Március 2004
A változó család

István Anikó

A nyelvek közötti érintkezés egy lehetséges következménye

Borbély Anna: Nyelvcsere.

Szociolingvisztikai kutatások magyarországo románok közösségében

 

Nyelvek, kultúrák, életmódok érintkezési sávjában, vonzásában éljük meg  mindennapjainkat és ünnepeinket. Hatással vannak ránk. Rokonszenvvel fordulunk feléjük, vagy rideg ellenszenvvel utasítjuk el, elfogadjuk, felvállaljuk a velük való érintkezés nyújtotta kihívásokat, vagy határozott távolságtartással zárkózunk el tőlük. Bármilyen hűséggel, elkötelezettséggel óvjuk, ápoljuk önnön értékeinket, nyelvünket, kultúránkat, szokásainkat, bármilyen fokú önbizalommal emeljük az egyediség, kiválóság piedesztáljára, az egymás mellett élés, a másra figyelés alázatával kell tudatosítanunk, hogy nem a világtól való teljes, végérvényes elzártságban létezünk.

Borbély Anna könyve két nemzet, két nyelv, két kultúra – a magyarországi magyar és román – érintkezésének létmódjára, küzdelmére, a státusváltás folyamatára mutat rá, arra a kritikus állapotra, amikor két érintkező nyelv küzdelmének az eredményeként az egyik visszaszorul, jelentősége homályosodni látszik. A szerző a román nyelv népszerűségének nemcsak a csökkenését  hangsúlyozza, hanem a folyamat végletes következményére, a nyelvcsere lehetőségére is felhívja a figyelmet, arra a válsághelyzetre, amikor a román nyelv teljesen kiszorul a használatból.

Borbély Anna a saját kultúrájában kutató nyelvész háttérismeretével, érzékenységével, problémákra való rálátásával fogalmazza meg kérdéseit, válogatja ki a jelenség értelmezéséhez módszereit, megközelítési stratégiáit.

A kutatás alanyai az 1920-as trianoni békeszerződést követően kialakult kétegyházi románok azon közösségéből kerültek ki, akik vállalták a román nyelvű vizsgálatot és a román kisebbséghez tartozásukat. A kutatásban tehát nem szerepel olyan adatközlő, aki származását tekintve román ugyan, de a román nyelvet nem beszéli. A vizsgálat nyelvéül választott helyi román nyelvváltozatot az a szerzői hipotézis működteti, amely szerint a jövőben a közösség minden tagja megszólaltatható lesz magyar nyelven, de románul, a nyelvcsere gyors kialakulása miatt, egyre kevésbé. A résztvevő megfigyelés, a „közöttük lenni” kutatói magatartáson túl Borbély Anna az irányított beszélgetés, a nyelvhasználati interjú, a nyelvtudást mérő önértékelő teszt, a szóteszt, az írásrögzítő és olvasási teszt módszereit alkalmazza. Adatközlőit az életkor, a nem és az iskolázottság figyelembe vételével választja ki. Empirikus adatait rendkívül pontos, átlátható, követhető statisztikai módszerrel dolgozza fel. A kutatás arra a szociolingvisztikai felismerésre vezet, hogy a román nyelv a kétegyházi közösségben sem homogén jellegű. A közösség tagjai eltérő szituációban más-más stílust választanak. Ezek a stílusok a helyi nyelvjárás és a román sztenderd közötti tengely mentén helyezkednek el. A vizsgálatot azok a kérdések lendítik előre, hogy a román nyelven belüli stílusok milyen funkciót töltenek be a közösség életében; van-e az életkornak vagy a nemnek kimutatható kapcsolata a stílusokkal; milyen összefüggés van a nyelvcsere és a stílusok között. A kétegyházi románoknál a kidolgozott stílus sztenderd-nyelvjárási váltakozásának átlagai életkoronként eltérnek. A legidősebbeknél még nem fejlődött ki a stílus e sajátossága. A fiataloknál pedig a sztenderd-nyelvjárási váltakozás csökkenő tendenciája a nyelvcsere elterjedésének egyik bizonyítéka. A szerző a legfiatalabbak és legidősebbek közötti óriási eltérést azzal az élethelyzettel magyarázza, hogy a legidősebbek (70–85 évesek) egész életüket a közösségben élték le, és a közösség életében végbemenő társadalmi változások még nem gyakoroltak olyan hatást rájuk, hogy az anyanyelvükről kialakított véleményük és a hozzá fűződő viszonyuk gyökeresen megváltozott volna. A legidősebbeknél ugyanis a román nyelvhez való pozitív kötődés maximálisnak mondható a vizsgált csoporton belül. A középkorúak (40–69 évesek) már nem éltek annyira zárt közösségben, így egyre szembetűnőbb volt számukra az anyanyelvük nyelvjárásiassága és magyar sajátosságai, amit negatívan értékelnek. Ez a korosztály a román nyelv helyesebb változatának a Romániában beszélt változatot tartja, ezt próbálja utánozni, a nyelvjárási sajátosságokat kerülni igyekszik. Ezt a formális szituációban alkalmazott beszédstratégiát a beszélő amiatt választja, hogy elmaradottságát, műveletlenségét leplezze beszédpartnere előtt. E szemlélet szerint a nyelvjárási forma stigmatizálódott, tekintélyét vesztett nyelvváltozat. A fiatalabbakra (18–39 évesek) már nem jellemző az erős kötődés anyanyelvükhöz. Kevésbé törekszenek arra, hogy kidolgozott stílusuk minél közelebb álljon a sztenderd román változathoz. Nyelvhasználatukban a sztenderd elemek kis száma a nyelvcsere hatásával magyarázható. Számukra a presztízsnyelv a magyar. Borbély Anna tehát felhívja a figyelmet arra a közösség életében végbemenő változásra, ami az archaikus helyi román nyelvváltozattól a román sztenderd irányába mozdul el. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy a román sztenderd elterjedése jóval lassúbb, mint a magyar nyelv térhódítása. Így a sztenderd román szélesebb körű elterjedése csak csekély mértékben lassíthatja a közösség nyelvcseréjét.

A szerző az adatközlők román és magyar nyelvtudását vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy a közösségen belüli nyelvcsere a nyelvtudásbeli különbségekkel magyarázható. Ha ugyanis a közösségben a kétnyelvűség stabil lenne, a közösség tagjai viszonylag azonos szinten beszélnék a két nyelvet. A kétegyházi románoknál azonban a helyi román nyelvváltozatot főként az idősek, a magyar nyelvet pedig a gyermekek ismerik. A nyelvcsere előrehaladott szakaszát bizonyítja az életkor, a nem és az iskolázottság kimutatott hatása is. A felnőttek között a legkevesebb kétegyházi román válasz a fiatal nőknél fordul elő, tehát náluk feltételezhető a nyelvcsere legelőrehaladottabb szakasza. A nemek közötti különbségek és az iskolázottság hatását hangsúlyozza továbbá a lexikai újítások jelentős aránya. A szóteszt alkalmával a férfiak közül az érettségizettek tartották a leginkább fontosnak, hogy csak román választ adjanak. A magyar szavak elkerülése érdekében olykor még „új” román szavakat is kitaláltak. Ez a jelenség azt a magatartásmódot szemlélteti, hogy az ebbe az iskolázottsági csoportba tartozó férfiak, szemben a fiatal nőkkel, jobban ragaszkodnak a román nyelvhez, ritkábban fordulnak a magyar nyelvű alakokhoz segítségért, ha nem jut eszükbe egy-egy magyar szó.

A kötet a nyelvválasztási szokásokban előforduló tényezőket, változásokat is a résztvevő megfigyelés megalapozottságával, részletességével, hitelességével járja körül. A vizsgálódás abból a szociológiai alaptézisből indul ki, hogy a kommunikáció során minden egyes beszélő a nyelven belül fellelhető változatok – helyi nyelvváltozat, nyelvjárás, sztenderd – és stílusok közül az adott beszédszituációhoz alkalmazkodva választja ki a helyzetnek leginkább megfelelő kódot. A problémafelvetés fókuszába a kétegyházi román közösségre jellemző nyelvválasztási faktorok és stratégiák kerülnek, az a kérdés, hogy hol, mikor, kivel és miért választja egy kétegyházi román a közösséghez tartozó másik románnal társalogva a román, illetve a magyar nyelvet. A kutatás szerint a nyelvválasztást a beszélgetés résztvevői, a beszélgetés résztvevőinek nyelvtudása, a beszélgetés résztvevőinek a nyelvekhez való viszonya, a beszédpartnerek életkora, neme, a foglalkozás, a szituáció, a helyszín, a nyelvhasználati színterek, az egynyelvűek jelenléte a beszédhelyzetben, a beszédpartnerek kapcsolatának a minősége, a házastárs nemzetisége, a beszélgetés tartalma, a nyelvválasztás funkciója: a közösséghez fűződő szolidaritás kifejezése és valaki kizárása a társalgásból, a nyelvek presztízse határozza meg. A statisztikai eredmények azt mutatják, hogy a kétegyházi román fiatalok, különösen a fiatal nők, jóval gyakrabban választják a magyar nyelvet, mint az idősebbek. Az idős nők az otthoni és a templomi beszélgetések során használják leggyakrabban a románt. Az adatközlő/házastársa és adatközlő/gyermeke nyelvválasztási szokásait vizsgálva kiderült, hogy a házastárssal történő beszélgetésekben szinte kétszer olyan gyakori a román nyelvet használók száma, mint a gyermekekkel történő beszélgetések során. Mindazonáltal az adatok arra engednek következtetni, hogy Kétegyházán a családban a házastárssal, illetve a gyermekekkel történő beszélgetések magyar nyelven folynak. A falu határain kívül minden nyelvhasználati színtéren – ügyintézés, vásárlás, munkahely – a magyar nyelv választása a gyakoribb. A román anyanyelvű beszélő, kiszakadva környezetéből, az új szokásokhoz alkalmazkodva, a megélhetés, a boldogulás elengedhetetlen feltételét, a magyar nyelvet használja.

A nyelvválasztást kiváltó tényezők nem külön-külön, hanem együttesen fejtik ki hatásukat. Megfigyelhető ugyanakkor némi egyéni eltérés a nyelvválasztást illetően. Az erős román öntudattal rendelkezők beszédpartnereikkel minden helyzetben románul kommunikálnak.

A kétegyházi közösségen belüli nyelvcserének előrehaladott állapotát igazolja, hogy megváltoztak a közösség nyelvválasztási szokásai, ami a román nyelv egyre ritkább használata és a magyar nyelv növekvő dominanciája irányába mutat.

A vizsgált közösség nyelvcserefaktorait számba véve Borbély Anna rávilágít azokra a különbségekre, amelyek a magyarországi emigráns és az őshonos magyarországi románok között a nyelvcsere lefolyását illetően észlelhetők. A rendelkezésére álló adatok alapján azt a hipotézist fogalmazza meg, hogy a román emigránsok gyorsabban – két generáción belül – veszítik el román anyanyelvüket, mint a Kétegyházán élő őshonos közösség tagjai. A nyelvcsere előidéző tényezője lehet továbbá egy új társadalmi, gazdasági, politikai helyzet. A 20. században a kétegyházi románok számos társadalmi, gazdasági, politikai változást éltek át. A zárt közösségeket szétziláló kollektivizálás, az ipar nyújtotta új munkahelylehetőségek, a vegyes házasságok, a rádió, televízió, sajtó, mozi elterjedése, a régi életmód fellazulása, a társadalmi kapcsolatok hálózatának bővülése, a román közösség kis létszáma, szétszórtsága mind-mind a nyelvcsere kialakulását segíti elő.

A szerző a kétegyházi románok természetes beszédben és szociológiai interjúkban előforduló kódváltásait is számba veszi. A vizsgálat eredményei szerint a román társalgásban előforduló vendégszavak – egy- és többszavas kódváltások, kölcsönszavak – a kisebbségi nyelvet alig használó fiatal generációnál gyakrabban fordulnak elő, mint az idősebbeknél. A vendégszavak az erős kisebbségi identitással rendelkező beszélőknél a stílusváltások jegyeként is értelmezhetők, mivel ezek a személyek formális helyzetben kerülik a vendégszavak, főként a többszavas kódváltások használatát.

Borbély Anna kutatási eredményeinek felmutatásán túl a továbblépés irányait is megjelöli. Fontosnak tartja a kétegyházi románokkal egy településen élő magyarok látószögét is felvillantani, az egymás mellett élés során formálódott attitűdöt, véleménynyilvánítást a román közösségről, nyelvükről, kultúrájukról. Problémafelvetéseiben, sokrétű módszertani megközelítéseiben, elméleti megalapozottságában egy rendkívül izgalmas, hiánypótló könyvvel gazdagítja a szociolingvisztikai szakirodalmat.

 

*MTA, Bp., 2001