Április 2004
Beszélgetések a sebességről

Gyulai Levente

Irodalmi (újra)értékelések

Dávid Gyula: Írók, művek, műhelyek Erdélyben

 

Dávid Gyula legfrissebb kötete az (elsősorban erdélyi) irodalom, és az irodalmi élet működését megszabó tényezők (mint például az olvasóközönség vagy a könyvkiadás) helyzetét vizsgálja. Többek közt Sylvester János, Petőfi Sándor, Asztalos István vagy éppen Tamási Áron művészetéről olvashatunk e könyvben.

Sylvester János kapcsán az életrajz rövid ismertetése után azt emeli ki a szerző, hogy a bibliafordítás, illetve és az irodalom közvetítésében fontos szerepet játszó intézmények megteremtésével Sylvester a szövegek alkotásán túl is kiemelkedő szerepet vállalt. A kimondottan irodalmi szerep mellett egy másik fontos státus az, amit az ember a katonai tevékenység által érhet el – vélte Petőfi, s forradalmi verseivel a már Sylvester által elindított vonalon indul el. Dávid Gyula Petőfi kapcsán a költőről kialakított kép folyamatos változásáról beszél. Az első a „népnemzeti költő” szerepe, amit Gyulai Pál konszolidált híres tanulmányában. A második Reviczky, Vajda nevéhez fűződik: ők Petőfiben a nemesség ellen fellépő, a világszabadságért küzdő egyént látták. A költő születésének 100. évfordulójakor az újabb imázs kialakítására az erdélyi kisebbségi helyzet ad okot. A szerző úgy véli: „Tulajdonképpen az 1923-as évfordulói megemlékezés az, amelyen az akkor már hagyományos július végi fehéregyházi és segesvári Petőfi-ünnep is azzá válik, ami: erdélyi magyarságunk erőt adó és erőt gyűjtő seregszemléjévé. S ez az évforduló az a pillanat, amikor közös történelmünk sajnos ritka, de felemelő epizódjaként először tisztelegnek a Költő emléke előtt a »három nemzet« – magyarok, románok és szászok – képviselői.”

Az írók és költők életművét, s a művek recepcióját figyelve a kötet írásai között az Asztalos István, a majdnem „legkisebb magyar író” című arra utal, hogy a kisebbségi sors másképpen jelenik meg Asztalos István esetében. Nála nem hangsúlyozottan az erdélyiség, hanem a szegénység létállapota lesz ihlető funkciójú. Dávid Gyula párhuzamot vél felfedezni Móricz és az erdélyi író között, persze csak bizonyos írások esetében. Ilyenek A tejes ember és a Hét krajcár, A kis Szabó Ilus és Árvácska. Ám Asztalos novelláiban az egyediséget látja: „az ábrázolt világ belülről fakadó hiteles környezetrajzát, az alig észrevehető eszközökkel dolgozó helyzetteremtést, a mesélés természetes áradását, a jó érzékkel adagolt, de mindig átütő erejű képeket, a szereplők beszédének, de magának az írói szövegnek is, a természetesen felfakadó népi ízeit.” Maga Asztalos írja az Újesztendő kapcsán, hogy „Hőseim öntudatlan emberkék, s így nem sokra használhatók ebben a »világnézetes« világban. Egyetlen erényük a szegénység, s így a haszon belőlük csak annyi, hogy lehet az érdekükben szociálisan gondolkozni és szociális szándékokat vastagon hangsúlyozni.” Asztalosnál kevésbé érvényesül a hazafiság fogalma, a nemzeti hovatartozás hangsúlyozása. Tőle merőben eltérő pozíciót foglal el Tamási Áron, akinél a szülőföld iránti vonzódás vezérmotívumnak tekinthető. Noha ő is szegény sorsú család sarja, nem a nyomort hangsúlyozza (mint Asztalos megannyi szövege), hanem a szülőföld egyediségét látta megfelelőnek írói munkáiban megjeleníteni. „… székelynek születtem és szeretem ezt a népet, mert az én vagyok magam” – írta 1933-ban. Dávid Gyula úgy gondolja: „Talán nem tévedés azt állítani, hogy ez a szerteágazó, de megbonthatatlan egységgé összeálló kötődése az írónak szülőföldjéhez egyedülálló az egész magyar irodalomban.” (Farkaslaka vonzásában)

Az írói arcképek után a kötet második része az erdélyi irodalom és recepció viszonyát, a hazai irodalomtudomány helyzetét és a könyvkiadás problémáit taglalja. Dávid Gyula kiemeli: megszűntek a hazai tudományos munka területi korlátai, a kutatók külföldön is végezhetik munkájukat. Az erdélyi tudományos munka eredményei az ország határain kívül is elismerésben részesülnek. A különböző irodalmi műhelyek lehetőségeket biztosítanak a tudományos élet optimális működésére, de a tudományos és szépirodalmi munkák publikálása, a könyvpiac, amely az olvasó és szerző között kapcsolatot megteremti, problémákkal küszködik. Ezért a könyvkiadás-támogatási rendszer alkalomszerűsége okolható. A kiadványok szöveggondozási és kiadástechnikai szempontból is jóval alacsonyabb nívót mutatnak a magyarországihoz képest. „… a hazai magyar irodalomtudomány csak akkor lesz képes művelői képességeihez méltó eredményeket felmutatni, ha a társadalom megérti, hogy a tudományos munka megbecsülése, hosszú távú feladatai teljesítésének anyagi biztosítása, belülről pedig az összehangolt munka szervezeti feltételeinek biztosítása elengedhetet-len…” – mondja Dávid Gyula. Az 1989 előttihez viszonyítva megváltozott az író helyzete, lényegesen módosult a könyvkiadás, a könyvkereskedelem pedig átmeneti helyzetben, alakulóban van.

A könyv utolsó egységében a szerzővel készült interjúkat olvashatjuk. Dávid Gyulát Nagy Pál, Beke György és Balázs Sándor kérdezi. Az első beszélgetés életrajzi adatok feltárására ad lehetőséget. A második a 70-es évek romániai magyar könyvkultúrájáról ad átfogó képet. 1970–1981 között tizenkilenc kiadó publikált magyar nyelven könyvet Romániában. A nagy számú szépirodalmi kiadvánnyal szemben elhanyagolható a kiadott szakkönyvek mennyisége. Az utolsó interjúból fény derül Dávid Gyula letartóztatásának körülményeire: 1956-ban diákjaival együtt tervezték gondozni a Házsongárdi temető rossz állapotban levő író-sírjait. „Ebből lett az a hamísítatlan politikai per, amelyben hét évet kaptam” – mondja Dávid Gyula.

A kötetben nemcsak szakkönyvek, lexikonok műhelygondjairól, mostohagyerek-sorsáról találunk érdekes adatokat, hanem a tankönyvek és tankönyvírás szerepéről is. Ezek megszívlelendő tényekre irányítják a figyelmünket: „… nem közömbös, hogy az irodalomnak sikerül-e a nem irodalmár olvasótömeget felkészítenie az irodalom […] igénylésére. (Tanulságok tankönyvírás után önmagam számára)