Február 2004
Vállalkozók, vállalkozások

Vallasek Júlia

Nagy István: példázat, konstrukció, retorika

A két világháború közötti, pontosabban a Gaál Gábor szerkesztette Korunk fölfedezettje és megbecsült szerzője volt a kolozsvári író Nagy István. Születésének centenáriumán Vallasek Júlia tanulmányával emlékezünk rá, amely a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadásában készülő kötet, A szomszédság nevében bevezetője.

Önéletrajzi regényében Nagy István beszámol egy 1940 tavaszán lejátszódott jelenetről. Az illegális kommunista vezér, Józsa Béla egy tüntetés megszervezésére kéri fel az öntudatos munkásírót, amúgy sógorát. A megmozdulást Nagy István eleve bukásra ítéltnek tartja, s ezért felmentését kéri, „annál is inkább, mert éppen most tartok egyik készülő regényem befejezésénél. Nem szeretném megint abbahagyni egy értelmetlen, biztos lebukás kedvéért.

– Úgy – nyomta meg a szót Béla keserűen –, te előbbrevalónak tartod a regényed befejezését egy tüntetésnél...

– Csak egy sikertelennek ígérkező tüntetésnél és a biztos lebukásnál... Egy jó regény évtizedekig, ha nem évszázadokig tüntethet a mi igazunk mellett.”

A regény, amelyen Nagy István dolgozik, 1941-ben jelenik meg A szomszédság nevében címmel. A fenti jelenetbe sűrítve pedig jelképes formában ott van mindaz, ami Nagy István irodalomról vallott nézeteiről elmondható. Hogy elkötelezett, elvhű kommunista volt. Hogy vérbeli író volt, akinek mindig mindennél fontosabb kell legyen az, hogy befejezzen egy regényt. Hogy ideológiai elvhűség és művészi következetesség konfliktusát önmaga számára is csak úgy tudta feloldani, hogy nem vett tudomást az ellentétről, összemosta a kettőt. A regényt be kell fejezni, ezt minden író így gondolja, de nem önmagáért, hanem azért, hogy elvégezze a tüntetésszervező agitációt, hogy a Nagy Eszme szócsövévé váljon.

Nagy István 1904-ben a kolozsvári Sáncoldal egy barlanglakásában született, munkássága ma az erdélyi és magyar irodalom egyik elfelejtett területe, sem a szűkebb, sem a tágabb magyar olvasóközönség előtt nem különösebben ismert. Mindig vannak szerzők és művek, amelyek örökre vagy ideiglenesen félreseprődnek valahogy, a felejtés és (újra)felfedezés örök velejárói az olvasásnak. Nagy István elfeledésében azonban talán az játszott döntő szerepet, hogy egy időben túlságosan ismert volt. A kizárólagosság még dicséret formájában sem használ egy írói pálya megítélésének, de magának az írásnak sem. Ráadásul Nagy István írásait nehéz volt (bár nem lehetetlen) az azokat átitató kommunista eszmeiség nélkül olvasni. Nem véletlen tehát, hogy igen hamar színre lépett az a nemzedék, amelyről Mózes Attila ír az 1987-es Kilincselők című novellaválogatás előszavában, és amelyik idegenkedett Nagy Istvántól, „a munkásírótól”, „a proletár nyomor ábrázolójától”, „az osztályharc tablófestőjétől”. Nem egyes művektől, hanem a teljes életműtől, és nemcsak Nagy Istvántól, hanem bárkitől, akinek a neve mellett akkoriban túl gyakran fordult elő az „osztályharcos” vagy a „proletár” jelző, így például József Attilától is. Mindezt akkor, amikor az irodalmi kanonizáció az elemi iskolai oktatástól kezdve erőteljesen működött – persze a legdidaktikusabb és talán mondhatjuk azt is, többnyire a legrosszabb írásokat népszerűsítették igencsak agresszív módon.

Nemcsak Nagy István irodalmi munkássága szenvedte meg az ötvenes évek irodalmi bálványozását, melynek hatására elrettentő példaként tanítható műveket írt, hanem (és ez az igazi veszteség) az utóélete is. Mert az „idegenkedő nemzedékek” után a „felejtő nemzedékek” jöttek. Ma már Nagy István prózáját egyáltalán nem vagy csak elvétve tanítják az iskolában, a kommunista eszme, amelynek jegyében írt, egyeseknek gyűlöletes vagy szégyellni való múlt, másoknak még az sem, az újabb generációk szemében egyszerűen megmosolyogtató tartozéka egy letűnt korszaknak.

A születés centenáriuma mindig jó alkalom arra, hogy egy életmű újra megmérettessék, hogy az újraolvasás során letörlődjön róla a feledés vagy a túlzott tisztelet pora. (Ami végső soron ugyanaz, hiszen mindkét magatartásban benne van a merev elutasítás, nem olvassák, vagy csak bizonyos kultikus tisztelet sugallta szellemi vigyázzállásban forgatják, de nem várnak tőle újat, és nem is nyitottak arra, amit mondani akar.)

Az erőszakos kanonizáció, és az annak ellenhatásaként bekövetkező konok idegenkedés után talán éppen most jött el a megfelelő pillanat arra, hogy sok más mellett Nagy István életműve is megtalálja a maga helyét. Mert az értékelés ma már valóban nem szólhat másról, mint arról, hogy megnyeri-e az olvasót a mű, vagy hagyja továbblépni.

A rostán természetesen csak az életmű egy hányada marad fenn, ezek a szövegek zömével a negyvenes évek közepéig írott novellákból, regényekből kerülnek ki. Ide tartozna még az 1936-os helikoni pályázaton díjat nyert, majd évtizedekkel később Harag György rendezésében újra visszhangzó sikert elért Özönvíz előtt című színdarab, illetve a jelentősen túlírt, mégis befejezetlenül maradt négykötetes önéletrajzi regény néhány részlete.

A Nagy István-i prózavilág tematikailag behatárolt: a szegénység és kiszolgáltatottság megannyi változatát meséli konok következetességgel, puritán, száraz-kemény stílusban. Vérbeli realista, aki igazán csak arról tud írni, amit ismer, tehát arról a világról, amelybe beleszületett: a külváros szegénységéről, a gyári munkásság életéről. Nagy István külvárosa, sáncalji világa ma távoli vidékek etnográfiai leírásához hasonlít, a nyomornak az a tárgyi világa, életritmusa, működési elve, amit ő mikrorealista precizitással ábrázol, mára egzotikum. Nem mintha a szegénység időközben megszűnt volna, csak más tárgyi világgal rendelkezik, más a társadalomban elfoglalt helye. Talán csak a szegénységben való kiszolgáltatottság pszichikai megélésének módja és a külvilág viszonyulása nem változott gyökeresen...

A külvárosi munkásvilág életének már-már szociografikus pontosságú ábrázolása Nagy István részéről nemcsak belső szükségszerűség volt, hanem a harmincas évek egyik legnagyobb hatású szellemi irányzatának, a népi mozgalomnak hatására többé-kevésbé tudatosan vállalt program is. Mintát, felhasználható poétikai kódrendszert látott a népi írók munkásságában: „regényeikből – írja 1942-ben – ma már ismerjük a parasztság minden rétegét, küzdelmét, embertípusait. Ismerjük múltját, lelkét, gazdálkodási módját. Hasonló regényekben kellene megidézni a munkásság életét is.”

Nagy István ekkor született írásai, elsősorban a Külváros című társadalmi rajz Kolozsvár munkásnegyedéről, valóban a szociografikus pontosságú ábrázolásmód jegyében íródtak. A külváros ihletője A Boldog utcán túl című elbeszéléskötetben foglalt írásoknak, ugyanakkor cselekményük helyszíne is. A nincstelenségből, a szellemi és anyagi hiányosságból fakadó kiszolgáltatottság felmutatása általában célzatos, különösen Nagy Istvánnál, aki az irodalmat elsősorban a társadalom megváltoztatására szánt ideológiai eszköznek, agitációnak tekintette, az írószerepet pedig nem az önkifejezés módjának, hanem megbízatásnak. Elsősorban ezen a ponton különbözik a nagyjából vele egyszerre induló Asztalos Istvántól. Asztalosnál maga az ábrázolt helyzet (a nincstelenség) lázító, Nagy Istvánnál többnyire akad egy novellahős, aki nemcsak cselekedeteivel, hanem tételesen is lázad az adott állapot ellen. Az „ideológiai lóláb” persze többnyire nem kedvez az elbeszélés esztétikai minőségének. A legsikerültebbek azok a novellák, amelyek a szegénységből fakadó kiszolgáltatottság abszurditását jelenítik meg  (pl. Lezsnyó szegény akar lenni, Téli rege stb.).

Néhány jól szerkesztett rövidprózai írásában a társadalomkritika ideológiai éle szatírában oldódik fel. Lezsnyó útja a tilalomjelző táblák között, az Egy vidám történet narrátorának próbálkozása arra, hogy a gróf végre elvegye a munkáslányt, és a fehér ló ne legyen kirívó elem a külvárosi utcán, szatirikus világképet rajzol fel, amelyben az ideológiai célzatosság áttételesen érvényesül. A Nagy István írói pályáján később teljesen háttérbe szoruló szatirikus hangra éppen a korai novellák kapcsán figyel fel Kahána Mózes: „Mint minden igazi szatirikusnak, Nagy István témája mindig egy és ugyanaz: a társadalom... Példázat, konstrukció, retorika – szubjektivitás – ezek határozzák meg írói karakterét, tehát a szerző legkiváltképpen szatirikus.” (Kahána Mózes: Nagy István. Korunk, 1940. 92.)

A szomszédság nevében című regényben, amely 1941 őszén a budapesti Magyar Élet kiadónál jelent meg, a korábbi elbeszélések, novellák élményanyaga sűrűsödik össze a külvárosi Coşbuc utca lakóinak történetében. Az apró-cseprő események látszólag minden finalitás nélkül követik egymást, a történet lassan halad előre, mintha igazából nem is maga a cselekmény, hanem a külvárosi élet rajza volna a fontosabb. A regény fókuszában a Coşbuc utca zárt világa áll, a szereplők élettere az utca és a gyár, a belvárosba ritkán, többnyire megalázó helyzeteket jelentő ügyintézés vagy egy temetés alkalmából jutnak el, amúgy egész életük ugyanott játszódik, a Coşbuc utcában. A szomszédság e kényszerű összezártságban együtt élő emberek tömege, a lakók az utca és a munkahely által behatárolt szűk mozgástér foglyai.

A szomszédság nevében éppúgy az extrém élethelyzetnek kitett embercsoport viselkedését követi nyomon, mint a Fekete kolostor, a Coşbuc utca voltaképpen a fogság egy formája, mindaddig, amíg lakói nem próbálják meg maguk számára élhetővé tenni. A lakások kicsik, zsúfoltak, intimitásra, magányra nincs lehetőség, az emberek állandóan szem előtt vannak, minden szóra és tettre élénken odafigyel a szomszédság. A külvárosi utca lakóinak élete gépies, fárasztó robot, talán ez is magyarázza példátlan információéhségüket, kíváncsiságukat, amivel folyton egymás életében vájkálnak. „Mondjon valamit!”, „Mi jót hallott, szomszéd?” „Hallotta, hogy...” – ismétlődő formulák, valahányszor a boltban, a borbélynál, vagy akár az utcán összetalálkoznak. 

A Coşbuc utca lakói többnyire gyökértelen, a paraszti és a városi életforma közt tengődő emberek, a meggazdagodás reményével hagyták el a földmunkát, de csalódniuk kellett, vissza nincs útjuk, előre megfelelő szakképesítés nélkül nem léphetnek. Az őket körülvevő világot archaikus hiedelmekkel próbálják értelmezni: amikor a regény nyitó fejezetében a rekkenő hőség elől a fáskamra tetejére menekülő szobafestő alatt beszakad a tető, másnap mindenki csillagot dobáló boszorkányról, fehéremberről beszél, és azzal érvel, hogy otthon a faluban ezt mindenki tudja.

 A közösségi szolidaritásnak először a (könnyebben megvalósítható) negatív formája érvényesül, az életmódjában és értékrendjében idegen, másként viselkedő Giczáné ellen fog össze az utca. Az agressziónak van egy nyelvi formája (az asszonyok szünet nélküli gyanúsítgatása, pletykálgatása) és egy tettekben megnyilvánuló formája (az egész nap magukra hagyott gyermekek megölik az özvegyasszony kecskéjét, rugdossák, kövekkel dobálják a kapuját stb.). Giczáné kirívó elem, már csak azért is, mert saját háza és nyugdíja van, tehát a bérletben tengődő, állandóan az elbocsátástól rettegő utcabeliekhez mérten gazdag. Giczáné idegen a Coşbuc utca világában, nem vesz részt a szomszédok mindennapi pletykálkodásaiban, más értékek szerint él, például gyereke, rokona nem lévén, kóbor kutyákra visel gondot. Az állatbarát magatartás méltán provokatív egy olyan környezetben, ahol a gyermekek egész nap magukra hagyottan lézengenek, a szülői törődés pedig többnyire egy-egy kiadós verés formájában jelentkezik. „Másnap a szomszédok munkába menet gyermekeiket éppúgy figyelmeztették, mint máskor. Vigyázzanak, nehogy ablakot törjenek, bele ne essenek a kútba, ne igyák ki a marószódás üveget, és vessék le a cipőt, ha hazajönnek az iskolából. Hogy még más bajt is csinálhatnának a felsoroltakon kívül, az nem jutott eszükbe.” Giczáné éppen e naphosszat magukra hagyott, a kóborlást elkerülendő házakba bezárt gyerekek megsegítése érdekében lép ki félig-meddig önként vállalt magányából, elhatározza, hogy ezentúl a „gyerekek őrangyala lesz”. A „valaki ellen” indulata így fokozatosan háttérbe szorul, helyébe a „magunkért” pozitív motivációja kerül: az utcabeli asszonyok megpróbálnak létrehozni egy napközi otthont a gyerekek számára. De hiába alakul meg Giczáné házában a napközi, a külvilág közbeszól, megfelelő papírok híján bezáratják az amúgy kétszeresen is gyanús, kisebbségi és munkásszervezkedéssel létrejött napközit, a ház dobra kerül, Giczáné pedig földönfutóvá lesz.

A külvárosi élet tablója egyéni portrék sokaságából tevődik össze: a „kapuszájú” Bedőné, Kovács, az esténként az utcai lámpának dőlve olvasó szobafestő, Takács néni, az örökké síró, félő mosónő, a számos gyerekével kínlódó Furkáné, a fukar Kisné, Köblös, a mindent tudó borbély, Szászné, az utca levélírója stb. A szomszédság nevében világa alapvetően női világ, a regény alapszövete az állandóan pletykálkodó, panaszkodó, pörlekedő nők beszédéből áll össze. A nők munkája, élete, problémái dominálnak, mivel végső soron az új, városi életformában való otthonteremtés, gyereknevelés, tehát hagyományosan nőinek tekintett feladatok alkotják a cselekmény fordulópontjait. 1942-ben a Magyar Csillagban közölt kritikájában Schöpflin Aladár is felfigyel erre a domináns női beszédhangra: „Az asszonyok [...] folyton, megszakítás nélkül beszélnek és beszélnek, fecsegésük állandóan kihallatszik a könyvből, mintha valami suta hangú madársereg röpködne az utca felett. Ez a legjobb az egész regényben, ez a szüntelen, locsogó asszonyi hangzavar.” A portrészerűen megragadott alakok tömegéből kiemelkedő két központi figura is nő: a megkeseredett özvegyasszony belső fordulatában katalizátor szerepet játszó, példaképként felmutatott, szervezett, öntudatos és börtönviselt munkáslány, Takács Mári és maga Giczáné. A külváros e furcsa Jeanne d’Arcja gyerekkora óta valamilyen közelebbről meg nem határozott nagy tettről álmodik, amivel kiléphet az ismeretlenségből. Azért is csúfolják az iskolában Szobor Julinak, mert arra vágyik, hogy valami olyan nagy tettet hajtson végre, aminek köszönhetően szobrot kaphat a főtéren. Suszter gyermekeként szeretné felfedezni az elnyűhetetlen vascipőt, fiatal lányként  arról álmodik, hogy mint primadonna fog kilépni a világ elé. Önmagát „zarándok léleknek” tartja, akit „meg szoktak kövezni, hogy később szentté avassanak”. Szobor Juli alakja szinte kínálja magát a feminista értelmezésre, hiszen az érvényesülésben, a vágyott önkiteljesítésben nem szegénysége, hanem női mivolta a legfőbb akadály. Gyermekként apja értéktelennek tartotta, mert lány, megverte, amikor fiúruhába öltözve próbálta rávenni arra, hogy cipésznek tanítsa ki. Később, asszonyként a saját ház felépítése lesz a kiemelkedést biztosító vágyott cél, ekkor azonban férje kap minden dicséretet, az ő érdemei ismét homályban maradnak. Hiába végez férfimunkát fronton levő férje helyett, azt „csak asszonymunkának” tartják, nem egyéniségként, hanem „férje otthon hagyott árnyékaként” tekintenek rá. Az első világháború szülte helyzet, amely nők tömegeit kényszerítette addig tipikusan férfiasnak tartott munkára, Giczánét életében először boldoggá tette. Jellemző az is, hogy a kiszolgáltatottságra oly érzékeny Nagy István mennyire nem fogékony erre az értelmezési lehetőségre. Nem viszi tovább ezt a szálat, az életét mesélő Giczáné fejére Takács Márival, az ideális munkásnő szimbolikus figurájával mondat ítéletet: „Maga az asszonyok helyes közfelfogása ellen vétett. És ez már igazán bűn.”

Székely János egy tanulmányában hosszan elemzi, hogy Nagy István munkásszemmel lát, azt és úgy mond el a világból, amit és ahogy egy két világháború közti külvárosi munkásember láthatott. A külváros éppen e sajátos látásmódnak köszönhetően lesz már-már egzotikusan érdekes. A Coşbuc utcának jellegzetes tárgyi világa van, nyikorgó kapuk, zsinegre fűzött sörösüvegdugókból álló függöny, szőrös gyufásládákból ácsolt bútorok, bádogtányérok. A környezet tárgyai idomulnak a lakókhoz, a hold fényében „a házak árnyékai átlépnek a páratlan oldalról a párosra”, hogy napkeltekor a páros oldal házainak árnyéka „megy látogatóba a túlsó oldaliakhoz”. Legizgalmasabb azonban a külváros sajátos nyelve, ez a majd hetvenéves városi szleng, amely mintegy leképezi a beszélő és a kor sajátos világszemléletét. „Liften járó hatemeletes marhaság” – mondja Bedőné történetéről a mindent tudó borbély, majd arra figyelmezteti kuncsaftját, „Nehogy ellövesse a fejét balkezes kontárokkal”. Szobor Julit „akkordletörő pecsovicsnak” nevezték a gyárban, a fényképész viszont arra figyelmeztette, „nehogy elexponálja valahogy a jószerencséjét”. A mosóteknő mellett született, bölcső helyett szennyeskosárban ringatott öreg mosónő, Takács néni szerint „még az anyám csöcse is lúgízű volt”, az esővíznek meg azért örül, mert abban „égi szóda” van. A szobafestő így jelenti be, hogy munka nélkül maradt: „én is mehetek zabot hegyezni. Kiadták a kapurajzot. Tavaszig pingálhatom az eget.”

Nagy István minden írásában, így A szomszédság nevében című regényben is egyértelmű a tanító, nevelő szándék. A „gyönyörködtetés és tanítás” klasszikus kettőséből, nála magától értődően, az utóbbi a fontos, az előbbi mintegy mellékesen valósul meg. Az irodalom számára az egyedül üdvözítőnek ítélt és őszintén, fanatikus következetességgel hirdetett kommunista eszme szócsöve. Mi történik egy irodalmi művel, ha kihúzzák alóla a döntő fontosságúnak szánt ideológiai alapot? Darabjaira esik szét, vagy éppenséggel fellélegzik, az olvasásban új értelmeket nyer. Ezen a ponton kap fontos szerepet az olvasói kíváncsiság, nyitottság.

Az idő nem használt Nagy István életművének. Tekintélyes hányadát óhatatlanul érvénytelenítette. Kegyesnek bizonyult viszont az egyes, kiemelkedő művekkel szemben, hiszen észrevétlenül kilúgozta belőlük az ideológiai célzatosság ballasztját.