Április 2004
Beszélgetések a sebességről

Balázs Imre József

Szerepversek, szerepek

Gömöri György: Váltott hangokon

„Leginkább az érdekel, hogyan írom meg a legközelebbi versemet [...] – nem az, hová soroljam be versemet, hogyan fogalmazzam meg a szerepet, amit legutóbbi vagy eddigi verseim a magyar költészet egészében játszanak vagy játszhatnak” – írta Gömöri György 1999-es tanulmánykötetében, amely Jöjj el, szabadság! címmel jelent meg a budapesti Anyanyelvi Konferencia kiadásában. Írása azt bizonyítja a továbbiakban, hogy a szerző imponáló tárgyi tudással rendelkezik a huszadik század magyar költészettörténeti fejleményeit tekintve, és kész értékelőleg is viszonyulni a vershagyományhoz, különböző értékvonulatokat különítve el. Otthonosan mozog tehát a költészet történetében, de olykor változtatja szerepeit: más-más megoldandó problémával szembesül Gömöri György, a költő és Gömöri György, az irodalomtörténész. Tudatos különbségtevésről van szó természetesen: a fentebb idézett mondatokból kiderül az is, hogy a költői megnyilatkozás hangsúlyosan költői problémák megoldását feltételezi. És bár a szerző gyakran reflektál kettős státusára, kettős szerepére írásaiban, ez elsősorban a határok felmutatásának stratégiája, kevésbé azok teljes figyelmen kívül hagyása. 2000-es válogatott verseskötetének címe, a Váltott hangokon épp a szerepköltészet kereteit kínálja fogódzóként az olvasó számára. Mielőtt erről a könyvről ejtenék néhány szót, fontosnak tartom kiemelni a már idézett tanulmányból azt a részletet, amelyben Gömöri a „multiperszonális stilizációt” alkalmazó költők műveiről, különösen Kovács András Ferenc szövegeiről beszél: „Ez a különös beleérzőképességű és valószínűleg kivételesen jó hallású költő szinte versről versre változtatja hangját és alkot élvezetes darabokat – az antikvitás költőin kezdve és a trubadúrokon folytatva, Balassi, Csokonai, Ady és Weöres – KAF mindegyikük stílusában, sőt egyszerre többük stílusában is tud írni. [...] Észre kell vennünk, hogy amit KAF művel, az nem egyszerűen posztmodern in-tertextualitás, hanem »dialogizáló szö-vegköziség«, amelyben kiemelt szerep jut az emlékezettechnikának.” Gömöri költészetében mintha éppen ez az „emlékezettechnika” játszana főszerepet – és ez az az attitűd, amely közös mindegyik Gömöri-szerepben. A hangok változása hangsúlyosan keretezett a versekben: a felidéző-evokatív hangnem uralkodik – ezt legérzékletesebben talán néhány verscím felsorolása által lehetne érzékeltetni: Egy XVI. századi magyar zarándok emlékeiből; Szamosközy rovást tesz; Erdélyi monológ 1599-ből; Két bekezdés Comeniusból; Tengeri út leírása A. D. 1664; Naplóbejegyzés 1694-ből. A különbség a Gömöri-versek és a Kovács András Ferenc-költészet között talán az lenne, hogy itt maguk a címek, a keretek is kínálják az emlékezés pozícióját. Kovács András Ferencnél többnyire áttételesebb megoldásokkal találkozunk: az emlékezés nála hangsúlyosan műfaji-poétikai jegyekhez kapcsolódik. Magát az emlékezőt gyakran nem is látjuk. Gömörinél világosabban hallható az emlékező szólam, és a szerepvers-ciklussorozat utolsó darabjában felbukkanó szereplő és „hang” mintha visszamenőleg válna azonosíthatóvá a korábbi szövegek beszélőjével (Férfihang a kilencvenes években). Utóbb, egy másik versben a megidézett szövegek és az emlékező-értelmező kommentárok nyílt formában mutatkoznak meg dialogikusként: a klasszikus verssorokat zárójeles „kiegészítések” követik (Szövegközti).

Gömöri György 2004 áprilisában  lett hetvenéves. Van tehát valamelyes szükségszerűség abban, hogy a Váltott hangokon című kötetben a visszatekintő viszonyulásmód a domináns. De e szükségszerűségen túlmenően kétségtelenül választott magatartásról is szó van: a kötet fülszövegében Gömöri „feledékenynek” nevezi a jelent. A választott attitűd egyben kritikai: egy olyan modell tudatos érvényesítése, amely válaszként fogható fel annak a közegnek a magatartásmintáival szemben, amelyek az értelmiségit körülveszik az ezredforduló táján.

A könyv ciklusai tehát a jelen felé tartanak, a Régi hangok, a Tizenkilencedik századiak, majd a Huszadik századiak versei után közvetítetlenné válik a megszólalás, az emlékek már nem annyira a kultúra rétegeire, sokkal inkább az én rétegeire vonatkoznak. E folyamat végpontján a jelent értelmező figura áll: valamilyen módon el kell helyeznie magát a kilencvenes évek kínálta szituációkban is. A viszonyulások a mindennapokra, az autókra, a használati eszközökre is vonatkoznak (Egy Rover éji dala; Ózonlyuk), máskor viszont kimondottan a kulturális-irodalmi közhangulat lép be a szövegbe: Egy (még olvasó) író zsörtölődéseiből; Szkeptikus sorok a horizontváltásról; A kritika kritikája.

Ezek a helyzetelemzések mindvégig annak a civil felelősségnek a megőrzéséről tanúskodnak, amely nélkülözhetetlen volt a második világháború utáni politikai rendszerekre való rálátás érdekében. Versei tanúsága szerint Gömöri irtózik mindenféle uniformizálástól és opportunizmustól: két olyan jelenségtől, amelyek a kilencvenes években is éreztették hatásukat a magyar kultúrában. Arra a széleskörű rálátásra, amelyről Gömöri György tanulmánykötetei vagy legutóbbi fordításkötetei (Zbigniew Herbert: Az ízlés hatalma. Orpheusz Kiadó, Bp., 1998.; illetve Czeslaw Mi-losz: Ahogy elkészül a világ. AB-ART, Pozsony, 2001.) is tanúskodnak, még hosszú távon szüksége lehet a magyar nyilvánosságnak.

 

*Kortárs Kiadó, Bp., 2000.