Április 2004
Beszélgetések a sebességről

Világhálógumi

Szövegmontázs

2003 végén mintegy 650 millió internetelő-fizetőt tartottak számon világszerte. A nemzetközi távközlési unió (ITU) adatai szerint a föld népességének mindössze 10 százaléka használta 2003-ban az internetet. Az arány a fejlett országokban 44 százalékos. Az internetelérés legnagyobb akadálya nem az infrastruktúra hiánya, hanem annak magas költsége. (Például Dél-Afrikában a lakosság 96 százaléka jut hozzá valamilyen módon mobiltelefonhoz, míg internetezésre csak a lakosság egyharmadának van lehetősége.) A Föld lakosságának 95 százaléka jut hozzá rádióműsorokhoz, 89 százaléka televízióműsorok-hoz, és 81 százaléka rendelkezik vezetékes vagy mobiltelefonnal. (Mexikóban a lakosság 70 százalékának lenne módja használni az internetet, de ténylegesen csak 10 százalékuk tud élni ezzel a lehetőséggel.) Az eltérések az ún. első és a harmadik világ között óriásiak e téren. Az ENSZ kimutatásai szerint (l. az eKor-mányzat keresztúton című kiadványt) a netfüggés aránya az Amerikai Egyesült Államok és Szomália esetében 169 millió a kétszázhoz (200-hoz). Az ENSZ felhívja továbbá a figyelmet arra, hogy az internet nem éppen a széles körű demokratizálási folyamatok elindítója. Igaz ugyan, hogy ma már szinte valamennyi ENSZ-tagállam kormánya jelen van a világhálón (pontosabban a 191 közül 173), szolgáltatásaik azonban továbbra is szegényesek, s csak kevesen engedik, hogy a polgárok a neten keresztül bekapcsolódjanak a politikaformálásba. Tizennyolc, zömében afrikai állam kormánya továbbra sem tartja fontosnak, hogy elérhető legyen a világhálón.

2003 elején világszerte 580 és 655 millió közöttire tették az internetezők számát, s ez a szám év végére (a legmerészebb becslések szerint) akár 660–900 millióra is ugorhatott. Csak összehasonlításként álljon itt egy adat: tíz éve mindössze tízmillióan interneteztek a földön. Az ugrásszerű növekedés azonban nem jelenti azt, hogy a gondok megoldódtak vagy eltűntek volna: a digitális szakadék drámai nagyságú, az internethasználat növekedésével egyszerre növekszik ez is. Svédországban a legelterjedtebb az internet (a lakosság 70 százalékának van hozzáférése). A legtöbben továbbra is az AEÁ-ban interneteznek (169 millió, ami a lakosság 29 százaléka), a második helyen Németország áll (35 millió). (Más becslések szerint Kína kerül a második helyre, de erről később szó esik.) Minden második internetező az Egyesült Államokban vagy Európában él. A szegény országok lemaradása ezen a téren (is) ijesztő. A 130 millió lakosú Bangladesben csak 150 ezer embernek van internethozzáférése, a több mint egymilliárd indiai körül 7 millióan jutnak fel a hálóra, Szomáliában (7,7 millió lakos) 200, Csádban (9 millió lakos) 4000 internetező él.

Európában, pontosabban annak nyugati felében Svájc az internetbajnok. 2004 elején több felmérés is született Nyugat-Európában, ezek azt mutatják, hogy a kontinensen Svájcban szörfölnek a legtöbben a hálón. Ezzel nem értenek egyet a skandináv országok, ők ugyanis a saját adataik alapján azt állítják, hogy mindenkit lehagynak. Tény, hogy tíz svájci polgár közül hat rendszeresen használja az internetet. Nagy-Britanniában a lakosság 51,8 százaléka szörföl, utána következik Németország 49,5 százalékkal. Svájcban a 14 év feletti korosztályok tagjainak 63,2 százaléka használta 2003-ban legalább egyszer az internetet; 47,2 százalékuk otthon, 26,4 százalék a munkahelyen, 3,8 százalék az iskolában szörföl. A válaszadók több mint fele naponta internetezik, a legtöbben (55,9%) levelezésre használják az netet, majd a keresők következnek (49,7%), utána pedig a hírek (39%). Svédországban a lakosság 77,2 százaléka internetezik, Norvégiában 75, Finnországban 68 százalék.

A fejlett nyugat-európai demokráciákban egészen más jellegű internet-gondok merülnek fel, mint például Afrikában, ahol néhány országban már-már a világháló léte is kétségbevonható. 2003 novemberében attól volt hangos Brüsszel, hogy miért is késik a .eu végződésű domainnév bevezetése... Az Európai Bizottság 2003 májusában bejelentette, hogy még az év vége előtt bejegyzik a .eu kiterjesztést, az EU területén működő webhelyek megkülönböztető, összeurópai azonosítójaként. Ez az újabb páneurópai terv igencsak nagy megpróbáltatás elé állította a kezdeményezőket. Az Európai Bizottság kijelölte ugyan az EURID (European Registry for Internet Domains) nevű szervezetet a .eu végződésű tartománynevek, illetve e-mail címek bejegyzésére és nyilvántartására, az EURID azonban nem írt alá semmilyen megállapodást a Bizottsággal. Ezért, noha Brüsszel májusban még azt remélte, hogy már 2003-ban megjelennek az interneten az .eu kiterjesztésű honlapok, illetve e-mail címek, egyes szakértők szerint erre leghamarabb 2005-ben kerülhet sor.

A magyar internet is alaposan megbolydult, hiszen 2004 márciusától a .hu végződésű internetcímeknél is bejegyeztethető lesz a domainnevek ékezetes változata. Előrejelzések szerint ez nagyot lendít majd a domainkereske-delmen. A .com/.net/.org végződésű nevek esetében már évek óta lehetséges az ékezetes címbejegyzés. Ennek eddig alig volt több értelme, mint telket venni a Holdon, mivel a közelmúltig alig néhány böngészőprogram (Mozilla, Netscape, Opera) tudott tájékozódni az ékezetes nevek között, a felhasználók pedig az ékezetes betűket használó országokban is az ékezet nélküli címírásra szoktak rá. 2003-ban azonban annyira előrehaladt az ékezeteket kezelő szabványok fejlesztése és elterjedése, hogy a szolgáltatók elérkezettnek látták az időt a nemzeti domainnevek ékezetesítésére.

A névosztási szabályokra felügyelő internetszolgáltatók tanácsa (ISZT) a domainkalózok távol tartására többlépcsős regisztrációs rendszert dolgozott ki. Március elsejétől csak azok regisztrálhatnak, akik a saját, nem ékezetes internetcímüket elsőbbségi alapon szerezték (a Népszabadság Rt.-nek a levédett név okán prioritása volt a nepszabadsag.hu-ra, a Matáv Rt.-nek pedig a matav.hu-ra), és most a meglévő elnevezés ékezetes változatát is szeretnék megszerezni. Március 29-től következnek azok, akiknek az első körben elsőbbségük lett volna, de nem voltak elég éberek. Május 10-én azok előtt is megnyílik a lehetőség, akik mindenféle előzmény nélkül kívánnak megszerezni egy ékezetes domainnevet. (Az ékezetes internetcímek 15–45 USD-be kerülnek.)

Az ékezetesítésnek a felhasználók többsége nem örül – ők ugyanis már megszokták a korábbi, ékezet nélküli írásmódot, és a változás elbizonytalanítja őket. Ha az ékezetes, illetve az ékezet nélküli cím két különböző vállalkozáshoz tartozik, az ügyfél nehezen találja meg az interneten azt, amelyiket keresi. Ugyanakkor ennek a változtatásnak csak belső piacon, megfelelő nyelvi környezetben van értelme. Német vagy angol nyelvterületen, az ottani klaviatúrát használva már az első lépés, az ékezetes betűk előállítása is gondot okoz.

Visszatérve a .eu végződéshez: a tagállamok nem tudnak megállapodni a tartománynevek bejegyzésekor követendő szabályokban (Madrid például semmiképp sem akarja megengedni, hogy a baszkok regisztráltathassák az eta.eu tartománynevet), ráadásul még meg sem kezdődött az a folyamat, amelynek során az európai cégek lefoglalhatnának maguknak megfelelő, .eu kiterjesztésű internetes címet. Az Európai Bizottság újabb határidőt tűzött ki ez ügyben, mondván, hogy még 2004 közepe előtt megkezdődhet az igények regisztrálása, s utána „nagyon gyorsan” beindíthatják a rendszert. A terv mindenképpen óriási jelentőségű, hiszen ha Európa egységes egészként jelenik meg az interneten, ez némileg ellensúlyozza majd a jelenlegi, .com kiterjesztésű (az amerikaiak által kezelt) tartománynevek óriási fölényét. Tervek szerint nem pusztán az európai cégek és intézmények, de minden egyes európai polgár is hozzájuthat majd a .eu kiterjesztéshez, méghozzá elenyésző összeg, évi 10–15 euró fejében, s utána létrehozhatja saját honlapját vagy saját e-mail címét. Az EURID illetékesei szerint már a rendszer üzemeltetésének első évében egymillió bejegyzési kérelemre lehet számítani.

Miközben egyesek a jövőben lubickolnak, és nagy, közös európai in-ternetről álmodoznak, 2003. december 9–14. között Svájcban, Genfben megtartották az információtechnológiai (IT) ENSZ-világtalálkozót. Az első internetes csúcstalálkozót... világháló nélkül – élcelődtek a mérvadó nyugat-európai lapok. Az történt ugyanis, hogy a World Summit on the Information Society (WSIS) nevű rendezvényen a résztvevők számára nem biztosítottak szabad internethozzáférést. A WSIS koordináló csoportja szerint túl magasak az internethozzáférési költségek, ezért a szegényebb régiókból érkező résztvevők nem tudnak majd csatlakozni. Az ügyből természetesen botrány lett, mert a világtalálkozó egyik fő kérdése a digitális szakadék áthidalása volt. A szervezők „zseniális” megoldással próbálták elkerülni a botrányt, mondván, hogy minden akkreditált látogató egyórás hozzáférést kap. (Illetve aki tehetősebb, az ötnapos rendezvény időtartamára korlátlan csatlakozási lehetőséget vásárolhatott 199 svájci frankért – vagyis 128 euróért.) Az ilyenfajta bánásmód miatt nemcsak a harmadik világból érkezett szakértők háborodtak föl, hanem egyes kelet-európaiak is. Veni Markovski, a bolgár ICANN in-ternetes társaság igazgatója (ő egyben a genfi WSIS-iroda munkatársa is) azt nyilatkozta a konferencia előtt, hogy ebből az összegből Bulgáriában két hónapig élhetnek az emberek. Humánus megoldást a svájci civil társadalom nyújtott: WLAN-alapú ingyenes hálózatot állítottak fel a konferencia időtartamára.

A fő kérdés természetesen (akár kimondták, akár kulisszatitkokként suttogták) az volt, hogy kinek is kellene irányítania a netet. Az ENSZ-csúcson arról alakult ki a leghevesebb vita, hogy továbbra is a privát szektor domináljon-e a világhálón. Az internet robbanásszerű fejlődése az utóbbi években új kihívások elé állította a kormányokat. Leginkább arra kell választ adniuk, hogy ki felügyelje a hozzáférést és a tartalmat, illetve hogy mi módon lehet elterjeszteni a világhálót a szegényebb országokban is. A gondokat növeli, hogy az ENSZ telefonszabályozásért felelős hivatala, a Nemzetközi Távközlési Unió nagyobb befolyást szeretne kapni az internet felett, de ezt az Egyesült Államok ellenzi, mégpedig azért, mert a domináns cégek általában az Egyesült Államokból szolgáltatnak, és részben magánkézben vannak.

Ezzel szemben a fejlődő, illetve az elmaradott, nagyon szegény országok más gondokkal küzdenek. Az afrikaiak arra kérték a konferencia résztvevőit, hogy hozzanak létre egy új nemzetközi alapot az egyre szélesebb digitális szakadék áthidalására. Az amerikai delegáció ezt a kérést nevetségesnek tartotta. Ezen a ponton egyértelműen felmerül egy kényes kérdés: közelebb hozza-e vagy még jobban megosztja a világot az internet? A találkozón több mint negyven ország állam- és kormányfői vettek részt, csakhogy – jellemző módon – szinte kizárólag a harmadik világból, a fejlődő országokból. A fejlett nyugati világ nem képviseltette magát. Kivétel az AEÁ: Washington azért tartotta fontosnak a jelenlétet, hogy „leültesse” a lázadókat. A digitális szakadék viszont egyre nagyobb: míg a fejlett országokban a lakosság túlnyomó hányada hozzáfér az internethez, addig a harmadik világban alig-alig mérhető azoknak a száma, akik rá tudnak kapcsolódni a világhálóra. Az internethozzáférés tekintetében a világ lakosságának 90 százaléka messze lemaradt az élmezőnyhöz képest.

Fejlett országokban természetes, hogy az emberek többsége rendelkezik vezetékes vagy mobiltelefonnal, és ezzel képes az internetre ráállni. Afrikában és Ázsia elmaradottabb vidékein viszont a minimális számítógéppark is hiányzik, nemhogy telefonhálózatról lehessen beszélni. Akad egy-két sikertörténet a harmadik világban is, de ott élethalálküzdelmeket kell vívni a megmaradásért. Mark Davies az afrikai internet-nagyhatalomnak számító Ghánában működteti cégét. „Havonta nyolc és félezer dollárt költünk arra, hogy rá tudjunk kapcsolódni a világhálóra műholdon át, a tetőn van a műholdvevőnk. Ugyanez a sávszélesség New Yorkban havi négyszáz dollárba kerülne. És nemcsak a vonal drága, de a számítógépek is sokkal drágábbak itt, Afrikában, mint a fejlett világban.” Az eredmény: azok is, akiknek van számítógépük és internet-hozzáférési lehetőségük, mindössze e-mailek írására és olvasására használják a netet. Döbbenetes példákról is szó esett a svájci világcsúcson: Indiában például biciklire szerelhető internethozzáférést adó számítógépet fejlesztettek ki, így járnak faluról falura, rendkívül olcsó internetezést nyújtva pár órára. Drót nélküli hálózatra kapcsolódó, egyszerű technikával dolgozó berendezésről van szó.

A másik véglet a jóléti világ. 2004 januárjában a McDonald’s 500 nagy-britanniai gyorséttermét vezeték nélküli internetes (WiaFi) csatlakozási pontokkal szerelte fel a British Telecom Group (BT). Előrejelzések szerint a cég március végére több mint 2200, nyárra pedig 4000 nyilvános helyen lesz jelen a szigetországban ilyenfajta szolgáltatással. A gyorséttermek vendégei a hamburger fogyasztása közben szabadon szörfözhetnek a magukkal hozott – vezeték nélküli, kommunikációs kártyával rendelkező – laptopokkal. A szolgáltatás ára egyelőre nem ismert, de a BT jelenlegi tarifái szerint 20 pennyt kell fizetni percenként, illetve 10 fontot 120 percért. A BT az utóbbi másfél évben kezdte el az agresszív WiFi-telepítést (megtalálhatók immár közterületeken, repülőtereken és éttermekben is). A McDonald’snak ez az első ilyen szerződése a világon, de a közeljövőben várhatóan több hasonlót köt, mert így meg tudja tartani azt a hatalmas vásárlóközönséget, amely a WiFi hiányában elpártolna tőle.

Budapesten (a sikeres Soros C3 terminálprogram után) mások is próbálkoznak a nyílt terekre való internettelepítéssel. A Westel 2003 decembertől a Ferihegy 2A és 2B terminálon, valamint saját üzleteiben – a magyarországi mobilszolgáltatók közül elsőként – kereskedelmi szolgáltatásként nyújtja a vezeték nélküli helyi hálózatelérés (WLAN) szolgáltatását. (A WLAN-technológia nagysebességű vezeték nélküli internethozzáférést tesz lehetővé.) A szolgáltatást a társaság havidíjas és kártyás ügyfelei is igénybe vehetik. A vezeték nélküli hozzáférést a tervek szerint bevásárlóközpontokban és konferenciaközpontokban teszi elérhetővé a Westel. Az ügyfelek a WLAN-szolgáltatást belépési és havidíj nélkül, 15 perces egységekben történő számlázás mellett vehetik igénybe.

Ennél is kellemesebben cseng az internetező fülének egy merész budapesti kezdeményezés története: a Wesselényi utcai Szóda az első olyan kocsma Magyarországon, ahol ingyenes internetszolgáltatást vehetnek igénybe a vendégek (2004. február elsejétől). A HuWiCo nonprofit közösség által kiépített drót nélküli hozzáférési pont (hotspot) egyidejűleg harminc felhasználó számára teszi lehetővé az internetezést. Mindössze megfelelő csatlakozóval felszerelt laptopra vagy kézi számítógépre van szükség. A HuWiCo Magyarország más területein is tervezi hasonló, helyi, ingyenes drót nélküli hálózatok kiépítését, melyhez az internethozzáférést szolgáltató partnerek jelentkezését várja.

Nyugat-Európa nagyvárosaiban sorra épülnek ki a drót nélküli internethozzáférési pontok: a szállodaláncok (Omni Hotels), repülőterek, kávézók (Starbucks) egymással versengve jelentik be új, részben ingyenes hotspotjaikat. Vannak olyan települések is, ahol a helyi önkormányzat vagy nonprofit egyesület üzemeltet ingyenes, drót nélküli internetszolgáltatást (Portland, Seattle, USA). Romániában sehol, Magyarországon egyelőre csak néhány helyen működik hasonló szolgáltatás. A Pannon és a Westel a Ferihegyen, a Vodafone a Budapest Sportaréna területén van jelen. Győrben október óta működik ingyenes drót nélküli internetszolgáltatás a város közterületein. (A hálózat üzemeltetésének költségét a városi önkormányzat állja.) Az ilyen és hasonló dicséretes kezdeményezések azonban még nem jelentik azt, hogy Magyarország az internetes élbolyba került.

Jön a hidegzuhany: közepesre teljesített Magyarország az EU-csatla-kozásra váró országok mezőnyében az információs társadalomra való felkészülés, a tudásalapú gazdaság kiépítése terén – derült ki az eEurope+ program összegzéséből, amelyet az európai miniszteri konferencián ismertettek Budapesten február végén. Az Informatikai és Hírközlési Minisztérium február 27-én közleményben emlékeztette a magyarokat, hogy 2001 júniusában az Európai Tanács göteborgi ülésén elfogadták az eEurope+ akciótervet. A terv alapján az Európai Unióhoz csatlakozni szándékozó országok megfogalmazták azokat a célokat és lépéseket, amelyek révén sikeresen haladhatnak előre az információs társadalom kiépítésében, illetve közelebb kerülhetnek a tagállamokhoz az infokommunikációs eszközök és szolgáltatások elterjedtsége és használata tekintetében. Valamivel korábban, 2000-ben, a lisszaboni csúcstalálkozón Európa vezetői megfogalmazták azt az uniós célt, hogy Európa 2010-re váljon a világ legversenyképesebb, legdinamikusabb tudásalapú gazdaságává, amely képes a fenntartható fejlődés követelményének teljesítésére, s amely nagyobb társadalmi kohéziót, több és jobb munkalehetőséget biztosít.

Vajon miért kapott közepes osztályzatot Magyarország? Hiszen jelentősen túlteljesült a nagy sebességű internetes végpontok növelésének ígérete: az ígért százezerrel szemben a széles sávú internetelőfizetések száma 2002 októberére meghaladta a kétszázezret. (Viszont az is igaz, hogy rengeteg a megosztott csatlakozás.) 2003 márciusától 25 százalékkal csökkent az inter-netezési költség Magyarországon. Az informatikai tárca valamennyi távközlési céggel és számos internetszolgáltatóval megkötötte a kedvezményes telefontarifa-csomagokról szóló szerződést, ezáltal látványosan csökkentek az internetezés költségei. 2004-ben több nagy programot is elindít a magyar kormány: meghirdetik a készenléti rendszer és a harmadik generációs mobilszolgáltatás tenderét, bővítik az elektronikus kormányzati szolgáltatásokat, s jelentős digitális tartalomfejlesztést hajtanak végre. Míg 2002 végén 418 ezer internetelőfizető volt Magyarországon, addig 2003 szeptemberében már 623 ezer. Magyarországon a széles sávon és a hagyományos modemes vonalon (dial up) internetezők aránya egy a háromhoz (az Európai Unióban egy a kilenchez).

Ezek mind szép és jó adatok, de az internetet-felhasználók száma Magyarországon évente átlagosan csupán három százalékkal nő, ami a régió többi országához képest is lemaradást jelent. Ezt különféle kormányprogramokkal próbálja ellensúlyozni Budapest. 2005 szeptemberéig elkészül a Közháló, a kormányzati támogatást élvező informatikai közműfejlesztési program első szakasza. A program keretében több mint 2500 településen összesen 7300 széles sávú közösségi internetes végpontot adnak át. A 7300 végpontból ötezer a Közháló „alhálójaként” működő Sulinet keretében, az IHM és az Oktatási Minisztérium társfinanszírozásában jön majd létre, a további 2300, az IHM által finanszírozott végpontot pedig elsősorban hátrányos helyzetű területeken alakítják ki. A távlati tervek szerint 2008-ra a Közháló a Kárpát-medence valamennyi magyar nyelvű oktatási intézményében elérhető lesz. (A hozzáférési pontok 10 évig élnének, amíg az otthoni internethasználat elterjedése feleslegessé nem tenné ezt a fajta kapcsolódási formát.)

Számunkra, az anyaországon kívül élő magyarok számára rendkívül fontos üzenete volt a Nagyváradon, 2003. november 14-én megszervezett Magyarság az Információs Társadalomban című konferenciának. Erről a grandiózus tanácskozásról a magyar sajtó általában csak úgy tudósított, hogy Nagyváradon megszületett az e-magyarok közössége. Mi történt a rendezvényen? A Magyar Állandó Értekezlet (MAÉRT) informatikai párhuzamaként megalakul a Magyarok az Információs Társadalomban Tanács (MAITT). A nagyváradi tanácskozáson a kisebbségi magyarok szervezetei és a magyar kormány képviselői feltérképezték azokat a lehetőségeket, amelyeket az internet nyújt a trianoni határok áthidalására. Markó Béla, az RMDSZ elnöke beszédében kiemelte, hogy az információs társadalom a többségi nemzettel is összeköti a magyarságot. Az előadásokból kiderült, hogy a magyarok Burgenlandtól Kárpátaljáig igencsak eltérő technikai feltételek mellett részesülnek az információs társadalom előnyeiből. Ukrajnában hiányos a mobilhálózat lefedettsége, Beregszászon még digitális telefonközpontot sem telepítettek.

Valamivel jobb helyzetben van Erdély, ahol a lakosság 1,7 százaléka internetezhet otthonról. Ukrajnában csak 1,3 százalék jut fel (bárhol) a világhálóra. Szlovákia nagyjából Magyarországgal van egy szinten, Burgenland pedig csak ausztriai összehasonlításban marad le. A magyar kormány nem közvetlenül a határon túli magyarságot, hanem főként a kisebbségi oktatási intézményeket támogatja. 2003-ban a támogatás 250 millió forintot tett ki. További 81 milliót a határon túli magyar kultúra értékeinek digitalizálására költöttek a 24. óra program keretében.

A felismerés, hogy az összes magyart fel kell csalogatni a netre, illetve hogy lehetőséget kell biztosítani számukra (bárhol élnének) a digitális szakadék átlépéséhez, Budapestet jó megvilágításba helyezi. Főleg, mivel világtrendről van szó. A digitális leszakadás veszélye régóta foglalkoztatja a politikusokat, a közgazdászokat (gazdag és szegény országokban egyaránt). Az aggodalmak forrása, hogy a fejlett ipari államokban az információs technológia már széles körben elterjedt, és alkalmazása ösztönzően hat a termelékenységre, miközben az elmaradottabb régiók jóval hátrább kerülnek a nemzetközi versengésben. Ezzel persze nem mindenki ért egyet. A Világbank kutatói úgy vélik, hogy a digitális szakadék valójában szűkül, és a nemzetközi támogatásoknak, segélyeknek jobb helyük lenne másutt. Valójában nincs is digitális szakadék – mondják. (Holott a jövedelmi viszonyok romlottak a fejlődő országok kárára.) A gondok belső jellegűek – próbál meggyőzni a Világbank: miközben (szerintük) a digitális szakadék gazdag és szegény államok között eltűnőben van, a fejlődő államokon belül erőteljes polarizálódás folyik. A tehetősebb rétegek jutnak hozzá a telefonhoz és az internethez, míg a lakosság nagyobb része kimarad ebből a világból. Csakhogy a fejlett gazdaságokban több telefon van, mint lakos, míg a szegény országokban száz emberre jut három vonal. A telefon terjedésének sebessége viszont jóval nagyobb volt a fejletlen térségekben, mint a fejlettebbekben az utóbbi huszonöt évben. (Főleg azért, mert a jóléti ipari államok fokozatosan elérték a telítettség állapotát.) Az internet használata is eltérő iramban terjed: az elmaradott országokban akár évi százszázalékos is lehet az ütem, míg a fejlett övezetekben csupán ötven. A telefonvonalak és az internethasználók számát a GDP-vel összevetve kimondottan idillikus kép tárul elénk. Amint már említettük: ez bankárok számigálása, a számok kiváló görbéket eredményezhetnek, de a terepen katasztrofális helyzettel szembesülünk.

India helyzete beszédes e szempontból. Internetcsatlakozásról és telefonozásról értelme sincs beszélni mindaddig, míg a lakosság java része írástudatlan. Az ázsiai szubkontinensen nemcsak a digitális, hanem az óriási kulturális szakadékkal is számolni kell. A kormányzat 2,5 milliárd dollár értékű ötéves programot indított a gondok leküzdésére, harcmodora pedig több mint eredeti. Az állami program a Bitek mindenkinek elnevezésű nagyszabású széles sávú hálózatkiépítési project mellett egy „világkomputer” kifejlesztését is megcélozza. Egy olyan PC-t építenek ki, amelyet az analfabéták is használni tudnának... A hangfelismerő népkomputert a Sillicon Balley-nak becézett Bangaloréban fejlesztik ki. További kezdeményezés, hogy Újdelhi környékén az elektronikus levelezés lehetőségét viszik közelebb a digitális világtól elzárt indiaiakhoz: a postásokat palmokkal látják el, amelyekre letöltik az e-maileket, majd a kézbesítők megmutatják azokat a címzetteknek, akik bepötyöghetik válaszaikat (az analfabéták helyett ezt elvégzik a postások).

A több mint egymilliárd lakosú Indiában az emberek több mint 40 százaléka szegénynek számít, a gyerekek 47 százaléka alultáplált, a lakosság 40 százaléka analfabéta (vidéken az arány 70 százalékos). A lakosságnak csupán öt százaléka tud jól írni és olvasni. A világhálón található információ 68,4 százaléka angol nyelvű, ezért az indiaiak 95 százaléka nem érti azt. Indiában egy PC ára kétévi átlagjövedelemnek felel meg. Ezek az adatok viszont egyáltalán nem befolyásolják azt, hogy az indiai informatikai ágazat évek óta látványosan fejlődik (l. Bangalore esetét, amely immár jelentős játékos a világpiacon, éppen ezért oda immár több mint 1000 multinacionális cég „leköltözött”). A külföldi megrendelésre folyó szoftverfejlesztésben India az élvonalban található, de sokan azt állítják, hogy az ország egyre inkább a fejlett világ IT-iparának olcsó munkabérű kiszolgálójává válik. Az indiai gazdaság számára viszonylag szerény jelentősége van az ágazatnak: a GDP-nek csupán három százalékát produkálja. A kivitelben már tetemes, 16 százalékos részt képvisel.

Máshol – Kína esetében – az internetezés döbbenetes ütemben fejlődne, ha hagynák. Peking politikai okokból kifolyólag gáncsoskodik az internettel. Kínában jelenleg 19 ezer olyan weboldal elérését blokkolják, melyek általános hírekről, politikai eseményekről tudósítanak, vagy például a szórakoztatás, illetve az egészségügy a fő területük. Arra is volt már példa (2002-ben), hogy pár hétre a pártkonferencia miatt betiltották a Google amerikai keresőt az ázsiai országban (az Altavistát ma is blokkolja Peking, de a Google-on sem lehet olyan kifejezésekre rákeresni, mint például Tibet). Persze az ilyen drasztikus lépések nem sokáig igazolhatók, illetve tarthatók, lévén hogy Kínában az internethasználók száma egy-két év alatt akár meg is kétszereződhet. A China Internet Network Information Centre adatai szerint 2003 végén 80 millió internetezőt tartottak számon, ami több mint 30 százalékos növekedést jelent egy év alatt. (Ez megdöntené azt az elméletet, miszerint Németország a második nagyhatalom az internetezés piacán. Százalékban valóban, de egyébként semmiképp. A számok állami manipulálására hivatkozva utasítja el a demokratikus világ azt, hogy Kína lekörözi és a közeljövőben jelentős mértékben elhagyja őket e téren – is.)

Kínában az internetcsatlakozással rendelkező személyi számítógépek számát 31 millióra becsülték 2003 végén (ez az 1,3 milliárd lakoshoz viszonyítva nem túl fényes adat, viszont 50 százalékkal jobb, mint egy évvel korábban volt). A felhasználók kétharmada otthonról szörföl, a többiek zöme pedig internet kávézók szolgáltatásait veszi igénybe. A széles sávú összeköttetéssel rendelkező kínaiak száma 2003-ban 17 millió volt. 2003. januárban a heti netezés átlagos ideje 9,8 óra volt, jelenleg 13–15 óra Kínában. A netezők 7,8 százaléka használta a világhálót szövegküldésre, 18 százalék pedig szórakozik, játszik, zenét hallgat. A statisztikákból kiderül, hogy a kínai netező nem sokban különbözik külföldi társaitól: 39 százalékuk a 18–24 éves korosztályból kerül ki, 40 százalék nő és 60 százalékuk egyedülálló fiatal.

Az Intel szerint Kína 2010-re átveszi az Egyesült Államoktól a vezető helyet a személyi számítógépek piacán. Az Intel szempontjából Kína a második legnagyobb felvevőpiac az Egyesült Államok után. Kínában az előrejelzések szerint 13 millió személyi számítógép talál gazdára 2004-ben, és ekkor fogja átvenni a második helyezést Japántól, ahol 12,7 millió PC értékesítésére számítanak. Az Egyesült Államokban idén 51 millió PC kel majd el az International Data Corp. piackutató intézet számításai szerint. 2002-ben Kínában 11,3 millió, Japánban 12,5 millió, az Egyesült Államokban pedig 47 millió személyi számítógép talált gazdára. Hol található ebben a nagy tengerben Románia? Valahol nagyon a lista végén, talán nem éppen Afrika magasságában.

 

(ENSZ-dokumentumok, a BBC, Reuters, MTI, Xinhua, Népszabadság, The Economist, Index, FigyelőNet, PrimOnline, Transindex, Ziarul Financiar, Napi Gazdaság, Telepolis sajtóanyagaiból összeállította: Sz. G.)