Április 2004
Beszélgetések a sebességről

Gergely András

Lábjegyzetek a sebesség antropológiájához

  Aki elfogad egy definíciót: boldog ember.

  Boldogabb már csak az lehet, aki alkot egyet.

 

A definíció az alkotás öröme, de a kötöttségeké, hiányérzeteké is. Ám mivel a sebességről nem-csak élményt, de definíciót is csak lassan lehet alkotni, közben sebesen jó eséllyel megváltozik a tér, az idő, a jelentés és az olvasat – egyenként és együttesen is.

Sebesség mint jelenlét

Az időben élés – és az időben való jelenlét-átélés – történelmet alkot, egyik rétegében egyéni eseménysort, másikban közös emlékezetet és múlthoz kapcsolható tudást. A tapasztalat ismételhetetlensége s közben a tudás, a létről megképződő élmény közössége sajátos (szinguláris és kollektív) eseménysort formál, a szinkronikus és diakronikus időtapasztalat pedig sajátlagossá, átélt-közvetlenné, sajáttá, illetve univerzálissá, elvonttá, elképzeltté teszi a történelmet. Ez a jelenlét és/vagy távollét, bennelét és kívüllét adja az otthonosság, illetve az idegenség alapozottságát. Sőt ugyanez a tapasztalat és élmény-elmélet adja az antropológiai értelmű megismerést, emberközelséget és a fizikai-fiziológiai egzisztálás lehetőségét is. Minderről való tudásunk értékrenddé, hermeneutikai végösszegű érvényességgé tömörül, s mindaz, ami rég-múlt-múlt-jelen tartományában megkövült (vagy legalább értelmezhetőséget kínál), a megismerés vagy a megnevezés örömével kecsegtet.

Ámde messzi múltakat, kortárs jelent és időtlenségükben konzerválódott másságokat rendszerint nem (vagy csak hébe-hóba) ismerünk a lehetséges mélységig; jobbára beérjük a róluk való tudás érintőlegességével, s tovarohanunk egy alkalmi meghatározással. Ahogyan Reinhart Koselleck figyelmeztet: „temporális index nélkül bármely megértés néma marad” (Historik und Hermeneutik, 97.) – ám a mélybe markoló ismeretek végtelen tömegével éppúgy kiszolgáltatottak lennénk, mint a lehetséges tudások végtelen archeologikus emlékanyagával. Futunk ezért tova mégiscsak annyival, amennyit hirtelen markolva, szót szóra pásszítva éppen elegendőnek vélünk. Sietségünk nem nyer indoklást sürgettető megélhetési kényszerekben, sem a válaszadás indokolt hirtelenségében, sem pedig a túlélési esélyeket növelni látszó elkapkodásban. De mert „megúsztuk”, gyorsan eliramodtunk a fenyegető kihívás elől... – miénk hát a továbbélés reménye. A kérdés „csak” annyi marad: érdemes-e érdemtelenül nyitva hagyott kérdések között túlélni, s min leszünk túl, ha éppúgy kérdések özöne vár, mint ott, ahol magunk mögött hagytuk a többit megválaszolatlanul?...

A sietség és sebesség mindazonáltal nem hitványság, nem személyiségzavar jele, még kevésbé betegség vagy gyávaság. Nincs társadalom, amely ne az időben létezne, ne az időiségben alakulna, ne az őt körülvevő jelenségek-tünemények mozgása közepette kapaszkodna valamely állandóságba. Az időbe való „belevetettség” tudomásulvétele létbiztonság és létigazolás kérdése, az erről való tudat edzése, a kollektív létélmény közlése és cseretárggyá válása pedig (vö. kommunikáció) kiemelten emberlétünk hivatkozási alapja. Korok közlésmódjai, idői vagy időtlen átélésformái (pl. mítoszoké és gazdasági ügyleteké, kollektív emlékezeté és elbeszélésmódoké), valamint a múltból a képzelt végcélú jövő felé irányuló mozgás adott pontjának, a jelennek megnevezése (még ha legott el is illan, mire megnevezzük) részint a nyelv és a fogalmak segítségével valósul meg, részint az embert jellemző (hitünk szerint az állatvilágtól szükségképpen megkülönböztető) kommunikáció révén ölt alakot. Nyelven túli és nyelv előtti (pre-kommunikációs) átélésben azonban mindig ott lapul nemcsak a hermeneutikai értelmű történelem, amely a maga lassú ritmusában sodorja a múltat napjaink felé, hanem a minderről való tudás és a szavakban megfogalmazódó történelmiség is, amely mint „dolog” és átélt élmény együttese kínálja az elmesélhetőséget. Így a világról való tudásunk nemcsak időben rétegződik, hanem különb-különb szinteken egymásra is rakódik. A születésről és életről szóló tapasztalat átadásában ezért nemcsak a történelem a hordozóeszköz, de a történelem élménydúsan-empirikusan megragadható voltát is maguk az időrétegek szekvenciái szolgáltatják. E szekvenciák, temporális egységek, kiterjedések és ritmusok, tartalmak és interpretációk megragadási szintje attól az észleleti érzékenységtől és közlési szándéktól függ, amelyet a megismerésére és megnevezésére fordított idő, figyelem és aggodalmas distinkciózgatás biztosít. Érintőleges, felületes tudásunk bármiről lehet, önnön létünkről is. A létélmény puszta közlése, jelzése, észrevétetése fő érdek a létezésben, nélkülözhetetlen a túlélésben, alapfeltétel az önelfogadtatásban – aki nem közli kellő súllyal, hogy van, arról csak annyit fognak tudni, hogy nincs, vagy csupán lehet, de sajnálatos jelen-nem-léte még nem is kellő indok szimpla tudomásulvételére sem.

Tömegessé váló létmódok közepette végtelen sokaságát kell kommunikálnunk ittlétünk tényének. Mást és mást a gyermekünknek és a nagypapának, mást az újságírónak és az adóellenőrnek, mást az akadémikusnak és a postásnak, a rendőrnek és a jövendő idők interpretátorainak. Ha jelet akarunk hagyni, sokat, súlyosat és messze hatót kell közölnünk. Hangosat és illendőt, megfontoltat és mégis zengzeteset. Sok közléshez és tömeges közléscseréhez azonban egyre kevesebb a múló időnk, egyre húzósabb a tempó, egyre tömörebb a létélményhez igazodó lét-látlelet. A megoldás a létállapot sebességének fokozásában rejlik talán, vagy a sűrűbb közlésmódokban. Sűrítéshez több belső feszültség kell, egyszerűbb a sebesség növelése. Ha felszínesebb is, „eléri” a célját, igazolja ittlétünk letagadhatatlanságát és fontosságát. Jelenünk sebességgé lesz, bár indoka olykor már lemarad a nagy sietségben... Jó, hogy nagy eséllyel marad még utókorunk, amely remélhetőleg kiigazítja majd, pontosítja és súlyozza ittlétünk értékét és értelmét...

Aki szaporábban jut előre, talán előbb ér a jövő időbe, s előbb megtudhatja már, mivégre sietett. Sebesség és jelenlét tehát nemcsak múltbéli fenomén – az igazi sietség már a jövőt is jelenként veszi számításba!

Sebesség mint társadalmi tempó

Amiként a néprajzosok által leírt matyó járásmódnak része a kimért lendületű lépés, hogy a szoknya megfelelően lendüljön, vagy miképp a bivalyfogat tempója sem sürgethető, alighanem minden másnak is megvan a maga tempója a társadalomban. Lehet eszesebb a gyermek hatévesen, tökkelütött a felnőtt harmincöt évesen, csinos a menyecske tizenhét évesen és vénleányos húszévesen... – a fejlődés elve és a működés rendje tempót szab a dolgoknak. A harang zúgása vagy a pityóka növekedése bizonyos időhöz szabott, s egy istentisztelet rendje, novella olvasása vagy kanyargós hegyi ösvényen talpalás is szabott ritmusban, nehezen szaporázható tempóban leli formáját. Megvan a módja a tengeri halászatnak, évekig is eltarthat egy várostrom, a dinasztikus birodalmak kiépülésének is komótos tempója van. Ám aki nemcsak a történelmi atlaszok, ősfoglalkozások vagy csillagászati események szemléjét végzi el, hanem körültekint odakint a világban, már élményként is tapasztalhatja, mennyit változik a társadalmi létezés ritmusa. Közismert, hogy az északi népek lassúbb tempóban élnek, a déliek dinamikusabban, s a távoli Keleten egy teaivási szertartás is tarthat ötször annyit, mint minálunk egy kisebbségi törvénytervezet parlamenti vitája... S ha egy klasszikus görög színielőadás drámai idejét és egy mai tévéjáték reklám nélküli ritmusát összevetjük, kétségtelenül hamarabb végzünk mostanság az ilyesmivel.

Időben, térben, minőségi és mennyiségi dimenziókban hihetetlen dinamikai változások tanúi lehetünk. Ha a közlekedést, a hadászatot, a távolságok áthidalásának módjait vesszük, vagy a kommunikációs formákat és a közléstartalmak komplexitását, egyértelműen látszik, hogy felfokozódott a társadalmi tempó. Csoportok léte és mozgása, idegen tömegek elvándorlása és letelepedése, globális gazdasági vagy pénzügyi tranzakciók hatása, politikai közléstartományok pulzálása, hétköznapi térbejárásunk átmérője és az adott helyen átjutó egyének száma is oly mérvű dinamizálódáson ment át, hogy immár megkülönböztethetők egyes kultúrákon belül is olyan szubkultúrák, amelyek végzetesen lemaradnak, amelyek nem képesek (és nem is lesznek képesek) „lépést tartani” a kívülről diktált tempóval. S e tempóváltás nem csupán a maga idegenségével, kívülről jöttségével, elfogadhatatlanságával, „interiorizálhatatlanságával” döbbent meg, hanem párhuzamosan azzal a hatással is, amely normaként szabja a tempó megtartását, az alkalmazkodást, a forszírozott érzékenységű embertípus modellértékének elfogadását.

A társadalmi tempó eleme számos dolog, kapcsolat, esemény, folyamat, szereplő és hatás lehet. Az a mód és kiterjedés, amely a falusiak városba áramlását eredményezi, vagy amely az elit kellemesebb-védettebb övezetekbe költözését ösztökéli, ahogyan munkát találnak a városiak, és ahogyan azt elvégzik, amiként adaptálódik egy ember a társas lét adott formái közt, vagy ahogyan megpróbálja megőrizni tradícióit, s amilyen módon körülötte csoportmozgások és átalakulások, konszenzusok és struktúraváltozások formálják a társas lét dimenzióit, az mind a társadalmi tempó, a ritmizált létmódok szervezett egészének alkotóeleme. Ezek között az egyén elfogadó és változtató hatásokkal-szándékokkal küszködik, a csoportok kölcsönösen taszítják-vonzzák egymást, a „föntieket” alulról préselik, s ők „lefelé” közvetítik a belső feszültségeket – egyszóval a társas lét keresztül-kasul dinamizált volta összeáll valamiféle profillá, egy társadalom létezési ritmusává, mégpedig anélkül, hogy ezt állandósultnak vehetné bárki és bármikor, bárhol és bármi célból. Ennek a dinamikának együtthatója a sebesség is, mely a társas létezés módjának, változási folyamatainak, állandósulási hatóerőinek arányában nyilatkozik meg, s teszi összehasonlíthatóvá Kolozsvárt Gyimesközéplokkal, Csíkcsicsót Koronddal vagy Szebent Vranitával, Udvarhelyt Sopronnal és Brüsszellel.

Ha az ablakon kinézel, egyugyanazon térpont változását is észleled hajnaltól éjsötétig, téltől késő nyárig, századelőtől ezredvégig. Akik és ahogyan ezt a változást észlelik (s néha okozzák is), szereplői és részesei a társadalmi tempónak, formálói a ritmusváltásoknak, muzsikusai a történelem nagy fúgájának. Amint és amiért cselekszenek, nem okvetlenül függ össze a többiek szólamával, de alapvetően mégis igazodik ahhoz. Amikor nem, akkor a fals szólamok erősödnek föl, kakofónná válik az egész, fület sértően zeng a létezés hangja. A Jóisten ilyenkor leinti a zenekart, hogy újra játszassa a tételt, de megesik, hogy az önzők és  bambák még sokáig csak a magukét fújják, hamisan, fülsértően, méltatlanul... Mintegy a társadalmi ritmusérzék cáfolatára, merthogy a stílus a ritmus többes száma.

A tempó és a társadalom szövetségesek. Békétlen korokban közismerten harsányak az otromba fanfárok, ritmus nélküliek az önjelölt hangászok mondanivalói, elkapkodottak a zenei mondatok. A sietség nem azonos a sikerességgel, amiként a hangosság sem társa a hatékonyságnak. E fogalmak körül azonban zajos változások szele jár, sürgető és sértő hatással, erőszakosan és fülszaggatóan.

Sebesség mint evolúciós végcél

A történelmi fejlődés ideje és ritmusa nemcsak korszakos tempó- és stílusváltozásokon megy át, de jelentésmódosulás is kíséri. A „valahonnan” „valahová” mozgás magában rejti azt az irányultságot, amely „valamin át” vezet, s ez nemcsak keretezi, hanem irányt is szab neki. „A teret az időben, az időt viszont a térben olvassuk” – mondja Derrida (Disszemináció, 287.), s igazolva látja a térben létezők idő általi létrehozottságát, az idői létezők térben színpadra kerülését. Ennek az adottságnak pedig, mely olyan, mint valami ésszerű abszolútum, éppen a létezők által kreált célszerűsége, sőt célzatos tartalma, oksági eredménye van. Mi más is lehetne ez, mint ama remény vagy norma, hogy a dolgok menete, a fejlődés iránya módot adjon az emberi létezés tökéletesedésére? Az evolúció ebben az értelemben nem „megesik” az emberrel, hanem annak (kezdettől fogva? vagy csak felvilágosult modernségétől számítva?) tudatos alakítója lehet, sőt kell is legyen, hisz ez indokolja legfelsőbbrendű lény mivoltát.

Az evolúció útja és iránya egyben azt a végcélt körvonalazza, amely az ember lehetőségeként valamifajta tökéletesedés mielőbbi megközelítése és elérése okán annál közelebb jön, minél messzebb van a történelmi múlt. A céltudatos mozgás analógiájával kiegészülve (tudom, hová kell elérnem!), magunkra vállalt kötelezettségünkké lesz a sietség is (mielőbb oda kell érnem!, sőt köteles vagyok sietni!). Indoklásul nem elegendő a mai nap vagy az aktuális hét múlása, hanem emberlétünk időben szabott terjedelme, illetőleg az emberiség eddig megtett útjának elpazarolt pillanatai, eltévelyedést okozó bizonytalanságai annál sürgetőbbek lesznek, minél pontosabban tudjuk a vélt cél helyét, lehetséges elérhetőségét és megközelítési módjait. Márpedig ki ne tudná?!... A fejlődési végcél ilyetén elérhetőségébe vetett hit a sürgetettség állapotát szüli, ez pedig a mozgásosságét, a tempó növelésének programját, kötelességét szabja feladatul. Ekként a tudatos emberlét és a társadalmi programosság olyfajta célracionalitás alá rendelődik, amely a múltból magyarázza, de a jövőből hitelesíti a jelen programját. Hogy hová indultunk, odaérünk-e, mi vár ott, mit teszünk, ha már megérkeztünk – mindezek csupán filosz-kötözködésnek minősülnek. Sőt butáskodásnak: majd ha ott leszünk, kiderül, miért is vagyunk ott, egyelőre elegendő annyit tudnunk, hogy sietnünk kell, nem érünk rá, a korszellem s a modernitás normája szabta feladatunkul az érkezést, uccu neki tehát, ne totojázzunk már itt!

A múltbéli fejlődési képletből vektoriálisan meghúzott útvonalon már csak azért is mielőbb végig kell szaladnunk, mert most már aztán igazán elegendő eszköz áll rendelkezésünkre, hogy beteljesítsük az emberi nem fő célját. Oda kell érni sebtiben, ezt kívánják a világvallások is, erre biztat épp elegendő szekta, s az emberi nem evolúciós feladattudata nemkülönben. A lemaradók (lassúak, betegek, primitívek, elmaradott népek) majd magukra vessenek, ha későn érkeznek! Addigra mi már elfoglaljuk majd a legkényelmesebb, legjövedelmezőbb, legjobb kilátásokkal bíró (vagy legalább hátsó ablakukkal a megtett út messziségére visszatekintő) pozíciókat. Jó lesz hát sietni...

Sebesség mint győzelem

A célracionális cselekvés jobbára nem elégül ki az indulás vagy a megérkezés bűvöletétől. Éppoly fontos tartozéka egész létének és önérzetének maga az út, melyen sikeresen lehet haladni, maga a távolság, melyet hősiesen le lehet győzni, s maga az idő, mely bár folyamatosan csak feltartott, de végül is nem foghatott ki rajtunk, hisz diadalunk ma már nyilvánvaló: legyőztük a távolságot, le az akadályokat s utóvégre az időt is, ki legfőbb ellenségünk volt, mert folytonosan csak hátráltatta menetünket. A sebesség, mint a közegellenállás dacára véghezvitt győzelmünk eszköze, olyan képesség bizonyításának formája, amely vetekszik egykori istenek teremtő képességével, felülmúlja a világ sorsát organizáló hatóerők teljesítményét, s beteljesíti a leghatékonyabb lény, az ember akaratát. A sebesség képessége nemcsak magasan elszárnyal Ikarosz bukáshelye fölött, de istenítve azt a kapacitást, amely eszköze lehetett a sikernek, semmi másféle értéket nem ismer el magasabb rendűnek, csakis a hatékonyságot. Az eredményesség, a hasznosság, a tántoríthatatlanság mint inherens oka a sikerképességnek jól megérdemelten nyújtja a győzelem mámorának érzését a leggyorsabban érkezőnek. A mámor energetikai eszköze lévén a sebesség, minden csupán ennek alárendelhető: céltudat, erő, kíméletlenség, pragmatikus nyomulás, mechanikai megoldások, morális fenntartások nélküli praktikusság, hatalom – mind-mind csakis a siker érdekében adagolható. Diadalt pedig elvileg bármely versenyző ülhet, győztes mindenkiből lehet, csak persze a technikai feltételek-körülmények, edzettség és kivételezettség, protekciós segítség és „eredendő” tehetség nem jut mindenkinek egyformán, valakinek vesztesnek is kell lennie, de épp azért, hogy a különbségek látva láttassanak, kell hogy győztes is legyen. Mi módon, mi célból, meddig, miért? – ezek csak az irigykedők kérdései. Győztes az, aki épp soron van! (És épp addig, amíg soron van.)

Sebesség mint öröklét

Beteljesíteni, amire az ember hivatott, lassítás nélkül és hatékonyan végigszáguldani a sikerképesség akadálypályáit s jutni diadalra a túlvégen – ez az igazi, autentikus győzelem. Technikai fölény, négykerékmeghajtásos turbóöntudat, cél- és eszközracionális programozottság, szuperemberi kvalitások egysége garantálhatja, hogy a visszafoghatatlan energiák nemcsak az országúti előzéseknél minősítik az előjogokat, hanem az egyetemes célok és univerzális emberi értékek rendszerében is.

A sebesség mint abszolútum nem is szolgál másra, mint egyfelől a kooperáció lehetségességének bizonyítására (lásd a sztahanovisták sikerét a téglafalak fölhúzásában vagy a „versenyistállók” váltógazdaságát a világ gyorsasági autópályáin), másrészt a „kivételesek” kiválasztódására. A „marsallbot mindenki farzsebében” csupán romantika kori manipuláció volt, manapság ilyen foglalkozásra nincs is kiírt álláshirdetés – helyette a „szelf-méd-men” elementárisabb feltörekvése nyert nemzetközi szabványosítást. A versenyképesség és a bolygó- vagy személyiségközi létformát megvalósító csodalény esélybiztosítása meg amúgy mindenki közös érdeke lenne, hisz mindenki lehet csodalény, s minden csodát még aznap elismerünk, reflektorfénybe emelünk, a mai napi megváltó ezzel meg is van, híreinket könnyűzenével folytatjuk, írjanak, telefonáljanak, esemesezzenek!

A „világot jelentő” deszkákra jutni évente százmilliók célja s naponta száz-ezrek öröme. A háttérben rejlő okok és indokok számosak, de – mint azt Beke László írja a sebesség és a gyorsulás szótári jelentései és a művészetekbeli megjelenésformáik kapcsán – „az idő és a sebesség metaforák, vagyis a költészet – és a művészet – tárgyai. Lingvisztikai utópiák”. A képi-vizuális és a képtelen-fogalmi megközelítések (a teret látjuk, ám az időt csak elképzeljük) ugyanabból a kereső attitűdből, tökéletesség iránti elfogult tiszteletből és gyerekes kegytárgyimádatból fakadnak (emlékezzünk gyerekkorunk aprócska autóira vagy a felnőttek járműveinek sebességóráira, mint a létező világok legjobbikának megvalósulási formájára), mely a sebességet nemcsak az arányosan egyre kevesebb idő alatt megtehető úttal azonosítja, hanem asszociálja az időtlenséggel is, vagyis képzelgése másik végén az öröklét ideálképét tételezi. A sebesség öröklét-metaforája olyan állandósult rítus eszköze, amelyben a mozgásos dinamika nem szorul energetikai bázisra, hanem az ezt helyettesítő morális-utópikus képzetből nyeri önigazolását. Úgyannyira, hogy bár a sebesség fokozása eddig legalább annyi áldozattal (ha nem épp sokszor annyival) járt, mint sikerrel, de hát a halhatatlanság reménye minden mesét, minden emberi sorsot, minden kérdésfölvetést és válaszadást egyaránt megkísért, miért éppen a gyorsaság bajnoka kellene lemondjon a megérdemelt győzelemről?

Sebesség mint abszolútum

A korunkat jellemző Hatékony = Hasznos = Hatalmas és vele szemben a Lusta = Haszontalan = Alávetett képlete olyan korszakos ideálnak, amerikanizált ember- és egészségkultusznak felel meg, amely nemcsak a szuperember és az átlagember különbségét támasztja alá, de fajelméletnek is megteszi. A társadalmi tempó átlagánál sebesebb lény mint egyfajta lételméleti bizonyosság tétele igazolja, hogy a sebesség mint az erőszak eszköze is érvényes lehet a bolygófelszíni és bolygóközi térbirtoklásban. Pusztuljon a lassú, senyvedjen magában, aki lemarad, s szoruljon alávetettségbe, aki nem tud a kor szellemének megfelelő villámtempóban reagálni (lásd villámháború). Mivel pedig igaza (= vagyona, sikere, kiemelt státusa stb.) annak van, aki „megdolgozott” érte, magára vessen a tunya, szégyellje magát a tehetetlen, tűnjön el a föld színéről a mocskos, egészségtelen, lepusztult fajzat, aki nem tud vagy nem hajlandó a mi értékrendünkben evidens normáknak megfelelni. A sebesség „igazságértéke” az erőé is, amely nem az okoskodásra épül, hanem a „megelőző csapásra”, a „védekező” támadásra, az első pofonra, amit az kap, aki nem tud még előbb odasózni. Ez a cowboy csőre töltött gyorstüzelőjének örök képzete a gonosz-büdös-buta (nevezzük talán őslakosságnak? vagy hazátlanoknak?) támadókkal szemben, ez a Szupermen igazságos fölénye a gyávákkal és kishitű hétköznapiakkal szemben, meg a gombnyomásra elindítható, világpusztító rakétatámaszpontok parancsnokainak értéktöbblete a bárzongoristákkal, tájökológiai szakértőkkel, költőkkel és kecskesajtkészítőkkel szemben. Elvitathatatlan többlet, főleg az érvek közepette, melyek fölött vagy helyett épp a sebesség és az erőszak képes bizonyítani talmi fölényét: mikor kirángat az autódból és félholtra ver az úttesten, mert „túl lassan” mentél előtte, vagy „túl régi” az autód, és nehezebben indul a lámpánál, mint a sportrakéták... – próbálj az európai morális hitelvek paradoxonjaira hivatkozni, esetleg egyetemes normákra, közlekedési szabályokra vagy alvó csecsemődre, biztosan fogja tudni, hogy neki van igaza. Sőt magad is belátod majd, milyen emberséges volt, hogy még csak le sem lőtt azon mód...

Agresszorok közt cinkos, aki néma. Sebességek közt pedig az lehet néma, akit megelőznek. Lassulás, lazítás, tétovázás nem evilágra való. Itt most, aki nagyobbat és erősebbet mond (vagy lő), azé a dicsfény. Igaz, hogy csak zseblámpáé, olykor tévéstúdióé vagy csahos szalagcímé és sajtófotóé, s épp a sebesség életlogikája száguld el mellette szupernova-tempóba – de a másodperces hatalmi helyzet élménye az abszolút létkiteljesítő hatással szolgál, a hírértéknél masszívabb eredményként élhető át. Nem csoda ezért, ha az „abszolút sikerhez” abszolutista megoldások vezetnek egyre többeket. Az meg már csak a kötözködők kérdése, hogy ha mindenki főhatalom, világbajnok és csúcsmilliomos akar lenni, akkor mégis kik között szeretné élvezni hatalmát, dicsőségét és pénzét: hullák és nullák közt vagy magához méltó hasonlók közt? Merthogy egyik sem oly felhőtlen élvezet, hogy az eléréséért olyannyira tolakodni kellene…