Március 2004
A változó család

Vallasek Magdolna-Márta

Családvédelem, gyermek, munkajog

Még az állatvilágban is természetes, ha nem is általános, hogy a szülő (általában az anya) gondoskodik közvetlen leszármazottjáról. A közösség maga azonban ritkábban vállal feladatot az utódok felnevelésében. Az ember esetében az egyéni gondoskodás nem elegendő, szükség van a társadalom közreműködésére. A társadalom számára pedig a beavatkozás legkézenfekvőbb és ugyanakkor leghatásosabb eszközét a jogi szabályozás jelenti.

A gyermekvédelem gondolata vagy legalábbis ösztönszinten való megjelenése tehát egyidős az emberiséggel. Mégis a családvédelemnek törvényi szintű, különösen a munkajogi és társadalombiztosítási szabályozás eszközeivel való kifejezése meglehetősen kései fejlemény.

Persze ez csak első látásra tűnik paradoxonnak. Igaz, hogy a társadalombiztosítás szabályozásának már a római jogban megtalálhatóak a kezdetleges formái, de ez akkor még elsősorban vagyoni jellegű biztosítást jelentett. A kisközösségek már ebben a korban megpróbáltak segíteni, lehetőségeikhez mérten, a társadalom peremére kiszorult embertársaikon, az árvákon, özvegyeken, munkaképtelenné vált öregeken. Ez részben a szociális felelősség megnyilvánulását jelentette, de nem volt mentes némi önérdektől sem, hiszen például a középkori céhek önsegélyező rendszerében részt vevő mesterek ilyenformán saját maguk és családjuk szociális „biztonságát” is szem előtt tartották.

No de hol volt még ekkor a szociális háló gondolata, és főleg hol volt még az, amit ma oly hangzatosan esélyegyenlőségnek nevezünk?

A hazai családjog, munkajog és társadalombiztosítási jog kialakulása, önálló jogággá való fejlődése nagyjából egy időre tehető, a 19. század végére, a 20. század első felére. Immár magától értetődőnek, illetve érintésközelbe került célnak számított a házastársak egyenlő jogainak, a család és a gyermekek állami védelmének törvénybe foglalása vagy akár a gyermekmunka megtiltása, a terhes nők munkakörülményeinek szabályozása.

A családjog alapelve a család és a gyermekek védelme. A családjogi kódex értelmében ennek többek között a legfontosabb eszközei az anyai és apai leszármazás megállapítása, az eltartási kötelezettség, örökbefogadás és a gyámhatósági ellenőrző tevékenység. Ezt a családjogi keretet egészíti ki a munkajog és a társadalombiztosítási jog, amely sajátos eszközökkel teljesíti ki a család intézményének védelmét.

A leszármazás ismeretének fontosságát talán nem is kell külön hangsúlyozni. Elegendő annyit mondani, hogy a leszármazás képezi a gyermek vagyoni és nem vagyoni jellegű jogainak legkézenfekvőbb és legteljesebb alapját. (Csak néhány példával élve: a leszármazás függvényében alakul a gyermek nevének, állampolgárságának, örökösödéshez való jogának helyzete stb.) Az anyai leszármazás tényének bizonyítása viszonylag könnyű feladatot jelent, függetlenül attól, hogy házasságon belül vagy kívül született gyermekről van szó, s csak két tényezőre vonatkozik: a születés tényére és arra, hogy a leszármazás tisztázását kérő gyermek azonos a született gyermekkel.

Az apai leszármazás kérdése már gyakrabban vet fel bizonyítási problémákat, amelyek egyszerűbbé tétele érdekében alakult ki a családjogban az apaság vélelmének alapelve. Ennek a jogi kreációnak a lényege az, hogy a házasságban született vagy fogant gyermek apjának a törvény mindig az anya férjét tekinti, mindaddig, amíg annak ellenkezője be nem bizonyosodik. Nagyon leegyszerűsítve a dolgokat azt mondhatnánk, hogy a házasságon kívül született gyermek esetében az apai leszármazás megállapításának útját az apaság elismerése vagy a bírói testület előtti peres eljárás keretében történő bizonyítás jelenti.

Természetes leszármazás hiányában is létrejöhet ez a jogi kötelék, mégpedig az örökbefogadás alkalmával. A hazai családjog kezdetben kétféle, teljes és részleges hatású örökbefogadást ismert. A hatályos törvény szerint már csak teljes jogi hatással járó örökbefogadás létezik, amelynek következtében az örökbefogadott ugyanazokkal a jogokkal fog rendelkezni, mint a természetes leszármazás esetében.

A fentiekből is kitűnik, hogy a családjog a kiskorúak védelmére vonatkozóan alapvetően két lehetőséget ismer: a családon belüli, szülők általi védelmet (függetlenül attól, hogy a leszármazási kötelék természetes vagy jogi úton jött létre), és per a contrario a gyámsági és gondnoksági keretek között megvalósuló védelmet, illetve a sajátos helyzetben levő kiskorúak intézményesített védelmét. Minden esetben a kiskorú védelme egyaránt kiterjed a vagyoni és nem vagyoni jellegű jogaira, ezért alapelvnek tekintendő a védelemnek kizárólag a gyermek érdekében történő gyakorlása, a vagyoni elkülönülés a védelmezett és védelmező között, a szülők egyenjogúsága a védelem gyakorlásában, illetve szükség esetén a védelemnek gyámhatóság általi ellenőrzése.

Ez az egyéni jellegű, ideális esetben családon belüli védelmi reláció azonban csak akkor valósulhat meg, ha erre létezik a megfelelő anyagi és társadalmi háttér, megfelelő társadalombiztosítási rendszer. Ennek a létrejöttéhez és fenntartásához feltétlenül szükséges a jó értelemben vett állami beavatkozás.

Szomorú tény, de a világ országainak nagyobbik része egyelőre messze áll a zökkenőmentesen működő jóléti állam ideálképétől. Gyakran hallhatunk ellenben gyermekmunkáról, utcagyerekekről és gyermek katonákról, a családi védelmet soha meg nem tapasztaló kiskorúakról. Ez a helyzet már valóban nem orvosolható egyéni kezdeményezéssel, mi több, az államok különálló tevékenysége és szabályozása sem elegendő a globális megoldáshoz. (Más kérdés persze, hogy egyáltalán létezik-e globális megoldás, nem utópisztikus-e egy olyan világméretű társadalomnak az elképzelése, amelyben ne merüljön fel, megoldásra váró problémaként, a gyermekjogok érvényesítésének a problémája. Talán több érv hozható fel az igenlő, mint a nemleges válasz mellett, ennek ellenére a nemzetközi jogi szabályozás eredményei megkérdőjelezhetetlenek.)

A nemzetközi összefogás jegyében születtek meg az ENSZ által 1989-ben kidolgozott, a gyermekek jogait szabályozó, valamint a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal (ILO, International Labour Organisation) által kidolgozott, a gyermekmunka tiltását és a kiskorúak munkavállalásának körülményeit szabályozó egyezmények. Az egyezmények ratifikálásának következményeként a nemzetközi normák közvetlen alkalmazást nyernek, s az aláíró országok belső jogának részévé válva egészítik ki a már létező munka- és társadalombiztosítási jogi keretet.

Az ENSZ 1989. évi Egyezménye alkotja a gyermekjogokra vonatkozó általános jogi keretet. Az aláíró államok kötelezettséget vállalnak arra, hogy tiszteletben tartják a gyermekek Egyezménybe foglalt jogait, és garantálják azokat, a jogok alanyára vonatkozó minden, faji, bőrszínt, nemi, nyelvi, vallási, politikai vagy más meggyőződést, nemzeti, etnikai, társadalmi eredetet, a jogalany anyagi helyzetét, születését vagy cselekvőképtelenségét illető diszkrimináció nélkül. Minden gyermeknek alapvető joga van az életre, a fejlődésre, névre, valamely ország állampolgárságának megszerzésére, saját identitásra és minden más alapvető emberi jog és szabadság gyakorlására. Minden gyermeknek joga van a gazdasági kizsákmányolás elleni állami védelemre és arra, hogy ne kényszerítsék őt olyan munkavégzésre, amely kockázatokkal jár, és negatív hatással lehet neveltetésére, egészségére, szellemi, lelki és szociális fejlődésére. Ennek érdekében az aláíró államoknak kötelessége egyrészt olyan jogi, közigazgatási, szociális és nevelési intézkedéseket bevezetni, amelyek biztosíthatják az Egyezményben előírt jogok megvalósulását, másrészt olyan módon kell átalakítaniuk a belső családjogi, polgári jogi, munkajogi, illetve bármely más jogághoz tartozó hatályos rendelkezéseket, hogy azok megfeleljenek az Egyezmény normáinak.

A gyermekjogi konvenció elfogadása és alkalmazása egyelőre még nem nevezhető általános jelenségnek. Bár a világ országainak elsöprő többsége aláírta és saját törvényei közé emelte azt, az EU bírálatait figyelmen kívül hagyva maga a legnagyobb világhatalmat jelentő Amerikai Egyesült Államok sem tartozik az aláíró országok közé.

A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal által kidolgozott, a gyermekmunka legsúlyosabb formáit tiltó és a kiküszöbölésüket célzó azonnali összefogást sürgető 1999. évi 182. számú egyezményt Románia már néhány hónappal később, 2000 novemberében ratifikálta.

A nemzetközi norma értelmében gyermeknek tekintendő és az Egyezmény hatálya alá esik minden tizennyolc év alatti személy. A gyermekmunka legsúlyosabb formái közé sorolandó a rabszolgaság és kényszermunka, a prostitúcióra való kényszerítés, illegális tevékenységre való toborzás, illetve minden olyan munka, amely természetét tekintve káros hatású a gyermek egészségére, biztonságára vagy erkölcsére vonatkozóan. Minden aláíró államnak kötelessége hatékony eszközöket keresni annak érdekében, hogy megakadályozzák a gyermekeknek az egyezmény által tiltott körülmények közötti munkavállalását, illetve biztosítsák az ilyen körülmények között élő gyermekek kiemelését és a társadalomba való újraintegrálását, az alapszintű oktatáshoz való hozzáférését és a lehetőségekhez mérten valamilyen szakképzésben való részvételét.

A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal 1973. évi 138. számú Egyezménye a foglalkoztatás alsó korhatáráról rendelkezik. Az aláíró államok belső szabályozásában megállapított alsó korhatár nem lehet kevesebb, mint tizenöt év. Az olyan tagálla-  mok esetében, amelyeknek gazdasági intézményei nem érik el a szükséges fejlettségi fokot, kezdetben tizennégy éves alsó korhatár is megállapítható. A nemzeti jogalkotás lehetővé teheti a 13–15 év közötti személyek olyan könnyű munkában való foglalkoztatását, amely nem ártalmas fejlődésükre vagy egészségükre, és jellegénél fogva nem akadályozza iskolalátogatásukat, részvételüket az illetékes hatóság által szervezett pályaválasztási vagy oktatási programokban vagy az oktatásban szerzett ismereteik hasznosítását.

Az idézett nemzetközi egyezményeket, a legfontosabb család- és gyermekvédelmi nemzetközi normákkal egyetemben, Románia már ratifikálta, s ezáltal beemelte hatályos belső jogrendszerébe. A legújabb, 2003. évi munkajogi törvénykönyv is harmonizál a nemzetközi követelményekkel, legalábbis ami a család- és gyermekvédelmet illeti. A társadalombiztosítási szabályozás még meglehetősen sok hiányosságot mutat ezen a téren, a legnagyobb problémát egyelőre mégis a meglevő, sok pozitív vonást mutató jogi keret gyakorlatba ültetése jelenti.

A hatályos román munkajogi törvénynek csak néhány szakasza foglalkozik külön a kiskorúak jogaival s a munkavállalásuk kérdésével. A teljes munkajogi jogképesség elnyeréséhez betöltött tizenhat év szükséges, azonban bizonyos esetekben már tizenöt éves korban is vállalhat munkát a kiskorú. Nehéz, veszélyes vagy káros hatású körülmények közötti munkavégzésre tizennyolc év alatti személy nem alkalmazható. A fenti rendelkezések megszegése bűncselekménynek minősül, és szabadságvesztéssel büntetendő. A kiskorú munkavállalók számára hatórás munkanapot ír elő a törvény, nem vállalhatnak túlórát és éjszakai munkát, ellenben hosszabb ebédszünethez és több szabadságnaphoz van joguk.

Mint láthattuk, a gyermekvédelem munkajogi eszközeinek szabályozása elégséges, Románia mégis kevés eredményt tudott felmutatni a gyermekmunka visszaszorítása terén. Nincs tudomásom pontos statisztikai adatok létezéséről ezen a területen, de a külső szemlélő számára is egyértelmű, hogy a legveszélyeztetettebb kategóriába az utcagyerekek sorolhatók, hiszen ők azok, akik teljesen védtelenek a legsúlyosabb visszaélésekkel szemben is. Természetesen minél szegényebb egy közösség, annál gyakrabban fordul elő a kiskorúak munkára fogása. Elég, ha a 2003-as év végén kipattant hazai botrányra, a Moldvából elszegődött szolgagyermekek esetére gondolunk, akik étel, némi pénz és egy kevésbé ínséges jövő reményében dolgoztak (dolgoznak) teljesen illegálisan, a gyermekvédelmi hatóságok szeme láttára.

Nemzetközi viszonylatban óriási különbségek figyelhetőek meg a gyermekjogok érvényre jutásának tekintetében, de nemcsak az úgynevezett fejlett országok és a harmadik világ között, hanem ezeken belül is. Csak egy példát említve, míg a sajátos civilizációt képviselő skandináv országokban kialakult szlöjd (munkaiskola) intézményét a képzési idő alatt mindenki számára kötelező munkagyakorlatot az oktatási rendszer részeként tartják számon, addig például Olaszországban a helyi statisztikai hivatal (Istat) 2002-ben közzétett adatai szerint a 7–14 éves gyermekek 3,1 százaléka végez valamilyen pénzkereső tevékenységet, és ez a szám a gyermekek életkorával arányosan nő. Ennél sokkal súlyosabb a helyzet a harmadik világ szegény országaiban.

Az ILO adatai szerint jelenleg körülbelül száz-kétszázmillió gyermekkel végeztetnek koruknak nem megfelelő munkát, s ezek között akár négy-öt éves kiskorúakat is találunk. Különböző arányban vannak jelen a munkaerőpiacon a lányok és a fiúk: a megfigyelések szerint az előbbiek foglalkoztatása inkább az úgynevezett láthatatlan munka, míg az utóbbiaké a látható munka kategóriájába tartozik.

Az UNICEF szakértői felhívják a figyelmet arra, hogy szükségszerű a gyermekmunka fogalmának árnyalása. Nem hasonlítható össze a gyermekeknek főleg a hagyományos paraszti társadalomban megfigyelhető, termelőmunkában való részvétele, amely a felnőtté válás természetes velejáróját jelenti, és másfelől a kiskorúakra káros, kizsákmányoló jellegű munkavégzés. A gyermekek által elvégzett munka fogalmát élesen el kell választani a kiskorú intézményes dolgoztatásától, s míg az előbbi nemcsak hasznos, de szükséges is, addig az utóbbi káros és egyértelműen elítélendő.

Az elmúlt években a sajtóban megjelent anyagok a legnagyobb világcégeket is kapcsolatba hozták a gyermekmunkával, bár természetesen ezek a cégek sorra cáfolták a vádakat, és újra meg újra hangsúlyozták, hogy elítélik a gyermek-munkaerő alkalmazását. A közvetlen jogi felelősség bizonyítása szinte lehetetlen, hiszen az érintett világcégek elvileg nem is kell hogy tudjanak az ázsiai, dél-amerikai vagy más területeken működő beszállítóik által alkalmazott gyermekmunkáról.

Ismét arra a következtetésre juthatunk tehát, hogy elsősorban nem a jogi szabályozás hiányosságait kell okolni a gyermekvédelem gyakorlati megvalósulásának nehézségeiért.

Hasonló a helyzet a társadalombiztosítási jog által kínált sajátos eszközök esetében is, azzal a különbséggel, hogy ezen a téren a különböző országokban hatályos jogi szabályozás sokkal nagyobb eltérést mutat, mint a munkajog területén, s mind tartalmukat, mind alkalmazásukat tekintve a nemzetközi normák sem olyan átfogóak. Az élesebb különbségek ellenére éppen ezek a társadalombiztosítási eszközök kellene hogy megteremtsék a teljes család- és gyermekvédelmi rendszer alapját. Ennek hiányában éppen a szegény és legszegényebb rétegek szociális biztonsága tűnik el, s egyúttal minden más jogi eszköz hatékonysága csökken vagy akár megkérdőjeleződik.

A család- és gyermekvédelem szempontjából a legalapvetőbb társadalombiztosítási eszközök, amelyeket a hatályos román jog is szabályoz, a különböző anyasági és gyermeknevelési juttatások, valamint az özvegyi és árvasági nyugdíj. Mindezeknek az a közös vonása, hogy a valamilyen okból munkaképtelen vagy kis keresetű személy megélhetését segítik elő.

A hatályban levő hazai társadalombiztosítási törvény (a 2000. évi 19. számú törvény) értelmében árvasági nyugdíjra jogosult minden tizenhat év alatti gyermek. Ez a korhatár kitolódhat a tanulmányok befejezéséig, de nem tovább, mint huszonhat éves korig. Rokkant kiskorú esetében a fenti jogosultság a rokkantság teljes periódusára érvényes, függetlenül az időközben betöltött életévektől.

Az idézett törvény értelmében minden kismama 126 nap szülési szabadságra és ez alatt az idő alatt anyasági juttatásra jogosult. A munka- és társadalombiztosítási szabályozás összekapcsolódására példa, hogy a munkajog is tartalmaz a kismamák érdekeit védő rendelkezéseket, amelyek értelmében ebben az időszakban az alkalmazott nem bocsátható el.

A törvény által biztosított juttatásra jogosult az a nő is, aki már nem vesz részt a biztosítási rendszerben, de a szülésre a biztosítás megszűnését követő kilenc hónapon belül kerül sor.

A szülési szabadság és az anyasági juttatás intézményét egészíti ki a gyermeknevelési segély, amelyre a szülő a gyermek második életévének betöltéséig (sérült gyermek esetében a korhatár három év) jogosult. A 2000. évi társadalombiztosítási törvény vezette be Romániában azt a nemzetközileg már régóta ismert gyakorlatot, hogy a gyermeknevelési szabadságot bármelyik szülő, tehát nemcsak az anya, hanem az apa is igényelheti. A családjog alapelve szerint, amely nem tesz különbséget a természetes leszármazás és az örökbefogadás útján létrejött családi kötelék között, a fenti jogosultságok mindkét esetben egyformán érvényesek.

Ahhoz tehát, hogy egy többé-kevésbé működő család- és gyermekvédelmi rendszer kialakítására sor kerüljön, az első és alapvető feltétel a politikai akarat és az ebből kifolyólag megvalósuló jogalkotói munka. Külön-külön nem elegendőek sem a családjogi, sem a munka- és társadalombiztosítási normák. A három jogág szabályozásának összekapcsolása által azonban már egy hatékonyan működő rendszer alapjait lehet megteremteni.

Romániában ez a jogszabályi keret, lévén az Európai Unióhoz való csatlakozás feltétele is, nagy vonalakban már létrejött. Marad tehát a gazdasági lehetőségekhez mért megvalósítása mindannak, amire a törvény lehetőséget teremt. Ebben azonban nemcsak az állami szerveknek van és lesz szerepe, hanem a társadalom egészének: egyéneknek és civil szervezeteknek.