult. Az Egyesült Államok úgy jelent meg polgárai szemében, mint élenjáró ország, amelyet az Óvilágnak és talán az egész világnak követnie kell. Manapság azonban már mindkét vélekedés értelmetlen. Vajon van-e kellő belső erő az amerikai népben, hogy kivajúdja és érvényre juttassa azt a meggyőződést, hogy civilizációja nemcsak az úgynevezett Óvilágtól különbözik, hanem az úgynevezett harmadik világtól is, hogy nem minta egyik számára sem?”

Két regény – egymástól távol

John Lukács nyilván nem kerülheti meg könyvében az Egyesült Államok és Európa egyfajta összehasonlítását. Az „Örökség és távlatok” című fejezetben 1955 táját jelöli meg a demokratikus rendből a bürokratikus államba való átmenetként. „Azelőtt az Egyesült Államokban az élet egyszerűbb volt, mint Európában. Egyszerűbb és könnyebb munkát találni, házat vásárolni, hitelhez jutni, pénzt átutalni, táviratot feladni, végrendelkezni vagy örökölni, kijárni a főiskolát és diplomát szerezni, részt venni a politikában és élni a szavazati joggal, mint akár Európában, akár Dél-Amerikában, akár a Távol-Keleten.” Magára, bevándorolt sorstársaira közvetlenül is utalva jellemzi korabeli helyzetüket: „Azok az európaiak, akik az 1930-as és 1940-es években érkeznek meg az Egyesült Államokba, valósággal fellélegeznek (miként e sorok írója is), látván, hogy az intézmények még XIX. századiak; így szívják a szabadság ózondús levegőjét, nem érzik korlátozva mozgásukat, szinte sehol semmi jele a rendőrállamnak, a törvény uralkodik, és tisztesség, elismerés jár a kulturális és szellemi teljesítménynek. Olyan világ volt ez, amely technikailag jóval fejlettebb, viszont összehasonlíthatatlanul kevésbé bürokratikus, mint azok az országok, ahonnan ezek az európaiak idemenekültek.”

Így élhette meg (1926-ban) az áttelepedést Leningrádból Amerikába a még szentpétervári születésű Alice Rosenbaum (1905), aki Hollywoodban és New York-ban Ayn Rand néven szerzett forgatókönyvírói, színdarab- és regényírói hírnevet. „Filozófiája és művei a legszélsőségesebb fogadtatásban részesültek” – írja róla a Világirodalmi Lexikon (az 1989-es megjelenésű 11. kötet); és aki elolvassa első magyarra fordított könyvét, Az ősforrást (Bp., 2002.), csöppet sem csodálkozik ezen. Egyrészt a fordítás minősége zavarja, másrészt a letagadhatatlan tételesség, ahogy a világhírű amerikai építész, a független személyiség jogait mindenekfölött valló Frank Lloyd Wright életrajzát Ayn Rand óriás-regénybe foglalja. (John Lukács Amerika-történetének a gondolkodásmódról szóló fejezetében kissé lehűti az építész Wrightért feltétel nélkül lelkesedni akaró olvasót, amikor ezt állítja: „A modern építészetnek Amerikában Frank Lloyd Wright az úttörője, híre azonban jóval nagyobb, mint eredményei. Elképzelései szellemi tekintetben és esztétikailag egyformán meglepően gyenge lábon álltak.”)

Mégis, meg merem kockáztatni, hogy az 1943-ban született Ősforrás nem csupán az építészet (egy építész) nagyívű regénye, hanem magával ragadó Amerika-kép is, személyiség- és társadalomrajz a nyugtalan, nagy építő, a méretet, a magasságot és a kiterjedést szerető amerikairól (Macleish mondatát parafrazálva) – ennek a társadalomnak egy olyan egyedét állítva ugyanakkor középpontba, aki „a legmagasabbat”, „a legnagyobbat a városban” nem úgy képzeli el, ahogy felhőkarcoló-építő elődei-kortársai, és aki szembe tud fordulni a tömegízléssel, a sajtómanipulációval, és így a sikerhez vezető úton a bukások, csődök sorozatát kell elszenvednie. Különös karriertörténet Az ősforrás, Howard Roark (F. L. Wright) története – párhuzamban az eleve sikerember, megalkuvásokra kész pályatárs Peter Keating sorsával, a népszerű nagy manipulátor publicista Ellsworth M. Toohey-val és a sajtómágnás Gail Wynanddal. Nem könnyű elolvasni ezt a könyvmonstrumot, de abszolválva a 763 nagy oldalt, nem sajnálja az ember, hogy a Path Kiadó (?) ízléstelen reklámborítója ellenére kézbe vette Ayn Rand talán további értelmezésre is érdemes művét.

A másik, viszonylag friss amerikai könyvélményem – amely természetesen a magyar irodalmi közvéleményben ellenőrizhető, hiszen Isaac Bashevis Singert 1978-ben Nobel-díjjal tüntették ki – a New York árnyai. (A regény jiddis nyelven íródott, angolra fordítva 1957–58-ban jelent meg folyóiratban, könyv alakban csak 1998-ban, egy évvel később pedig magyarul is.) Nem magának a regénynek, hanem központi kérdésének, az amerikai zsidóság helyének-szerepének a megítéléséhez ezúttal is John Lukács nyújt segítséget – noha Singer hőseinek története évtizedekkel korábbi (1946–1949 közti), mint amiről Az Amerikai Egyesült Államok XX. századi történetének szerzője beszél. A történész Lukácsot idézem tehát: „A vallásosság hatvanas évekbeli hanyatlása szempontjából kivétel az, hogy a zsidók nem lesznek hitetlenné. Amerika társadalmi, szellemi és politikai életében erősen érződik a jelenlétük, sőt fokozódik. (1982-ben a kongresszusi képviselők és szenátorok között háromszor annyi a zsidó, mint 1962-ben.) […] Az 1960-as évekig az amerikai zsidóság többsége még nem cionista. Jó részük nagy hangsúlyt helyez arra, hogy amerikai, és evégett vigyáz arra, hogy ne azonosítsa magát Izrael állam ügyével. De attól kezdve, hogy Izrael 1967-ben egymaga vívja meg háborúját arab szomszédaival, és győzi le őket, gyorsan megváltozik a helyzet. 1970 táján az amerikai zsidóságnak már csak elenyésző kisebbsége nem cionista. Ami ennél is lényegesebb, az agnosztikus zsidók jó része ismét felfedezi magában ősi vallása iránti vonzalmát, s ezt talán nem lehet csak annak a körülménynek tulajdonítani, hogy a zsidóság és Izrael ereje, presztízse világszerte megnőtt.”

Singer regénye úgy New York-i (és floridai – és amerikai), hogy lényegében egy zárt zsidó világot mutat be, ortodox és abból kilépő szokás-, szertartás- és magatartásrenddel. („Miközben Margolin lement, más utasok szálltak be minden emeleten, s ő megbámulta őket. Mind zsidók. Miféle zsidók? Mi köti őket egymáshoz?”) Különböző tájakról érkeztek, a legtöbben Lengyelországból, de Varsó mellett jelen van a múltjukban, emlékeikben Berlin és Bécs, Párizs, Bukovina, Oroszország. („Grein elaludt, és azt álmodta, hogy kora nyári este van, és ő valahol egy kis faluban van Kelet-Európában. Egy zsinagóga udvarában találta magát. Az imaházban az emberek imádkoztak, folyt a Pészah és a Hetek ünnepe közötti napok rituális számlálása, ő azonban odakinn volt.”) Singer regénye azáltal kitűnő, lélektani hitelű (szemben a persze eleve más jellegű Ayn Rand-művel), hogy itt az egyéni és kollektív személyiségrajzban teljes sorsok tárulnak fel, minden részlet pontosan a helyén van, az előre- és visszakapcsolások sűrű prózaszövetet alkotnak. A társaság egyik fontos tagja, Shrage professzor hazafelé, a Central Park felé tart, átvág a Broadwayen. Ez a banális jelenet alkalmat ad az írónak, hogy egyszerre belülről és kívülről láttassa hősét: „1939 óta élt New Yorkban, de azóta sem tanult meg tájékozódni a városban. Általában ahelyett, hogy keletnek indult volna, nyugatnak tartott. Képtelen volt különbséget tenni a belváros és a külváros között. A varsói emigránsok jót derültek rajta – egy matematikaprofesszor, aki nem tud eligazodni a számozott utcák között. Ő maga azon a véleményen volt, hogy állandó eltévedése New Yorkban csak freudi alapon magyarázható: a tudatalattijában gyökerezik, és minden bizonnyal szimbolikus jelentőséggel bír. […] Shrage professzor lassan áthaladt a kocsiút felén, majd a záróvonalnál megállt, hogy kicsit megpihenjen. Milyen különös: Varsóban soha nem érezte ilyen kicsinek magát, de itt, New Yorkban óriások jártak-keltek körülötte, Anak fiai – ahogyan az a Számok könyvében meg van írva –, akiknek a szemében Mózes kémei szöcskének látszottak csupán. A dübörgés, csikorgás egy percre sem ült el, még a késő éjszakai órákban sem. A professzor megindult a zebra alulról megvilágított csíkjain, ahonnét a metró szüntelen dübörgése hallatszott. A háztetők felett repülő húzott el villogó fényekkel, fülsiketítő lármával. Fiatal férfiak kiabáltak, fiatal nők vihogtak. A mozibejáratok felett vibráló fények szörnyeket, szajhákat, gengsztereket ábrázoló plakátokat világítottak meg.”

Shrage matematikaprofesszor nyilván a múltat jelenti ebben a végtelen lehetőségeket és csábításokat kínáló városban-országban. Ahonnan éppen jön, ahová visszatér, sokféle ember (zsidó) fordul meg, akik az üzleti életben érdekeltek, akik közt van, aki a marxizmus mellett érvel, illetve akik élik a maguk szabad szerelmi életét, függetlenedve az ortodox vallási előírásoktól. Ez a New York egyébként már nem (elsősorban) a sajtó útján történő manipuláció, hanem a televízió (kezdődő) kora. („De itt áll kérem ez a televíziókészülék, csak egyetlen gombot kell megnyomnom, és máris többet látnak, mint az összes spiritiszta együttvéve.”) Egy világ, ahol a professzornál fiatalabbaknak már egyáltalán nem kell kicsinek érezniük magukat. Hiszen otthon vannak. (A regény hatoldalnyi epilógusát az egyik regényhős, Grein Izraelből küldött levele adja. Itt már egy másik otthonról, másik hazáról van szó: „Lehetetlenség megtartani a tízparancsolatot, miközben az ember olyan társadalomban él, ahol azt nap mint nap megszegik. A katonának egyenruhát kell viselnie, és kaszárnyában kell élnie. Aki szolgálni akarja Istent, annak magára kell öltenie Isten jeleit, el kell különülnie azoktól, akik csak önmagukat szolgálják. A szakáll, a pajesz, az imádkozás közben viselt imaszíj, a rojtokkal ellátott rituális öltözék – mindez a zsidóság egyenruhája, annak a külső megnyilvánulása, hogy viselője Isten világához tartozik, nem pedig az alvilágéhoz.”)

A „posztmodern” tapasztalatból

„Megérteni, ami van. Európai, közép-európai, kelet-közép-európai – nem bonyolítom tovább – véleményeim, előítéleteim, nézeteim lehető legteljesebb kiiktatásával.” Vay Tamás – e név mögött rejtőző pszichiáter, filozófus, fotóművész Pethő Bertalan – „tematikus naplójából”, A posztmodern Amerikában című, 1991-es kiadású könyv elejéről másolom ki ezeket a mondatokat. A nyolcvanas évek második felében begyűjtött közvetlen élményanyag és hatalmas bibliográfia alapján született meg ez a különös műfajú kötet. (Lehet, hogy a szerző csak egy fejezetre, lehet, hogy az egészre vonatkoztatja ezt a védekezést: „Hallom a sokféle felhördülést: pszichologizálás, romantika, szubjektív idealizmus, redukcionizmus, irracionalizmus stb. stb. – és nem utolsósorban »patetikus«, meg »hogy jön ez az egész ide«. Hosszúra  nyúlna, ha minden ellenvetésre válaszolni akarnék.”) Ez a könyv már egészében a mai Amerikáról szól, noha természetesen nem lehet benne, ami 2001. szeptember 11. óta történik – cselekvésben, mentalitásban. Las Vegas, Alcatraz, Chicago, ám ennél is jellemzőbb alcímek: „Épelméjű emberek elmebajos helyen”, „Media-trip”, „Populáris kultúra”, „Könyörgés élőszóért” – és persze elektronika, az információ forradalma, űrutazás. Ebből a (számomra) befoghatatlan, lenyűgöző konglomerátumból idézetet kiválasztani is nehéz, nemhogy megpróbálkozni valamelyes kommentárral. Maradok tehát három idézettel.

1. „Az elektromos kor médiumai – hirdette McLuhan – egyre inkább  az információ formájára fordítanak le/át bennünket, a »tudat technológiai kiterjedése felé vivő mozgásban«. Ezekben a kifejezésformákban meghaladjuk önmagunkat. Az elektromos technológia totális, szemben a korábbi részleges technológiákkal. Jóllehet az anyanyelv a világ olyan látására tanítja használóját, amelyik messzemenően egyedi, az »elektromosság magának a tudatfolyamnak a kibővülési módját mutatja, világméretben és bármiféle szavakba foglalás nélkül«. A beszédnyelv kiképződése fontos technológiai állomás volt (előbb első generációs testi-technikai médium, tehetjük hozzá, melyből prométheuszi, második generációs technológiai médium lett: »a szabatosság technológiája«), ez azonban felvilágosító erejű és világméretűvé terjeszkedő újabb generációiban kevés. A Bábel-komplexust és a nyelvi kötöttség komplexusát egyaránt feloldja a számítógép: kóddá alakít és bármely kódot további kóddá, ami által »az egyetemes megértés és egység pünkösdi állapotát« teremti meg. »Kozmikus tudat«, beszéd nélkül, amelyik a súlytalanság által ígért halhatatlansághoz hasonlóan (gondoljunk az űrhajókra és a szimulátoraikra) »a kollektív harmónia és béke örökkévalóságát adományozhatja«. »Kozmikus humanizmus« – visszhangzik (a sci-fi valósulására célozva) a humán tudományok oldaláról.”

2. „»A gyermek osztogatja a halált – írja Tocqueville, miután arról beszélt, hogy az amerikaiak nem a demokrácia hatalmát növelték, hanem birodalmát terjesztették ki –, amikor még nem ismeri az élet értékét; elrabolja mások tulajdonát, mielőtt megtanulja, hogy őt is megfoszthatják a sajátjától. A nép embere, abban a pillanatban, amikor megadják neki politikai jogait, ugyanabban a helyzetben találja magát jogainak viszonylatában, mint a gyermek az egész természettel szemben, s ez az eset az, melyre alkalmazható a híres mondás: Homo puer robustus. Ezt az igazságot fedezni fel éppenséggel Amerikában.« A mai amerikai ember felnőtt. Nem pályázhat az Isteni Gyermek rangjára, felnőtt mivoltában pedig annak az arányában erős és jól prosperáló – Homo adultus robustus –, ahogyan tartózkodik határainak (ki)puhatolásá-tól.” (Szerény megjegyzés az idézethalomhoz: vajon a Tocqueville igazságát nem kellene némiképpen meghosszabbítani a jelenbe? – kérdezhetnénk 2004-ben…)

3. „Lehet mondani ma itt Amerikában, hogy konkrétan teljesen szabad az ember, csak elvontan, kódjain függő lényként röghöz kötött. Ebben az absztrakt röghöz kötöttségben lokális apoteózis a képletes lázadás élménye. Nagyszerűségét és értelmét annak arányában veszti el, ahogyan mozgáskörét bővíti, és szabadságra szánja el magát.”

Egyetlen mondat – Európából

Madáchot idézve: „Ember küzdj és bízva bízzál!” (És próbáld megérteni a megérthetetlent.)