Április 2004
Beszélgetések a sebességről

H. A.

Székelyek Párizsban

Egy doktori értekezés vitájának jegyzőkönyvét foglaltuk össze az alábbiakban. Ami ezt a vitát a hozzá hasonlóknál érdekesebbé és fontosabbá teszi számunkra, az a dolgozat tárgya, valamint a doktorjelölt személye. A dolgozat ugyanis a székelyekről szól, pontosabban a székely szokásjogról a középkor századaiban. Ami pedig a jelölt személyét illeti: Nathalie Kalnoky francia szülők gyermeke, jogi tanulmányokat folytatott a párizsi egyetemen. Erdély és azon belül a székelység iránti érdeklődése annak köszönhető,hogy férje, Kálnoky Farkas, nagy múltú erdélyi arisztokrata család ivadéka, noha élete javát szülőföldjétől távol töltötte, ma is magyarnak  vallja magát, és ezt 1989 után tettekkel is bizonyította. Említést érdemel továbbá az a tény, hogy a jelölt tudományos tájékozódását, elmélyülését tárgya szakirodalmában nagymértékben elősegítették erdélyi történészekkel, mindenekelőtt néhai Imreh István professzorral való találkozásai és konzultációi. (Horváth Andor)

 

2002. május 2., Párizs. Doktori értekezés megvédése a Sorbonne (Paris X. Nanterre) Jogtudományi Karán. A jelölt: Nathalie Kalnoky. Dolgozatának címe: Les constitutions et privileges de la noble nation Sicule. Acculturation et maintien d’un systeme coutumier dans la Transylvanie médiévale (A dolgozat címe Kilyén Székely Mihály 1818-ban megjelent könyvére utal: A Nemes Székely Nemzetnek Constitutioji, Privile-giumai ’s Jószág Leszállását tárgyazó némely törvényes Ítéletek. Egy szokásjog rendszerének akkulturációja és fennmaradása a középkori Erdélyben). A doktorátus irányítója: Jean-Pierre Poly professzor. A bizottság tagjai: prof. Eric Bournazel (Paris X. Nanterre), prof. Jean Bérenger (Paris IV. Sorbonne), prof. Csernus Sándor (Szegedi Tudományegyetem, a párizsi Magyar Intézet igazgatója), prof. Jean-Marie Demaldent (Paris X. Nanterre), prof. Egyed Péter (kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetem), prof. Jean-Pierre Poly, a dolgozat irányítója (Paris X. Nanterre).

Miután a jelölt röviden ismertette dolgozatát, az opponensi vélemények meghallgatására került sor.

A dolgozat alapos kutatómunka eredménye – hangsúlyozta Jean Béren-ger, és hozzátette: ő nem jogtudósként, hanem történészként értékelte a dolgozatot. A jelölt nemcsak a Székely Oklevéltár klasszikusnak számító 19. századi köteteit tanulmányozta, hanem a közelmúltban közzétett forrásokat is. A székelyek eredetét tárgyaló első fejezet körültekintően ismerteti az idevágó, olykor ellentétes nézeteket, de vitán felül álló kérdésnek tekinti, hogy a székelyek magyar anyanyelvű közösségként jelennek meg a történelmi forrásokban. A dolgozat második fejezete áttekinti a székely közösség szerveződésének sajátos vonásait. Miután a székelyek fő feladata a keleti határok védelmezése volt, az ezzel járó kötelezettségek fejében olyan kiváltságokat élveztek, amelyeket egészen az újkorig megőriztek. Mint a három középkori elismert nemzet egyike a székelyek részt vettek az erdélyi diéta ülésein, ott azonban nem mindig kedvező döntések születtek rájuk nézve: a gyulafehérvári országgyűlés 1557-ben módosította a székelyek alkotmányát, 1562-ben Segesváron pedig határozatba foglalták, hogy a „főemberek” és a „lófők” egyenrangúaknak tekintendők a vármegyék nemességével, a közrendűek pedig szabadparasztoknak számítanak. Megmaradt viszont az a kötelezettségük, hogy háború esetén ötszáz lovast állítanak. Azt a kérdést, hogy milyen is volt ez a lovasság, milyen harcmodor jellemezte,  a dolgozat már nem tárgyalja, pedig ez is figyelmet érdemelne. Összegezve: „a dolgozat teljesen új fényt vet egy Nyugat-Európában mindeddig homályban maradt, ha ugyan nem egészen ismeretlen közösség történetére”.

A dolgozat joggal indul a székelyek eredetére vonatkozó elméletek taglalásával – mutatott rá opponensi véleményében Csernus Sándor. E közösség jogrendjének kialakulása ugyanis összefügg mind eredetével, mind  a honfoglalás során játszott szerepével és a királyság politikai struktúrájában elfoglalt helyével. A dolgozat első része jobbára ezt a történeti folyamatot taglalja, a második rész viszont a voltaképpeni székely jogrend értelmezését nyújtja. Ebben a részben maguknak a jogi viszonyokat szabályozó szövegeknek a tanulmányozásán van a hangsúly. A történelmi viszontagságokkal terhes 16. század, amelyben az Erdélyi Fejedelemség létrejött, nem kedvezett az egykori kiváltságok fennmaradásának. Fontos tényező emellett az is, hogy a korszak a központosított monarchiák születésével párhuzamosan napirendre tűzte az egykori autonómiák és szabadságjogok korlátozását vagy eltörlését. A székely közösség, mivel legfőbb célja ősi jogainak csorbítatlan megőrzése volt, aszerint vett részt a politikai küzdelmekben, hogy a királyi (fejedelmi) hatalom erősítése vagy gyöngítése felelt-e éppen meg érdekeinek: az 1437-es parasztfelkelést a székelyek támogatták, 1514-ben viszont távol tartották magukat a Dózsa György vezette parasztháborútól. Jogaik 1562-ben történt megnyirbálása után minden erővel arra törekedtek, hogy visszaszerezzék azokat, ezért gyakran egyedül ez a megfontolás döntötte el, hogy a hatalmi harcokban kinek az oldalára állottak. Ám jóllehet a hűbériséget követő politikai berendezkedés nem kedvezett az ősi előjogok fennmaradásának, az őket megalapozó elv – „a határvédelem fejében kiváltságok” – a későbbiekben is érvényes maradt. A dolgozatíró helytállóan állapítja meg, hogy minden történelmi változás ellenére a Székelyföldön tovább éltek a közösség jogi normái, és ezek napjainkig jelen vannak az emberek értékrendjében és gondolkodásában. A véleményezett doktori értekezés fontos hozzájárulás a Kárpát-medencében élő népek jogtörténetének vizsgálatához.

„A katonai jogi természetű nemzetségi szerveződésre épülő székely szokásjog  alkalmazását [...] a magyar királyság is elismeri és megerősíti” – idézte Egyed Péter a dolgozat egyik megállapítását, és hozzátette: épp ez a paktum alapozta meg a székelyek kiváltságait és közös nemesi rangját, ami az általuk lakott földön a maguk urává tette őket. Az egyén, a nemzetség, a közösség szabadságjogait a „székely örökség” néven ismert földtulajdon szavatolta. A szokásjog csakúgy, mint az írásos jogi források ezt a valóságot tükrözik, amely a 16. századig töretlenül fennállott, de jogi intézményként és örökösödési hagyományként annyira erős volt, hogy még a 19. században is útját állta a földtulajdon-viszonyok reformjának. A doktorjelölt helyes módszertani nézőpontot választott, amikor abból indult ki, hogy a jogi normák, természetükből adódóan, tartósak, s ezt a tételt meggyőzően alkalmazza a székely jog történetének periodizálása során is. Fontos felismerése, hogy az adott történelmi körülmények között a székelységhez való tartozás nem etnikai jellegű, hanem a közösség jogrendjének elfogadásától függ. A dolgozatíró jelentős érdeme, hogy nagy figyelmet szentel a forrásokban előforduló terminusok összehasonlító vizsgálatának, s e művelet elvégzése során széleskörűen támaszkodik a tárgykör szakirodalmára. Külön méltatást érdemel, hogy a dolgozat függelékében két fontos jogi forrás – az udvarhelyi (1505), illetve az agyagfalvi (1506) székely alkotmány – szövegének fordítása olvasható. Köszönettel tartozunk a doktorjelöltnek, hogy az általa végzett kutatás jóvoltából a székelység története bekerült  a nemzetközi tudományos élet vérkeringésébe.

Hibátlan értekezés: világos, eleven, gondosan, sőt olykor telibe találó fordulatokkal megírt szöveg – ezekkel a szavakkal sommázta véleményét Jean-Marie Demaldent. Elmondta: külön öröm számára, hogy a jelölt a magiszteri képzés során diákja volt, és így személyesen is része van abban, hogy előbb magiszteri dolgozatát, majd doktori értekezését a székelyek történetének szentelte. Ennek kapcsán némi szemrehányással is illeti saját magát: ő a felelős ugyanis azért, hogy a magyar nemesség megítélésében érződik a „lengyel szemüveg”. Politológusként nagyra értékeli, hogy a szerző nemcsak alaposan ismeri a dokumentumokat, hanem körültekintően, kellő távolságtartással is kezeli őket, ami nem mindig jellemző a hasonló tárgyú dolgozatokra. Minden szokásjogra érvényes az a megállapítás, hogy amikor kodifikálják, az annak jele, hogy megkérdőjelezik, és tőle idegen jogi kategóriák mentén újragondolják – ez történt például a középkori francia szokásjoggal, amelyet a római jogon iskolázott jogtudósok öntöttek formába. A feladat nehézsége tehát abban rejlik, hogy miután az utókorra ezek az írásos dokumentumok maradtak, belőlük kell visszakövetkeztetni a korábbi szokásjogra. Észrevételei vannak a dolgozat néhány helyéhez. Vajon mennyire indokolt sajátos székely védekező harcmodorról beszélni? Nem inkább közös vonásuk ez a sztyeppek portyázó lovas népeinek? További, a jelen dolgozat keretein túlmutató kérdés, hogy van-e rokonság a határvédő feladatokat ellátó székelység, illetve a török birodalom hasonló szerepkört betöltő katonai alakulatai között. Ami a székely jogrend korszakolását illeti, az kifogástalan, és a jelölt indokoltan zárja vizsgálódását a 17. századdal, legfön-nebb azt kívánhatjuk, hogy folytassa munkáját ezen az időhatáron túl is. Helytálló a dolgozatnak az a megállapítása, hogy a reformációt illetően a Porta semleges volt, vagy éppen támogatta a protestantizmus terjedését, egészében véve azonban túl szűkszavú a reformáció erdélyi kibontakozását és következményeit illetően. Dicséretet érdemel a dolgozat annak a tételnek az alátámasztásáért is, hogy a közösséget nem az etnicitás teszi, hanem az akkulturáció: jól példázza ezt a besenyők „elszéke-lyesedése”.

Jean-Pierre Poly emlékeztetett arra, hogy maga is egy olyan kutatócsoport tagja, amely a francia földön az 5–8. század között élt etnikumokat tanulmányozza, vagyis  a most megvitatott dolgozat tágabb összefüggések között része a nemzeti államok létrejötte előtti jogi viszonyok kutatásának. A magyar történelemben a székelység azért példaértékű, mert a többnyelvű ország erényeit méltató Szent István-i intelem érvényesüléséről tanúskodik. De egyben példaértékű az európai történelem felől szemlélve is. Amikor a középkori arisztokrácia birtokba veszi a hatalmat, és létrejön a jellegzetes polarizáció – egyik oldalon nemesek/szabadok, a másikon földművesek/jobbágyok –, akkor a székely közösség megpróbál szembefordulni ezzel a fejlődési iránnyal. Körükben is megjelenik a „társadalmi tagozódás”, de a királyság többi részéhez mérten később és akadozottan terjed. „Az egyenlőségükhöz ragaszkodó és ezért szabad székelyek többségükben kitartanak a közös szabadság és nemesség előjogai mellett.” E folyamat tanulmányozása során a dolgozatíró a dokumentumok két típusát veti össze egymással: a törvényhozás, illetve a periratok szövegeit. A kettő magától értetődően nem fedi egymást, de mindkettő úgy működik, mint  a szokásjog rendkívül erős intézményes rácsa. A dolgozat nem éri be azzal, hogy összegzi a vonatkozó magyar szakirodalmat – bár annak is hasznát látná Európa megírásra váró történelme –, hanem részletesen kifejti és megvilágítja e határvédő szerepet betöltő közösség belső szerveződését, azáltal pedig, hogy peres ügyekbe is betekintést nyújt, az elidegeníthetetlen „székely örökség” jó és rossz oldalaival egyaránt megismertet. A szokásjog intézményeiről kibontakozó összkép lehetővé teszi az eligazodást az egyes nemzetségeknek a társadalmi rendszer egészében elfoglalt helyét illetően, beleértve a legrangosabb családok közötti hatalmi vetélkedést is. A függelékben található ábrákkal együtt a dolgozat ezen a ponton a legjobb értelemben vett strukturalista elemzésekkel mutat rokonságot. Nem tudni, honnan ered a székely szokásjognak ez a rendszere, de a jelölt okkal hozza összefüggésbe a székely közösség fennmaradásával, miután a besenyők és a kunok beolvadása minden bizonnyal épp annak tulajdonítható, hogy elfogadták az említett társadalmi tagozódást. Meglehet, hogy a székely összetartozásnak ez a szokásjog a nyelvnél és a vallásnál is erősebb kötőanyaga volt. Izlandról mondta valaki a 13. században: „A jog teremtette ezt az országot, és az is fogja megőrizni.” Ez is rejt magában tanulságot az emberiség számára, és olyan, több szaktudományra kiterjedő vizsgálódás tárgya lehetne, amely a jelöltet is kutatásai folytatására szólítja. A jó értekezések olyanok, mint a jól megépített utak: örökkön folytatódnak.

Jól felépített és megszerkesztett dolgozat – hangzott a bizottság elnöke, Eric Bournazel véleménye –, jóllehet egyik vagy másik részletet illetően lehet helye vitának (például miért kerültek a térképek a függelékbe, miért nem kínálnak tágabb kitekintést a királyság viszonyaira nézve?). Eredeti, gondolatgazdag dolgozat. Szerkezetét illetően a jelöltnek érdemes lehet elgondolkodnia azon: ha nagyobb ívű történelmi tabló kerül a dolgozat élére, a továbbiakban annál erőteljesebben irányíthatja figyelmét magára a székely társadalomra és annak jogi intézményeire. A jelölt alaposan ismeri a vonatkozó szakirodalmat, de szinte kizárólag a magyar szakmunkákra hivatkozik, holott tárgyának bizonyos vonatkozásai (például a karoling állameszme, a hadviselés európai forradalma, az özvegyek, általánosabban a család helye a középkori társadalomban) a tágabb kontextus felé mutatnak. Ami magának a szokásjognak a vizsgálatát illeti, a jelölt indokoltan szenteli a legnagyobb figyelmet az örökösödést szabályozó normáknak, mivel jobbára ezeknek köszönhető a közösség fennmaradása. Érdemes lett volna e normák működését néhány sajátos intézmény kapcsán (házasság, gyámság) is vizsgálnia. A bíráló észrevételek arról tanúskodnak, hogy egy figyelemre méltó dolgozat keltett élénk érdeklődést.

Végül a bizottság tagjai egyhangúlag megszavazták a jogi doktor címének odaítélését a jelöltnek, és indítványozták, hogy értekezését díjjal jutalmazzák, kiadása pedig pénzügyi támogatásban részesüljön.