Április 2004
Beszélgetések a sebességről

Zsugán Gyula

Szimultaneitás

„Mi történt a térrel?” – tette fel a kérdést a New York Herald újságírója az 1844. június 4-i szám hasábjain.1 Majd nem csekély elégedettséggel megállapítja, hogy egy új készülék, a Morse-féle elektromos távíró  megsemmisítette a teret. (Stephens, 1997. 218.) A 19. századi olvasó, akit a lapok naponta ámítottak el különböző technikai vívmányokkal, valószínűleg hasonló örömmel fogadta e találmányt, és a zsurnaliszta szófordulat segítségével azt is átérezte, hogy sorsfordító eseménynek volt tanúja. Ez az eufória azután végigkísérte a 19. század második felében, illetve a 20. század első húsz évében létrejött kommunikációtechnikai eszközök megjelenését.

Annál is inkább érdekelhette a korabeli olvasót minden újdonság, mely az emberi kapcsolattartást tette könnyebbé, mivel a kor uralkodó ideája szerint az emberi társadalmak tökéletesedése a modernitás révén valósulhat meg, mely megkívánja az emberi faj összefogását az ésszerűtlen és a kiszámíthatatlan gátló erők ellen (Mattelart, 2000. 2.). Az azóta kommunikációtörténeti közhellyé fakult szófordulat valóban forradalmi változást jelentett az emberi társadalmak számára, mivel a távíró az első, valóban sikeresen működő médium, mely nem kívánja meg az információt hordozó tárgy eljuttatását a címzetthez. „A legegyszerűbb és mégis legfontosabb dolog a távíró kapcsán az, hogy a szállítás és a kommunikáció végleges elválasztását jelenti”2 (Carey, 1995. 154.). Minden korábbi eljárás, mely ezt a szétválasztást kívánta megvalósítani (tűz- vagy füstjelzés, harangkongatás, ágyúlövés stb.), korlátozott volt mind hatótávolságában, mind pedig az üzenetek gazdagságában, hiszen a kommunikáció ténye jelentette magát az üzenetet, melyet a konvenció alapján csak egyféleképpen lehetett értelmezni. Ezt a bináris technológiát (Jeanneney, 1997) a 19. századig nem sikerült túllépni.

A század küszöbén a francia optikai távírórendszerrel némi sikert értek el  komplex üzenetek nagy távolságra való viszonylag gyors továbbításában. Azonban szó sem volt arról, hogy ezt a technológiát a tér lerombolójaként üdvözöljék a kortársak. Maga Chappé, a találmány atyja is kezdetben inkább tachigráfnak, „gyorsírónak”, mint telegráfnak, „távírónak” nevezte készülékét. (A tradicionális kommunikációs csatornák ekkorra – hála az ancien régime útépítőinek – nagy biztonsággal működtek, de az információ a lovasküldöncök sebességével haladt. Ezzel szemben optikai távírón 50 km/perc sebességgel tudott haladni – Flichy, 1999.) Tagadhatatlan előnyei mellett az elsősorban államigazgatási célból épített távírórendszernek számos gyenge pontja volt. Univerzális hátrány volt az, hogy a távíró működését az időjárás és a napszakok változása nagyban befolyásolta. Franciaországban, ahol a legkiterjedtebb hálózat létezett, a távíró állami monopólium volt. Sem alternatív hálózatokat nem lehetett létesíteni, sem a meglévő hálózatot nem lehetett igénybe venni magánszemélyek által egészen 1852-ig (Mattelart, 2000. 4.). Emiatt a kezdeti magas költség után is állandó kiadást igényelt az államkasszából, lévén az egyetlen rendelkezésre álló pénzforrás a tevékenységéhez. Az optikai távírót a mindennapi felhasználóktól való távolsága nem tette alkalmassá arra, hogy forradalminak titulálják, amihez az is hozzájárult, hogy nem lengte körül a 19. századi találmányokra oly jellemző titokzatosság: az elektromos áram, a fotokémiai eljárások vagy a hangrezgések frissen köztudottá vált természetének ismerete.

 

Más országokban – Németország, Belgium, Nagy-Britannia, Amerikai Egyesült Államok – rövid távolságokon és pár vonalon épült ki az optikai távíró, katonai és kereskedelmi célokat egyaránt szolgálva. Feltételezhető, hogy ez a hiány tette ezen országokat fogékonnyá az elektromos távíró gyors bevezetésére. Az Egyesült Államokban az első távíróvezeték még állami pénzből épült Washington és Baltimore között (1844), de ezt követően magánbefektetők vették át a hálózatok kiépítését (Czitrom, 1995). Mint olyan rendszer, melynek belső értéke aszerint növekszik, minél több pontot tud összekötni, a távíró gyorsan terjed, és hamarosan jelentős változásokat eredményez az egész társadalomban. Az információ elszakadása a földrajzi távolság béklyójától országos szinten az árak gyors kiegyenlítődését (pontosabban fogalmazva a nagy árkülönbségek eltűnését) vonta maga után. Az igazi üzletet már nem a nagyon olcsón megvásárolt termék elszállítása és magasabb áron való értékesítésében – az arbitrázs – jelentette, hanem az üzletkötés időben való kiterjesztése, a határidős ügyletek. A chicagói tőzsde akkor nyitotta meg a kapuit, amikor a távíróvezetékek elérték a várost, jelezve azt, hogy a gazdasági szereplők igen hamar magukévá tették a távíróra való utaltság gondolatát.

A távíró közvetlenül is hozzájárult egyes vállalkozások – például a vasúttársaságok – sikeréhez. A vonalak mellett futó vezetékeken küldött információ lehetővé tette a vonatok menetrendszerű forgalmát, a korai időszakban gyakori műszaki hibák gyors elhárítását, megelőzendő a szerencsétlenségeket (Carey, 1995. 155.).

A kezdeti eufóriát követően még egyszer fellángolt az emberek lelkesedése a távíró iránt: 1858-ban, majd 1865-ben a Transzatlanti Kábel lefektetése-kor.3 A kétszeresen messze levő Európából (földrajzi távolság, óceán) érkező hírek sebessége két emberöltő alatt 67 napról nagyjából nullára csökkent (Stephens, 1997. 212.). A kommunikáció hiánya, ami miatt a 18. század végén Nagy-Britannia elveszítette észak-amerikai gyarmatait, többé nem lehetett akadálya a nagyhatalmak területszerzésének, illetve a már megszerzett gyarmatok kiaknázásának. A „máshol-levés” nagy földrajzi távolságok ellenére is kezd elfogadott emberi szokássá lenni, hiszen a távíróvonal köldökzsinórként szállította az otthonról származó információkat és utasításokat a gyarmatokon tevékenykedő tisztviselőknek.

A Rochester Daily American 1846-ban így sommázza a távírónak az emberekre tett hatását: „[…] azt a forradalmat, melyet az idő megsemmisítése idézett elő […] addig nem becsüljük meg, amíg azt nem érezzük és látjuk”4 (Czitrom, 1995). A távíró csak keveseket ajándékozott meg a szimultaneitás érzésével, mivel jelentős mértékben institucionalizálta a kommunikáció folyamatát, beiktatva olyan nélkülözhetetlen elemeket, mint a kód, a távírdász vagy a távírda, késleltetve az üzenet célba juttatását. Nem véletlen, hogy alig néhány évtizeddel  a távíró felfedezése után a feltalálók már a távírdászokat helyettesíteni képes technológiák kifejlesztésén ügyködtek (Stubbs, 2003. 95.). Ha sikeres lett volna erőfeszítésük, jelentő összeget takaríthattak volna meg a távírótársaságoknak, amelyeknek jelentős bevételkiesést okoztak a táv-írdászok gyakori sztrájkjai. Edison saját találmányát, a fonográfot elsősorban a beszéd kódolására, mechanizálására használta volna, bár arra nincs bizonyíték, hogy megkísérelte összekötni a távíróval. A diktafon jellegű fonográf azonban nem aratott sikert. (Vásári látványosságként mutogatták, amely rögzítette a közönség beszédét. A nagyérdemű a bemutató után hazavihetett egy darabot a fémhengerből, mely az ő hangját is őrizte. – Gitelman, 2003. 157–171.) A találmány igazi sikerét évekkel később az hozta el, hogy egyre gyakrabban használták zenehallgatásra.

Bár történtek kísérletek arra, hogy a távíró közvetlen kapcsolatot teremtsen címzett és küldő között (olyan távíróállomásokat létesítettek, melyekhez egyéni előfizetők – többnyire bankok – is csatlakozhattak), a Rochester Daily American által célként megjelölt, érezhető szimultaneitást először a telefon hozta el a hétköznapi emberek életébe. Először fordult elő velük, hogy a mérföldekre élő rokonok, barátok és ismerősök mindössze „tíz másodpercnyi távolságba” kerültek (Umble, 2003. 144.). A telefon nem kívánja meg az üzenet kétszeres vagy háromszoros kódolását, közvetlen kapcsolatot teremt az otthonok és munkahelyek között, és lehetőséget nyújt azonnali reakcióra a címzett részéről. A telefon korai felhasználói orvosok, ügyvédek, gyógyszerészek, üzletemberek voltak (Fischer, 1995), de nagyon hamar felfedezték maguknak a farmerek is. Ez utóbbiak számára a közvetlen gazdasági előnyökön (az árak egyeztetése, üzletkötés) túlmenően a közösségi kapcsolatok ápolásának egyszerű módját jelentette (Umble, 2003. 139.). Korábban ezen kapcsolatok nem terjedtek túl nyolc-tíz mérföldön, mely távolságot váltás nélkül, kényelmesen meg lehetett tenni lovaskocsival (Kern, 1986. 217.). Ezt a kommunikációs eszközt reklámozták először úgy, hogy nemcsak időt lehet megtakarítani vele, hanem az életet is meghosszabbítja, mivel általa több idő jut a munkára, „ami igazán számít az élet meghosszabbításában, az, amit tulajdonképpen megvalósítunk”5 (Umble, 2003. 144.). 1913-ra az egyesült államokbeli farmok fele rendelkezett telefonvonallal. (Flichy, 1999.) Két év alatt mintegy tízezer telefonkészüléket adott el a feltaláló Bell és cége. Míg a terjeszkedés időszakában a Western Union hálózatára volt kénytelen támaszkodni, 1909-ben felvásárolta a távírócéget. A telefon az első igazán demokratikus elektronikus távközlési eszköz volt, amely éppúgy engedte megszólalni a szállodák vendégeit, a telefonos kisasszonyokkal bizalmaskodó facér férfiakat, mint a néhány szomszédra kiterjedő helyi hálózatot megépítő farmert (Fang, 1997. 85.).

A távíró egyik jellemző vonása – két pont közötti közvetlen kapcsolat teremtése – mind a telefon, mind pedig a rádió kezdeti felhasználási módjaira rányomta bélyegét: mind Bell, mind Marconi úgy képzelte el találmányát, mint amelyik két felhasználót kapcsol össze. Míg előbbi hamar felfedezte a kapcsolótáblák fontosságát, addig a rádiót sokáig „drót nélküli távírónak” tekintették, melynek egyik – nem zavaró, de nem is különösebben vonzó – tulajdonsága, hogy egyszerre többen képesek venni az rajta küldött üzenetet. A rádióamatőrök voltak azok, akik a szimultán kommunikációt az éterbe is kiterjesztették, egyfajta tökéletesített telefonnak tekintve az új eszközt. Míg ugyanis a vezetékes telefon egy országot hálózott be, a rádióhullámok az egész földkerekséget. Ők voltak azok, akik 1907-ben először próbálkoztak azzal, hogy – egymás szórakoztatására – műsort közvetítsenek az éterbe, de majdnem tizenöt évbe tellett, amíg elindult a rendszeres műsorszórás (Fang, 1997. 114.). Mint korábban a távíróét a vasút, úgy a rádió elterjedését a hajózás segítette elő, mely terület addig nem részesült a század távközlési vívmányaiból.

Ugyancsak a közlekedési eszközök fejlődése tette mindenki számára érthetővé annak szükségességét, hogy egységes rendszer szabályozza az időpontok megállapítását. Korábban minden nagyobb település saját maga határozta meg a területén érvényes időt, ami bonyolulttá tette például a vasúti menetrend kialakítását. Ekképp először a vasúttársaságokban merült fel annak igénye, hogy időzónákat állapítsanak meg. 1883. november 18-án vezették be ezt a rendszert az egyesült államokbeli vasútvonalakon, majd egy évre rá a világ országai megegyeztek a greenwichi délkörtől számított időzónák bevezetésében (Kern, 1986. 12.). Az univerzális idő továbbítására a távíró szolgált eszközül. „A helyi idők függetlensége akkor kezdett összeomlani, amikor a globális elektronikus hálózatok szerkezete létrejött. (Kern, 1986. 14.).”6 Ez a lépés a földrajzi távolságnak a kommunikáció szempontjából való jelentéktelenné válását nyugtázta, és racionalizálta a Földön lévő napszakbeli különbségeket. A települések közötti távolságot ettől kezdődően a kommunikáció nem kilométerben, hanem időeltolódásban mérte.

A kommunikációs technikák párhuzamosan fejlődtek a közlekedési eszközökkel. Ahogy az előbbiek mind kiterjedtebb hálózatot alkottak, úgy kényszerültek a járművek is egyre nagyobb sebesség elérésére. (Díjat alapítottak az Atlanti-óceánt leggyorsabban átszelő hajó számára.) A társadalmi tér átalakulásával azonban fordított irányú folyamat zajlott le: minél gyorsabbak voltak a közlekedési eszközök, annál több időt töltöttek utazással az emberek, többségük rutinszerűen. Ezt az időt pedig információszerzéssel – újságolvasással vagy rádióhallgatással – kezdték kitölteni. (Ennek hatására alakulnak ki a tabloid újságok, illetve – az autóval közlekedők révén – marad életben a rádió.) Az emberek mobilitásával új igény lépett fel a kommunikáció mobilitására is.

Az az eufória, melyet ez a jelenség okoz ma, némileg hasonlít a 19. század közepétől hullámokban az emberiségre törő kommunikációs forradalmak okozta társadalmi érzelmekre. Száz-százötven évvel ezelőtt az embereket elámította, hogy nem kell kimozdulniuk otthonukból, ha arra  kívácsiak, mi történik éppen a világban. Ma megkönnyebbülünk, mivel már nem vagyunk az otthonunkhoz kötve, hogy információhoz jussunk.

 

Jegyzetek

1. Eredetiben: „What has become of space?”.

2. Eredetiben: „The simplest and most important point about the telegraph is that it marked the decisive separation of transportation and communication.”

3. Bővebben lásd erről Gordon, John Steele: A Thread Across the Ocean: The Heroic Story of the Transatlantic Cable. Walker & Co., New York, 2002.

4. Eredetiben: „[…] the revolution tobe effected by the annihilation of time […] will not be appreciated until it is felt and seen.”

5. Eredetiben: „increasing the length of one’s life, as after all, what really counts is what we actually accomplish.”

6. Eredetileg: „The independence of local times began to collapse once the framework of a global electronic network was established.”

 

Könyvészet:

Carey, James: Time, Space, and Telegraph In: Communication in History – Technology, Culture, Society. Ed.: David Crowley & Paul Heyer, 2nd edition, Longman, 1995.

Czitrom, Daniel: Lightning Lines In: Communication in History – Technology…

Carey, James: Time, Space, and Telegraph In: Communication in History – Technology, Culture, Society. Ed.: David Crowley & Paul Heyer, 2nd edition, Longman, 1995.

Fang, Irving E.: A History of Mass Communication: Six Information Revolutions. Focal, Boston, Massachusets, 1997.

Fischer, Claude S.: The Telephone Taakes Command. In: Communication in History…

Flichy, Patrice: O istorie a comunicárii moderne. Spaþiu public ºi viaþã privatã. Polirom, 1999.

Gitelman, Lisa: Souvenir Foils: On the Status of Print at the Origin of Recorded Sound. In: New Media, 1740–1915. Ed. Lisa Gitelman and Geoffrey B. Pingree. The MIT Press Cambridge, Massachusetts; London, England, 2003.

Jeanneney, Jean-Noël: O istorie a mijloacelor de comunicare. De la origini ºi pânã astãzi. Institutul European, 1997.

Kern, Stephen: The Culture of Time and Space. 1880-1918. Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 1986.

Mattelart, Armand: Networking the World 1894 – 2000; translated by Liz Carley-Libbrecht and James A. Cohen. University of Minnesota Press, 2000.

Stephens, Mitchell: A History of News. Harcourt Brace College Publishers, 1997.

Stubbs, Katherine: Telegraphy’s Corporeal Fiction. In: New Media, 1740–1915.

Umble, Diane Zimmermann: Sinful Network or Divine Service? Competing Meanings of the Telephone in Amish Country. In: New Media, 1740–1915.