Április 2004
Beszélgetések a sebességről

Egry Gábor

Egy másik kiegyezés Adalékok az 1890. évi Sachsentag történetéhez

A történeti irodalomban teljesen elfogadott, hogy az 1890. június 17-i Sachsentag, az erdélyi szász választók gyűlése által elfogadott Szász Népi Program – Sächsisches Volksprogramm – tulajdonképpen a szász nemzeti mozgalom és a magyar kormányzat kiegyezését jelentette.1 A kölcsönös engedmények – a szász képviselők testületileg beléptek a kormánypártba, véglegesen elfogadták a magyar állameszmét, a kormány leváltotta a magyarosító főispánokat, Gustav Thalmann személyében szászt nevezett ki Szeben megye főispánjának és Comesnek, később elfogadta az Universitas statútumait – tulajdonképpen a dualizmus végéig nyugvópontra juttatta a szász–magyar viszonyt, és ezen a későbbi súrlódások sem változtattak alapvetően.

Kevésbé ismert ennek a kiegyezésnek az előtörténete, a viták, melyek a szász nemzeti mozgalmon belül megelőzték azt. A korabeli szász sajtó ugyan meglepően informált volt, és cikkei révén számos, a valóságnak megfelelő információ került nyilvánosságra a kulisszák mögötti küzdelemről, de ezek az írások, melyek természetesen nem tájékoztattak minden apró részletről, jórészt elkerülték a kutatók figyelmét.2 Az alább közölt levelekből – melyeket dr. Karl Wolff, a nagyszebeni kerületi választmány elnöke, a Sachsentagot követően pedig a Központi Választmány vezetője írt Oscar Meltzlhez, Nagyszeben egyik képviselőjéhez – az is egyértelműen kiderül, hogy nem is került napvilágra minden.

A szászok és a magyar kormányzat kiegyezésének ügye a nyolcvanas évek közepén került napirendre a nemzeti mozgalom meghatározó körein belül. A szászoknak ekkorra sikerült meghaladniuk a korábbi „ifjúszász–szász” ellentétet, de a politikai egység helyreállításához mindez kevés volt, mivel a korábbi „ifjúszászok” egy része, legjelentősebb képviselőjük Guido Baußnern továbbra is a Szabadelvű Párt soraiban politizált. A középiskolai törvény elfogadásával az is egyértelművé vált, hogy a konfron-tatív fellépés az adott erőviszonyok közt kudarcra van ítélve, miközben a kormányzat minden eszközt felhasznál a szászok lakta megyékben helyzetük ellehetetlenítésére.3

A pragmatikus fordulatot és a magyar kormány, valamint a kormánypárti szászok, az ún. „Regierungssachsen” megegyezését a Szász Néppárt oldaláról elsősorban Oscar Meltzl országgyűlési képviselő, valamint Karl Wolff, a nagyszebeni kerületi választmány elnöke és a Nagyszebeni Általános Takarékpénztár vezérigazgatója kezdeményezte, míg a másik oldalról Baußnern, Bethlen András gróf, ekkor szebeni és brassói főispán, valamint Eugen von Salmen báró országgyűlési képviselő nyújtott nekik kezet.

Az első gesztus Meltzl beszéde volt az országgyűlés költségvetési vitájában 1888. január 17-én, melyben a magyarosítás és a nyelvi kényszer ellen lépett föl, de mérsékelt hangvételét és a magyar állameszme iránti toleranciát minden oldalról üdvözölték. Tisza Kálmán egyenesen kijelentette: „ha a szászok mindig így beszéltek volna, máshogy állnánk egymáshoz”.4 Két hónappal később egy fogadáson maga Ferenc József adott biztatást a közeledésre, megdicsérve Meltzl beszédét, majd azt is megjegyezve, hogy természetesen a szászoknak meg kell maradniuk.5 Tekintettel arra, hogy ez a korabeli rendszerben valószínűleg a kormány tudtával elhangzott megjegyzés volt, már Tisza kormányzásának vége felé megkezdődtek Wolff és Bethlen András személyes megbeszélései, melyeken körvonalazódtak a feltételek.6 Az eseményeknek azonban egyértelműen Tisza bukása, illetve a meglehetősen bizonytalan helyzetű Szapáry-kormány kinevezése adott lendületet. A szász képviselők megnyerése egyszerre fontos lett annak a kormányzatnak, melyben ott ült az őket pártfogoló Bethlen András is.

Az alább közölt levelek éppen a Tisza bukása és a Sachsentag közti időszak eseményeire vetnek fényt, nemcsak, illetve nem elsősorban a szászok kiegyezést kereső csoportja és a kormány közti alkufolyamatra, hanem a szász mozgalom belső megosztottságára, vitáira is. A források alapján egyértelmű, hogy a kormányváltást minden szász politikus fontos eseményként kezelte, és saját politikai helyzetük javulását várta tőle. Meltzl7 és Wolff csoportja, mely főként Szeben és Nagy-Küküllő vármegyei politikusokból állt, Salmen révén elérkezettnek látta a közeledést és a végleges megegyezést a kormányzattal, remélve, hogy annak szorult helyzete és Bethlen András segítsége révén optimális feltételeket tud kialkudni. Egyidejűleg Adolf Zay és Gottlieb Budaker brassói és besztercei bázisú köre a mérsékelt ellenzékkel való megegyezést sürgette, részben mivel Zay Apponyi pártjának képviselőjeként tevékenykedett, részben pedig mivel a Szapáry-kormányt rövid életűnek gondolták, és egy az 1875-öshöz hasonló fúzió után Apponyi miniszterelnöki kinevezésére számítottak.

Wolff és Meltzl tárgyalásai kezdetben nem kecsegtettek sok sikerrel, a kormányzat által feltételül szabott testületi belépés a Szabadelvű Pártba a törékeny mozgalmi egység megszűnésével fenyegetett, ráadásul a szebeniek sem tartották a kormányt hosszú életűnek. Az is világos, hogy ekkor még a felek álláspontja messze volt egymástól. A szászok a kormány engedményeit, melyek elsősorban személyiek voltak, kevesellték, illetve azok tartósságában kételkedtek. Ráadásul az is egyértelmű volt számukra, hogy ha pusztán a pártállás kérdésével foglalkoznak, akkor ki lesznek téve pártbeli ellenfeleik sikeres támadásának is.

A fordulatot éppen az hozta, hogy Wolff kibővítette a programmódosítást, és a gazdasági-társadalmi építkezést helyezte előtérbe. Ezzel sikerült olyan elképzelést vázolnia, amivel az elmúlt évtized frusztráló kudarcai után képes lehetett a többség megnyerésére, egyúttal a rendkívül kényes pártállás-vita másodlagos kérdéssé tételére. Tulajdonképpen a Siebenbürgisch-Deutsches Tageblatt május 15-i választmányi ülése a végleges kompromisszumhoz vezető folyamat kezdete. Az ott elmondottakkal Wolffnak egyértelműen sikerült megnyernie a legfontosabb személyeket, egyúttal végre lényeges engedményeket kérhetett a kormányzattól, anélkül hogy azokat annak a maga számára is kényes nemzeti kérdésben kellett volna megtennie.

A levelek alapján úgy tűnik, ezt követően minden olajozottan, bár nem komoly vitáktól mentesen ment a maga útján. A végleges kompromisszum alapján a Szász Néppárt képviselői nem léptek be testületileg a kormánypártba, hanem az egyes képviselők választói szabhatták meg annak pártállását. Ezzel nem kellett feloszlatni a pártot, ugyanakkor a végeredmény a kormánynak is megfelelt, mert végül a szász képviselők a Szabadelvű Párt soraiban folytatták munkájukat. Wolfféknak azt is sikerült elérniük, hogy a szebeni főispáni tisztre kinevezett Gustav Thalmann végül egészen haláláig hivatalban maradjon, majd utóda is a szászok jelöltje legyen, Friedrich Walbaum, tekintet nélkül a kormányok változásaira vagy éppen a szászok aktuális pártállására.8 Végül pedig sikeresen biztosították a kormányzat toleranciáját is gazdasági tevékenységükhöz.

Érdekes fényt vetnek a levelek a szász politikai döntéshozatal folyamatára. Egyértelmű, hogy a legfontosabb szerepe nem a formális testületeknek, hanem a különböző informális összejöveteleknek volt. Ezeken a résztvevők körét elsősorban a társadalmi súly és a tekintély határozta meg, és nem zárták ki a megbeszélésekről az ellenkező álláspontot képviselőket. A résztvevők tekintélye, illetve az összejöveteleknek a formális testületekhez hasonló működése (általános és részletes vita, szavazás) megkönnyítette a döntések érvényesítését, egyúttal a többségi akarat elfogadását a kisebbség részéről. A végső döntés azért a párt központi választmánya kezében maradt, a Sachsentag csak szentesítette az ott született állásfoglalást, de az is látható, hogy az előzetes megbeszélések résztvevői mindent megtettek a döntéshozatali eljárás kedvező alakulásáért, vállalva akár a párttestületek megkerülését is.

Kiemelendő még az egyház szerepe a döntéshozó és előkészítő testületekben. Wolff elképzeléseinek sikeréhez nagymértékben hozzájárult Georg Da-niel Teutsch püspök támogatása. A vitákat pedig Friedrich Müller későbbi püspök, akkor szebeni városi lelkész nélkül egészen biztosan nem nyerhette volna meg. Ugyanakkor az egyház nem volt egységes, az egyes egyházközségek és egyházkerületek autonómiája sértetlen maradt, a püspök csak tekintélyét vethette latba. Éppen ezért az ellentábor sem nélkülözte a tekintélyes egyháziakat, mindenekelőtt Gottlieb Budaker besztercei egyházkerületi dékánt.

Végül a politikai kultúra lényeges jellegzetességére világít rá a központi választmány döntésének utóélete. A rendkívül szoros szavazással meghozott határozatnak az ellentábor feltétel nélkül alávetette magát. Ennek alapja nem kizárólag a morális követelményeknek való megfelelés volt, hanem egyúttal a nemzeti mozgalom legfontosabb értékeként kezelt egység megőrzésének szándéka is. Így válhatott aztán a Sachsentag egy még az előző nap is súlyosan megosztott párt és nemzet egységdemonstrációjává.

 

A levelek lelőhelye a Nagyszebeni Állami Levéltár (Arhivele Statului Si-biu) Bedeus családi gyűjteménye (Col-lecþia Familia Bedeus), mely tartalmazza ifjabb Josef Bedeus sógorának, Oscar Meltzlnek a levelezését is. A leveleket kronológiai sorrendben, betűhíven közlöm, a rövidítéseket feloldva. Az első levél második lapja nem található a levéltárban, de a meglévő rész tartalma alapján a közlést indokoltnak láttam.

 

 

Col. Fam. Bedeus dosar 367. 3.

Hermannstadt, am 29. April 1890.

 

Verehrter Freund!

 

Ihr werthes Schreiben vom 26. d.[ieses] M.[onates] fand ich Sonntag spät Abends, als ich von einer nach Großpold unternommenen Eisenbahn-tracirungsfahrt heimgekehrt war, zu Hause. Gestern Abends theilte ich nun in einem engeren Kreise von acht maßgebenden Personen Ihren Brief sowie eine von Baron Salmen9 an den Ministerpräsidenten gerichteten Denk-schrift, die Sie kennen, mit. Wir sind einstimmig der Ansicht, daß der geforderte Preis: nämlich der sofortige Eintritt unserer Abgeordneten in die Regierungspartei und damit die Sprengung unserer Parteiorganisation, zu hoch sei und von uns, ohne Schädigung größerer Interessen, nicht gezahlt werden können.

Es handelt sich um den sofortigen Eintritt in die Regierungspartei, der von dem Hermannstädter Lokal-Partei-Ausschuß genehmigt werden soll. Dazu ist der hiesigen Lokal-Ausschuß nicht kompetent, sondern – nach unseren Parteiporgramm – nur der Central-ausschuß im Einvernehemn mit den auf Grund des Programmes gewählten Reichstagsabgeordneten. Würden wir uns nun über diese Competenz hinwegsetzen, so hätten wir selbst unsere Parteiorganisation zertümmert u.[nd] ständen im Kampfe mit der Resten unserer an das Parteiprogramm sich klammenden Parteigenossen. Wir wären eine aufgelöste, anarchische durch-einander wogende Schaar, preisgegeben der Gnade oder Willkür der Regierung, die uns gegenüber Versprechungen erfüllen soll u.[nd] auch nicht erfüllen kann oder Gegenleistungen, die sie etwa schon gemacht hätte in jeder Stunde wieder zurückziehen könnte.

Die Gegenleistungen an sich, welche seitens der Regierung gemacht werden sollen, wiegen in ihrem Werthe das von uns verlangten Opfer, die Selbstzertrümmerung unserer Partei, nicht auf. Die Universitätsstautfrage hat, wie ich das bei einer anderen Gelegenheit schon ausgeführt habe, für uns nicht die Bedeutung einer Lebensfrage und ist von untergeordneter Wichtigkeit. Die Ernennungen Baron Salmen nach Hermannstadt und Baußnern10 nach Schaeßburg (anstatt Bethlen Gabors11) sind betreffs ihrer Wirkungen problematisch. Der gute Wille beider Herren, unseren Volkstum zu halten, kann durch die Regierung, beziehungsweise durch die Einflüsse, welche auf die letztere wirken, zu Nichte gemacht werden, so daß beide Herren binnen kürzer Zeit, die Erfolglosigkeit ihrer Bestrebungen erkennend, gezwungen werden könnten, ihre Demission einzuweichen, oder von der Regierung, um an ihre Stelle willfährigere Wirkungen zu sätzen, entfernt würden.

Will die regierung keinen der uns genehmen Vertrauenspersonen: Salmen, Meltzl, Thalmann12 zum Comes-Obergespan ernennen, und steht die Sache so, daß entweder Baußnern oder ein ungarischer Magnat nach Hermannstadt ernennt wird, nun dann können wir eben die Sache nicht ändern, haben uns aber wenigstens freie Hand behalten uns sind nach keiner Richtung hin gebunden. Was die letztere Alter-native: Baußnern oder magyarischer Magnat – anbelangt, so muß ich gesehen, daß uns Baußnern, den wir kennen und der – mag er uns durch seinen Eintritt in den Culturverein13 und mehrere Enunciationen noch so sehr verletzt haben – doch ein sächsisches Herz im Leibe hat, lieber ist, als ein uns unbekannter magyarischer Magnat.

Wir meinen, daß der Weg, welcher Salmen mit seiner Verdienstvollen Denkschrift an den Ministerpräsidenten eingeschlagen hat, weiter verfolgt und zunächst der Erfolg dieser Denkschrift abgewartet weden müsse.

Bezüglich unseres Parteiprogramm gewinnt bei uns die Ansicht immer mehr Boden, das dasselbe der Aenderung bedürftig sei. Der meritorische Theil dasselben müßte bleiben und könnte noch ergänzt werden durch Reformziele, die wir uns hier – ferne vom Reichstage – auf dem Gebiete der Verwaltung (Comitat, Stadt und Land-gemeinde), der Volkswirtschaft und geistigen Cultur (Kirche und Schule) stecken(?)a. Dage-gen müßte die Frage der Eintrittes oder Nichteintrittes in eine Reichstagspartei den auf Grund dieses Programmes gewählten sächsischen Abgeordneten beziehungsweise jeden Wahlkreise frei gegeben werden. Dahin müßten diese Abgeordneten nur die Verpflichtung übernommen, der meritorischen Inhalt dieses Programms in jeder Reichs-tagspartei – sei es die Regierungs– oder eine Oppositionspartei – zum Geltung zu bringen. Aber diese Aenderung des Parteiprogramms kann nur in legaler form d.[as] i.[st] muß vom Centralparteiausschuß [...] 

 

 

Col. Fam. Bedeus dosar 367. 5, 7.

Hermannstadt, am 30. Mai 1890.

 

Verehrter Freund!

 

Bevor ich auf die Beantwortung ihres denkenswerthes Schreibens vom 21. und 27. d.[ieses] M.[onates] eingehe, muß ich Ihnen die Vorgeschichte zu dem neuen Programmentwurfe, der sammt der Einladung zu dem am 17. Juni l.[aufenden] J.[ahres] stattfindenen Sachsentage an Ihre Adresse nach Preßburg gestern abgegangen ist, erzählen.

In der Tageblatt-Generalversamm-lung von 15. Mai l.[aufenden] J.[ahres] trug ich ein Expose über unsere Lage vor, das als Artikel (von einem Mitglied der sächs.[ischen] Volkspartei) morgen oder übermorgen im Tageblatt – mit einigen Weglassungen – erschienen wird.14 Das Expose zündete, und beschlossen die Anwesende, dasselbe zum Gegenstand einer Berathung am 17. Mai zu Machen. In dieser Conferenz vom 17. d.[ieses] M.[onates] Erklärte Albert Arz,15 daß er jeden Satz des Expose`s unterschrieb, desgleichen Fritz Teutsch16. Stadtpfarrer Oberth17 aus Kronstadt und Korodi18, ebenso Dr. Ludwig Binder19 (Mediasch) und Dr. Kaiser20, ferner Adolf Eitel21 (Agnetheln) und Carl Werner22 (Mediasch) sowie Carl Fritsch23 stimmten zu. Pfarrer Gottfried Orendi24 aus Leschkirch meinte, die sächsische Wählerschaft werde das von mir entwickelte Programm wie eine Erlösung mit Hurrahgeschrei aufnehmen. Aenlich äußerte sich Stadtpfarrer Johann Teutsch25 (Schaeßburg), ihm falle ein Stein vom Herzen, die Schaeßburger könnten nun wieder Sachsen werden. Blos Gull26 erhob Bedenken: wie könnten die sächsischen Abgeordneten dies Programm in einer Reichs-tagspartei, an deren Disziplin sie gebunden sein würde, vertreten z.[um] B.[eispiel] gegen das drohende Kinderbewahranstaltgesetz?

Wittstock27 war in der Conferenz nicht anwesend, äußerte aber nach-träglich zu mir, mein Programm sei eine Abdikation, er wird dafür nicht zuge-winnen sein.

Am 27. d.[ieses] M.[onates] legte ich – die Auswärtigen waren inzwischen abgereist – einer Conferenz, bestehend aus Bischof Teutsch28, Stadtpfarrer Müller29, Carl Fritsch, Carl Gebbel30, Kästner31, Carl Klein32 u.[nd] Fritz Teutsch (Albert Arz war leider in Schaeßburg abwesend u. Wittstock nicht erschienen), einen formulierten Prog-rammentwurf vor, der mit geringfügigen Aenderungen von der Mehrheit nach 4 stündiger Debatte angenommen wurde u.[nd] mit dem gedruckten Exemplar identisch ist. Carl Gebbel u.[nd] Carl Klein sprechen sich entschieden dagegen aus, daß die Abgeordneten die Parteistellung freigegeben, beziehungs-weise als eine lediglich zwischen dem Abgeordneten u.[nd] siener Wähler-schaft auszumachende Sache behandelt werden solle, dies sei eine Abdikation, werde zu Verwirrung und Zerrüttung der Partei führen; während Teutsch senior und junior, Carl Fritsch, insbesondere Stadtpfarrer Müller und meine Wenigkeit darauf hinwiesen, daß die Partei sich als zu schwach erwiesen habe, um die sächs.[ische] Wahlkreise und deren Abgeordnete zu einer einheitlichen Parteistellung zu zwingen, daß in Folge dessen eine immer wachsende Entfremdung, welche sich auch bereits auf Kirche und Schule zu verpflanzen anfange, zwischen den Wahlkreise eintreten, daher müsse Wandel geschaffen werden. Eine Einigung sei, ohne Freigebung der Reichstagsparteistellung an die einzelnen Kreise nicht mehr möglich. Komme man aber wieder zu einer leidlichen Einigung, so werde hiedurch auch unsere Widerstandskraft gegen drohende Gefahren (Kinderbewah-ranstaltgesetz, Kirchen-Union etc.) wachsen, während – wenn man nichts thuend an dem Alte festhalte – die Volkspartei unrettbar ihrer Auflösung entgegen gehe. Gebbel und Klein lassen sich nicht überzeugen.

Hierauf wurde beschlossen, einen Sachsentag auf den 17. Juni einzuberufen, die von mir bereits entworfenen Einladung wurde accep-tiert. (Klein wünschte, daß vorher der Zentralausschuß über die Einberufung eines Sachsentages und über den Programmentwurf entscheiden solle, worauf ihm entgegnet wurde, daß hiedurch die ganze Sache der Gefahr des Scheiterns preisgegeben werde, denn bei der Agitation, welche voraussichtlich Zay33 dagegen enthalten werde, und bei der Zusammensetzung des kadaver-haften Zentralausschußes aus den Reichstagsabgeordneten und vertretern der Kreisausschüße von Hermannstadt und Kronstadt vielleicht auch Mediasch, sei es möglich, daß der Zentralausschuß mit Majorität beschließe, es möge Alles beim Alten bleiben, und sich dadurch mit der Volksstimmung in Widerspruch setze, was dann dazu führen werde, das unsere Partei mit einem Krach zerfallen werde.) Zu der Einladung sollen noch einige Unterschriften gesammelt [werden] und Einladung dann sammt den Programmentwurf an Kästner als Obmann des Zentralausschußes über-geben werden, welcher der Zentral-ausschuß auf Montag 16. Juni nach Hermannstadt einberufen wird, den Tag darauf soll dann der Sachsentag sein.

Was nun kommen wird, wissen die Götter. Ich bin in fortwährender Anregung gesetzt, nervös bis zum Schlaganfall, es wird noch viel Streit geben, aber schließlich hoffe ich doch auf den Erfolg. Ob die der Regierungs-partei angehörigen sächs.[ische] Abge-ordneten am Sachsentage theilnehmen, weiß ich nicht, auf die Theilnahme ihrer Wähler rechne ich aber ganz bestimmt.

Und nun zu Ihrem Briefe. Es hat mich und die Freunde, deren ich daraus Mittheilung gemacht, überaus ernst gestimmt, namentlich die von Szilagyi berührte Kirchenunionsfrage. Ihre entschiedene Haltung in dieser Frage, sowie überhaupt Ihre ganze Haltung Szilagyi gegenüber verdient unsere wärmsten Dank, das war mehr als brav.

Die Reichstagsparteifrage kommt, wenn der Sachsentag der Programm-entwurf annimmt, in ein anderes Fahrwasser. Dann haben lediglich wir hier in Hermannstadt über Ihren eventueller Eintritt in die Regie-rungspartei zu entschieden, während der Zentralausschß schwerlich sich für derselben erklären würde, da Zay u.[nd] Consorten, sowie die Kronstädter dagegen sein würde u.[nd] ihr Argument, daß das Kabinet Szapary voraussichtlich kurzen Bestehen habe und warscheinlich von einem Fusions-ministerium Apponyi abgelöst werden würde, weshalb es gescheiter sei, wenn unsere Abgeordneten in die gemäßigte Opposition eintreten, auch bei Anderen zieben würde, sprach sich doch auch Carl Gebbel in der Conferenz für den Eintritt aller unserer Deputierten in die gemäßigte Opposition aus!

Puncto Comesfrage sehe ich die Sache ruhiger an und halte es jetzt für richtiger, sich dafür nicht zu echauffiern. Aus Allem, was ich bisher derüber von Bethlen34, Ihnen und Salmen gehört und sonst beobachtet habe, habe ich die Ueberzeugung mir gebildet, daß die Regierung die Ernennung einer uns genehmen Persönlichkeit auf diesen Posten als eine werthvolle Concession an uns betrachtet, für welche wir eine möglichst hohen Preis zahlen sollen. Je mehr Anstrengungen wir nun für die Ernennung eines unserer 3 Candidaten machen, um so preiswürdiger muß der Regierung diese „Concession” erschie-nen d.[as] h.[eißt] um so mehr wird sie von uns verlangen. Das halte ich nun für ein schlechtes Geschäft für uns. Dann was für einen dauernden Vortheil hätten wir davon, wenn Salmen, Sie oder Thalmann einige Monate Comes sein würden – da auch ich glaube an die Kurzlebigkeit des Kabinets Szapary – u.[nd] bei einen Kabinetswechsel oder durch einen anläßlich des Kinder-gartengesetzes oder der Kirchenunion ausbrechende Sturm wieder umge-schmissen (?) werden würde? Daher möchte ich mich für die Comesfrage nicht besonders echauffiren, sondern die Sache ihren Lauf nehmen lassen. Auch wenn Baußnern oder ein ungarischen Cavalier – der Erstere ist mir viel lieber – ernannt werden sollte, so werde ich mich darüber nicht graue Haare wachsen lassen als ich schon habe. Baußnern oder der Cavalier könnte leichter geopfert werden als ich einen von unseren 3 Candidaten fallen sehen möchte.

Was den eventuellen Eintritt in die Regierungspartei anbelangt, so lege ich für meine Person darauf kein großes Gewicht. Ermöglicht uns die Regierung durch eine Concession der Eintritt oder erscheint er zur Abwendung von größeren Uebeln nützlich, so bin ich dafür.

Ad vocem Baußnern – Arz Albert  habe ich zufällig Kenntniß von dem Brief Arz, da letzterer mir ihn vor der Absendung vorlas. Er war unverfänglich und aus einem andere Anlaße von Arz geschrieben. An die Worte erinnere ich nicht mehr, wohl aber an den Sinn. Arz schrieb nebenbei ungefähr, daß er Baußnerns Candidatur nicht befürworte, aber ihn, wenn er zum Obergespan – Comes ernannt werden sollte, über sich ergeben lassen werde und auch kein Sturmlauf enstehen werde, wenn er sich anständig benehmen würde.

Ihr Rechenschaftsbericht würde, wie ich denke, am besten nach dem Sachsentage abgehalten werden, da sein Ton wohl auch von dem Verlauf dieses Tages abhängen wird.

Um die Post nicht zu versäumen, eile ich zum Schluße und füge nur noch die Bemerkung hinzu, daß Ihre hinge-bungsvolle, eifrige und uneigennützige Täthigkeit in rebus saxonicis bei den Freunden die wärmste Anerkennung findet u. sie auch verdinet, ebenso zeigt sich Bethlen, wie auch bisher als ein nobler Freund unserer Volkes dem wie zu Dank verpflichtet bleiben.

Hoffentlich auf baldiges Wieder-sehen unter guten Auspicien! Herzlich-sten Gruß u.[nd] Dank für Ihr aus-führliches, orientierendes Schreiben

von Ihrem ergebenen

C[arl]Wolff

Col. Fam. Bedeus dosar 367. 1.

 

Hermannstadt, am 1. Juli 1890.

 

Verehrter Freund!

 

In der Voraussetzung, daß Niemand Ihnen über die Vorgänge vor dem Sachsentage berichtet haben wird, will ich in aller Kürze Sie von derselben in Kenntniß zu setzen versuchen.

Zay hatte begreiflicherweise Alles versucht, um die Sache zu vereiteln, aber – nach sienem eigenen Geständ-nisse – war das Netz zu fest um es durchfreißen zu können. Ein von ihm initiierter Versuch der Kronstädter Partei-Ausschußes eine Verschiebung des Sachsentages bis zum Herbst herbeizuführen, war erfolglos; blos den Stadtpfarrer Budaker35 u.[nd] andere Bistritzer, denen er jetzt sehr eifrig den Hof macht u. die sich von ihm umgarnen lassen, hatte er dazu vermacht, ihre Unterschrift von der Einladung zum Sachsentage zurückzuziehen.

Am 14. Juni l.[aufenden] J.[ahres] fand – auf Wunsch der Regierungs-sachsen die Vorkonferenz in der Sparkassa statt. Nachdem ich den sogenannten Schaesburger Programm-entwurf, der acht Tage früher in einer Berathung in Schaessburg, zu der ich eingeladen wurden war, [entstand], motiviert empfohlen hatte, beantragte Pfarrer Carl Klein aus Schellenberg die Weglassung des politischen Theiles, namentlich der Freigebung der Parteistellung der Abgeordneten. Sofort unterstützte Zay diesen Antrag in seiner Weise, mit Ausfällen etc. Nach mehrstündiger Debatte, namentlich mit Hilfe der glänzenden Dialektik des Stadtpfarrers Müller waren jedoch die Gegner so an die Wand gedrückt, daß der Schaesburger Entwurf, nachdem Fluger namens der Regierungssachsen demselben beigetreten, mit großer Majorität angenommen und das Eingehen in die Spezialdebatte für die nächsten Tag beschlossen wurde.

Am nächsten Tage, gleich bei Beginn der Spezialdebatte, erklärte Zay eine Spezialdebatte für überflüssig mit Rücksicht auf die am 16. Juni beginnenden Verhandlungen des Zentralausschußes der Volkspartei und beantragten das Abgehen von derselben, wurde aber von sienen eigenen Kronstädter im Stich gelassen. Die Spezialdebatte gedieh denn auch zum Abschluße und auch der wichtige Punkt 6. war gerettet.

Am 16. Juni trat die organisierte Vertertung der Volkspartei, der Zentral-ausschuß, zusammen, um seinerseits über das Ergebniss der Vorkonferenz zu entscheiden. Die an den beiden Vortagen total geschlagenen Gegner hatten inzwischen neuen Succurs erhalten. Die Bistritzer waren eingerückt, ebenso die paar Anhänger der Volkspartei in Schaeßburg, die Niemanden als sich selbst representieren. Ich eröffnete die Debatte, Zay fiel giftig über mich her, stellte mich als den Urheber  der uneinigkeit unter den Sachsen dar etc. Es war eine heiße Redeschlacht, die von 9 Uhr Vormittags bis Abends 7 Uhr dauerte. Mit knapper Majorität – 18 gegen 16 Stimmen – wurde Punkt 6 (Freigebung der Parteistelle) ange-nommen. Es stimmten dagegen die 6 Delegierten des Burzenländer Partei-Ausschußes, die 3 burzenländer Abgeordneten Zay, Filtsch,36 Kaiser, dann Abgeordneten Schneider (Mediasch) und Advokat Klöß37 aus Mediasch, ferner die 3 bistritzer Delegierten (Budaker, Kramer,38 Müller) und 2 schaeßburger Delegierten. Dafür stimmten die 3 hermannstädter Delegierten, die Abgeordneten Salmen und Dörr39 (während Gull, der dafür gesprochen [hat], nach Salzburg baden gefahren war!!) 2 heltauer Delegierten, 3 leschkircher, 3 repser, 2 mediascher und 3 brooser Delegierten. Nach der Abstimmung  erklären die Kronstädter und Bistritzer öffentlich, daß sie sich dem Majoritätsbeschluße unterwerfen, und unter 4 Augen, daß sie über das Resultat sehr erfreut seien. Es war also eine frivole Komödie, die hier in einer ernsten Sache aufgeführt worden war.

Den Verlauf des am nächsten Tage stattgefundenen Sachsentages kennen Sie aus den Zeitungen.

Nun erbitte ich mir Ihr Bericht über Ihre Erlebnisse namentlich über Ihre Ansichten betreffs Comes-Ober-gespannspostens.

Noch eine Bitte! Wir sind Baußnern, der von Seite der Regierungssachsen am eifrigsten das Einigungswunsch Gefördert hat, eine Genugtuung schuldig. Setzen Sie Ihren ganzen Einfluß ein, damit Baußnern möglichst bald zum Obergespan in Schäßburg – an Stelle Bethlen Gabors – ernannt werde, schon um den Störungen des gutes Einvernehmens mit der Regierung, die aus Wirtschaft Bethlen Gabors kommen, vorzubeugen. Ich habe in diesem Sinne an Minister Graf Bethlen geschrieben. Thue Sie Herr Comes-Obergespan, auch das Ihrige!

Mit herzlichem Gruße

Ihr ergebenes

Carl Wolff

 

Col. Fam. Bedeus dosar 367. 3.

Nagyszeben, 1890. április 29.

 

Tisztelt Barátom!

 

E hó 26-án kelt értékes levelét vasárnap késő este találtam otthon, amikor visszatértem egy Nagyapold felé tett vasúti pályakijelölésről. Levelét tegnap este ismertettem nyolc mértékadó személy szűkebb körében Salmen bárónak a miniszterelnökhöz intézett emlékiratával együtt, melyet ismer. Egyhangúlag úgy véljük, hogy a követelt ár, nevezetesen képviselőink azonnali belépése a kormánypártba és ezzel pártszervezetünk felrobbantása túl magas, és részünkről magasabb érdekek veszélyeztetése nélkül nem megfizethető.

A nagyszebeni pártválasztmány által megerősítendő azonnali belépésről van szó. Ehhez az itteni pártválasztmány nem kompetens, hanem – pártprogramunk szerint – csak a Központi Választmány, egyetértésben a program alapján választott országgyűlési képviselőkkel. Ha túllépnénk ezeken a hatáskörökön, akkor magunk vernénk szét a pártszervezetünket, és harcba keverednénk a pártprogramhoz ragaszkodó megmaradt párttársainkkal. Felbomlott, anarchikus, egymással veszekedő csürhévé lennénk, kiszolgáltatva a kormány  kegyének vagy önkényének, amelynek velünk szemben ígéreteket kell betartania, ám azokat nem feltétlenül teljesíti, vagy amit már megtett, bármely percben visszavonhatja.

A kormány részéről teendő ellenszolgáltatások nem érnek fel a tőlünk követelt áldozattal, pártunk önfeloszlatásával. Az Universitas statútumának kérdése, mint azt már más alkalommal kifejtettem, számunkra nem életkérdés, és csak alárendelt jelentőséggel bír. Salmen báró kinevezése Nagyszebenbe és Baußnerné Segesvárra (Bethlen Gábor helyére) hatását tekintve problematikus. A két úriember jóindulatú törekvése népünk megtartására a kormány részéről könnyen semmivé tehető, különösen az utóbbi esetében meglévő befolyás révén, így mindkét úriember rövid időn belül, felismerve törekvései eredménytelenségét, lemondását benyújtani kényszerülne, vagy a kormány távolítaná el őket, hogy készséges végrehajtókkal váltsa fel őket.

Ha a kormány nem akar senkit kinevezni a nekünk kedves megbízható személyek, Salmen, Meltzl, Thalmann közül, és úgy áll a helyzet, hogy vagy Baußnern, vagy egy magyar mágnás szebeni kinevezésére kerül sor, nos a dolgot megváltoztatni nem tudjuk, de legalább megtartottuk a szabad döntést, és nem köteleztük el magunkat semmilyen irányban. Ami az utóbbi alternatívát – Baußnern vagy magyar mágnás – illeti, úgy látom, hogy számunkra Baußnern, akit ismerünk, és akinek – bár a kultúregyletbe való belépésével és más kijelentéseivel igencsak sértett bennünket – mégiscsak szász szív dobog a kebelében, kedvezőbb lenne, mint egy ismeretlen magyar mágnás.

Úgy gondoljuk, hogy az út, melyre Salmen lépett a miniszterelnöknek írt érdemteli emlékiratával, tovább követendő, és ennek az emlékiratnak az erdményét meg kellene várnunk.

A pártprogramra vonatkozóan nálunk egyre többen gondolják, hogy az megérett a változtatásra. Az érdemi résznek maradnia kell, és ki kell egészíteni olyan reformcélokkal, melyeket mi itt – távol az országgyűléstől – a közigazgatás terén (megye, város, község), a nemzetgazdaságban és a szellemi kultúrában (egyház és iskola) kitűzünk. Ezzel szemben a program alapján választott képviselők valamely országgyűlési pártba történő belépésének vagy be nem lépésének kérdéséről minden választókerület szabadon dönthetne. A képviselőknek csak az érdemi rész képviseletére kellene kötelezettséget vállalniuk minden országgyűlési pártban – legyen az a kormány- vagy valamely ellenzéki párt. De ezt a módosítást csak legálisan, vagyis a Központi Választmánnyal [...]

 

 

Col. Fam. Bedeus dosar 367. 5.,7.

Nagyszeben, 1890. május 30.

 

Tisztelt Barátom!

 

Mielőtt e hó 21-i és 27-i értékes írására válaszolnék, el kell mesélnem a június 17-i Sachsentagra szóló meghívóval együtt pozsonyi címére tegnap elküldött programtervezet előtörténetét.

A Tageblatt közgyűlésén, ez év május 15-én egy expozét tartottam helyzetünkről, ami holnap vagy holnapután néhány kihagyással a Tageblatt cikkeként (a Szász Néppárt egy tagjától jelzéssel) megjelenik. Az expozé robbant, és a jelenlévők elhatározták, hogy azt egy tanácskozás tárgyává teszik e hónap 17-én. Ezen a megbeszélésen Albert Arz kijelentette, hogy ő az expozé minden mondatát aláírja, ugyanúgy Fritz Teutsch. Oberth, brassói városi lelkész és Korodi, valamint Dr. Ludwig Binder (Medgyes) és Dr. Kaiser, továbbá Adolf Eitel (Szentágota) és Carl Werner (Medgyes) éppúgy, mint Carl Fritsch is egyetértettek. Gottfried Orendi újegyházi lelkész úgy vélte, hogy a szász választóközönség az általam kidolgozott programot megváltásként, hurrá kiáltásokkal fogadja. Hasonlóan nyilatkozott Johann Teutsch városi lelkész (Segesvár), kő esett le a szívéről, a segesváriak végre újra szászok lehetnek. Csupán Gull hangoztatott kételyeket: hogyan képviselhetik a szász képviselők ezt a programot egy országgyűlési pártban, melynek fegyelme köti őket, például a fenyegető óvodai törvény ellenében?

Wittstock nem volt ott a megbeszélésen, de utólag kijelentette nekem, hogy programom lemondás, és ő annak soha nem lesz megnyerhető.

E hó 27-én – miközben a máshonnan jöttek elutaztak – egy Teutsch püspökből, Müller városi lelkészből, Carl Fritschből, Carl Gebbelből, Kästnerből, Carl Kleinból és Fritz Teutschból (Albert Arz sajnos Segesvárott volt, és Wittstock nem jelent meg) álló értekezlet elé terjesztettem egy kidolgozott programtervezetet, melyet a többség csekély változtatásokkal 4 órás vitát követően elfogadott, és amely a nyomtatott példánnyal azonos. Carl Gebbel és Carl Klein határozottan ellenezte, hogy a képviselők pártállása szabad legyen, illetőleg csupán a képviselőre és választóira tartozó ügyként kezeljék, ez lemondás lenne, ami a párt összezavarodásához és széteséséhez vezet; eközben idősebb és ifjabb Teutsch, különösen Müller városi lelkész és csekélységem arra mutatunk rá, hogy a párt nem bizonyult elég erősnek a szász választókerületek és képviselőik összefogására, és ennek következtében egyre erősebb elidegenedés mutatkozik a választókerületek közt, mely már az egyházra és az iskolára is átterjedt, ezért változtatni kell. Az egység immár nem képzelhető el a pártállás szabaddá tétele nélkül az egyes kerületekben. Ha újra létrejön a tűrhető egység, akkor ezzel ellenálló erőnk a fenyegető veszélyekkel szemben (óvodai törvény, egyházi unió) növekszik, míg ha semmit sem téve csak a régihez ragaszkodunk, a Néppárt menthetetlenül feloszlása felé halad. Gebbel és Klein nem volt meggyőzhető.

Ezután elhatároztuk, hogy június 17-re összehívjuk a Sachsentagot, az általam azonnal elkészített meghívót elfogadták. (Klein azt akarta, hogy előbb a Központi Választmány döntsön a Sachsentag összehívásáról és a programtervezetről, amire ellenvetették, hogy ezzel az egész ügy a zátonyra futás veszélyének lenne kitéve, mert Zay előre látható agitációja és az országgyűlési képviselőkből, valamint Nagyszeben, Brassó és talán Medgyes kerületi választmányainak képviselőiből álló, kadaverhaft összetételű Központi Választmány mellett lehetséges lenne, hogy a Központi Választmány többsége úgy dönt, minden maradjon a régiben, ezzel szembehelyezkedve a közvéleménnyel, ami pártunk széthullásához vezetne.) A meghívóhoz még meg kell szerezni néhány aláírást, aztán a programtervezettel együtt Kästnernek, a Központi Választmány elnökének átadjuk, hogy a Központi Választmányt Nagyszebenbe, június 16-ára hívja össze, és a rákövetkező napon kell lennie a Sachsentagnak.

Hogy mi következik még, csak az istenek tudják. Folyamatosan pezsgésben vagyok, ideges a szívrohamig, még sok küzdelem következik, de végül is bízom a sikerben. Hogy vajon a kormánypárthoz tartozó szász képviselők a Sachsentagon részt vesznek-e, nem tudom, választóik megjelenését azonban bizonyosra veszem.

És most az Ön leveléhez. Ez engem és a barátaimat, akiket erről tájékoztattam, komolyan érintett, különösen a Szilágyi által felvetett egyházi unió kérdése. Az Ön határozott, több mint bátor kiállása Szilágyival szemben rászolgált legmelegebb köszönetünkre.

Az országgyűlési párt kérdése, ha a Sachsentag a programtervezetet elfogadja, egészen más megvilágításba kerül. Akkor csupán mi, itt Nagyszebenben, döntünk az Ön esetleges belépéséről a kormánypártba, miközben a Központi Választmány nehezen állhatna emellé, mert Zay és társai, éppúgy, mint a brassóiak, elleneznék, és miszerint a Szapáry-kormány előreláthatólag rövid életű lesz, és valószínűleg egy Apponyi vezette fúziós minisztérium váltja fel, ezért okosabb lenne, ha képviselőink a mérsékelt ellenzékbe lépnének be, másoknál is hatásos, a megbeszélésen Carl Gebbel is minden képviselőnknek a mérsékelt ellenzékbe való belépését támogatta.

A Comes kérdését én nyugodtabban figyelem, és most helyesebbnek tartom, ezért nem heveskedni. Mindenből, amit Bethlentől, Öntől és Salmentől hallottam, és máskor megfigyeltem, az a meggyőződésem alakult ki, hogy a kormány egy számunkra kényelmes személy kinevezését a posztra egy nekünk tett értékes engedményként kezelné, amelyért lehetőleg magas árat kell fizetni. Minél több erőfeszítést teszünk három jelöltünk kinevezése érdekében, annál értékesebbnek fog tűnni ez az „engedmény” a kormány szemében, vagyis annál többet fog tőlünk követelni. Számunkra ezt rossz üzletnek tartom. Mert milyen tartós előnyünk származik abból, ha Salmen, Ön vagy Thalmann néhány hónapig Comes lenne – én is úgy gondolom, hogy a Szapáry-kormány rövid életű lesz –, és egy kormányváltásnál vagy egy az óvodai törvény vagy az egyházi unió miatt kitörő vihar által újra eltaszíttatik? Ezért a Comes kérdésében nem akarok különösebben heveskedni, hanem a dolognak saját folyást engedni. Ha Baußnern vagy egy magyar „lovag” – az  első számomra sokkal kedvesebb – kinevezésére kerülne sor, nem fogok még jobban beleőszülni. Baußnernt vagy egy magyar „lovagot” könnyebben feláldozok, mintsem három jelöltünk egyikét bukni lássam.

Ami a kormánypártba való esetleges belépést illeti, személy szerint nem helyezek rá nagyobb súlyt. Ha a kormány engedményekkel lehetővé teszi számunkra a belépést, vagy ez a nagyobb rossz elhárításához szükséges, akkor mellette vagyok.

Baußnernhez és Arz Alberthez: véletlenül tudomásom van Arz leveléről, amit elküldése előtt felolvasott nekem. Egy más okból, gyanútlanul írta. A szavakra már nem emlékszem, de a szellemére még jól. Egyebek mellett hozzávetőleg azt írta, hogy  Baußnern jelöltségét a Comes tisztére nem támogatja, de amennyiben Comes-főispánná kinevezik, aláveti magát neki, és ha tisztességesen viseli magát, nem fog vihar támadni.

Képviselői beszámolóját, úgy gondolom, legjobb lenne a Sachsentag után megtartani, mivel hangvétele annak a napnak a lefolyásától is függ.

Hogy el ne szalasszam a postát, sietek a befejezéssel, csupán annyit fűzök még hozzá, hogy az Ön odaadó, szorgos és önzetlen tevékenysége a szászok ügyeiben barátainknál a legmelegebb elismerésre talál, és Bethlen is népünk nemes barátjának mutatkozik, akinek köszönettel adósai maradunk.

A remélhetőleg hamar, jó jelek alatt bekövetkező viszontlátásig. Legszívélyesebb üdvözlet és köszönet részletes, tájékoztató írásáért

az Ön odaadó

C[arl]Wolffjától

Col. Fam. Bedeus dosar 367. 1.

Nagyszeben, 1890. július 1.

 

Tisztelt barátom!

 

Feltéve, hogy Önt még senki sem tájékoztatta a Sachsentag előzményeiről, röviden ismertetni kívánom azokat.

Zay érthetően mindent megtett, hogy a dolgokat meghiúsítsa, de – saját beismerése szerint – a háló túl szoros volt ahhoz, hogy kiszakíthassa. A brassói pártválasztmány általa kezdeményezett kísérlete a Sachsentag őszre halasztására eredménytelen volt; csak Budaker városi lelkészt és más beszterceieket, akiknek most buzgón udvarol, és akik hagyják magukat behálózni, tudta rávenni, hogy aláírásukat a Sachsentag meghívójáról vonják vissza.

Június 14-én, a kormánypárti szászok kérésére a takarékpénztár épületében tartottuk az előzetes megbeszélést. Miután az ún. segesvári programtervezetet, amely nyolc nappal korábban egy megbeszélésen, melyre hivatalos voltam [jött létre], megokolva ajánlottam, Carl Klein sellenberki lelkész a politikai résznek, nevezetesen a képviselők pártállása szabaddá tételének elhagyását javasolta. Zay azonnal támogatta a javaslatot a saját módján, kirohanásokkal stb. Többórás vita után, különösen Müller városi lelkész ragyogó dialektikájának köszönhetően az ellenfeleket annyira a falhoz szorítottuk, hogy a segesvári programtervezet, miután Fluger a kormánypárti szászok nevében azt támogatta, nagy többséggel elfogadásra került, és másnapra a részletes vita megkezdése elhatároztatott.

Másnap, mindjárt a részletes vita kezdetén, Zay, tekintettel a Központi Választmány másnapi tárgyalásaira, a részletes vitát fölöslegesnek minősítette, és javasolta, tekintsünk el ettől, de saját brassói társai is cserbenhagyták. Ezután a részletes vita a lezárásig folyt, és a fontos 6. pont is megmenekült.

Június 16-án ült össze a Néppárt szervezett képviselete, a Központi Választmány, hogy a maga részéről az előzetes megbeszélések eredményéről döntsön. A mindkét előző napon teljesen megvert ellenfelek időközben segítséget kaptak. Megérkeztek a beszterceiek, éppúgy, mint az a pár párttag Segesvárról, akik magukon kívül senkit sem képviselnek. Én nyitottam meg a vitát, Zay mérgesen rám tört, engem állítva be a szászok egyenetlenségei fő okának stb. Heves szócsata volt, mely délelőtt 9-től este 7-ig tartott. Szűk többséggel – 18 szavazat 16 ellenében – a 6. pont (a pártállás szabaddá tétele) elfogadásra került. Ellene szavazott a barcasági pártválasztmány 6 küldötte, a 3 barcasági képviselő, Zay, Filtsch, Kaiser, aztán Schneider képviselő (Medgyes) és  Klöß ügyvéd Medgyesről, továbbá a 3 besztercei küldött (Budaker, Kramer, Müller) és 2 segesvári küldött. Mellette szavazott a három nagyszebeni küldött, Salmen és Dörr képviselők (miközben Gull, aki mellette volt, Vizaknára utazott fürdőre), 2 nagydisznódi, 3 újegyházi, 3 kőhalomi, 2 medgyesi és 3 szászvárosi küldött. A szavazás után a brassóiak és a beszterceiek nyilvánosan kijelentették, hogy a többségi határozatnak alávetik magukat, és négyszemközt azt is, hogy örülnek az eredménynek. Tehát az egész egy frivol komédia volt, egy komoly ügyben színre vive.

A következő napi Sachsentag lefolyását már ismeri az újságokból.

Most az Ön jelentkezését kérem élményeivel kapcsolatban, nevezetesen kilátásairól a főispán-Comes tiszttel kapcsolatban.

Még egy kérés! Baußnernnek, aki a kormánypárti szászok oldaláról az egyesülést legbuzgóbban támogatta, elégtétellel tartozunk. Vesse latba minden befolyását, hogy  Baußnern a lehető leghamarabb főispán legyen Segesvárott – Bethlen Gábor helyett –, hogy a kormánnyal való jó egyetértés zavarait, melyeket Bethlen Gábor „vircsaftja” okoz, megelőzzük. Ebben a szellemben írtam gróf Bethlen miniszternek is. Tegye meg Ön is a magáét.

Szívélyes üdvözlettel

az Ön készséges

Carl Wolffja

 

JEGYZETEK

1. Szász Zoltán: Alkalmazkodási válság a szász és román nemzeti mozgalmakban. In: Erdély története. III. Szerk. Szász Zoltán Bp., 1986. 1642–1663.; Vogel Sándor: Nemzetiségi mozgalmak Erdélyben 1867–1914 közt. In: Uő: Európai kisebbségvédelem, erdélyi nemzetiségi politikák. Csíkszereda, 2001; Carl Göllner: Die Siebenbürger Sachsen in dem Jahren 1848–1918. Köln–Wien, 1988.; Harald Roth: Politische Strukturen und Strömungen bei den Siebenbürger Sachsen 1919–1933. Köln–Weimar–Wien, 1994. Studia Transylvanica 22. k. 23–24.; Egry Gábor: Tradíció és alkalmazkodás: az erdélyi szászok politikai kultúrája a dualizmus idején. In: Múltunk XLVIII évf. 2003. 2 112–158; a Volksprogram megjelent: Das sächsisches Volksprogramm. Siebenbürgisch-Detsches Tageblat (a továbbiakban SDT) 5023. sz. 1890. június 18; Magyarul: Az 1890. évi szász „népi program½. In Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. I. Bp., 1952. 785–788.

2. Ilyen például az a tudósítás, amely a Neue Freie Pressében jelent meg a Sachsentag után egy anonim budapesti levelező tollából, és amelyet a Siebenbürgisch-Deutsches Tageblatt idézett fel Zum Siebenbürger Sachsentag címmel. A jól értesült cikk forrása nagy valószínűséggel az egykor a Presse szerkesztőségében dolgozó, ott továbbra is jó kapcsolatokat ápoló Carl Wolff. Vö. Zum Siebenbürger Sachsentag. a továbbiakban SDT 5029. XVII. 1890. június 25

3. Ezt elismerte például Carl Wolff is az 1910. évi szövetkezeti kongresszuson tartott előadásban. Karl Wolff: Genossenschaft u. Kolonisation. In: Die Karpathen. III. 1909. 1910. 403–407. Bár a nyolcvanas évek heves sajtóvitái alapján nem teljesen megalapozatlan azt gondolni, hogy Wolff utólag, a későbbi együttműködés jegyében szépíti az eseményeket.

4. August Jekelius: Hervorragender Siebenbürger Sachsen der Gegenwart. IV. Dr. Oscar Meltzl von Lomnitz. In: Uő (kiad.): Deutscher Volkskalender für 1907. Hermannstadt, é. n. [1907] 126–128.

 5. „Ja, die Sachsen müssen unbedingt erhalten bleiben.” Uo.

  6. Carl Wolff: Aus meinem Leben. In: Karl Wolff: Schriften und Reden. Hrsg. Michael Kroner. Buc., 1976. 108–113.

 7. A levelezésből az is egyértelműen kitűnik, hogy Meltzlt személyes érdekei is a kiegyezés támogatójává tették, hiszen ő volt a főispáni tisztre az első számú jelölt. Ebbéli csalódásának bizonyára szerepe volt abban, hogy később elfogadta a pozsonyi kereskedelmi és iparkamara ajánlatát a főtitkári posztra, ám azt is el kell ismerni, hogy továbbra is tevékeny és eredményes tagja maradt a pártnak és a szász mozgalomnak.

  8. Figyelemre méltó, hogy a kormány éppúgy három jelölt közül választhatott, mint korábban a közjogi szerepet játszó Universitast vezető Comes kinevezésekor az uralkodó.

  9. Eugen von Salmen (1827–1896), miniszteri tanácsos. 1863 és 1864 közt az erdélyi országgyűlésben képviselő, 1878-ban a Vaskorona-rend, 1887-ben a Lipót-rend tagja. 1887 és 1896 közt a magyar országgyűlésben képviselő.

10. Guido Baußnern (1839–1917), katona, jogász, politikus. Katonacsaládból származott, a honvédség megalakulása után honvéd főhadnagy. 1872 és 1891 közt a szentágotai (Agnita, Agnetheln) választókerület szabadelvű párti képviselője, ezt követően Fogaras vármegye főispánja.

11. Bethlen Gábor gróf (1837–1897), Nagy-Küküllő vármegye főispánja, majd leváltása után függetlenségi programmal országgyűlési képviselő a balavásári kerületben.

12. Gustav Thalmann, jogász. Előbb Szeben vármegye alispánja, 1890-től haláláig, 1909-ig szebeni főispán és Comes.

13. Culturverein: Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet (EMKE), melynek megalakulását követően Baußnern felhívásban fordult a szászokhoz, hogy példáját követve lépjenek be a magyarosító célokat is felvállaló egyletbe. A szó nehezen olvasható.

14. A cikk a SDT 5009. számában, 1890. június 1-jén jelent meg, Unser Parteiprogramm címmel.

15. Albert Arz (1833–1901), ügyvéd, a román sajtóperekben vállalt védői szerepet. Később Landes-kirchenkurator, felsőházi tag. 1898-ban, a helységnévtörvény miatt a kormánypártból való kilépést javasolja.

16. Friedrich Teutsch (1852–1933), Georg Daniel Teutsch püspök fia. Segesvárott és Nagyszebenben gimnáziumi tanár, Nagycsűrben (ªura Mare, Großscheuern) lelkész, 1906-tól püspök. Történetíró.

17. Franz Oberth (1828–1908), tanár, lelkész. Tanár a medgyesi gimnáziumban, majd Brassó városi lelkésze. 1863–64-ben tartománygyűlési képviselő, 1864–65-ben Reichsrat-képviselő.

18. Ludwig Korodi (1834–1901) tanár. Berlinben, Tübingenben és Bécsben tanult természettudományokat. 1857-ben a brassói gimnázium tanára, 1884-től a Honterus gimnázium rektora. 1875–78 közt országgyűlési képviselő.

19. Ludwig Binder (1864–?), 1888-tól a medgyesi gimnázium tanára.

20. Friedrich Johann Kaiser, a Landeskonsistorium tagja, 1881–1884 és 1887–1892 között országgyűlési képviselő.

21. Adolf Eitel (1845–1923), tanár, lelkész. Heidelbergben és Jénában tanult, majd 1869-től a segesvári gimnázium tanára. 1876-tól Monatsprediger és a leányiskola igazgatója. 1880-tól Szászszentlászló (Laslea,Groß-Laßeln ), 1886-tól Szentágota lelkésze.

22. Carl Werner (1845–?), tanár, lelkész. Berethalomban (Biertan, Birthälm) született. 1869-től a medgyesi gimnáziumban tanít. 1893-tól Nagykapus (Copºa Mare, Groß-Kopisch) lelkésze.

23. Carl Fritsch, a Landeskirche egyházi főkormányzati titkára.

24. Gottfried Orendi (1838–), lelkész. 1859-től Segesvárott gimnáziumi tanár,1871-től Martinsdorf (Brassó városrésze) lelkésze, 1874-től Újegyház (Nocrich, Leschkirch), majd 1891 után Szászrégen városi lelkésze.

25. Johann Teutsch (1835–1918), tanár, lelkész. 1856-tól Segesvárott gimnáziumi tanár, 1868-tól ugyanott városi prédikátor, 1876-tól lelkészhelyettes, később lelkész Homoródbénye (Beia, Meeburg) és Szászkézd (Saschiz, Keisd) községekben. 1882 után Segesvári városi lelkész, 1896-tól egyházkerületi dékán. 1876-tól az Universitas tagja.

26. Joseph Gull (1820–1899), ügyvéd. Segesvári polgármester, országgyűlési képviselő 1848-ban, képviselő a tartományi gyűlésben 1863-64- és 1865-ben, majd országgyűlési képviselő 1875-ig, illetve 1881–1896 között.

27. Heinrich Joachim Wittstock (1826–1901), tanár, lelkész. 1862-től tanár a besztercei gimnáziumban, később rektor, majd 1869-től Nagydisznód (Cisnãdie, Heltau) lelkésze.

28. Georg Daniel Teutsch (1817–1893), tanár, lelkész. A segesvári gimnázium tanára, majd rektora, újegyházi, később szebeni városi lelkész. 1867-től haláláig püspök.

29. Friedrich Müller der Ältere (1828–1915), evangélikus lelkész, majd püspök. Szülővárosában, Segesvárott folytatott gimnáziumi tanulmányok után Németországban – Heidelbergben, majd Berlinben – folytat tanulmányokat. 1848-ban  Segesvárott a gimnázium „lector extraordinariusa”, emellett a helyi polgárőrség hadnagya. 1863-tól ugyanott gimnáziumi rektor, 1869-től Újegyház (Nocrich, Leschkirch) lelkésze. 1874-től Nagyszebenben városi lelkész, 1893-tól az Erdélyi Országos Evangélikus Egyház püspöke.

30. Carl Gebbel (1827–1901), jogász. Guberniumi titkár, majd a királyi biztosság osztálytanácsosa. 1875–1881 közt országgyűlési képviselő.

31. Heinrich Kaestner (1821–1894), jogász. A marosvásárhelyi királyi tábla gyakornoka, majd a nagyszebeni magisztrátus főjegyzője, 1872-ben tanácsos, 1873-ban szenátor. 1870-től a Landeskonsistorium tagja, 1880-tól Landeskirchenkurator (világi főgondnok). 1877–92 között országgyűlési képviselő. 1890-ban a Zentralausschuß elnöke

32. Carl Klein (?–1905?), halála előtt a nagyszebeni tanítóképző intézet igazgatója.

33. Gustav Adolf Zay (1850–1908), jogász, politikus, újságíró. A nagyszebeni jogakadémián, majd a bécsi egyetem jogi karán tanult. Tanulmányai elvégzése után, elutasítva Lorenz Stein állásajánlatát, előbb a nagyszebeni bíróságon gyakornok, majd ügyvédjelölt. 1875-ben Szászsebes képviselőjévé választják, később Brassót képviseli Apponyi pártjában 20 évig. 1895-től a kereskedelmi minisztérium tanácsosa.

34. Bethlen András gróf (1849–1898), előbb brassói, majd megbízott szebeni főispán és Comes, később földművelésügyi miniszter. Toleráns hivatali működésével elnyerte a szászok bizalmát, miniszterként a szász–magyar megegyezés egyik szorgalmazója.

35. Gottlieb Budaker (1825–1902), előbb a besztercei gimnázium igazgatója, majd Lekencén (Lechinþa, Lechnitz) lelkész. 1863–64-ben a nagyszebeni országgyűlésen képviselő. 1870-től az Universitas tagja. 1875-től Beszterce városi lelkésze, 1882-től a besztercei egyházkerület dékánja.

36. Josef Wilhelm Filtsch (1844–1895), jogász, gazdálkodó, újságíró. Jogi tanulmányainak elvégzése után, 1866-tól szülővárosában, Brassóban a városi bíróságon titkár. 1875-től Szamosújvárott vizsgálóbíró. 1880-ban bátyjával Amerikába megy, Texasban gazdálkodnak. 1884 és 1888 közt a Kronstädter Zeitung főszerkesztője, 1888 és 1895 közt országgyűlési képviselő. Ezt követően haláláig anyakönyvi felügyelő Temesvárott.

37. Armin Klöß lelkész és költő apja, ügyvéd, meghalt 1895 körül.

38. Friedrich Kramer (1843–1911), tanár, lelkész. 1866-tól a besztercei fiú elemi iskola tanára, 1875-től gimnáziumi igazgató. 1882-től Besenyő (Viiºoara, Heidendorf) lelkésze, közben a Bistritzer Kredit- und Vorschußverein elnöke.

39. Samuel Dörr, politikus. Egy újegyházi erdőmester fia, a segesvári gimnáziumban tanult, Müller püs-pökkel együtt érettségizett. A Bach-korszakban kormányhivatalnok, majd támogatja Müller lelkésszé választását szülővárosában. Cserébe Müller képviselővé választása mellett agitál. 1872-től országgyűlési képviselő. Vö. Siebenbürgisches Archiv, Gundelsheim am Neckar, Abteilung III. Bd. 17. Friedrich Müller visszemlékezései.