Május 2004
Oroszok — ma

Tamás Pál

Orosz diaszpórák és a posztszovjet diaszpóra-politika

A szovjet bomlás után az orosz határokon kívül maradt (etnikai) oroszokról (és „orosz nyelvűekről”) folyó vita szinte a legutolsó időkig végletesen átpolitizált volt és maradt. A helyi viszonyokat nem ismerő külföldi politikai publicisztika hajlandó volt ezt a 25–30 milliós tömeget a „szovjet gyarmatosításért megbüntethető kalandorokként” vagy a „birodalmi múlt nemkívánatos lerakódásaként” megítélni, függetlenül attól, hogy számos esetben a mai többségi „őshonos”, „autochton nemzet” a térségben esetleg csak később, az oroszok tömeges megjelenése után indította nemzetépítési programjait. Sőt, bár ez csak néhány esetben igaz, esetleg ugyanolyan oda migrált, később letelepült etnikai csoportokból alakult csak ki. Az 1990–91-es évek moszkvai liberális értelmisége számára olyan fontos volt, hogy a világnak bizonyítsa, az „új Oroszországnak” nincs köze az egykori Szovjetunióhoz, hogy nem is jutott eszébe, az új s mind ez idáig szimbolikus határokon kívül rekedt oroszok hosszabb távon még politikai problémát jelenthetnek. Különben is az új nemzetállamok nemzetépítő buzgalma vagy inkább nemzeti izgalmi állapota a nyolcvanas-kilencveneses évek fordulóján legfeljebb ideiglenes lehet – gondolták az orosz liberálisok –, hiszen az átalakulás alapvetően demokratikus jellegű, és így minden bizonnyal – legalábbis hosszabb távon – a globális igazságosság előtérbe kerüléséhez fog vezetni. „A köztes kis időben majd csak megleszünk valahogy” elve alapján. Az orosz nemzetiek persze átkozódtak, de mert az elején nyilvánvalóan nem kisebbségvédők, hanem irredentizmus hívei voltak, a szerep nem volt igazán hiteles. A hirtelen külföldivé váló kaukázusi vagy baltikumi orosz mérnökök vagy esztergályosok olyan fokig nem értették, mi történik velük, hogy képtelenek voltak különbséget tenni azok között a politikuscsoportok között, amelyek hirtelen megjelentek a színen, hogy őket „képviseljék”.

A kisebbségi-többségi-anyanemzeti diskurzusra a Rajnától s még inkább az Oderától-Lajtától keletre mindig is jellemző volt a „Dichtung und Wahrheit”, a költészet és a valóság keveredése. De mert a szovjet és orosz történelem – már csak nagyságrendjénél fogva is – más, mint a szokásos kelet-európai marakodás területei alattvalók és történelmi elsőségek miatt, szükségszerűen az egyébként meghatározó Dichtung mögött itt határozottabban kirajzolódtak aktuális világpolitikai akaratok és érdekek is.

A határokon kívülre került oroszok problémája nyilvánvalóan betagozódik az orosz diaszpórapolitikába. Ebbe tartozik még a „posztszovjet” oroszok mellett az egykori szovjet határokon kívülre vándoroltak, a „valódi” emigránsok kérdése, valamint a mai orosz határokon belüli orosz csoportok helyzete a nemzeti autonómiák területén. E három téma az 1989 utáni időszakban különböző pontokon eltérő intenzitással volt jelen az orosz közgondolkodásban. A külső emigráció szinte folyamatosan, nagyon sokak számára tűnik érdekesnek. Az Oroszországon belüli nemzetiségi közigazgatás alatt élő oroszok helyzete csak válsághelyzetekben kerül elő. A posztszovjet orosz kisebbségek (sokszor helyi többségek) ügye ugyan napirenden szerepel, de aktív politikát e területen csak igen kevesen követelnek.

A diaszpórának kollektív mítoszai vannak az „óhazáról”, az „anyaországról”, annak kulturális hőseiről és valamilyen „közös földrajzáról” is. S persze léteznek – bár konkrét megjelenési formáikban eltérnek egymástól – a közös fóbiák is. A diaszpóratudat alapja valamilyen egység a szétszóratásban és egyfajta tudás vagy vélelem arról, hogy maradéktalanul, ha akarnának sem oldódhatnak fel a környező többségben. Az így kialakuló közösségeken belül léteznek különböző fajta csoportszolidaritások, és létezik valamilyen demonstratív közös haza emléke (esetenként aktívabban megélhető aktuális élményként, másokban csak passzívabb emlékek formájában).

Ebben a vonatkozásban nehéz egyértelműen jellemezni az 1989–91 utáni helyzetet. Mindenesetre az 1989-es népszámlálást kiindulópontként használva beszéltek 29,5 millió kívül rekedt „politikai oroszról”, s ezek között 25,3 millió etnikai oroszról. Az 1989-es adatok szerint ezeknél lényegesen többen, 36 millióan vallják az oroszt anyanyelvüknek. Tudjuk azonban, hogy a FÁK tagállamaiban az orosz anyanyelvűek aránya a valóságban sokkal magasabb: Ukrajnában a hivatalos 33,2 százalékkal szemben legalább a lakosság fele, Belorussziában a regisztrált 32 százalékkal szemben a népesség többsége, Lettországban és Kazahsztánban a lakosság fele stb. (Tyiskov, 2003, 461). A lényegében kétnemzetiségű vagy a kétnyelvű közösséghez tartozó társadalmak jellemzésére többen az „új diaszpóra” elnevezést használják. Nyilvánvalóan ezek az emberek nem kivándoroltak, hanem a határok mozgása miatt kerültek Oroszországon kívülre. De kötődésükben, legalábbis egy részük, még szovjet tudatú, más részüknek regionális tudata (is) van: kaukázusinak, ukrajnai vagy balti orosznak vallják magukat. Az új, posztszovjet Oroszországhoz, annak új határaihoz és posztbirodalmi nemzettudatához egyelőre még igen sokféle módon és nagyon eltérő intenzitással kötődnek. Egyértelmű és domináns diaszpórafelfogások itt még igazán nem alakultak ki.

 

A posztszovjet körülmények között a személyközi interetnikai kapcsolatok az új nemzetállamokban az oroszok és az autochtonnak kikiáltott lakosság között szükségszerűen átalakultak. A közös munkával és a vegyes házasságokkal kapcsolatos felfogások mindenütt romlottak, az etnikai csoportok közötti elidegenedés a kilencvenes években mindenütt erősödött. Különösen visszaesett a vegyes házasságok elfogadottsága. Arutjunjan (2003) és munkatársai ÿa Bogardus-féle skálával ezt megbízhatóan mérik. Az üzbégek – a szovjet időktől eltérően – a vegyes házasságokat gyakorlatilag kizárják, és a keveredést vegyes etnikumú közegben munkakapcsolatokra is legfeljebb minden második megkérdezett fogadja el (2002-es adat). A grúzoknál is elég nagy a szakadék a közös munkát és a közös családot elfogadók között. Ugyanezen mérések tanúsága szerint azonban az ebben a vegyes etnikai közegben élő oroszok az autochtonoknál nyitottabbak más etnikumú partnerek iránt, családi és munkaközegekben egyaránt. A rendelkezésre álló mérések szerint ez nemcsak 1970-re és 1990-re igaz, hanem a legújabb időkre is. Arutjunjanék 2002-es tallinni mérései szerint, miután az észt állam „kis apartheidet” alakított ki államigazgatási és közjogi értelemben egyaránt az ott elő oroszok vonatkozásában, az ottani oroszok etnikai nyitottsága és deklarált együttélési készsége alig változott: 74 százalékuk pozitívan viszonyul a vegyes etnikumú munkahelyekhez, 54 százalékuk pedig a vegyes házasságokhoz is (Arutjunjan, 2003, 89). Ez még akkor is figyelemreméltó, ha legalábbis az interetnikus házasságoknál a valóban létező ilyen kapcsolatok többsége nem a helyi autochtonokkal, hanem más, egyébként inkább az orosz nyelvet használó kisebbségekkel alakult ki, és az esetek többségében a nyitottság a munkakapcsolatokban is feltételezi, hogy a többiek képesek legyenek érintkezni oroszul. Ezzel együtt a különbségeket az oroszoknak a helyiekhez képest ma is alacsonyabb szintű etnikai mozgósítottságával és sajátos integratív, „birodalmi” tudatuk részleges továbbélésével magyaráznánk. Korábban ebben a közegben valóban nagyon erős volt a „ha te elfogadod a felkínált szovjet állami kereteket, akkor mi személyesen el- és befogadunk téged” felfogás. Mára ugyan a keretek radikálisan megváltoztak, s nem az oroszoknak kellene politikailag integrálniuk, a korábbi szerepmodell még nem épült le teljesen.

Bár Oroszországon belül (lásd Moszkvát és Szaratovot a táblázatban!) az interetnikus nyitottság a nagyvároslakók között a szovjet dezintegráció és az új államiság kiépítésének időszakában csökkent, azért még ma is meglehetősen magas fokú. Az erősödő családi-házassági elkülönülési programok azonban nem maradnak attitűdök, s már a családszerkezetek átalakulásánál is észrevehetőek. A hetvenes évekhez képest a kilencvenes évekre a vegyes családok aránya Tallinnban 8 százalékról 4 százalékra, Kisinyovban 24 százalékról 16 százalékra és Taskentben 6 százalékról 3 százalékra csökkent. Ugyanakkor az ott élő oroszok között 1991–2000 között is megmaradt a vegyes házasságok magas, 22–23 százalékos aránya. Ezek azonban nem orosz–autochton házasságok. Taskentben ezeknek talán egytizedét alkothatják az orosz–üzbég és Tallinnban egyharmadát az orosz–észt családok (Arutjunjan, 91). Hasonlóan egyenlőtlen az interetnikus barátságok „bevallottsága” az autochtonoknál és az oroszoknál. Taskentben vagy Tbilisziben ez még csak magyarázható azzal, hogy az oroszok ott erős kisebbségben vannak, s így már csak statisztikailag is több barátjuk lehet a többségből, mint fordítva. Hiszen a kisebbségiből egyszerűen kevesebb van. Tallinn és Kisinyov etnikai kompozíciója azonban kiegyenlítettebb. A „kevesebb–több” statisztikája itt már nem működik automatikusan. Az sem hihető, hogy az egyik oldal tömegesen tévedne. Úgy érzi, hogy része különböző ismeretségi-baráti hálóknak, s egyébként mégsem. Felfogásunk szerint a kisebbségbe kerülő oroszok most tulajdonképpen maguknak is bizonyítani akarják, hogy mindennek ellenére integrálódtak, és lám, milyen jó interetnikus kapcsolati hálókkal rendelkeznek. Nem elszigeteltek. Tehát az ilyen kapcsolatokat valamilyen mértékben felértékelik. Az autochtonoknál pedig a dolog fordítva működik. A különbözően türelmetlen, magukat sokszor akár erőszakosan is emancipáló többségi ideológiákkal szemben a hétköznapokban az interetnikus hálók azért mégis valamilyen elfogadható szinten stabilizálódtak. De az ezekben részt vevő helyi többség ezt „letagadja”, mert a hivatalosság és a média kínálta mintákkal szemben azok mégiscsak ellentétesnek tűnnek. A számok így is érdekesek: a taskenti oroszok 39 százaléka, az üzbégek 13 százaléka, a tallinni oroszok 27 százaléka és az észtek 7 százaléka, a kisinyovi oroszok 57 százaléka és az ottani románok1 26 százaléka ad számot más nemzetiségű barátokról (2002-es adat). A számok természetesen az új nemzetállamokban maradt oroszokra vonatkoznak. Az 1991-ben ott élő orosz lakosság egy része már kivándorolt. S ha feltételezzük, hogy azok, akik elmentek, többségükben valószínűleg erősebben orosz tudatúak és kapcsolati hálójúak voltak, mint akik ottmaradtak, akkor lehet, hogy a hátramaradottak etnikai nyitottsága inkább egy korábbi helyzetet konzervál. Vannak azonban reménykeltő adatok is. Például 2002-ben a fiatal tallinni oroszok 67 százaléka jelzi, hogy vannak észt barátaik. A fent feltételezett mechanizmusok persze itt is működnek. De így is feltételezhető, hogy a szovjet idők interetnikus szembenállása ott nemcsak a már észt államiság keretei között felnövő oroszok, hanem az észt fiatalok között is csökkent. A szülők ma is előbukkanó „szovjet” etnikai görcsei remélhetőleg az új generációkban egyik oldalon sem élnek a korábbi intenzitással.

Mindazonáltal a kilencvenes évek meghatározó folyamata az oroszok – új országonként részben eltérően motivált és szakaszonként különböző intenzitású, de egészében mindmáig folytatódó – elvándorlása. Legalább a 19. század közepe óta – tehát egyáltalán nem csak a szovjet évtizedekben – a migráció főszereplői etnikai oroszok voltak, akik állami segédlettel vagy anélkül, csak a jobb boldogulás reményével vagy emellett más megfontolásokból is olyan vidékek felé mozogtak, amelyek addig nem tartoztak az oroszok hagyományos települési területei közé.2 Ennek az évszázados folyamatnak azonban nem a Szovjetunió felbomlása, hanem a már korábban, az 1960–70-es években, a szovjet nemzeti tagköztársaságokban bekövetkezett gazdasági-társadalmi fejlődés vetett véget. Erre az időre már színre léptek – s hangsúlyozni kell, a vizsgált helyek többségében nem a szovjet társadalompolitika fő áramával szemben, hanem legalábbis nagyobbrészt inkább annak tudatos helyi etnikai elitépítő erőfeszítéseiből következően – helyi szakmunkás és értelmiségi csoportok. Ezek nemcsak hogy egyre inkább képesek voltak a köztársaságaik területén működő új ipari objektumok működtetésére (korábban kifejezetten nem ez volt a helyzet), hanem új politikai elitjeik ennél szélesebb értelemben is ellenőrizni akarták a változásokat az autonómiákon és helyi szuverenitásokon belül. Mindebből következően ebben az időben az orosz migráció nemcsak leáll, hanem vidékenként ugyan eltérő módokon, de megindul az elvándorlás is. A hatvanas-hetvenes években elindul az oroszok elvándorlása a Kaukázuson túlról s az 1989-es népszámlálás adatai szerint Közép-Ázsiából is. A szovjet bomlást követően ezek a folyamatok természetesen felgyorsultak. Igen különböző helyeken, mint Kisinyovban (Moldova), Taskentben (Üzbegisztán) vagy Tbilisziben (Grúzia) a kilencvenes évek elején a nyolcvanas évekhez képest az elvándorló létszámok megduplázódtak. A szláv köztársaságokból ilyen mozgás lényegében alig látszik. Az új nem szláv államok közül egyedül a Baltikumból vándorolnak el viszonylag kevesen. Bár különösen Észt- és Lettországban az állam mindent megtesz, hogy megnehezítse vagy legalábbis megkeserítse ottmaradásukat, a viszonylag kedvező gazdasági helyzet, a térség sokasodó kapcsolatai Skandináviával, a közeledő EU-tagság együtt a helyzetet végül is valamelyest stabilizálja. Arutjunjan (2003, 94) nagy adatfelvétele szerint 2002-ben Tallinnban – éppen úgy, mint a korábbi években – az oroszok 21–22 százaléka szeretett volna elvándorolni: felerészük Oroszországba, a másik felük pedig nyugatra. Konkrét lépéseket ezzel kapcsolatban azonban a tallinni oroszoknak csak 7 százaléka fontolgatott. A közép-ázsiai Taskentben az elvándorlási kedv nem csökken, ellenkezőleg, növekszik. Bár ott nincs a baltikumihoz mérhető jogi megkülönböztetés, s minden orosz automatikusan az első pillanattól a terület más lakosaival együtt az új állam polgárává vált, az oroszok 45 százaléka el szeretne vándorolni, és 12 százalékuk valóban foglalkozik is annak technikai lebonyolításával. A vágyak és hangulatok persze nem szigetelődnek el a valós mozgástól. 1990–96 között az oroszok száma Észtországban 11 százalékkal, Üzbegisztánban 19 százalékkal és Grúziában 38 százalékkal csökkent. A százalékok mögött természetesen különböző létszámok, eltérően beágyazott és iskolázott csoportok mozgása érzékelhető.

Egyes adatok szerint 1992–96 között a volt szovjet területekről 2,9 millióan vándoroltak Oroszországba – többen, mint a megelőző 15 évben (1976–1990 között). E bevándorlók persze sem most, sem korábban nem voltak kizárólag etnikai oroszok. A valós létszámokról – a megindulókról és a helyben maradottakról – azóta inkább csak becslések vannak forgalomban. Egyesek szerint 1991–2000-ben 6,9 millióan érkeztek legálisan a posztszovjet államokból Oroszországba (a legkülönfélébb etnikumokhoz tartozó illegális bevándorlók vagy a folyamatos munkavállalók száma ennél valószínűleg lényegesen magasabb). Az ország pozitív migrációs szaldója azonban ily módon 3,8 millió ember lesz, mert ugyanezekben az években 3,1 millióan ki is vándoroltak (nagy többségükben nem egykori szovjet területekre, hanem Nyugatra: elsősorban Észak-Amerikába, Izraelbe és Németországba) (Naszelenyije Rosszii, 1997, 109). Újabb becslések szerint Oroszország határain kívül ma talán 20 millió etnikai orosz maradt (az orosz anyanyelvűek aránya ennél azért lényegesen magasabb). A szovjet bomlást követő intenzív vándormozgalom néhány év alatt a teljes FÁK térségében gyorsan csökkent: az 1990-es 17,1 millióról 1997-ben 10,1 millióra. A legtöbb országban, mindenekelőtt Oroszországban a kilencvenes évek végén – helyi szociális problémákra hivatkozva – komolyan megnehezítették az átvándorlást és a letelepedést. A rövid távú megfontolások láthatóan elsöpörtek minden távlatibb társadalompolitikát. Az etnikai szolidaritás napirenden tartása szinte kizárólag jobboldali konzervatív orosz nemzeti pártok ügye maradt. Ebből következik a retorika is, amely a modernista csoportokat (amelyek egyébként sem voltak igazán fogékonyak erre az ügyre) elidegeníti a témától.

A kilencvenes évek elejének „függetlenségi láza” a helyi közvéleményekben gyorsan csillapodott. Ugyan a kiszabadulást a szovjet keretekből az autochtonok többsége – a középkorú vagy idősebb helybéli oroszokkal ellentétben (lásd az 1. számú táblázatot) megszabadulásként élte meg, de a két alapetnikum szembenállása a helyi közegben a hétköznapok szintjén csökkent. Az egyes új államokban a forgatókönyvek eltérnek, de általában az oroszok városokban s ott is elsősorban a nagyvárosokban élnek, szakképzettségük a modern szektorokhoz kötődik, és ha nem is mindenütt, de például Közép-Ázsiában exodusuk komoly gazdasági és szolgáltatási bajokat okozna. Üzbegisztánban ezért egyes jelek szerint egyenesen adminisztratív eszközökkel korlátozták a kilencvenes években az orosz diplomások kivándorlását. Egyébként emlékszem egy taskenti szakértőre, aki a kilencvenes évek nagy izraeli kivándorlását követően egy világbanki konferencián megkérdezte, hogy: „elmentek a zsidók, ki fog gyógyítani bennünket?” Az ottani zsidóság s az orvosok talán valamennyien az orosz nyelvű közösséghez tartoztak. 1992–93 táján a kirgiz sajtóban is megjelentek határozott vélemények az „agyelszívás korlátozásáról”, vagyis az orosz értelmiség kivándorlásának állami ellenőrzés alá vételéről. Intézkedéseket azonban az ottani kormányzat ismereteim szerint nem foganatosított. Voltak helyi szakértők, akik Oroszországban nem találtak maguknak megfelelő munkát, és visszatértek (az első években a mozgás a FÁK-on belül még viszonylag kevéssé volt szabályozott, s többnyire megmaradtak a régi lakások is). Ezzel együtt a nyolcvanas évek végéhez képest 1999–2000-re Üzbegisztánt, Kirgíziát és Türkmenisztánt elhagyta a helyi orosz lakosság egyharmada. S mert ottani adatfelvételekből tudjuk, hogy inkább a fiatalabbak, képzettebbek és vállalkozóbb kedvűek mentek el, s hogy az ottani autochtonok a hatvanas-nyolcvanas évek szovjet nemzetiségi politikájából következően ugyan már nagy tömegben szereztek diplomát, közöttük azonban még sok volt a tapasztalatlan szakember, a veszteségek a közép-ázsiai modernizációban a számokban megjelenőknél súlyosabbak.

Az orosz diaszpórapolitika 1991 után lassan formálódott. Kezdetben, úgy véljük, az új kormány tudatosan sem akarta érteni a kérdést. Nem azért nem cselekedett, mert irredentáról, a Szovjetunió valamiféle visszaállításáról álmodott (s ebben az értelemben is másként gondolkozott, mint a Trianon utáni magyar elit), de úgy vélte, hogy néhány helyet leszámítva az új helyzetben Oroszország a FÁK-on belül amúgy is meg tudja őrizni központi szerepét, és ez a helyi oroszok helyzetét is stabilizálja. A szerepek egy része ugyan a kilencvenes években is megmaradt, de ez önmagában a helyi oroszok lehetőségeit csak mérsékelten stabilizálta. Állami szolgálatok a migránsok kezelésére, szociális támogatásukra a szovjet időkben nem léteztek. A ‘91-es összeomlással az állami lakásprogramok megszűntek. Tehát a városokban egyszerűen nem voltak új lakások, amiket szervezett formában a frissen érkezőknek átadhattak volna. Az orosz falu, leginkább a középorosz területeken azonban már a szovjet időkben kiürült, elnéptelenedett. A migránsokat, némi állami kölcsönökkel, de sokszor inkább azok nélkül, ezekbe a falusi körzetekbe irányították. Az érkező nagyvárosi szakmunkásoknak, technikusoknak vagy közgazdászoknak nem lehetett olyan rossz otthon, hogy ezt egy törpe kisebbség kivételével elfogadták volna. Említésre méltó, bármiféle társadalmi szolidaritás alig létezett.3 Azoknak, akik mégis boldogultak, és a városi központokban képesek voltak a szakmájukban elhelyezkedni, egyrészt meg kellett békülniük a státusveszteséggel, másrészt a befogadó közeggel küzdve kénytelenek voltak olyankor is „határon kívüli” orosz klánokba tömörülni, amikor egyébként a többi bevándorlóhoz sok közük nem volt.

Különböző pályák tűnnek lehetségesnek e helyükön maradó, nem elvándorló lokális orosz résztársadalmak jövőjének végiggondolásánál. A liberális elemzők nem zárnak ki egy aktív asszimilációs, adaptációs változatot. A diaszpóra felvállalja a más etnikumú befogadó közeget, és kiválóan elsajátítva nyelvét, valamilyen szinten felvállalja azt. Sőt, esetleg „szervesen” össze is nő vele. Ha nem is mindenki, de sokak számára ez a lehetőség elvileg adott. Hiszen – így e modell népszerűsítői – a szovjet időkben is mennyi más nemzetiségű tanult meg nem egyszerűen oroszul, hanem kezdte magát azonosítani az új kultúrával. S egyáltalán, nem egyszerűen csak lojális híve, hanem lelkes építője lett az új államnak. Miért ne indulhatnának most el a folyamatok ellenkező irányba? Valakik számára, különösen ha visszaszorítják, sőt leállítják az orosz nyelvű iskolákat, az ilyesmi valódi alternatívának tűnhet. Számunkra azonban ezzel kapcsolatban két kérdőjel is kirajzolódik. Az első, hogy a szovjet idők asszimilánsai egy birodalmi közösségbe, sőt egyes esetekben elitbe s nem egy orosz nemzetállam „közkatonái” közé kívántak betagozódni. A szovjet nyilvántartásokban egyébként, bármennyire is orosz anyanyelvűek voltak, megmaradtak grúznak, ukránnak, örménynek. A mostani helyzetben e modell szerint egy nemzetállamba és egy államnemzetbe kellene beolvadni. A 19. században ilyesmi működött (lásd az asszimilált németek és zsidók különleges szerepét a magyar nemzetépítésben szinte valamennyi területen). A 21. században, a globális diaszpórák korában ez azonban nehezen képzelhető el. Másodszor, a helyi autochtonok kisebbségfelszívó képessége is eltér. Ukrajna bizonyos területein ez feltehetően problémamentes lenne. De mondjuk Közép-Ázsia moszlim társadalmairól nehezen lehetne elképzelni, hogy könnyen felszívnák az ott élő oroszokat vagy más európaiakat. És most arról nem is beszélek, hogy szinte elképzelhetetlennek látszik akár most, akár a belátható másfél-két évtizedben az európai kultúrkörhöz tartozó csoportok önkéntes asszimilálódása vagy betagozódása valamely moszlim környezetbe.

Egészében véve úgy tetszik, hogy a szláv államok (Ukrajna, Fehér-Oroszország), Moldova, Kazahsztán szinte teljesen oroszok lakta tartományai, sőt, a feszültségek ellenére ,a balti államok is az oroszoknak elfogadható, sőt egyenesen jó adaptációs lehetőségeket kínálnak mind a munkaerőpiacon, mind a nemzeti önszerveződés tekintetében. E helyeken lényegében megmarad az oroszok magasabb urbanizáltsága, sőt környezetükhöz képest magasabb veszternizáltsági szintje (a Baltikumban a kép kiegyenlített). A keleti társadalmakból – mindenekelőtt Közép-Ázsiából, de a Kaukázuson túlról is – azonban valószínűleg folytatódni fog az oroszok elvándorlása akkor is, ha munkaerőpiaci pozícióik egyelőre jók, és az autochtonok között eddig „antieurópai” xenofób kitörésekről mind ez idáig nincs hír. E társadalmak újabb szerkezete, maga a politikai kultúra, az országok növekvő keleti kötődése, politikai kapcsolathálója egyre idegenebb az ottani oroszok és orosz nyelvűek számára.

Az elvándorlásra természetesen hatnak a környezet különböző kitaszító vagy ott-tartó elemei. Közép-Ázsiában a moszlimok magas, ellenben az „európaiak” hozzájuk képest alacsony gyermekszámaiból következően ez utóbbiak hányada akkor is viszonylag gyorsan csökkenne, ha egyébként nem lenne elvándorlás. A balti népek igen alacsony gyermekszámaiból következően viszont a jelenlegi interetnikus arányok az ottani államokban lényegében megmaradhatnak. A keleti posztszovjet államok mai jövedelemszintjei három-négyszeresen maradnak el az oroszországiak mögött. A baltikumiak pedig legalább 2–3-szor magasabbak azoknál. Itt az EU-tagság mérsékeli a helyi közigazgatás antiorosz buzgalmát, és ez még csábítóvá is teszi az ottmaradást. Úgy tűnik, e tényezők a helyi oroszok helyhez kötöttségének vagy migrációs kedvének fontosabb előrejelzői, mint önmagában az, hogy ők maguk is szovjet migránsok, vagy már az adott városban, régióban születtek. A migrációs hajlamok különbségét Tallinn és Taskent között már bemutattuk, ugyanakkor Arutjunjan (2003, 98) szerint a tallinni oroszoknak csak egyharmada, a taskentieknek pedig kétharmada született a városban. Tehát személyes élettörténetekből származó kötődéseik elvileg eltérőek. Mégis Tallinnban a kilencvenes évek egyébként érthető, de erőszakos észt nyelvtanítási programjából, de magából a környezet változásából is következően az összes feszültségek ellenére is megnőtt az észtül tudó oroszok száma (2002-ben már 35 százalékuk „beszélte szabadon” a nyelvet, vagy „gondolkodott” az adott nyelven). Taskentben az orosz munkások 3 százaléka, az értelmiségiek 9 százaléka beszélt csak üzbégül. S míg Tallinnban a fiatalok a szüleiknél már sokkal jobban beszélnek észtül, addig Taskentban a korcsoportok szerint szinte nincs különbség. 2003-ban, közép-ázsiai nyári egyetemeken tanítva nem találtam olyan helyi orosz értelmiségit, aki képes lett volna folyamatosan beszélni az autochton nyelvek bármelyikén. Mindeközben mindenütt eltér az autochtonok és a helyiek ítélete a szovjet időkről, az akkori nemzetiségi és nyelvpolitikáról. De egyes államokban a helyiek között is magas a szovjet időkről pozitív képeket őrzők aránya. Másrészt az oroszok között is jelentős, sőt nő azok száma, akik identitásukat vagy legalább annak egy részét valamilyen formában már az új államokhoz kötik.

Az orosz politika különbözőképpen igyekszik az újonnan stabilizálódó helyzetben a helyi orosz lakosságot – legalábbis egyelőre – az új államokban tartani. Közép-Ázsiában orosz nyelvű egyetemeket is fenntartanak, bár a helyi felsőoktatás jó része a mai napig oroszul működik az autochton diákok számára is. A Baltikumban, függetlenül attól, hogy Észtországban a lakosság egyharmada, Lettországban pedig legalább a fele orosz, nincs orosz nyelvű felsőoktatás. Az anyanyelvükön tovább tanulni akarók így természetesen oroszországi egyetemekre iratkoznak be (és onnan csak ritkán térnek vissza). Ez nyilvánvalóan az orosz értelmiség fogyásához és az etnikum pozícióvesztéséhez vezet. Ennek most legalább szimbolikus kiegyensúlyozására a moszkvai polgármesteri hivatal (!) ösztöndíjakat ad azoknak az észtországi oroszoknak, akik Észtországban tanulnak tovább (magától értetődően nem oroszul), és utána helyben is maradnak.

Érdekes példákat kínál Ukrajna a nyelvhasználati és identitásbeli átmenetekre az ukránok és a helybeli oroszok között. Itt az ország régiói között is jelentősek a különbségek. Nyugaton, a lényegében nagyipar nélküli Galíciában, ahol korábban a lengyelzsidó többségű városokat a világháború után a környék ukrán falusi lakossága foglalta el, s ahova viszonylag kevés orosz települt be, a nyilvánosságot a román vagy a szlovák nacionalizmushoz közeli beszédmódok uralják. Az ország legalább kétharmadát azonban valamiféle etnikai béke és a helybeli oroszok és ukránok szimbiotikusnak tűnő együttélése jellemzi. Mindeközben az állam persze ukranizál, de egyelőre nem brutálisabban, mint tette azt különböző szovjet időbeli ukrán nyelvhasználati kampányok idején. Hiszen ha csak ideiglenesen is, de az egykori szovjet ukrán közigazgatás is próbálkozott az ukrán nyelvhasználat valamiféle kiszélesítésével, az ukrán nyelv terjesztésével a szolgáltatásban és az állami hivatalokban. A nyelvek és az életstílusok közelségéből következően a keleti és déli városokban nincsenek elkülönülő orosz és ukrán életszférák, egymással alig érintkező közösségek. A néhány mégis ilyesmivel próbálkozó programot, intézményt – legyen az ukrán vagy, ami még ritkább, orosz – a helyi közösségek többsége érezhető megrökönyödéssel fogadja.

Egészében négy mozgási lehetőség, változási irány rajzolódik ki. Az első teljes politikai és társadalmi, valamint részleges kulturális integráció lehet. Ehhez az oroszok esetleges együttműködési készségén túl aktív erőfeszítések lennének szükségesek az autochton politikai elitek részéről is. Ezeket azonban most meghatározó módon a nemzetállam építése foglalkoztatja, és csak óvatosan vagy elvétve próbálkoznak multietnikus állami identitások meghirdetésével (talán csak a kazah és az ukrán elitek kíséreltek meg ilyesmit). A második: valamilyen szláv koalíció létrehozása. Ez egyelőre kevéssé valószínű, de nem elképzelhetetlen (Tyiskov, 2003, 462). A harmadik: „beletörődés” a kisebbségi sorsba, sőt esetleg különböző asszimilációs stratégiák elfogadása. De ehhez Oroszország szomszédsági hatása túl erős, s az orosz nyelv és kultúra nemzetközi vagy mindenesetre regionális pozíciói az autochtonokhoz képest túl nyilvánvalóak. Miért szeretnének nagyobb orosz csoportok örménnyé, észtté vagy litvánná válni? Az ilyesmi kevéssé valószínűsíthető. Végül: a kivonulás. A tömeges kivándorlás, még ha el is húzódik egy-két nemzedékre, valószínűsíthető a Kaukázusból és Közép-Ázsia moszlim társadalmaiból. De máshonnan nem. Ugyanakkor az autochtonokat – esetleg Lettország kivételével (ha ott hosszabb időn át továbbra is fogy a lett etnikum) – sehol sem „fenyegeti”, hogy országos szinten az oroszok többségbe kerülnek. Az európai FÁK tagállamai számos nagyvárosában azonban megmaradhat az orosz nyelvi többség vagy legalábbis a nyelvi kiegyensúlyozottság a két nagy nemzetiségi tömb között.

Összefoglalva: a különböző élethelyzetekből, az egyes új államok eltérő gazdasági fejlettségéből és a helyi kulturális minták különböző viszonyaiból a helyi oroszokhoz meglehetősen reménytelen általános orosz diaszpórapolitika kialakításával próbálkozni. Ilyesmiről – néhány, az orosz nyelvhasználat és iskolarendszer védelmére tett igen óvatos alapelv kivételével – újabban nincs is szó. Az orosz áttelepülőkkel foglalkozó migrációs szolgálatot az orosz kormányzat fel is számolta. A migrációs kérdés – az oroszoké és más posztszovjet etnikai csoportoké együttvéve – azonban foglalkoztatja a közvéleményt. A „testvéreink megmentését” (az oroszok viszonylatában) vagy „az idegenek kiszorítását” (más betelepülő etnikumok vonatkozásában) hirdető programok inkább csak a jobboldalon mozgósítanak. Bár a második projekt még ott is sokkal népszerűbb, mint az első. Mindemellett az orosz kormány lassacskán megtanulja, milyen helyzetekben milyen eszközökkel célszerű élni az országhatárokon kívül maradt oroszok patrónusaként. Ezek csomagja nyilvánvalóan nagyrégiónként vagy országonként változik. Úgy látszik, hogy a diaszpórapolitika rendelődik alá a külpolitikának, és nem fordítva. A kilencvenes években – egyébként a kisebbségi oroszok gyakori bánatára – az orosz „anyaországi” szerepek sohasem kerültek ellentétbe a külpolitika pillanatnyi érdekeivel vagy Moszkva FÁK-politikájával.

 

 

JEGYZETEK

1. Az eredeti szövegben, a magyarországi szóhasználatot követve, moldáv szerepel.

2. A keleti szláv népek, illetve az orosz állam története legalább a 12. századtól etnikai vándorlások története volt: a ritkán lakott, de eredetileg finnugor népességű északkeleti erdővidék betelepítésétől a szibériai bevándorláson át a letelepedésig a déli sztyeppek vidékén, az egykori kelet–nyugati etnikai migrációs, „népvándorlási” csatornában. E mozgás bemutatása azonban rövid összefoglalónk kereteit meghaladja.

3. Az újabb, jobb minőségű orosz tömegirodalom reprezentánsa, Alekszandra Marinyina utolsó regényében – Kazsdij za szebja (Ekszmo, Moszkva, 2003) – többek között bemutatja, milyen közönnyel, lenézéssel, idegenséggel találkozik egy taskenti, ráadásul nem oroszos hangzású nevet viselő orosz asszony, amikor Moszkvában munkát akar vállalni. Marinyina regényei egyébkent szociográfiai részleteik pontosságáról nevezetesek.

 

IRODALOM

Ju. V. Arutjunjan: Transzformacija posztszovjetszkih nacij. Nauka, Moszkva, 2003.

J. Azrael–V. Mukomeil–E. F. Pain (szerk.): Migracija v posztszovjetszkom prosztransztve. Polityicseszkaja sztabilnoszty i mezsdunarodnoje szotrudnyicsesztvo. Moszkva, 1996.

L. M. Drobizseva: Etnyicsnoszty i vlasty: limiti demokratyii i szocialnije praktyiki. In: T. I. Zaszlavszkaja (szerk.): Kuda prisla Rosszija? Itogi szocietalnoj transzformacii. MVSSEN, Moszkva, 2003. 218–223.

V. Sz. Malahov–V. A. Tyiskov (szerk.): Multikulturalizm i transzformacija posztszovjetszkih obscsesztv. Instyitut etnologii i antropologii RAN, Moszkva, 2002.

Naszelenyije Rosszi, sztatyisztyicseszkij szbornyik. Moszkva, CSZU, 1977.

E. A. Pain: Etnopolityicseszkije majatnyiki v posztszovjetszkoj Rosszii. In: T. I. Zaszlavszkaja (szerk.): i. m. 224–230.

E. M.. Pain: Mezsdu imperiej i naciej. Modernyisztszkij projekt i jejo tradicionalisztyicseszkaja alternatyiva. Fond Liberalnaja Misszija, Moszkva, 2003, 164.)

A. A. Saranyin: Tyeziszi po rosszijszkoj nacionalnoj polityike. Instyitut polityicseskovo i vojennovo analiza, 2004 fevralj, Moszkva, www.ipta.ru

Sz. Sz. Szavoszkul: Russzkije v novom zarubezsje. Moszkva, 2001.

Sz. Sz. Szavoszkul: Etnopolityicseszkije orientacii i grazsdanszkaja identyicsnoszty naszelenyija Ukraini. In: Sz. Panarin (szerk.): Eurazsija – Ljugyi i mifi. Natalisz, Moszkva, 2003, 308–336.

A. Szoldatov: Russzkaja pravoszlavnaja cerkov’ na putyi k monopolizacii „duhovnovo prosztransztva” Rosszii. Otyecsestvenije zapiski, 2003/1. 66–73.

V. A. Tyiskov: Rekviem po etnoszu. Nauka, Moszkva, 2003.

V. A. Tyiskov (szerk.): Migracija i novije diaszpori v posztszovjetszkih goszudarsztvah. Moszkva, 1996.

G. Vitkovszkaja (szerk.): Immigracionnaja polityika zapadnih sztran – alternatyivi dlja Rosszii. Gelfand, Moszkva, 2002.