Április 2004
Beszélgetések a sebességről

Stephen Kern

Az idő természete

Ha a festők egy tárgy időben való változását akarták ábrázolni, állandóan a műfaj korlá-taiba ütköztek. Ennek a korlátnak a 18. században Gotthold Lessing szabott formát azáltal, hogy a művészeteket időbeli és térbeli művészetekbe sorolta, mely megkülönböztetés a 19. század végéig kísértette a festőket. A művészek gyakran próbáltak azzal utalni a múltra vagy a jövőre, hogy megfestettek egy mozzanatot, mely túlmutatott a jelenen. Az impresszionisták megkísérelték úgy ábrázolni az időt, hogy ugyanarról a témáról különböző nap- és évszakokban vagy időjárási viszonyok között készítettek képsorozatokat, mint például Claude Monet a szénakazlakról vagy a roueni katedrálisról. Maga Monet így nyilatkozik erről: „A festő nem egy tájat, tengert vagy alakot ábrázol. A festő a nap egyik órájának impresszióját festi meg.” Az impresszionisták azzal is próbálkoztak, hogy a mozgásról alkotott benyomásokat is ábrázolják, de bármilyen mesterien adták vissza a fény változását, amit egy elhaladó felhő kelt, vagy a szél által keltett fodrokat a vízen, ezek egyetlen pillanatban rögzültek.

A kubisták többszörös perspektívák alkalmazásával szerettek volna túllépni a pillanatszerűn, legalábbis néhány korabeli kritikus véleménye szerint. Leon Werth 1910-ben Picasso kubista formáiról írta, hogy  „megmutatják azokat az érzéseket és reflexiókat, melyeket az idő múlásakor érzünk”. Ugyanabban az évben Jean Metzinger kubista festő Braque festményeiről azt nyilatkozta, hogy „az egész kép sugárzik az időben”. 1911-ben Metzinger kifejtette, szerinte hogyan hozza létre a kép idődimenzióját a többszörös perspektíva, mely a kubizmus sajátja. „Megengedték maguknak, hogy körbeforgassák a tárgyat, annak érdekében, hogy pontos ábrázolást adjanak róla, mely az egymást követő nézetekből állt össze. Korábban a festmény a teret birtokolta, most már az időn is uralkodik.” Roger Allard 1910-ben Metzinger festészetéről mondta, hogy az „szintézis az idő múlásában”. Ezek a megjegyzések mind túlzóak. A többszörös nézetek, melyeket a kubisták egyetlen festményben egyesítettek, nem indokolják azt a következtetést, hogy ezek a képek sugároznának az időben. Függetlenül attól, hogy a tárgynak hány egymást követő nézete tevődik egymásra, a vásznat egyetlen pillantással fogadjuk be (eltekintve attól az időtől, ami a szemnek kell, hogy felmérje a vásznat).

Ernst Te Peerdt holland műkritikus az 1899-ben megjelent Az időpillanatok ábrázolásának kérdése a festészetben és a grafikában (The Problems of the Representation of Instants of Time in Painting and Drawing) című munkájában kijelenti, hogy látómezőnket nem időtlen egységek sorozata alkotja. Az észlelés minden pillanatban különböző érzékletek sorozatát összesíti. „[Látómezőnk] nem más, mint azon pillanatok összessége, melyek egyszerre történnek – Nebeneinander – és sorozatot alkotnak – Nachteinander – egy tárgy nézése során.” Ellentétben a fényképpel, a szem képes arra, hogy egyesítse az egymást követő észleleteket. A festő feladata az, hogy ezeket az idősorozatokat megfeleltesse a tér formáinak. Te Peerdt szerint a vizuális művészet képes egy idősorozatot érzékeltetni, de nem tudja egy tárgy mozgását vagy az idő múlását ábrázolni.

Egyetlen más motívum sem érzékelteti jobban az idő egységszerűségét, mint az óra; abban az időben pedig csak néhányszor jelenik meg a műalkotásokon. Az 1870 körül keletkezett Paul Cézanne-csendéletet egyetlen tömör fekete óra uralja, melynek hiányoznak a mutatói – szimbolizálva azt az időnélküliséget, melyet festészetében próbált megteremteni. A Nyugat jelentősebb műalkotásain egyetlen  más óraábrázolásra sem bukkantam Juan Gris 1912-es Az óra) című festményéig. Ezen a képen az idő több szempontból is eltér a megszokottól. Az óra derékszögben el van fordítva, ami miatt első pillantásra körülményes leolvasni róla az időt. Emellett négybe is van törve, a darabok közül csak kettő látszik tisztán, míg a másik kettő homályos. A percmutató is hiányzik, ezért a pontos időt nem lehet megállapítani, még következtetni sem lehet rá. Ezen a kubista órán az idő töredezett, nem folyamatos és zavaros, de az óramutató, mely a látható negyedrészeken a kilencesen áll, véglegesen rögzíti. Albert Gleizer 1913-ban alkotott kubista portréjára olyan órát festett, melyről a számok fele hiányzik. A pontos idő 2:35, de az óra használhatatlan akkor, ha a számlap letörölt részéről kell leolvasni az időt. Gleizer éppen olyan könnyedén törte ketté az időt, mint a tárgyakat vagy a tereket szedte szét részeire.

Egy apró alak néz fel a föléje tornyosuló hatalmas órára Giorgio de Chirico 1912-ben született Az óra rejtélye című képén. Erről az óráról könnyen leolvasható az idő. Akárcsak Van Gogh láthatár mögül előbukkanó napjai, úgy tűnnek elő az órák De Chirico többi festményén is: A költő bizonytalansága (1913), A jövendőmondó jutalma (1913), A filozófus meghódítása (1914) és A Montparnasse pályaudvar, az indulás melankóliája (1914). Mindegyik képen, de leginkább az elsőn, az elpöfögő vonat arra utal, hogy a festő szándékosan hozza kapcsolatba a vasutat a zónaidővel, melyet éppen ebben az időben – pontosabban 1912-től – kezdenek bevezetni világszerte. Noha a képek címei időn– és terentúliságra utalnak, az órák egyetlen és megváltoztathatatlan pillanatba sűrítik a történést. Merevségüket és statikusságukat egyetlen vonatutazás vagy jóslat sem tudja megváltoztatni. Ellentétben Cézanne-nal, Grisszel, Gleizes-vel, De Chirico belátta, hogy a képzőművészetek egyetlen pillanat ábrázolására ítéltettek, ezért üdvözölte a szabványos idő dominánssá válását azzal, hogy kiemelten szerepelteti [képein] annak egyetemes szimbólumát.

Mintha a kerek és olvasható számlapoknak tett engedmény elviselhetetlen lett volna, néhány évvel később Salvador Dali három elfolyó órát festett Az emlékezet állandósága (1931) című képére. Az egyik egy fáról csüng alá, azt sugallva, hogy egy esemény időtartama elnyúlhat emlékeinkben. A másikon egy légy ül, utalva arra, hogy az emlék olyan, mint valami tetem, mely romlik és szétfolyik. A harmadik alakját vesztett óra valamiféle hibrid embrióformára csavarodik, annak szimbólumaként, hogy az élet hogyan torzítja el a mechanikus idő mértani formáját és matematikai pontosságát. Az egyetlen ép órát is hangyák lepik el, mintha éppen rágnák, ahogy az óra is emészti a mi életünk napjait.

De Chirico kivételével, aki könnyen leolvasható órákat helyezett képeire, valamennyi festő eltorzította, elhomályosította vagy olvashatatlanná tette ezeket a tárgyakat, melyek arra emlékeztettek, hogy a műfaj nem tudja ábrázolni az időt. Noha kétségbe vonták Lessing vastörvényét, túllépni nem tudtak rajta. Az idő folyamszerűsége mellett sokkal hatásosabban érveltek a filozófusok és a regényírók, akik bővebben tudtak beszélni róla.

 

Zsugán Gyula fordítása

 

 

*Az alábbi részlet Stephen Kern: The Culture of Time and Space 1880–1918 (Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 1986. 21–24.) című könyvéből való.