Március 2004
A változó család

Vári Csaba

Profán pillanat

Lucian Blaga: De profundis.

Fordította Lengyel Ferenc

 

A világon talán egyik legháládatlanabb feladat vagy foglalkozás, vagy nevezzük bárminek, a műfordítóé, akit rávisz a lélek (vagy a bátorság?) arra, hogy egy megbonthatatlannak vélt verset darabjaira szedjen, majd újra összerakja azt más törvényszerűségek szerint, a nyelvi lehetőség és korlátozottság keretein belül. A nyelv közelít, de ugyanakkor távolít is a tárgytól. Ez a felezőidő egyetlen öröme szegény műfordítónak, a többi merő véletlen, s csupa külső tényező.

Szentségtörés, gyalázat avagy „isteni eredendőség”, erről igencsak szép számban születtek elméletek, amelyek lerakódtak az idők során, és furcsán vonulnak végig a fordításirodalom történetén. És nagyon elegánsan is, csakhogy... Csakhogy legtöbbjük figyelmen kívül hagy egyetlen aprócska dolgot, éspedig: az életszerűséget. A jó fordítás: műalkotás. Lényege pedig nem másik nyelvbe átültetni a művet, hanem átkölteni – másik életet adni. „Szerencsére nem létezik tökéletes vers, nem létezik tökéletes kifejezés, mert a nyelv sokkal gazdagabb annál, semhogy jel és jelentés valaha is pontosan fedné egymást” – írja Markó Béla.1 Ergo: mint ahogy nincs egyetlen érvényes (vers)olvasat, úgy egyetlen tökéletes fordítás sincs. Szerencsére.

Itt érkeztünk el ahhoz a könyvhöz, amelyet tavalyelőtt adott ki a kolozsvári Polis, s amelyről érdemben szólni talán csak úgy lehet, ha figyelembe vesszük a fenti kis hátteret, hadd lógjon, ha már ennyire rongyosra használtuk.

Ha visszamegyünk kicsit az időben, hosszú „listával” találjuk szembe magunkat. Megannyi – már-már klasszikusnak is mondható – tolmácsolás látott napvilágot Franyó Zoltántól vagy Kiss Jenőtől Jékely Zoltánon, Áprily Lajoson át Jánky Béláig, Szemlér Ferencig vagy Lászlóffy Csabáig, és még hosszan lehetne folytatni a Blaga-fordítók névsorát, hogy senki se maradjon ki. Ámbár most nem ez a fontos, pontosabban csak annyiban az, hogy kiderüljön: merész (de éppen ezért figyelemre méltó) vállalkozás Blagát (újra)fordítani. És talán éppen ez a kihívás vette rá a ma Bécsben élő, egykori Korunk-munkatársat erre, és talán nemhiába. Mert összevetve régi fordításokkal, kiderülhet, hogyan olvasható/fordítható ma Lucian Blaga.

Blagáról több kötetre való írás született. Két mondattöredéket emelnék ki ezek közül. 1. „Blaga a képek és a metaforák nagy mestere.”2 Legutóbbi fordítója, Lengyel Ferenc lépésről lépésre, versről versre szem előtt tartva több-kevesebb sikerrel pontosan és érzékenyen adja vissza a blagai költészet finom szövetének erezetét, (kép)mintáit s azok elrendezettségét. Pontosságon azonban itt valami egészen mást kell érteni, ha pusztán szöveghűségre gondolunk, hiszen 2. „...a Blaga-vers friss, életes...”.3 A fentebb említett fordítók többségének nyelvezete néhol a Blagáénál is díszesebb. Hogyan fordítja Lengyel Ferenc? Többnyire – jobb szó híján – „szabadon”. Nyelvezete sokszor kopár vagy nyers, de ennélfogva „életszagúbb”, ami néhol jót tesz a versnek, néhol pedig elsikkasztja varázsát. De vegyük egy kicsit jobban szemügyre a dolgot.

Mint ahogy nincs tökéletes vers, úgy tökéletes műfordítás sincs, mondtuk ki fentebb a közhelyet. Az egésznek éppen ez a mozgatórugója. Ámbár 1. arra még sincs mentség, hogy hangsúlyos verselésben adjunk vissza egy egész verset, mert így lehet legkönnyebben dallani, holott az egész vers sokkal szaggatottabb, és csupán két sora „gördül” 4/4-es képletben. Több példa is volna rá, egyet emelek ki A kiválasztott című versből: „Soarta scrisă-i pe aripi de vultur / dar văzduhul încă nu vrea / să i se adune, să i se-nchege subt zbor. / El se desprinde. Cu o rădaşcă. Cu un nor.” Fordítása pedig így szól: „Sasok szárnyán írva sorsa, / szállni az ég még nem hagyja, / mégis fölszáll. Segít rajta / szarvasbogár s felhő rojtja” (78.).

2. Néhol nyilván szükségesek a csúsztatások „kényszermegoldásai”, ha azok nem bontják meg a vers (s a fordítás lényegének nevezhető) összhatás(á)t. A fentebb említett példára is érvényes a mind zeneiségében, mind pedig (az előbbi elkerülhetetlen következményeképpen) „tartalmában” történő torzulás.

Továbbá 3. miért hisszük azt, hogy a csengő-bongó rímek, jól kiverhető ritmusok teszik verssé a verset? S ennek kedvéért a „kaparó/maró kín”-t („chin mă scurmă”) „fájva jöttem”-re írjuk át. Vagy ugyanennek a versnek (Sötét fenyves – Cetini negre) középpontjában a találó szójátékot („Cetini negre îmi descântă” – „Sötét fenyves igáz-igéz”, kiemelések tőlem – V.Cs.) elrontjuk a rím áldozatául odavetett, a képet giccses csendéletté oldó „szívem megint könnyel nehéz” sorral. (Nyers fordításban: szívem szemhéja nem szikkad. Igaz, ez másoknál is igen sutára sikerült.) De most vonatkoztassunk el az emlékes füzetek hangzásvilágától. A könny – könnyű hasonló hangzásának, de közel ellentétes hatásának (a nehéz szó melletti) esetleges feszültsége is kihasználatlanul sikkad el (92.).

A címadó vers (De profundis) sem kivétel az ilyen és hasonló bocsánatosabb ferdülések alól, csakhogy 4. itt újabb és kivédhetetlenebb „csúsztatásra” figyelhetünk.

A szépen, már-már vidáman hangzó, megszépített halál is – csak halál. Meghalok egyszer én is, mondja a költő majdnem természetesen: „Încă un an şi-un vis şi-un somn / şi-oi fi pe sub pământuri domn / al oastelor ce drepte dorm.” Miért kell feltétlen engedni a „Blaga: a misztikus költő”-féle kijelentések csábításának és ha kell, ha nem magányt és apoteotikát emlegetni ott, ahol szó sincs ilyesmiről: „Még egy év és még egy álom –/ hantok fölé nő magányom / s őrködik a csont-világon” (134.), vagy például az „Invoc cu semne uitare si leac” messze nem olyan misztikus hatású, mint a „Gyógyít és feledtet varázsjelem” (68.).

A fenti asszociációk hatására kétségkívül „mitikusabbá” válik a vers, de mintha külsődleges mítoszokról lenne szó. Hiszen a mítosz: maga a vers. S ezt talán Lucian Blaga tudta legjobban, a „csoda-őrző” költő. A versben/versként megtörténő csodát kellene inkább felmutatni, legalább annyi alázattal, amennyire neki is szüksége volt ahhoz, hogy megszülessen a „mindenütt, mindenben gyökeret eresztő” vers, az egyszeri és örök-ismerős másolata. Ez a profán pillanat: a csoda.

Ami a fordíthatóságot illeti, megosztható sokszor egy-egy életmű is, hiszen egy-egy szerző művein belül is eltérő spektrumok vannak, amelyek külön specifikumokat képez(het)nek. (Ezért lett volna jó feltüntetni a versek eredeti „lelőhelyét”.)

Szerzőnk szabadversfordításai mindenesetre sokkal sikerültebbnek, könnyedebbnek, „hívebbnek” hatnak, mint a kötött formájú versekéi. Igen szép példája ennek a Szép kezek, A kagyló, A próféta léptei és még lehetne sorolni. Külön kiemelném a Várom alkonyom kezdő sorát: „Tekintetem csillagzó égben fürdetem”, s még mielőtt felfedezném a spanyolviaszt (szóösszetétel, miegymás), csak úgy megjegyezném, hogy szépen hangzik így ez a szó s még némi (természeti, tehát természetes) mozgást, igei hatást is tömörít magába.

A Cseppkő is igen érzékletes példája a fordító nyelvi leleményességének és érzékenységének: „Lin, / lin, / lin – picuri de lumină / şi stropi de pace – cad necontenit...” – „Csipp, / csepp, / csöpp – békesség / és fények csöppje hull rám...” Vagy az „ascet de piatră” „aszkéta-szikla”-ként fordítva: a kép mint totális metafora megvalósulása.

Igen dicséretes, hogy kétnyelvű a kötet, minden fordítás mellett elolvashatjuk az eredeti Blaga-verset is, szóval – ez itt a reklám helye – két kötetünk lehet egyben.

Hogy a versek válogatásában milyen műfordítói szempont érvényesülhetett, nem tudni. Nincsenek például (mint említettük) feltüntetve a kötetcímek, a versek „eredeti helye”, csak egyetlen kötetvégi Addenda (kötetben meg nem jelent versek gyűjtőnéven, amelyek közé bekerült valami módon az A próféta léptei című kötetcímadó vers is), ami kissé esetlegessé és egyenetlenné teszi a kötetegészt. Ám ennyi vers (szám szerint száz + száz, ugyebár) talán egészséges arány, mondom ezt annál is inkább, mert az utóbbi időben hozzászokhattunk a füzetszerű kötetek olvasásához.

JEGYZETEK

1. In: Olvassuk együtt. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1999.

2. Al. Căprariu: Előszó. In: Lucian Blaga: Csodálatos mag. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1975. 6.

3. Uo. 7.

 

*Polis Kiadó, Kolozsvár, 2002.