Március 2004
A változó család

Gál Andrea

Zölden, feketén, kéken

Király László: Madarak árnyéka

 

Szemnek tetsző könyvben jelentette meg a Kriterion Könyvkiadó Király László összegyűjtött prózai műveit, amelyben az egyes írások címének fenntartottak egy-egy teljes oldalt, mintegy jelezve, hogy tekintélyes szöveg következik, vigyázz, kedves olvasó. A fülszövegben Mózes Attila fiatalok számára olvasásra, idősebbek számára újraolvasásra ajánlja a „lebegtetett realizmus” jegyében íródott kötetet. Mózes Attila kifejezése igen találó a Király László-i stíl megragadására, annak a különös hangulatnak a megnevezésére, amivel a Madarak árnyéka beborítja gyanútlan olvasóját.

Király László prózája – novellái és regénye, a Kék farkasok – valóban egy kötetbe kívánkozik, szinte egyetlen, elágazó regényfolyamként olvasható, a különböző írások az ismétlődő történetstruktúrák, nevek, hangulatok, és ami talán itt fontosabb, a mindvégig azonos prózaritmus miatt többszörösen összekapcsolódnak. Koppanó, egzakt realizmussal írja le a jeleneteket, melyek ugyanakkor végletesen valószerűtlen történetek részei – a Hallani furcsa muzsikaszót című novellában például ennyi történik: az orvos muzsikaszót hall, melynek eredetét keresi a faluban és a mezőn, csakhogy kiderül, egyedül ő hallja, senki más. A mezőről hazatérő emberek gesztusa pedig mindenféle magyarázat nélkül pontosan fejezi ki, hogy a halál vagy valami más természetfeletti hatalom kerülgeti itt az orvost. „Nagy, csontos tenyerüket fölemelték, merev csuklóval, egymáshoz zárt ujjakkal, s egyszerre leejtették, végleges, nehéz, megállíthatatlan mozdulattal” (137.). 

Néhány írás harmadszorra látott nyomdát és kötödét, hiszen az eredetileg 1970-ben, illetve ’81-ben a Kriterionnál kiadott novelláskötetekből, a Santa Maria makettjéből és a Fény hull arcodra, édesemből válogatva 2001-ben Az örök hó határa címmel jelentetett meg újabb kötetet a Mentor, miután az 1972-es Kék farkasokat 2000-ben adta ki újra.

Tekintélyes, erőteljes, határozott írások ezek, elrabolják azt, aki csak belepillant a könyvbe – találó a borítón Egyed Tibor grafikája, ami zölden, feketén, kéken veszi körül az elvarázsolt világokat. A kötetről való első benyomás így: erdő, éjszaka és holdvilág, a benne leselkedő elemi erővel, félelemmel, valószerűtlenséggel. A Kék farkasok narrátora egy hasonló kép analógiájával mondja el, mi az a „valamiféle súly vagy ilyesmi, összevisszaság, rendetlenség, a nyavalya tudja már, mi”, ami őt történetmondásra készteti, és ezzel meg is adja az egész regény alaphangját. „Egyszer egy éjszaka mentem valahol az országúton, tiszta nyárutói holdas éjszaka volt [...] s egyszer láttam, ahogy két vaddisznó sétál át az úton az egyik kukoricásból a másikba, de mintha nem lettek volna valóságosak, mintha testetlenek lettek volna” (294.).

Néhány novella és a Kék farkasok nagy része az iméntihez hasonló rusztikus képekből építkezik, a narrátor nézőpontja ugyanakkor urbánus és értelmiségi. Ez a kettősség szokatlan a mai olvasónak, miért is kell – és hogyan lehet – erről beszélni: falu, város, mi a különbség a kettő között, miért játszunk ezekkel a minősítésekkel, mikor nagyon veszélyes út ez, tele a hierarchizmus és sértődékenység veszélyeivel.

Király László regénye pedig többszörösen életre hívja ezeket az (egy kortárs olvasói konvenció szerint talán már halódó) szempontokat. Elsősorban a narrátor és az általa megszólított falu ambivalens viszonya tartja ezt fenn, hiszen a Kis Harai Mihálynak nevezett figura Hegyháton töltötte gyermekkorát, és oda a „városnak” nevezett helyről életének egy kivételesen kaotikus pillanatában magyarázatokat keresve visszatért. A történet szerint maga teremti újra gyermekkorának emlékei szerint annak szereplőit, és beszélteti el velük az eseményeket, de úgy, hogy az íróvá érő, városban, egyetemen formálódott elbeszélő szempontjai végig láthatók.

Hogy milyen történetek ezek, arra ő maga, többszörös időhurkot leírva reflektál: „De most gondolok arra: milyen furcsa emlékeim is vannak nekem, ha a napokat így hordom magamban: a miszticizmus elleni gyűlés napja, a kerítésre írt jelszavak napja, a kapufélfába pendülő szurony napja, az iskolát felgyújtó szándék napja” (366.). Amint az az elbeszélésekből kiderül, röviden: a szocializmus kezdeti évei ezek, az államosítást és a termelőszövetkezetek létrehozását közvetlenül követő évek, a „kulákok”, a „kollektivizálás”, „rajon” és a „szabotálás” évei. Ezen túlmenően azonban olyan eseménysor bontakozik ki az emlékfoszlányokból, ami a kordokumentumnál többet mond: milyen élethelyzetek és emberi reakciók lépnek fel akkor, ha egy külső hatalom szól bele egy közösség életébe, hogyan próbálkoznak azok, akik egyszeriben egy teljesen más rendben találják magukat, túlélni és helyesen cselekedni, találni valami fogódzót arra nézve, mi értékes, és mi elvetendő.

Az „elnök” kifordított sorsa – nyilván téesz-elnökről van itt szó –, hogy a hatalom által diktált képtelen utasításokat véghezvigye a faluban, miközben saját, szegény, frusztrációkkal tele gyermekkorát is kiegyenlíteni igyekszik. A falubeliek kiforgatott sorsa, hogy ezeknek, akár erőszak árán is, ellenálljanak, mint ahogy a gyermek Kis Harai Mihály sorsa az, hogy rettegve figyelje őket, és a hegyháti embereket később is magában hordozza.

Nehéz fordulatokkal tele közösségi történet ez, és mindezek között a legtöbb terhet rója ki a narrátorra Harai Mihály, az apa, aki valamiféle általános emberi békességszeretet jegyében próbál boldogulni, nem éppen sikeresen. Az ő teremtménye Kis Harai Mihály, az elbeszélő, aki a falubeliek kihallgatásával, gyóntatásával apjának (is) igazat szerezne. Itt hajlik vissza a kötet a többi íráshoz, mert ez az apa-fiú viszony többször visszatér a Madarak árnyékában, mi több, a novellákkal teljesedik ki a Kék farkasok: azt, hogy végül is mi történt az apával, csak A hetedik nyár balladája című írásból kiindulva lehet megsejteni – újabb nehéz fordulat ebben a kiforgatott világban, hogy az, akinek házába a tanítót akaratán kívül beköltöztették, meggyilkolja az új lakót.

A gyónásokból összeálló súlyos közösségi elbeszélésnek aztán ellenszegül, és sikeresen oldja fel az a párhuzamosan elmondott, kisebb betűkkel szedett szerelmi történet, amely a narrátor és Viola, illetve a narrátor és Barbara között szövődik. Az utalásokból kiderül, évekre vannak a hegyháti eseményektől, már a városban. És ismét közbelép a falu-város különbözőség, hiszen itt a viselkedéskultúra teljesen más, hangsúlyos funkcióhoz jut az egyetemi közeg, jobban mondva az egyetemen kívüli közeg, a hatvanas-hetvenes évek fiatal értelmiségének bohémsága, amelynek személyes, főként érzelmi szálon futó történetei teljesen más premisszáktól indulnak, ezzel együtt legalább annyira súlyosak, mint a hegyhátiak. A két história éppen ezzel, a döntések súlyosságával kapcsolódik egymásba, és hát valószerűtlen ez a szerelem is, mint a kék farkasok a téli éjszakában. A Viola–Barbara történetnek is megvannak a megfelelői a novellák között (pl. A sziget című), a részletek, nevek és évek változnak ugyan, mint egy jó régi emlék újramesélésekor, de az alaphang megmarad.

A Madarak árnyékában a legtöbb figurát mozgató motiváció a „nagy és tündöklő emlékek” keresése (Kék farkasok, 295.), és ha így sorjában olvasom a novellákat, az az érzésem, kivétel nélkül mindenikben felbukkan valamiféle emlékező magatartás, annyira elmosottak a figurák, illetve az események körvonalai. A Santa Maria makettje talán a leghangsúlyosabban emlékező írás, Karinthy Frigyes Találkozás egy fiatalemberrel című szövegének továbbgondolása, annyiban, hogy az elbeszélő itt megöregedett önmagát várja az állomáson, és mindkettőjük szempontjából elmeséltetik a találkozás. S ha az „elromlott tájolót, elromlott magasságmérőt, elromlott botkormányt” még mindig magával hurcoló hajdani álmodozóból sem hajós, sem repülőtiszt nem vált, ellenben egyetlen hibát sem ejtett a könyvelésben, elérkezünk a kezdőnovellához, a Vörös Sárkány este avagy Simon Barnabás kálváriájához. Simon Barnabás ugyanis mintakönyvelő, aki boldogságát csak a pontos számsorokban találja meg, és egyetlen emléke, tájolója az időben a hibátlan számolgatás, ezt a nagy és tündöklő bizonyosságot veszíti el egy napon. A bizonyosság amúgy sem erőssége Király László alakjainak és narrátorainak, egy lebegtetett figura nem is mentesülhet a relativizmus alól. Ezért lehet harmadszori kiadáskor is számítani arra, jól elolvassák majd a kötetet.

Ezek után már csak egyetlen gond lehet a Madarak árnyékával – hogy tehát Király László eddigi prózája ez, ennyi és nem több, egyetlen kötetbe bele is fér, pedig szívesen folytatnám a lapozást. 

 

*Kriterion, Kolozsvár, 2003.