Április 2004
Beszélgetések a sebességről

Szántai János

Az ártatlanság őskora

Gondolatok Volker Schlöndorff rémfilmjéről

 

A „németes” filmek gyermeteg bája

Mindig is gondjaim voltak a „németes” filmekkel. Szó se róla, szerettem őket erősen anno, boldog gyerekkorom idején, amikor a napi háromórás műsorba véletlenül belecsöppent a Navarone ágyúi vagy a Piszkos tizenkettő. Remek dolog volt elnézni Gregory Pecket vagy Telly Savalast (akiket akkoriban épp a mozikban futó McKenna aranya és persze a halhatatlan Kojak-filmek kapcsán imádtunk), amint elintézik a gombasisakos megszállók ármádiáját, és bolondozva, rágógumit rágva, kúszva-lőve-szúrva sikert sikerre halmoznak a Szövetségesek nevében. Mondom, szerettem ezeket a filmeket erősen, mígnem egyszer feltűnt, hogy a gombasisakosok, azaz a németek az adott (harci) helyzetben nem csinálnak semmit. Na jó, puskával a vállon sétálnak fel-alá, mint mondjuk csalikecskék az afrikai bozótosban, egy oroszlánvadászat előtt. Ifjonti igazságérzetem ekkor (egy későbbi értelmezés szerint talán groteszk módon) azt súgta, hogy valójában nem is az ügyes Jóknak kellene drukkolni, hanem azoknak a bárgyú, esetleg álmatag csali-kecskéknek, akik csak arra szolgálnak, hogy nevezett Jók hátulról jól leszúrják őket. Igen, megkockáztatom a kijelentést, hogy egyfajta bimbózó moralitás szólalt meg bennem ezekben a pillanatokban. Aminthogy valószínűleg a bimbózó moralitás védte meg az úgynevezett Gonoszt akkor is, amikor Woody Allen egyik filmjében kijelentette, hogy gyerekkorában ő bizony mindig a Gonosz Mostohának drukkolt a Hófehérke nézése közben. Körülbelül eddig a szintig tudtam értelmezni annak idején a második világháborús filmeket. Jóval később aztán, az említett és egyéb opuszok újranézése közben felderengtek korábbi erkölcsi lázadásaim, és mi tagadás, igazat adtam magamnak. Ugyanis a hasonszőrű filmek oroszlánrésze esetében, noha mindannyiszor volt morális vetülete a történetnek, a készítőknek igazából csupán a háborús erkölcs problematikájának felületét sikerült itt-ott megkarcolniuk. Igaz, elképzelhető, hogy nem is akartak többet. Elég volt nekik annyi, hogy többé-kevésbé gyermeteg módon kiélezve az ellentéteket akciófilmeket készítsenek, háborús köntösben. Az is igaz ugyan, hogy annyi moralitás kétségtelenül volt ezekben a filmekben, mint mondjuk A tökéletes katonában.

A „németes” filmek gyermeteg bájával kapcsolatos régi gondolatok akkor jutottak eszembe, amikor újranéztem Volker Schlöndorff 1996-os filmjét, a Michel Tournier Goncourt-díjas regénye alapján készült A rémkirályt. Az imént említett kategóriával ellentétben ez a film minden, csak nem akció, tárgya pedig maga a háborús moralitás.

Morális vagy amorális?

Első ránézésre bárkinek úgy tűnhet, hogy A rémkirály filmváltozata kísértetiesen emlékeztet a rendező 1979-es, Oscar-díjas Bádogdob című filmjére. (Emlékeztetőül, ez a film szintén irodalmi adaptáció: Günter Grass azonos című regénye alapján készült.) Hiszen mindkét alkotás egy központi figurán keresztül láttatja a náci ideológiát, az ahhoz való viszonyrendszert. Ráadásul egyik központi figura sem akar felnőni. A sokkal groteszkebb és szürreálisabb Bádogdobban a főhős a szó szoros értelmében törpe marad. A rémkirály Ábele testileg felnő ugyan, lelkében azonban egy kiskamasz kimerevített fényképe rejlik. Aztán ott van az a nem kevésbé fontos elem, hogy mindkét főhős azt képzeli magáról, rendkívüli sorsra hivatott. Az is felmerülhet a külső megfigyelőben, hogy A rémkirály egyfajta „remake”-je a Bádogdobnak. Ez persze nem állja meg a helyét, elsősorban azért nem, mert a Bádogdob társadalmi tablójával szemben A rémkirály inkább személyes megváltástörténetként értelmezhető, ráadásul olyanként, amelyben a megváltandó személy erkölcsisége egy pillanatig sem változik.

Schlöndorff már a film első néhány percében tisztán meghatározza Ábel erkölcsiségét. A távoli, mesébe illő Északban hívő ártatlan francia kisfiú, akinek a Szent Kristóf-iskola falai közt az esetek nagy részében csak megalázás és fenyítés jut osztályrészéül, egy rutinverés alkalmával azt kívánja, bárcsak leégne a gyűlölt alma mater. Vágya szinte azonnal beteljesül. A kisfiú természetesen levonja a kézenfekvő következtetést, hogy ő a Jóisten kegyeltje, és az Illető minden körülmények között megvédelmezi. A gyermek Ábel erkölcsiségébe természetszerűen belefér, hogy megmenekülése többek között egyetlen barátja tűzhalála árán valósult meg. Ugyanúgy, ahogy a gyermek erkölcsiségébe belefér az élővilág iránti rajongó szeretet, illetve a hangyák nagyítóüveggel való megpörkölése vagy a kismacskák ledobása az emeletről. Ábelben tehát már gyermekkora idején tudatosul, hogy ő valamiféle természetfölötti lény. Csak még nem tudja pontosan, micsoda.

A fiú felnő, és autószerelő lesz Párizsban. A John Malkovich által alakított ember-Ábel különös figura: kissé együgyűnek tűnik, az emberek bizalmatlanok vele szemben. Gyermekek iránti szeretete egyéniségének legmarkánsabb jellemzője. Ez a szeretet azonban nem a figura humanizmusában gyökerezik. Az ember-Ábel belsejében valahol ott ül a gyermek-Ábel, a csodalény, és mintegy a felnőtt testét használva éli az életét. Kis barátnőjének elmondja, hogy ő félig kőből van, ezért tud olyan kedves is lenni, meg olyan hideg is. Ez a kettős-Ábelség azonban titok. Azt azonban nem teszi hozzá, hogy a gyermeki ártatlanság minősége a titok, nem pedig a kőforma. Ábelt (akinek a neve kétségtelen bibliai utalásokat hordoz, annyi különbséggel, hogy ebben az esetben Káin nem független Ábeltől, azaz Káin és Ábel egy és ugyanaz a személy) éppen a gyermekek iránti tiszta vonzalma sodorja veszélybe. Egy vélt segélykéréskor a férfi barátnője segítségére siet, viszont a kislány ördögi módon reagál, melynek eredményeképpen Ábelt pedofília vádjával letartóztatják. Tekintettel a háború kitörésére, bírái a börtön helyett a frontra küldik a gyermek-embert, aki rövid idő alatt a német megszállók fogságába esik.

És ez az a pont, ahol a főhős gyermeki ártatlansága önmaga ellen fordul: Ábel tudtán és akaratán kívül Káinná változik. Első lépésként egy német tiszt állatok iránti vonzalma okán magával viszi, hogy a Nibelung-hangulatú német erdők mélyén rejtőző vadászkastélyban teljesítsen szolgálatot. Ábel találkozása a környék lakói által Rémkirálynak nevezett jávorszarvassal előrevetíti a főhős sorsát. A szarvas valójában senkit sem bánt gonosz indulattal, ijesztő külseje, illetve veszély esetén jellemző támadó reakciói alapján azonban úgy tűnik, rászolgált nevére. Ábel is bejárja ezt az utat, az első stációban, a Göhring-féle vadászkastélyban az állatokhoz való viszonyulás szintjén. Erkölcsiségével nagyon is összefér az állatok szeretete és a vadászat során bekövetkező tömeges mészárlás fölötti öröm. A nézőben ekkor felmerül a kérdés, hogy valóban a fent említett gyermeki erkölcsről van-e szó, vagy inkább amoralitásról. A kérdés ezen a ponton még eldönthetetlen, hiszen az ellentétes morális erők vektorai akár ki is olthatják egymást, erkölcsnélküliséget eredményezve.

Az Ábel–Káin metamorfózis következő állomása egy ősi nemesi kastély, ahol a nácik SS-tiszteket nevelnek az árja gyerekekből. Felettesei hamar rájönnek, milyen intim kapcsolat áll fenn Ábel és a gyerekek között, ezért amikor a „nyersanyag” fogyni kezd, felkérik a francia hadifoglyot, hogy fiatal fiúkat gyűjtsön be az iskola számára a környékbeli falvakból. Ábel, akit valósággal lenyűgöz az iskola pompája (gyermeki lelkében a Szent Kristóf-kollégium szöges ellentéteként értelmezi az SS-képzőt), mindenféle kétely és gátlás nélkül vállalja a feladatot, és köpenyben, lóháton, két vérszomjas eb kíséretében elindul, hogy janicsárokat gyűjtsön a Harmadik Birodalom számára. Érdekes a szemmel látható ellentét Ábel ijesztő megjelenése és személyes meggyőzőereje között. Valójában Ábel történetének ezen fejezete a hamelni patkányfogó legendájára emlékeztet, aki varázsfurulyájának segítségével elcsábítja Hameln városának gyermekeit, miután a város nem fizette meg szolgálatait. A különbség csupán annyi, hogy a legenda patkányfogója bosszúból rabolja el a gyermekeket, Ábelt pedig az alapvető ártatlanságból fakadó jószándék vezérli. Az eredmény ugyanaz: a hős a Gonosz szolgálatába áll. Vállalkozását várakozáson felüli siker koronázza. A környék pedig reagál: hamarosan Ábelt kezdi Rémkirályként emlegetni. A főhős megdöbben a név hallatán, azonban pillanatig sem tudatosul benne, hogy bűnt követ el minden ellen, amire a moralitás kifejezés alkalmazható. Legfeljebb azon töpreng el, miért kapta azt a nevet, amit korábban a jávorszarvas viselt. Vagy esetleg azon, hogy immár neve is van neki, mint természetfölötti lénynek, akit a Fennvaló oltalmába vett. A film angol címében szerepel az „ogre” szó, ami magyarul annyit tesz, mint „emberevő óriás”. Ez tehát ő valójában. Az öntudatra ébredés azonban még várat magára.

Aztán bekövetkezik az elkerülhetetlen fordulópont. Egyik körútja során Ábel egy zsidó menekült fiúcskára lel. Ártatlan gyermekszeretete ugyanúgy működik, mint korábban: a kastélyba viszi a fiút. Közben a szovjet hadsereg megérkezik a várkastély elé. A náci ideológia által megmérgezett kis janicsárok felveszik a reménytelen harcot az ellenséges tankok ellen. Ábel a rémmé vedlett gyermekek arcába bámulva, mint tükörbe, megpillantja saját Káinságát. Ekkor a Káinná vedlett Ábel Szent Kristóffá válik, és vállán menekíti ki az ártatlanság jelképét, a gyermeket. Ebben a pillanatban már egyáltalán nem fontos a gyermek nemzetisége. Az a fontos, hogy a Fennvaló valóban gondját viseli az Ábel nevű embernek, aki egy ártatlant visz a vállán. És az is világossá válik, hogy Ábel nem amorális. A moralitás mindenképpen megtalálja a maga útját, ha létezik valaki, aki megnyitja magát előtte. Akkor pedig az is megbocsátható, hogy közben Ábel Káinná vedlett. A megváltás záloga ugyanis a szenvedés. Még akkor is, ha gyermeki módon zajlik.

Volker Schlöndorff filmje nem egyszerű „németes” film. Nem a felületet karcolássza. Valójában passió. Vagy, ha tetszik, az ártatlanság őstörténete. Amely a gyermekkorban kezdődik, és szerencsés esetben sohasem ér véget.