Április 2004
Beszélgetések a sebességről

Bruncsák István

„Sürgető szeretet”

Sebesség-gyorsulás-lassulás
keresztény szemmel

A kereszténység két legfontosabb eseménye – Jézus megtestesülése és feltámadása – körül feltűnően nagy a jövés-menés. Foganása után Mária „útra kelt és a hegyek közé, Júda egyik városába sietett” (Lk 1, 39). Az alvó pásztorok a Megváltó születésének hírére „sietnek” Betlehembe (Lk 2, 16), nemkülönben a keletről felkerekedő bölcsek. Hasonló a helyzet a feltámadáskor. Húsvétvasárnap reggel a sírhoz kilátogató Mária Magdolna az elhengerített kő láttán „elfut” Péterhez és Jánoshoz (Jn 20, 1). Erre a két apostol is a sírhoz „siet”, sőt – ahogy az evangélium megjegyzi – „futott mind a kettő” (Jn 20, 4). A rendkívüli események okozta izgalom érthetően „nyugtalanságot” idéz elő a tanítványok körében. A megtestesülés és feltámadás misztériuma azonban ennél jóval mélyebb teológiai meggondolások mentén köthető a „sebesség-gyorsulás-lassulás” tematikához.

Jézus Krisztus emberré levésével belépett az örökkévaló Isten az időbe, feltámadása utáni mennybemenetelével pedig a mi emberi, időhöz-térhez kötött világunk is valamilyen módon – de mindenképp „valóságosan” – jelen van az örökkévaló Istenben. Mindez ráadásul nem csak egy múltbeli esemény. Keresztény (pontosabban: katolikus) meggyőződés szerint a szentmiseáldozatban átlényegülő kenyér és bor színe alatt Jézus Krisztus továbbra is valóságosan köztünk van. A Krisztussal egyesülő keresztény számára a cél, a vég, a teljesség már realitásként van jelen, bár ezt – véges mivoltából, megkötöttségéből kifolyólag – még nem teljesen birtokolja. „A hívőnek még azzá kell válnia, ami már most, és már most az, amivé még válnia kell” – írja találóan R. Bultmann. Az emberi vágy dinamikájához alkalmazkodva – köztudottan ugyanis két tragédia van az életben: az egyik, ha nem teljesülnek a vágyaink, a másik pedig, ha beteljesülnek – Krisztus úgy teljesíti be azt, hogy egyszerre óv meg a „beteljesülés melankóliájától” (Ernst Bloch) és a beteljesülés lehetetlensége okozta kétségbeeséstől, amelyek adott esetben teljes passzivitásba vagy féktelen rohanásba sodornak, elvétve a lassulás–gyorsulás helyes egyensúlyát. Az Istent eltemető 20. századi ember számára ez a két út kínálkozott: boldogtalansága forrásának, a vágynak kiölése, elfojtása, illetve uralása (keleti meditációs irányzatok elterjedése) vagy pedig a boldogságpótlékok utáni hajsza (a fogyasztói társadalom élménypiacán mesterségesen kreált vágyak kielégítése).

A keresztény létállapotot – „sebesség” vonatkozásban – legtalálóbban talán Pál apostol fogalmazza meg, amikor azt írja a korinthusi híveknek: „Krisztus szeretete sürget minket” (2 Kor 5, 14). Krisztus vágyaink beteljesítését nem pusztán ígérő, hanem garantáló szeretete megóv a boldogság biztos receptje utáni kutatás kényszere okozta idegölő kapkodástól, ugyanakkor – ha valóban részesülünk ebből a szeretetből – a tétlenségtől is, mert cselekvésre ösztönöz. A kereszténység születésénél bábáskodó első tanítványokat is ez a szeretet sürgeti, belső tűz nyugtalanítja. A mennybe távozó Krisztus után eljövő pünkösdi Lélek – amellyel a „mi időnk”, az Egyház korszaka kezdődik el és tart Krisztusnak a világ végén történő, második eljöveteléig – a tűz ünnepévé varázsolja, a szó jelképes és valóságos értelmében is, az Egyház születésnapját. Tüzes nyelvek alakjában, szélzúgás közepette leszáll az utolsó vacsora termébe gyáván bezárkózott apostolokra a Szentlélek, és felhevíti a megdermedt, lelkileg bénult tanítványokat. A rezignált, a veszteségbe beletörődött apostolokba új erő költözik. Annyira áttüzesíti őket a Lélek, hogy Péter beszédére több ezren keresztelkednek meg (vö. ApCsel 2), akik nemcsak meghatódva bólogattak a szép beszéd hallatán, hanem – ők maguk is fellelkesülve – megkérdezik: mit tegyünk?

Így született közel kétezer éve az Egyház, amelynek ma sokan – joggal vagy jogtalanul – vetik szemére mozdulatlanságba dermedt tehetetlenségét vagy a kor kihívásainak mindenáron megfelelni akaró rohanását. A krisztusi szeretet sürgetését, lelkesítő nyugtalanságát azonban már alig érezni. Egyik alkalommal – vacsorához készülőben – gyufásdoboz akadt a kezembe, amelyen – stílszerűen – a felirat azt hirdette, hogy „a hagyomány a tűz továbbadása és nem a hamu imádata”. Azonnal adódott az asszociáció. Két évezred múltával az Egyházban is sokkal jobban kísért a kezdeti tűz továbbadásából hátramaradt hamu imádata, mint magának a tűznek az őrzése és szítása. Nem kevesen tapasztalják (és róják fel), hogy a kezdeti tűzből mára a „keresztény” Európában szinte csak a hamu – idejétmúlt dolgok, egyházi struktúrák, mentalitás – maradt. Kétségtelenül túlzó, ámde mégis elgondolkodtató Nietzsche szarkasztikus megjegyzése: „Az Egyház az istenember sírjára hengerített kő, erőnek erejével megakadályozza újrafeltámadását.” Ha nem is Krisztus feltámadását megakadályozó kő az Egyház, tagadhatatlanul gyakran hiányzik belőle az a tűz, amely Krisztus mai tanítványainak dermedtségét, lelki bénultságát felperzselné, kiégetné, hogy újra „tüzes lelkülettel” és lendülettel szolgáljunk az Úrnak, ahogy Pál apostol a Rómában élő tanítványoktól kéri (Róm 12, 11).

Martini bíboros fogalmazta meg Umberto Ecóval folytatott vitájában: az Egyház elsősorban nem szükségleteket elégít ki, hanem misztériumokat ünnepel. Időt szánva az isteni misztériumok ünneplésére, átélésére, az Istennel való személyes találkozásra, a prohászkai felismeréssel való szembesülésre – mely szerint „Új érzésekből fakadó énekeket nem lehet régi kották nótáira szedni” – nem pusztán a kor elkerülhetetlen kihívásai kényszerítenek majd, hanem egyenesen Krisztus sürgető szeretete. És ez lényeges különbség.

A hamu imádata csak szürkéve tesz, de nem gyújt lángra. A hamu – ahogy maga az Egyház is figyelmeztet – arra való, hogy magunkba nézve, bűnbánatot tartva a fejünkre szórjuk. Így remélhetjük, hogy főnixmadárként új életre támadunk, újra a tűz csiholói és továbbadói, nem a hamu bálványimádói leszünk.