Április 2004
Beszélgetések a sebességről

Lengyel András

Lengyel András

A kései József Attila egyik megfontolásáról

„Az a kérdés, költő és közönség hogyan

kergetőznek, hogyan keresik és hogyan

találják meg egymást.”

József Attila

 

1

Egyik régebbi, József Attila nevezetes Kosztolányi-kritikáját is érintő írásomat (Lengyel 1996) Veres András megkérdőjelezte: „Lengyel a recepcióesztétika alapelvének megelőlegezését véli felfedezni József Attila szövegében, arra a megállapításra hivatkozva, hogy »A költeményt [...] költő és olvasó együtt alkotják«. Ezt kissé elsietett feltételezésnek gondolom” (Veres 2003. 67.). Az ilyesféle – sem igent, sem nemet nem állító, de egészében mégis elutasítást kifejező – megjegyzések miatt, úgy gondolom, meg lehetne sértődni. S bizonyos is, az „elsietettség” vádjában bár eufe-mizálva, nem logikai, hanem csupán retorikai alakzatról van szó; úgy utasít el, hogy helyébe nem állít semmit. Nem ellenérv ez tehát, hanem csak ellenérzés. S bár okfejtése egy későbbi helyén Veres András már érvszerű elemet is fölhoz, ti. azért elsietett a recepcióesztétikára való utalás, mert József Attila Kosztolányi-kritikájában a szóban forgó megállapítás csak „egy [...] gondolatmenet kiragadott eleme” (Veres 2003. 67.), ez az érv a szövegből kiemelt tézis jellegét nem hatálytalanítja – legföljebb alárendeli azt valami általánosabb érvényű megfontolásnak. Veres András megjegyzését mégis, úgy gondolom, illik komolyan venni. Az ellenérzés is jelzés, kifejezése egy eltérő, idegen problémaérzékelésnek – s valami mélyebben fekvő megoldatlanságnak. Valami tehát még lényegét tekintve tisztázatlan.

A magam álláspontjának polemikus bizonygatása helyett, úgy vélem, az vezet leginkább célra, ha – bár a kritika egészéből változatlanul „kiragadva” – az inkriminált tézist megpróbáljuk kicsit módszeresebben körüljárni. Ehhez persze meg kell vizsgálnunk, hogy a) mit is mond valójában a költő, b) tézise honnan ered, s végül c) a tézis fölállításának milyen gondolati következményei vannak. S mindezek után, ha szükséges, értelemszerűen módosítandó vagy legalábbis körülhatárolandó a recepcióesztétikára való utalás.

 

2

Kiindulásként újra föl kell idéznünk, mit is írt valójában a költő. A minket érdeklő tézis Kosztolányi összegyűjtött költeményeinek (1935) „hatásáról” szólva merül föl. „Hatása”, mondja a kötetről József Attila, „itt rezeg bennem”, s ez a hatás valami „tétovaságra emlékeztet, mely oly hasonló a gyerek mosdás előtti, az álom különös szabadságához ragaszkodó, de az éberség világába lassan már beilleszkedő állapotához” (JAÖM III.167.). Egy verskötetnek olvasójára tett hatásáról számol be tehát, s e hatást, amely egy, az olvasóhoz képest külső, idegen eredetű szöveg hatásaként jelenik meg, egy hasonlítással, a gyerek mosakodás előtti állapotának fölidézésével sajátjává teszi. Azt, amit a versszövegek sugallnak neki, a saját személyes élményeire fordítja le – saját személyes (pszichoanalitikusan orientált) élményeivel értelmezi. Ez tehát egy hermeneu-tikai aktus. S itt, e ponton lép be az inkriminált tézis: „Ki teszi ezt [ti. a hatást] – Kosztolányi-e, a költő, vagy én, az olvasó? A költeményt, a valóságosat, melyet a nyomtatott betűjel, a szavakká formált anyagi hangok zörejrendszere egyszerre idéz fel a szívben és az elmében,  a  tudattalanban meg a tudatban, költő és olvasó együtt alkotják” (JAÖM III. 167.).

Kétségtelen, ebben a tézisben explicit formában nincs jelen a recepcióesztétikára elsődlegesen jellemző retorikai nézőpontú hermeneutikai megközelítés: a versalkotó olvasásnak retorikai alakzatokra figyelő, az általános hermeneutika szabályai szerint működésbe hozott értelmezési sorozata. Sűrítve és demonstrálva, az általános hermeneutika helyébe a speciális pszichoanalitikus hermeneu-tikát állítva azonban mindez jelen van a szövegben: az olvasó, az olvasás (a szöveget kiteljesítő értelmezés), amely a versből indul ki, de azzal nem azonos – itt sűrítve megjelenik. Nagy kérdés persze, mi az olvasó szerepe e fölfogásban: érti-e avagy saját parcialitása szerint, önmaga számára, kreatívan, félreérti a költő produkcióját, a verset? A mai, her-meneutikai alapozású recepcióesztétika, tudjuk, a „magányos szöveg” tapasztalata jegyében lényegében a második lehetőséget, a kreatív félreértést vallja. (Ennek az álláspontnak a részletes bemutatására itt természetesen nem lehet vállalkozni, de – úgy gondolom – nem is kell. Az már egy másik tanulmány lenne.) József Attila „válasza” kérdésünkre implicit. Explicit formában „csak” annyit mond ki, hogy a „költeményt [...] költő és olvasó együtt alkotják”, azaz szerinte az olvasó is versalkotó tényező. De hogyan? Mi az alkotó szerepe az olvasónak? Erre a kérdésre a választ a tézis folytatásából következtethetjük ki: „A költő írás közben olvasó is, s a költemény tudatformáját, az ízlést, az esztétikai szabályt a költő az olvasóból vonja el” (JAÖM III.167.). Ebben a megállapításban újabb két, alapvető jelentőségű tézis van kimondva. (1) Írás, azaz alkotás közben a költő maga is olvasó, vagy-is két szerep (a költő valóságos s az olvasó kikövetkeztetett szerepe) azonosítódik – a költő nézőpontjából. (2) Az alkotó költő, aki alkotás közben olvasó is, a megfigyelt, kikövetkeztetett olvasóból „vonja el” az „ízlést”, „esztétikai szabályt”, ami a „költemény tudatformáját” létrehozza. Az olvasó esztétikai aktivitása itt, sajátos inverzióként, a költő szemszögéből, mint a költő fölismerő és alkalmazó aktivitása jelenik meg. S ugyanakkor – ez tagadhatatlan – ebben az okfejtésben maga az olvasóból elvonandó ízlés, esztétikai szabály stb. nem jelenik meg. Vagyis az olvasói aktivitásnak csak (néhány elemmel jelzett) köre villan föl, s nem maga az olvasás aktusa íródik le.

Ha van valami, ami érdemben elkülöníti József Attila álláspontját a recepcióesztétikától, akkor kétségkívül ez a sajátos inverzió az. Itt nem a szöveggel szemben elhelyezkedő magányos olvasó, hanem az olvasóval szemben elhelyezkedő magányos költő az, aki megjelenik. Neki kell fölfognia, kikövetkeztetnie olvasóját, annak igényeit stb. S ez a kikövetkeztetés sem íródik le a maga teljességében, mert – kritikát írván – József Attila ezúttal nem a költő s nem is az olvasó, hanem egy idegen költőt megérteni igyekvő, annak költeményeiről beszélő kritikus szerepében szólal meg. Ám, s ez rendkívül figyelemre méltó, álláspontja szerint, „[h]a a mű formájáról, magáról a műről szólunk, nem is beszélünk egyébről, mint arról, hogy a költő, mielőtt tollat vett volna kezébe, milyennek fogta föl az olvasót” (JAÖM III.167.). A költő–szöveg– olvasó–olvasás sor így kiegészül az olvasót fölfogó (kikövetkeztető) költő fölvételével, azaz a költőszerep gazdagodásával. Az olvasó azonban így csak inverzióként, mint Kosztolányi (kikövetkeztetett) olvasóképe jelenik meg.

Ez az inverz recepcióesztétika megítélésem szerint József Attila élethelyzetének, alkotói gondjainak lenyomata. Nem az olvasás szerepét megvilágító elméletet akart megalkotni, hanem saját maga problémáira keresett – az olvasóval s az olvasással is szembesülő – megoldást. Ennek ellenére változatlanul úgy gondolom, hogy álláspontja kapcsolatba hozható a recepcióesztétikával, sőt azt lényeges vonatkozásban anticipálja – a maga belső szükségletei szerint.

A különbség, pontosabban az inverzió abból fakad, hogy József Attila és a recepcióesztétika értelmezői pozíciója két különböző korszak szülötte, s mindegyik más-más szituációra reagál. József Attila megfontolásai, úgy vélem, saját, korhoz és szituációhoz kötött személyes tapasztalatai és problémái, olvasmányai és speciális (különböző szerepeit egyesítő) „olvasói” igényei szerint alakultak ki. Meg akarta ugyanis érteni azt a költészetet, amelynek alkotóját, Kosztolányit személyében is kedvelte és becsülte, aki vonzotta, de akitől mégis lényeges pontokon különbözött, s eközben szembekerült a „saját” és az „idegen” együttes megértésének problémájával. Éppen ezért életrajzilag is, gondolkodástörténetileg is érdekes kérdés, hogy álláspontjának kialakítása közben ki vagy kik voltak azok, akik írásaik és megfontolásaik révén az olvasói aktivitás irodalmi szerepének figyelembevételére ösztönözték vagy legalább idevágó opciójában megerősítették.

 

3

Úgy gondolom, mindenekelőtt Horváth János nevezetes tanulmányának, a Magyar irodalomismeretnek (1922) ismerete valószínűsíthető. A tanulmány a Minerva 1922. évi kötetében bárki számára hozzáférhető volt, a Horváth-tanítványok számára pedig evidenciának számított, hogy alapvető jelentőségű értekezésről van szó. Márpedig József Attila, tudjuk, Horváth-tanítvány volt. Ahogy Szabolcsi Miklós írja: a budapesti egyetemen tanuló József Attila „[a]z első félévben, tehát 1927 őszén-telén be-bejárt a bölcsészkarra, erre vallanak félév végi kollokviumai. Horváth János mindkét kollégiumából jelesre kollokvált, szemináriumán jelesen dolgozott” (Szabolcsi 1992. 11.). S bár a költő bizonyos értelemben ekkor is deviáns hallgató volt, szemináriumi jegyét pl. nem dolgozattal, hanem verssel érdemelte ki  (Szabolcsi 1992. 12.), professzorát tisztelte és becsülte – később is. 1935-ben, éppen a Kosztolányi-kritika évében pl. „volt tanítványa”-ként dedikálta a professzornak a Medvetánc kötetet („Horváth Jánosnak tisztelettel és szeretettel volt tanítványa. Bpest 1935”), később pedig – nem vita nélkül ugyan, de – messzemenő elismeréssel írt a professzor Magyar versek könyve (1937) című antológiájáról (JAÖM III. 188–192., vö. Szabolcsi 1992. 12.). Horváth János versértését, széles körű, nagy tudását, módszerességét az ilyen kvalitásokat sokra tartó József Attila kétségkívül respektálta, s elmondható, ha tanult valakitől a pesti egyetemen, akkor Horváthtól (s Pauler Ákostól) bizonyosan tanult. A Magyar irodalomismeretet pedig mint a professzor elméleti alapvetését föltétlenül ismernie kellett.

De miért érdekes számunkra a Magyar irodalomismeret? Horváth János ebben az írásában adja az ún. irodalmi alapviszony meghatározását és leírását. „Az »irodalom«-nak – írja itt – örök érvényű meghatározását adni nem lehet, mert időben változó fogalom. De meg lehet jelölni, mi az állandó mindabban, amit eddig literaturának, irodalomnak neveztek, meg lehet állapítani mindennemű irodalmiság végső feltételeit.” Ezt a következőképpen adja meg: „Hogy irodalom bárhol és bármikor létrejöhessen, ahhoz kellett valaki, aki megírjon valamit, s kellett valaki, aki azt el is olvassa. Író, írott mű és olvasó kellett hozzá. Írók és olvasók szellemi viszonya írott művek közvetítésével: ennél elvontabb, szélesebb s egyszersmind igazabb alapra aligha lehet visszavezetni az irodalom  állandó lényegét” (Horváth 1956 [1922]. 15.).

Ez az alapviszony Horváth fölfogásának centruma; egész koncepcióját erre építi föl. Aki tanulmányát elolvassa, óhatatlanul s megkerülhetetlenül szembekerül ezzel az alaptézissel. S az olvasó szerepe ismételten, egyre bővülő jelentéskörrel föl-fölbukkan a szövegben. „Az irodalmiság végső alapja tehát, ismétlem, egy szellemi életbeli viszony, mely írók és olvasók között az előbbiek által írt (megrögzített) szövegek közvetítésével érvényesül.” Majd, folytatásképpen, az olvasó szerepének indoklását is adja: „Hogy írók és műveik nélkül nincs irodalom, abban senki sem kételkedik. De hogy feltételei közé az olvasóközönség, e passzívnak hihető harmadik is odatartozik, némelyek talán hajlandók tagadni. S igazuk volna, ha az irodalom a megírott műveknek az a holt tömege volna, mely némán gubbaszt egyvégtében a könyvespolcokon. De nincs igazuk annak szemében, ki a történettudomány tárgyának az egykori élet valóságát tartja. Amit soha senki el nem olvasott, azt soha senki nem tarthatta irodalomnak. Lehetett az a legnagyobb remekmű, életbeli jelentősége semmi, ha elkészülte után legott tűzbe vettetett. Az legfeljebb egy elkallódott terméke az irodalmi ösztönnek” (Horváth 1956 [1922]. 18.). Majd, megvilágosító példák sorolása után, megerősítésként leszögezte: „az irodalomhoz a közönség is hozzátartozik, s egy mű csak akkor lép be az irodalmi életbe, mikor közönséghez jut el” (Horváth 1956 [1922]. 18.).

A tanulmány egész gondolatmenete itt sajnos nem rekapitulálható (bár nagyon is megérné), meg kell elégednünk az „irodalmi viszony” mibenlétének rövid fölidézésével. Horváth János mindenekelőtt azt hangsúlyozza, hogy e viszony részesei, „az író és olvasó személyek” változók. „Szaporodik idővel az írók száma, kiképződik tehát egy írói rend; szaporodik az olvasók száma: kialakulhat egy olvasó közönség. De nemcsak követik és váltják egymást író és olvasó személyek, hanem változékonyak is; változásra hajlók nemcsak nemzedékenként, hanem egyenként, saját egyéni életük folyamán is. A holnapi író és olvasó nemcsak személy szerint más, mint a mai, hanem másféle is; lelki konstrukciója, tartalma, műveltsége, hajlamai, életkörülményei folytonos módosulásban vannak vagy lehetnek” (Horváth 1956 [1922]. 20.). Az irodalmi viszony maga tehát történetileg változó (s nem statikus és végképpen nem örök). Ám szerinte „e viszony végtelenül ismételt létesülésének” mégis vannak „végső eredményei”. „A változó apparátussal forgalmazott, változó személyek között végbemenő, újabb és újabb s másféle művek által közvetített és az irodalmi gyakorlat változó alakiságain keresztül érvényesülő irodalmi viszony létrehoz ugyanis végül valami kollektív eredményt, melyben a változó határozmányok legvégsőjét kell felismernünk.” „Nem más ez, mint az egyéni különféleségek fölött és ellenére létrejövő, kiegyenlítődött, írót s olvasót irodalmi szempontból egyneművé avató közös lelki forma. [...] E közös lelki forma egyrészt fejlődmény, aktuális eredője az egész irodalmi múltnak, némiképp kényszerű megkötöttség, öröklött hajlam: irodalmi ízlés; másrészt azonban eleve-állásfoglalás minden továbbival szemben, adva levő foglalat az aktuális irodalmiság számára, befogadóképesség és akarat, mérték és ítélet, szemlélet és eszmélkedés: egyszóval irodalmi tudat” (Horváth 1956 [1922]. 21.). „Az irodalmi tudatban pedig, a közös lelki forma e másik jelenségében mintegy eszméletre jut, önmagát szemléli az irodalom” (Horváth 1956 [1922]. 22.).

A Magyar irodalomismeretnek ez az erősen vázlatos és szándékoltan egyoldalú, csakis az olvasói szerepre ügyelő áttekintése önmagában is kétségtelenné teszi, hogy itt József Attila megfontolásának egyik számottevő előzménye érhető tetten. Horváth János, elutasítva az olvasói szerep passzivitásának hiedelmét, nagyon is számolt az olvasó irodalmi fontosságával. Fölmerül azonban a kérdés, hogy e szövegnek van-e valami, bármi nyoma a Kosztolányi-kritikán, amely olvasására vallana.

Hogy József Attila ismerte ezt a tanulmányt, arra több konkrét jel utal. A figyelmes olvasónak már e kivonat ismeretében is föltűnhet, hogy Horváth János a maga koncepcióját az állandó és a változó mozzanatok dinamikájára építette föl, s e mozzanatok szerepeltetése a gondolatmenetben szigorú logikával, módszeresen történik. Az irodalmi állandó és változó mozzanatának fölvétele pedig, ismeretes, már a fiatal József Attila alapozó jellegű esztétikai gondolatmeneteiben, így pl. az Irodalom és szocializmusban is hangsúlyosan föltűnik (vö. JAÖM III. 95–96., 98–99.) – akkor, 1930 körül ez még nyilván friss olvasmányélménye volt. Árulkodó jel az is, hogy mindaz, amit a Kosztolányi-kritika szerint a költő az olvasóból von el: a „költemény tudatformája”, az „ízlés”, az „esztétikai szabály”, voltaképpen megegyezik „az irodalmi gyakorlat változó alakiságain keresztül érvényesülő irodalmi viszony” „kollektív eredményé”-vel, „az írót s olvasót irodalmi szempontból egyneművé avató közös lelki formá”-val. S bármilyen apró jel is, roppant beszédes visszautalásnak tartom, hogy a „költemény”-nek, amelyről József Attila beszél, van egy hátravetett értelmező jelzője: „A költeményt, a valóságosat...” – mondja, s ez a „valóságos” költeményre való rámutatás egyúttal önkéntelen visszautalás a verset „az egykori élet valóságá”-val összefüggésbe hozó Horváth Jánosra, pontosabban arra a distinkciójára, hogy: „Amit soha senki el nem olvasott, azt soha senki nem tarthatta irodalomnak. Lehetett az a legnagyobb remekmű, életbeli jelentősége semmi, ha elkészülte után legott tűzbe vettetett. Az legfeljebb egy elkallódott terméke az irodalmi ösztönnek.” (A költeménynek s a valóságos költeménynek ez a megkülönböztetése alighanem arra is rávilágít, hogy miért vált fontossá József Attila számára elvileg is az olvasó, hisz olvasó nélkül a vers nem valóságos vers. S tudjuk, adatok vannak rá, hogy az olvasó nélküli verset, a visszaigazolás és befogadás elmaradását személyes problémájaként élte meg.)

S hogy József Attila ismerte a Magyar irodalomismeretet, az eddig említett nyomokon túl, paradox módon, egyik – későbbi – cikkének Horváth Jánossal vitázó passzusa is igazolja. 1937-ben, a Horváth szerkesztette Magyar versek könyvét méltatva egy helyen arról ír, hogy: „Ám ha úgy van, hogy »régen művelt embernek illett olvasnia Bonfi-nit, Pázmány Pétert, de azon senki sem ütközött meg, ha Balassa verseit vagy a Zrínyiászt nem ismerte« – akkor Balas-sa versei nem sorolhatóak keletkezésük korába, hanem abba a korba tartoznak, amikor beléptek az irodalomba s ismeretük a művelt közönség szempontjából szükségessé vált” (JAÖM III. 189.). Ám ez az érv, amelyet itt költőnk Horváth János ellen fölhoz, magától Horváthtól, a Magyar irodalomismeretből származik. Ott ugyanis a professzor éppen arról beszél, hogy Mikes Törökországi leveleit jóval keletkezésük után ismerte meg az olvasóközönség, Katona Bánk bánját pedig „szerzője életében észre sem vették”. A következtetés (amelyet egyébként e cikk korábbi helyén is idéztem már) pedig mindebből ez: „az irodalomhoz a közönség is hozzátartozik, s egy mű csak akkor lép be az irodalmi életbe, mikor közönséghez jut el” (Horváth 1956 [1922]. 18.). Nem hihető, hogy itt véletlen egyezésről lenne szó, hiszen még a mű és közönsége találkozását kifejező ige is azonos; itt is, ott is a belép/lép be szó fordul elő. S hogy azt, amit itt a professzorral vitázva József Attila fölemlít, másfél évtizeddel korábban maga Horváth János is úgy fogta föl, ahogy 1937-ben tanítványa, a Magyar irodalomismeret egyik példája is elárulja: Horváth szerint nemcsak „belép” egy mű az irodalmi életbe, de ki is eshet onnan, sőt esetleg újra vissza is kerülhet oda. („Viszont olykor egész régibb korok összes termelése feledésbe merül, mintha sohasem lett volna: az elfeledettség idején nincs is annak semmi része az akkori irodalom életében; de hí-vassék fel reá újból a figyelem, tegyék közzé újból nyomtatásban: ismét eleven tényezője lehet ez emlékezésre ébredt kor irodalmának” [Horváth 1956 (1922. 19.)

 

4

Úgy gondolom, az eddig mondottak alapján bizonyítottnak tekinthető: a Kosztolányi-kritika írásakor József Attila ismerte és – céljainak megfelelően – fölhasználta a Magyar irodalomismeretet, annak az olvasó irodalmi szerepére vonatkozó fölismeréseit. A kérdés csak az: álláspontja Horváth János álláspontjának egyszerű megismétlése, lemásolása-e? Meggyőződésem szerint semmiképpen; a Kosztolányi-kritika az átvételek ellenére is más, mint mintája. Legalább egy, de nagyon lényeges ponton radikálisan továbbviszi azt.

S ez a pont éppen az alaptézis: „A költeményt [...] költő és olvasó együtt alkotják.” Egy láncszem tehát hiányzik a rejtve bontakozó gondolatmenetből, s ez vagy az alkotás folyamatának egy számunkra eddig rejtve maradt gondolati ugrása – vagy egy újabb, még nem azonosított szöveg inspirációja.

E ponton érdemes figyelembe venni, hogy a kritika szóban forgó alaptézise a szöveg első változatából még hiányzik. Az Ének a semmiről című első változatban még ez áll: „A hatás, melyet ez egymás után olvasott költemények keltettek bennem, szintén a kalandorregények után fennmaradó tétovaságra emlékeztet, mely oly hasonló a gyermek mosdás előtti, az álom szabadságához ragaszkodó, de az éberség világába már beilleszkedő állapotához. Mi váltotta ki ezt a hatást? A versek zeneisége, melynek ritmusára gazdag képek sokasága vonul el az olvasó előtt? Vagy éppen a Kosztolányi-versek álomszerűsége? Mert álomszerűek” stb. (JAÖM III. 409.). Itt tehát, láthatjuk, nincs szó az olvasó alkotói szerepéről, csak vers és olvasó egyirányú, a versnek az olvasóra gyakorolt hatásáról.

Az első és a második (majd a tárgyalt szempontból azonos harmadik, végleges) változat elkészülte közben azonban, minden jel szerint, József Attila megismert egy cikket: Berthold Brecht cikkét. Új Szellemi Front című vitairata a Szocializmus 1935. májusi számában jelent meg (ez a szám tehát volt a kezében), s ugyanott, a 235–236. lapokon jelent meg Brechtnek a Pariser Tagblatt ankétjára írott hozzászólása is, A költő írja meg az igazságot címmel. Ebben a cikkében Brecht arról a kérdésről mondja el véleményét, hogy: „Mi a költő hivatása korunkban?” Válasza, amelyet azután részletesen kibont és értelmez, meglehetősen nyílt. „E kérdésre csak az a feleletem: a költő írja meg az igazságot!” Ám ő maga is tudja, hogy e fölállított követelmény teljesítése nem olyan egyszerű: „Tételem a költőket három nagy nehézség elé állítja.” Szempontunkból e három nehézségből a harmadik az érdekes. „Arra, aki az igazságot meg tudja írni és fel tudja ismerni, egy harmadik nehézség leselkedik” – írja Brecht. „Az író évszázadok óta művei terjesztésének gondját másra bízta, és azt hitte, hogy közvetítője mindenki számára eljuttatja írását. Azt hitte: én beszélek, és aki hallani akar, meghallhat. A valóságban pedig ő beszélt, de csak az hallotta, aki fizetett. Nem mindenki hallotta szavait, és aki hallotta, nem akart mindent hallani. Erről már sokat és tulajdonképpen keveset beszéltek. Csak azt emelem ki most, hogy az író már nem »valakinek ír«, mint régen, hanem egyszerűen »ír«. A valóságot pedig nem lehet csak »írni«. Azt mindenképpen valakinek kell írni. Annak kell írni, aki tud mihez kezdeni véle. Az igazság felismerése olyan folyamat, amelyben az író és olvasó együtt vesz részt. Jól és jót kell hallani tudnunk, hogy jót mondhassunk. Az igazságot ravaszul kell megírni és ravaszul kell meghallani. És nekünk, íróknak, fontos, hogy kinek mondjuk és ki mondja nékünk” (Brecht 1935. 236.).

Brechtnek ezt a fölfogását megismerve, úgy gondolom, nem lehet kétséges: írására József Attila nemcsak rálapozott, nemcsak beleolvasott (az új lapszámot kézbe vevő szerzők szokása szerint), de az „író és olvasó” együttes szerepéről mondottak meg is fogták figyelmét. Az a brechti tézis, hogy: „Az igazság felismerése olyan folyamat, amelyben az író és olvasó együtt vesz részt” – szíve szerinti tézis volt, s mindjárt föl is használta.

Hogy miért fogta meg ez a tézis, azonnal nyilvánvalóvá lesz, ha elolvassuk Munkanélküli írók táppénze című, valamikor 1935 első felében, tehát igencsak időközelben írott cikkét. Ebben, bár ő maga is sokat nélkülözött, elutasította a nyomorgó írók intézményes támogatását. Miért? Azért, mert „[a]z írók, a tehetségesek, egy kicsit önmagukat is megvizsgálhatnák, hogy miért nem kapós az árujuk. Az irodalom is termelés, társadalmi szükséglet kielégítésére szolgál, s az ma már nem elegendő, hogy egyesek tetszését megnyeri a munka.” „A szóban forgó írók kivonták magukat az életből. Valóban nyomorognak és mégis álnyomorban élnek.” „Íróink többsége [...] nem képes válaszolni [a közönség, az olvasók lelki problémáira], elszakadt az élettől, nincsenek a közönséggel közös élményei, melyeket megformálhatna. Saját, analóg érzelmei, problémái elvont kérdésekké válnak” (JAÖM III. 154.). Ezek az írók, bár „tehetséges, megnyilatkozásra képes lelkek”, tapasztalata szerint: „Kivonják magukat az életből, s az élet kivonja őket magából” (JAÖM III. 155.). Hogy mindebben igaza van-e költőnknek, szempontunkból most mellékes. A fontos az, hogy e diagnózis voltaképpen saját helyzetének (önkritikus) kivetítése, s érvelésében nagyon erősen megjelenik a vágy, amely író és olvasója közösségét, egységét óhajtja. Ez valójában az olvasóközönségétől elszakadt írólét belső tarthatatlanságának kimondása.

Vágya, jól érzékelhetően, a problémaközösség: egy olyan helyzet, amelyben az író alkot, az olvasó pedig a műben saját problémájára kap választ, s így összetartoznak.

 

5

Ami az eddigiek után bizonyosnak tekinthető: a Kosztolányi-kritika 1935. július 15-én jelent meg A Tollban, a májusi Szocializmusban olvasott Brecht-tézis megismerése tehát szerepet játszott az írás végleges változatának megfogalmazásában.

A fönnmaradó probléma immár csak az, hogy az olvasóknak ez a fölértékelése csakugyan a recepcióesztétika problematikája felé vitte-e József Attila gondolkodását.

Maga a brechti inspiráció, úgy hiszem, kétségkívül ebbe az irányba mutat: „Az igazságot – írta ugyanis Brecht – ravaszul kell megírni és ravaszul kell meghallani.  És nekünk, íróknak, fontos, hogy kinek mondjuk és ki mondja nékünk” (Brecht 1935. 236.). Azaz e fölfogásban az olvasó aktív, szerepe pedig fontos és visszaható, sőt szinte egyenrangú az íróéval. A Kosztolányi-kritika végleges változatában, úgy vélem, erre az olvasói szerepre esik a hangsúly: „A költő írás közben olvasó is, s a költemény tudatformáját, az ízlést, az esztétikai szabályt a költő az olvasóból vonja el.” Ezért van, hogy „[h]a a mű formájáról, magáról a műről szólunk, nem is beszélünk egyébről, mint arról, hogy a költő, mielőtt tollat vett volna kezébe, milyennek fogta föl az olvasót. A költő igazi véleménye rólunk, olvasókról [...] nemcsak abban rejlik, amit mond, hanem abban is, főleg abban, ahogyan mondja” (JAÖM III. 167.). Ebben a gon-dolatmenetben, nem kétséges, az olvasó visszaható szerepe jelenik meg. S ezért van, hogy a Kosztolányi-kritika, József Attila szerint, nem Kosztolányiról, az önmagába zárt, izolált költőről, nem is egyszerűen verseiről szól, hanem az olvasónak Kosztolányi adta implicit képéről. József Attila pedig kritikája megírásakor ezt a hagyományosan „néma” és „láthatatlan” olvasót tematizálja, mutatja föl.

A Kosztolányi-kritika tehát egyszerre Kosztolányi olvasóképének rekonstrukciója s József Attila (másodlagos, származtatott) olvasóelképzelése – a Kosztolányi-költemények interpretációja révén. (Hogy ez az interpretáció a kritikában hogyan, milyen eszközökkel bontakozik ki, szempontunkból most másodlagos kérdés. Itt elég arra utalni, hogy ennek az értelmezésnek a szempontjai, apparátusa meglehetősen összetettek; szétszálazása, elemeinek elkülönítése stb. egy másik tanulmány feladata lehet csak.) Ami mindebből most érdekes számunkra, az csupán annyi: az olvasónak ez a sajátos tematizálása, bár nem azonosítható a később kibontakozó recepcióesztétikával, mindenképpen afelé mutat, egyes vonatkozásaiban azt előlegezi meg.

A különbség, a speciálisan József Attila-i megfontolás, a rá olyannyira jellemző inverz logika persze önmagában is figyelemre méltó s szem előtt tartandó fejlemény.

 

6

Óhatatlanul fölmerül az a kérdés is: véletlenszerű, alkalmi megnyilatkozás volt-e mindez József Attilánál? Veres András, a kritika egészéről szólva, annak kváziegyediségét hangsúlyozza („jószerivel ez az egyetlen írása József Attilának, amelyre...” [Veres 2003. 66.]). Magam – anélkül, hogy a kritika egészének egyediségéről véleményt formálnék – úgy gondolom, hogy az olvasó tematizálása s mindaz, amiről eddig szó volt, nem egyszeri, folytatás nélküli, pláne nem alkalmi ötlete volt költőnknek. Az olvasó léte vagy nemléte, szerepe és aktivitása ezt követően haláláig foglalkoztatta.

Az első szöveg, amelyet be kell vonnunk áttekintésünkbe, egy datálatlan, a „Sulyok Miklós”-féle kéziratok közül való négyoldalas gépirat. (Az internetes kritikai kiadásban ez a 89. számú.) Ez a töredék minden jel szerint (A művek alkotóinak és kiadóinak... címmel) ismert, a Szabolcsi-féle kritikai kiadásban is szereplő töredéknek (JAÖM III. 253– 256.) részben azonos, teljesebb változata. Szabolcsi az általa közölt szöveget, „Szántó Judit emlékezeté”-re építve, „1933 elejéről való”-nak tartja (vö. JAÖM III. 452.). Mivel a két töredék összetartozik, sőt egy mű két változata a két szöveg, elvileg ezzel a „Sulyok Miklós”-féle szövegnek is adott a keletkezési ideje. Magam azonban – éppen a most terítéken lévő problematika József Attila-i fölfogásának ismeretében – úgy gondolom, jóval későbbi, talán 1937 első feléből származó munkáról van szó. (Szántó Judit datálása, mint többnyire mindig, ez esetben sem elfogadható.) Érteni vélem ugyan, hogy miért s hogyan merült föl az 1933-as szereztetés, ám a marxista nézőpont s frazeológia érvényesítésének igénye nemcsak az 1933 előtti, hanem a kései, freudomar-xista József Attilára is jellemző. (Gondoljunk csak a Hegel, Marx, Freud körüli vitára, illetve Miklós Tamás érveinek Horváth Iván adta cáfolatára [Horváth 1992. 316.].) A datálás szempontjából döntőnek azt tartom, hogy a 89. számú töredék talán legjelentősebb gondolata („Az irodalmat azonban nemcsak az olvasók befolyásolják lényegesen, hanem azok is, akik nem olvasnak”) ötletként (vagy szempontként) a Horváth János szerkesztette Magyar versek könyve (1937) előszavának kivonatolása közben bukkan föl József Attilánál. Az in-ternetes kritikai kiadás 126. számú. szövegében, ahol József Attila az előszó XVI. lapját glosszázza, írja le: „kik olvasnak és kik nem”. S mivel joggal föltételezhető, hogy Horváth Jánosnak ez az újabb inspirációja időben nyilván megelőzi a rá épülő gondolatmenetet, a 89. számú szöveg csak az antológia kijegyzetelését, sőt – talán – ismertetését (JAÖM III. 188–192.) követően, de még József Attila betegségének kirobbanása (1937 nyara) előtt született.

Maga a szöveg, bár irodalomszociológiai igényűnek látszik, szempontunkból alapvető jelentőségű megállapításokat tesz, sőt logikája, következtetéseinek menete nagyrészt az olvasókra, illetve nem olvasókra épül. A „művek alkotóinak és kiadóinak” kapcsolatáról szólva az íróknak „és következésképpen az irodalomnak a kiadóktól való függésé”-ről beszél, amely szerinte kettős. Közvetlen és közvetett; számunkra a második eset az érdekes. „Az írók közvetett függése a vásárló olvasókon át érthető meg elsősorban, vagyis az írók és a kiadók ellentétének egységét a vásárló olvasók képviselik.” S ez a függés, amelynek logikáját is bemutatja, megint csak kettős: „az irodalom az uralkodó osztálytól [az olvasók igényei révén] nemcsak értékalkotó, hanem éppannyira értékromboló irányban is függ.” Az irodalom ezért, mondja, „bizonyos értékesség és bizonyos értéktelenség egysége”. S ennek rögzítése után lép a Horváth János-i inspirációt hasznosítva tovább: „Az irodalmat azonban nemcsak az olvasók befolyásolják lényegesen, hanem azok is, akik nem olvasnak.” Amelyik társadalmi réteg vagy osztály nem olvas, az ugyanis „az irodalom alakításában oly módon vesz részt, hogy az ő érzelmeinek, törekvéseinek, gondolatainak kifejezési lehetőségei még nem válnak irodalmi szükségletté, – tehát az irodalom mint szükséglet csak olyan érzelmeknek, gondolatoknak, törekvéseknek az összetételeként szerepelhet, amelyek nem az övéi.”

Szövegünk érvelése, marxista frazeológiája a felületes olvasás számára elfedi azt, amit pedig egyébként József Attila nagyon világosan kimond: az irodalom konkrét társadalmi meghatározottsága az olvasókon és a nem olvasókon keresztül jut érvényre. Az olvasók és a nem olvasók olvasásukkal és nem olvasásukkal visszahatnak az irodalomra, s így alakítják a létrejövő műalkotásokat. A „művek alkotói” ettől nem függetleníthetik magukat, s így az olvasók és a nem olvasók maguk is részesei a megszülető s a meg nem születő művek belső dinamikájának, s alakítják a megszülető művek milyenségét.

Itt tehát az irodalom milyenségének meghatározottsága az íróktól jórészt az olvasókra és a nem olvasókra kerül át.

Innen nézve válik jelentőssé a Magyar versek könyvéről írott, részben már az előbbiekben is idézett, olvasó-nézőpontú megjegyzés. A versek, mondja itt a költő (Horváth János régebbi véleményét visszhangozva), „abba a korba tartoznak, amikor beléptek az irodalomba s ismeretük a művelt közönség szempontjából szükségessé vált”. Ám ehhez mindjárt hozzáfűzi saját, szempontunkból rendkívül izgalmas és előremutató kérdését: „Az a kérdés, költő és közönség hogyan kergetőznek, hogyan keresik és hogyan találják meg egymást” (JAÖM III. 189.).

S innen nézve van annak is jelentősége, hogy József Attila utolsó cikke, A mai költő föladatai, amely 1937. október 15-én jelent meg, teljességgel az eddig vázoltak szellemében érvel: „A költő alkot, és ez nem jelent kevesebbet, mint hogy alakítja a világot, az emberi világot, az emberséget azoknak segítségével, akik a társadalmi munkamegosztás révén mással lévén elfoglalva úgy osztoznak a költő tevékenységében, hogy művét szeretettel veszik magukhoz. Mert a mű nem annyira a művész, mint inkább azok által él, akik szeretik a művészetet, s azért szeretik, mert keresik az emberséget” (JAÖM III. 194.).

Az olvasó aktív szerepének fölértékelése tehát állandósuló, folyamatos megfontolása volt az utolsó években. Azaz semmiképpen nem tekinthető egyedi, véletlenszerű gesztusnak az 1935-ös kritika nézőpontja.

Irodalom

Brecht, Bert 1935: A költő írja meg az igazságot. Szocializmus, 5. 235–236.

Horváth Iván 1992: József Attila és a párt. In: Miért fáj ma is. Az ismeretlen József Attila. Szerk. Horváth Iván és Tverdota György. Bp.

Horváth János 1956 [1922]: Magyar irodalomismeret. In: H.J.: Tanulmányok. Bp.

JAÖM: József Attila összes művei. III. Cikkek, tanulmányok, vázlatok. Sajtó alá rend. Szabolcsi Miklós. Bp. 1958.

Lengyel András 1996: A modernitás antinómiái. József Attila-tanulmányok. Bp.

Szabolcsi Miklós 1992: „Kemény a menny” József Attila élete és pályája 1927–1930. Bp.

Veres András 2003: Világképek dialógusa. József Attila Kosztolányi-bírálatáról. In: Testet öltött érv. Az értekező József Attila. Szerk. Tverdota György, Veres András. Bp. 64–77.