Május 2004
Oroszok — ma

Zelei Miklós

Az orosz irodalom története 1941-től napjainkig

1997-ben jelent meg Zöldhelyi Zsuzsa szerkesztésében Az orosz irodalom története a kezdetektől 1940-ig című kötet, ennek folytatásaként bocsátotta közre a Nemzeti Tankönyvkiadó az orosz irodalom 1941-től napjainkig terjedő történetét.

Némiképp meglepőnek tűnhet, hogy a 20. század második feléről olyan terjedelmű munka látott napvilágot az orosz irodalom tárgykörében, mint a klasszikus orosz irodalmat több száz éven át nyomon követő kötet. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a hatvanas-hetvenes évek orosz szerzői vagy akár napjaink orosz irodalma jelentősebbnek ítéltetnék, mint az orosz „aranykor” irodalma, Puskinnal, Lermontovval, Gogollal, Dosztojevszkijjel, Turgenyevvel, Tolsztojjal, Csehovval. Csupán arról van szó, hogy habár orosz irodalomtörténet nem jelent meg már több mint fél évszázada, a klasszikus orosz irodalomról szóló monográfiák, tanulmányok az elmúlt évtizedekben jelen voltak a hazai irodalomtörténetben. A 20. század második felének orosz irodalmával kapcsolatos szakmunkák azonban vagy nem is léteztek, vagy amit szakmunkának szántak, sokkal inkább volt a politikai propagandagépezet részének tekinthető.

A 2002 végén napvilágot látott kötet célkitűzése az volt, hogy a – tágan vett – kortárs orosz irodalomról korszerű, informatív, a szűkebb szakmai közönség számára is meg az érdeklődő laikusok számára is érthető, haszonnal forgatható, élvezetes szakmunka jöjjön létre. A kötet kronologikus rendben, nagyjából az évtizedeknek, illetve az orosz politikai-szellemi-kulturális élet változásainak megfelelő sorrendben, de az adott időszaknak adekvát koncepcióban tárgyalja az irodalmi életet, előbb egy-egy tájékoztató-eligazító bevezető fejezetben, majd az adott korszakhoz tartozó szerzők miniatűr (olykor nem is annyira miniatűr) portréival.

A szerkesztő (Hetényi Zuszsa) és a szerzők (Alekszandr Arhangelszkij, Goretity József, Hetényi Zsuzsa, Kalafatics Zsuzsa, Shimon Markish, Patkós Éva, Péter Mihály, Szántó Gábor András, Szőke Katalin) nehéz feladattal kellett hogy szembenézzenek. Először is meg kellett küzdeniük különféle előítéletekkel. Például azzal, hogy a szovjet korszakban készült irodalmi művek jelentős része nem irodalom, hanem propagandaanyag. Illetve, másfelől, azzal, hogy egy-egy időszak itthon is jelentősnek (mert bátornak) tartott írásai (pl. a „hatvanasok” prózája vagy a „peresztrojka” idején született „leleplező művek”) esztétikai szempontból is jelentőseknek mondhatók-e? Az orosz irodalom története bemutatja, hogy a legsötétebb politikai időszakokban is születtek kiemelkedő irodalmi alkotások, amelyek vagy „szamizdat”-ba, vagy „tamizdat”-ba kényszerültek. Kifejezetten élvezetes, információdús portrét olvashatunk Varlam Salamovról (Szántó Gábor András), Szolzsenyicinről (Hetényi Zsuzsa), Venyegyikt Jerofejevről (Szőke Katalin), Jurij Dombrovszkijról (Shimon Markish), Szergej Dovlatovról (Goretity József). Ugyanakkor a hatvanas-hetvenes évek szovjet irodalmának olyan, nálunk is népszerű alakjai, mint Okudzsava és Trifonov (Goretity József), Jevtusenko (Szőke Katalin) vagy Rozsgyesztvenszkij (Hetényi Zsuzsa) a kötetben olyasfajta tárgyilagos értékeléseket kapnak, amelyek sokkal inkább irodalomtörténeti tényként, semmint valóban időtálló értékként mutatják be e szerzők életművét. Némiképp hasonló a helyzet a méltán híressé vált Viszockijjal, akit Hetényi Zsuzsa az „orosz nemzeti önvizsgálat kezdeményezőjé”-nek nevez, miközben dalainak szövegeit esztétikai szempontból joggal marasztalja el mint verseket. Vagyis az ismertnek gondolt hatvanas-hetvenes évek irodalmával kapcsolatban üdvözlendő a szerzők átértékelő szándéka.

A kortárs irodalom képviselőiről szólva a kötet szerzőinek feladata sokkal inkább az ismeretterjesztés volt. A rendszerváltás óta eltelt időben ugyanis az orosz irodalomról Magyarországon (csakúgy, mint a magyarról Oroszországban) meglehetősen keveset lehet tudni. Az az olvasó, aki nem keresi kifejezetten a kortárs orosz szerzőket a hazai könyvesboltok polcain, az utolsó nagy fejezetben sok olyan szerzővel találkozhat, akiknek talán még a nevét sem hallotta. A dolog azért is sajnálatra méltó, mert olyan szerzőkről van szó, akik mind Oroszországban, mind Nyugat-Európában, esetleg az Egyesült Államokban komoly irodalmi sikereknek örvendhetnek (Tatyjana Tolsztaja [Hetényi Zuzsa], Alekszej Szlapovszkij [Alekszandr Arhangelszkij], Dmitrij Galkovszkij [Goretity József]). Néhány szerző neve már nálunk is ismerősebben csenghet: a Viktor Jerofejevé (akinek népszerűségét – minden érdeme elismerése mellett – némiképp szemfényvesztésnek ítéli a róla szóló portré két szerzője, Alekszandr Arhangelszkij és Szőke Katalin), a Viktor Peleviné (Alekszandr Arhangelszkij, Kalafatics Zsuzsa), akinek bizarr történetei méltán váltak a mai orosz, posztmodernre fogékony fiatal olvasók kultikus olvasmányaivá, vagy a Ljudmila Ulickajáé (Goretity József), akinek regényeivel (Médea és gyermekei, Kukockij esetei) éppen az utóbbi egy év folyamán ismerkedhetett meg a magyar olvasóközönség is.

Összességében elmondható, hogy amennyiben napjainkban lehetséges még irodalomtörténetet írni, akkor Az orosz irodalom története 1940-től napjainkig mintapélda lehet arra, hogy miként…

*Szerkesztette Hetényi Zsuzsa. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2002.